A fiatal író gondolatai, mint a pusztító vihar; fekete vízzel telített, súlyos sötét felhői, szigorúan gomolyognak homloka horizontján, hogy a poharán sejtelmes csillogásban tündöklő kávézó finom fényei csupán tudata áttetsző felszínét legyintsék meg lágy fuvallatukkal. A félelem fájdalma kiélezett nyilak formájában fúródik mellkasa üregébe, ahogy az újabb hölgy már feltöltött, kialakított, s bekeretezett képe bekúszik a szokásos történések önbeteljesítő jóslatának keskeny halmazába. Az ajtó csapódásának szorító döngése figyelmét ujjai remegésére tereli, s a mély levegővétel sűrű dohányfüst maró mérgét juttatja el tüdőhólyagocskái kapilláris ereinek apró falaiba. Agytekervényeinek furfangos forgása azonnal beindul, s a szavak úgy buggyannak elő, mint ahogy a barázdált ujjbegyekkel szétpattintott magos gyümölcsök lédús húsa fényes héjuk repedései mentén. Lábai a tompa automatikusság erejétől irányítva veszik fel a mozgás törvényeinek szabályosságát, s egyedül a lépcső első fokától átbillent súlypontja téríti vissza a valóságba. A lány váratlan szépsége, s meglepő bájossága a kibontakozó vonzalom éretlen magjait ülteti el a fizikai sík veteményesébe, azonban a realitás fagyasztó hidege jeges kristályfátyol réteggel fojtja el a csírákat. „Milyen kedves lány, és az érzés, amit hoz, s létrehoz, feltölt. Mint a kábítószeres első slukkja olyan intenzív, de oly hamar el is illan. Még nem tudja, mit adok cserébe. Szerelmébe töltött izzását magamévá teszem, hogy szemembe nézve nyögjön fel, s így legalább hadd lássam, miként működik az elérhetetlen. Ez vagyok én. Szipolyozó, kiszakító, pusztító, álnok szürke árnyék, s halvány ujjaimmal megrajzolom világom mélységességét.” – elmélkedik, miközben egy hosszú pillanatra földöntúli ragyogás fedi el szeme fehérjét, s a lány megigézve bámulja eme gyönyörű jelenséget. Az író a lányra néz. Nézi a kedves arcot, a széles mosolyt, a szégyenlősség és ártatlanság fényében úszó búzakék szemeket, és feláll. Teste elválik nyakától, s amorf pacaként nyúlik, mállik a kávéház füstjében, húsának kocsonyás masszáját a levegő markolássza, míg végtagjai hatalmasra duzzadva, barna homokzsákként húzzák mellkasát a föld felé. „Testvér, egy kis aprót!”– üti meg fülét a szokatlanul erős rokonszenvet keltő borvirágos hang. Megtorpan. A borostás arc visszataszító hibáit, a serték rózsaszínen parázsló töveit szemléli. Az aluljáróban van. Már rég nem foglalkoztatják a memóriájából vélten örökidőkre eltűnt percek, s egy szó nélkül indul tovább. Lábaival az ismert porhanyós talajra lép, s mély megnyugvással tölti el a szalmasárga fűszálak puha hullámzása, ahogy a hangtalan hideg szél lassan átfésüli ruganyos derekukat. A szikár barna bokrok rendíthetetlenül merednek az ég felé, miközben ujjaikkal egymásra mutogatnak, s a szürke sziklák érdes élei acélhangon morogják el rövid történetük kegyetlen igazságát. Léptei ruganyossá és megszállottá válnak, ahogy morzsolja a szavakat: „A bódultság. Keresni a felejtést, szétoszlatni a fájdalmat, megtölteni az ürességet, bokrokkal teli ültetni a sivatagot, széllel felfrissíteni a tikkasztó hőséget. Elszakított az élet anyánktól, és keressük, azóta is keressük azt, amit csak egyféle barlangban élhettünk át. De a tökéletes lét ezen formája van, akinek sohasem adatott meg. Annak, aki már akkor a rettegés és a fájdalom szorító ölelésében fulladozott, amikor még pusztán élete első szikrái villantak fel apró sejtjei kapcsolódási ösvényeként, kinek barlangja a kínok pokoli falából épült, s magzatvize a gyűlölet és a szorongás mérges folyadékának egyvelege volt. Az honnan meríthetne? Honnan sejtené milyen az felengedni, lebegni a nyugalomban, fürödni a kényelemben, úszni az élvezetben és szeretni, szeretni mindent, beleértve önmagát is.”

Először egy gitár repült a hangfalak közé, hevedere beleakadt a mikrofonállványba. Aztán egy másik nyaka kezdte szuronyként döfködni valamelyik láda vásznát. Lelkek jajongtak révülten a tűzropogásban két dobütés közt, és tűntek el a gitárok keltette, torz hangörvények tölcsérében. Figyelni kellett volna, és nem rajongani. A zenészek, akiknek egykor nem jutott takaró, és fogadott fivérekként keskeny matracon szorongva melegítették egymást a fűtetlen kamaszkorban, most mintha nem fértek volna el egy színpadon.

És ott állt a Srác, hátán szétnyílt a filléres, fekete kordzakó. Szelíd madárijesztőnek hatott, kibe varjak szeretnek. Vagy anyám varrta, csíkos törzsű rongydarazsamat idézte inkább, aki egykor fejem fölött lógott, és vidáman forgott pingponglabda fejével, sárga fonálhajával, piros filcszárnyaival? Akinek ölelhetetlenül kicsi lényét markolászva rossz érzésem támadt, míg ha csak néztem őt, vagy megérintettem, hiányérzetem? Sokszor dühödten húztam le gumimadzagán, és elengedtem, hogy a plafonnak csapódjon. Hegyes filcorra el is görbült, engesztelhetetlenül. Netán ugyan ekkora, csokornyakkendős vászonnyulamra hasonlított, aki reggelre elveszett paplanom fülledt barlangjában, máskor a párnám alól lógtak ki nyálamtól elnehezült posztófülei?

A Srác csalódottan hívta a közönséget, ezt a felbolydult hangyafészket, amely révültében el akarta rágni őt, a szarvasbogarat, akinek kitinpáncélja alatt szinte már semmi nem maradt. A biztonsági őröktől és a pódium előtt emelt kordontól alig juthatott fel hozzá bárki is. Ezt akarta? Nevetni tolakodó csápjukat, felsőállkapcsuk hiábavaló marását, odafordított potrohuk fölösleges mérgét, pontszemük tükrén a döbbenetet? Hogy megelőzte őket? Esetleg kérni: legyenek gyorsabbak önkezénél, mert igézőbb undok katonák százai által tépetni szét, mint sörétekétől a fej? Vagy még mindig homlokpajzsuk hercegi trónja kellett? Netán díszmenetes ravatala?

Akinek kezét mégis elérte, felráncigálta, mint aki saját vesztéhez nyújt segítő jobbot. Fiatalok voltak főként, akik derekukra flanelinget kötöttek. A fiúk ugráltak egy keveset a színpadon, aztán visszavetették magukat a küzdőtér soraiba. Volt az egészben valami végzetes értetlenség, akár egy félrekézbesített levél fölött, amit mégis megtartunk. A Srác már csak emlék- és fényképek hátteréül kínálta magát, kocsmapultok szenzációjának.

Nem maradt kit megszólítania. Minden befelé szólt, minden hang visszatért egyetlen koponyába.

Ő hagyta el a közös matracot észrevétlen, és kuporgott inkább zegzugos házak padlásszobájában, álmatlanul. Kelletlenségével mindenki más jelentőségét veszítette az emelvényen. Úgy tett, mintha nem látná senki, hisz nem volt hová elbújnia többé.

100 Nekifutásból dobbantott egy széken, majd földet érve szertartásosan lefejtette magáról a gitárt, megmarkolta a nyakán, és felhajította a színpad tetejére, ahol az állványzatnak ütközött, és törötten ért földet. Miután még egyszer felrepült és becsapódott, ő két lábbal ugrált, forgott rajta, akár egy gördeszkán. Közben a vendégzenész nagyvonalúan a dobok közé ejtette hangszerét, és a Srác magára maradt a színpadon, de ezt észre sem vette. Talán mert a koncert alatt is úgy viselkedett, mintha egyedül lenne.

Nem állítottam le a felvételt, amikor a szüleim beléptek a szobába.

A Srác éppen akkor köpött a kamera lencséjébe, vigyorodott el piszka mögött, és nézett új törnivaló után. Odahajolt egy ládához, és a gitárt nekinyomva sikíttatta, tuszakolta, míg az el nem dőlt, felborítva a mögötte álló, fát mintázó díszletet. Mindezt közönnyel végezte, mintha már csak a szokás vette volna szárnyára. A kamera a közönség sorait mutatta, a kezek szűnni nem akaró, kiszáradt erdejét. Tűzre szomjúhozott minden törzs és minden ág – nem vízre.

Anyám a virágait kezdte öntözni, majd felállt, szemét a képernyőn feledte. Apám tálcáját az asztalra tette, leült, de mielőtt evéshez látott volna, megállt kezében a kés.

– Ez micsoda?

Nem tudtam hirtelen mit válaszolni.

– Nem tudom.

– Nem a videót nézed?

– Ja, de.

– Ezek ők?

– Hogyan?

– Ők azok?

– Igen.

– És ez neked tetszik?!

Apám hangjában becsapottságot éreztem. Hanem ismertem már az olyan kérdéseket, amelyekre senki nem vár választ, ezért csak meglobogtattam magamon a pólót, amelyen Kurt Cobain arcképe volt. Meg két évszám feketével szedve.

– Ez nem normális dolog.

– De hát ez gyönyörű!

– Mi a gyönyörű ebben? Erre megint csak nem tudtam mit válaszolni.

– Hogy szétverik a berendezést, mi? Hogy leköpnek? Engem, téged, mindenkit?

– …

– Halkítsd… Állítsd már le ezt a hülyeséget! Ez nem is zene.

– Most éppen tényleg nem az. Vagyis de.

 

Apám nyikhaj egy ember volt, piszkafa lábain csak úgy lötyögött a nadrág, s ha egy nagyobb szél úgy jól megfútta volna, csak a Devla szedte volna össze a mezőről. Már ha lett volna ideje ilyen egyszálbelűekre, ahogy nagyapám szokta volt mondani, s minthogy bizonyosan nem volt, így még a mai napig ott keringne a fák fölött. Mert Devlának sincs ideje minden jöttmentre, nagyobb dolgok kötik az idejét.

– Na Máriskó, ez is csak azért lett csávó, mert pecke van – dünnyögte nagyapám, mikor apám hosszas vajúdás után elédugta feje után a testét is nagyanyám lábai közül. S még el sem nyiszálta a javasasszony ollójával a köldökzsinórt, már vonyított is. Felteszem, nem tetszett neki, ami látott. Nagyapámnak sem. – Há’ ez a nyeszlett sem fogja pórázon tartani Lajost – szólt még nagyapám, aztán ki is húzta a fejét a szekér ponyvája alól. És ezzel ki volt mondva a szentencia.

            Ezt jóval apám halála után nagyapám mesélte. Ültünk a tűz körül, Füttyös ébenfekete bőrén megelevenedett a múlt, és csak mesélt és mesélt. Elővette az övén lógó bőrszütyőt, egy hasítás újságpapírba dohányt csippentett, majd repedezett ujjaival szivart sodort. Mert szivar nélkül nincs mese, keserű szaga hozta meg a kedvet a szóhoz. Így volt ez mindig, mióta az eszemet tudom. S ennek lassan huszonöt éve is megvan, ha az első néhányat nem számoljuk. Az öreg azóta megroskadt kissé, vállai összementek, megroggyant a bőr a pofáján. S ahogy szorították az évek, haja is megfakult, koszos lett, mint az első hó a tábor körül, amit összekoslattak már a purdék.

– Már akkor tudtam, hogy nyeszlett ember lesz az apád, már akkor – szívott mélyet a keserű füstből, s egészséges turhát csulázott a tűzbe. – Mutuj volt és sunyi. Sohasem vegyült a többi purdéval, mindig ott oldalazott a szekerek mögött, s csak messziről figyelte az ordítozást. Eleinte még bevették, de egy idő után talán el is döngették volna, ha közéjük merészkedik. Néha közelebb irányítottam egy-egy rúgással, de teljesen hiába, a következő pillanatban már ismét ott sunnyogott a szekerek árnyékában. Csak nagyanyádra hallgatott, mintha semmi köze sem lett volna hozzám. De Máriskó itt hagyott, öt évre rá, hogy apád megszületett, hogy forgatná össze a görcs a beleit.

            Jól ismertem a történetet nagyanyámmal, mindenki ismerte a táborból, s kívülről fújta minden purdé. Mert nagyanyám fájin asszony volt, magas, karcsú, olyan kerek, hatalmas mellekkel, ringó tomporral, s mélyen ülő mandulaszerű szemekkel. Minden épkézláb csávónak megmerevedett a pecke, ha nagyanyám elriszált előtte. Főként Kálónak, aki azóta kerülgette nagyanyámék szekerét, hogy meglátta. Sukár, fekete ember volt ez a Káló, mélyen ülő, apró szeme bánatosan nézett bele a világba, s ha épp nem lovakkal sunyiskodott, akkor ott sündörgött Máriskóék szekere mellett. Persze csak akkor, ha Füttyös és Lajos nem voltak a közelben. Mert Füttyössel még elbírt volna Káló, valahogyan belészúrta volna a rozsdás bicskáját, de Lajossal nem lehetett kukoricázni. Úgy tartják, hogy Füttyös Lajosnak köszönheti Máriskót, meg azt a tyúkszaros életit, mert ha azon a vásári éjszakán nem lett volna a közelben Lajos, akkor Füttyös már odaátról pislantgatna a világra. Mer’ azon a csillagos éjszakán nemcsak nagyapám pecke állt mereven a gatyában, hanem Kálóé is, s mindketten ott oldalaztak Máriskó mellett a tűz körül. S mikor Füttyös fekete kezét átvetette nagyanyám rozsdabarna vállán, Káló keze is elindult, s inge alól eléhúzta a bicskát. Többek is látták a fekete ember sunyi mozdulatát, de ahogyan Báró vajda szokta volt mondani, mindig az erősebb kutya baszik, s ennek szellemében mindenki kussban maradt. Máriskó ringatott egyet jobbra, ringatott egyet balra, s a következő mozdulattal már ki is siklott nagyapám fekete keze alól.

            Füttyös és Káló egy pillanatig még nagyanyám ringó tompora után meredtek, oszt szembefordultak. Nagyapám kiköpött oldalra, egyenest bele a tűzbe, Káló felmordult, s már suhintott is előre a bicsakkal. Nagyapám elmozdult, s a következő másodpercben már az ő kezében is ott meredezett a bicska. Káló kicsit előrehajolt, s egyik kezéből a másikba dobta a bicskát, felsőtestét előre-hátra ingatta, így ingerelte támadásra nagyapámat.

            Igazi nyáréjszaka volt, a tűz körül ott ült szinte az egész tábor. Elöl a purdék törökülésben, majd a férfiak következtek, kihúzott derékkal bámulták a magasra csapó lángokat, fekete szemeikből már-már a homlokukat nyaldosták a lángnyelvek. Hátuk mögött, a szekerek ponyváinak takarásában lapultak az asszonyok, csöndben és némán figyelték a férfiak hátát, a purdék lobogó haját, és a lángok ritmusára ingadozó Kálót.

Füttyös sem volt rest, s mikor Káló éppen eléfele ringatózott, már suhintott is.

Így táncoltak a tűz körül a purdék legnagyobb megelégedésére, mikor egyszer csak Káló abbahagyta a táncikálást.

Szúrt.

Füttyös karján vékony vércsík indult lefelé, s nagyapám felszisszent. Káló újra szúrt, és újra talált. A következő szúrástól nagyapám már feltehetőleg átringatózott volna a túlvilágra, s onnan pislogott volna Máriskó ringó tompora után.

 

Van-e tiszta lap? És ami még fontosabb – legyen-e? Hiszek magának, mert tudja, kivel beszél.

   Vegye úgy, hogy el van intézve.

A dömper nekiindult a parton. Fölment a lázam, gondoltam hozzá. És kihúztam magam. De semmi sem volt gyanakvóbb (választani tudni kell, a szabályok dacára és bosszantására), senki sem volt gyengébb, a franc se bánta volna, ha megdöglök, mint én magam, később rájöttem, hogy fényképész és nem vele kellett volna beszélnem, ezért még a Volnák utca előtt bekanyarodtam, egyenesen és gyalogosan. Szemben ősz férfi egymagában, bottal. Éppen nem mozog, kis padon ül és a távolba néz. Aztán szeme töri meg ezt a mozdulatlanságot, amikor tekintete rám vetül.

 

Jó napot, a papot keresem.

Várok.

Én vagyok, mondja.

Bár a látszat csal.

Az csal, aki eltitkolja a látszatról való tudását.

Legalább egy gatyát felvehetett volna.

Nézze, most olvastam az assisiről, Assisi Szent Ferencről.

Le kellett ülnöm.

És jobb, mint a róla készült film, kérdeztem.

Sokkal. Minden a rendezésen múlik.

Gondolja?

Nem, csak jólesik magával beszélgetni.

Azzal felálltam és indultam tovább. Nagyon elegem volt az ultramarin felhőkből és abból, hogy megint elmúlik egy nap, féltem, hogy begolyózom, de mást nem tehettem, minthogy a következő embernél, ha lesz ilyen életem során, megkérdezem, hogy mit lehetne tenni. A követ, amin lépdeltem, állítólag embervér mosta. Ez jó jel, gondoltam, mert minden szóbeszéd segíti az otthonosságot, ha van, aki ezt elviseli, vagy elismeri, vagy nem ismeri.

Az idővel valami gubanc van. Ez általában rajtam csattan, konkrétan pedig senkin. A felcsattanások jelzések is, valami lényegi pusztítás előfutárai. Szellemi értelemben vett katasztrófa, az idő robbanása. Fénysebesség. A végtelen.

Nem látok már mást, mint a hátam közepét, ó, Soluna.

Neved hallatán lehunyom szemem, ó, Soluna.

A lépések, melyek mentén az utat követtem, nem foglalkoztattak már. Lassan rám esteledett. Úgy gondoltam, hogy ez egy normális embernek való tragédia, nem ez lesz az én tragédiám. Bevallom, ez bosszantott.

Szerettem volna valamit befejezni ott, ahol még el sincs kezdve semmi. Tudjuk, mi lesz a vége, csak azt nem, mikor. Szarok az időre, gondoltam akkoriban, és hát azóta is. Villany Leó is.

A kör négyszögesítése, vagy a négyszög körítése, mondogatta az árokparton. Később a vagyot avagyra cserélte. Nesze neked számháború. Együtt szálltunk ki. Ő a szabályoknak ellene tartott. Sokszor nem tudtam eldönteni, miért teszi – magát kimentse, esetleg cselekvés helyett inkább minden szavát megsebzett szívébe mártsa. Ennek lehetetlen volt ellenállni. Mostanra sikerült. Nem, nem lettem ellenálló(bb). A dolog sokkal egyszerűbb: a nyomomban van.

Sokáig úgy tudtam, vallottam és hittem, hogy üldözőre fogtam, bármily banálisan hangzik, de (az) az érzetem megmaradt és megvan, a nyomát ütöm, akkor is, ha a dolog fordítva áll, különös hajsza ez. Megesik, hogy évekig nem látom, most közel lehet egészen, nem csupán az elmúlt hét különös eseményei mondatják velem, az időzavar és a szűnni nem akaró nyugtalanság, az álmatlan éjszakák, a széttartó figyelem, a kitartott félelem, hogy ő ugyanezen világon jár-kel, a teremtett lélek, miközben nem a haláltól és nem tőle, hanem magamtól félek, mert olyan könnyű ölni, aztán élni. Viselni közös dolgaink, szenvtelen vágyaink, kegyetlen szenvedélyeink, botlásokból lett szokásaink, hazugságokból tákolt igazságaink, egymásból faragott önarcképeink. Gusto.

Aztán arra eszmélsz, hogy a papot keresed, de valójában nem őt keresed. Senki nem fogja tudni megmondani, ki vagy. Villany Leó tudja, ezért menekülsz, mondtam magamnak a vaskapu előtt, aztán balra fordultam, a várkert elhagyatottabb része felé. Kövezett ösvény, ápolt fű, fák, bokrok, rigók, ami kell. Az egyik lámpa alatt farmerdzsekis férfi cigarettázik. Örökké.

Áldassék a földi pokol, mi a mennyben köttetik, ébredjen, ki magát köti, mondta Villany Leó, mert ő volt, és most is ő az, pisztolyt szegez homlokomra, sok álmom volt hasonló, frappánsabb véget szeretnék, mondom neki, de ő a múltat emlegeti és a felborzolt kegyállapotokat.

Minden készen állt. Nem tudhattuk, hogy a nem számolttal egy időben felbukkan a számolatlan. Ő volt az egy. Egyikünk sem számolta meg. Közöttünk járt, és mindent megosztott. Főleg nézeteket. Villany Leó tudta, mit veszítünk, de nem volt hajlandó erről tudomást venni, erre én kényszerítettem azzal, hogy én, meg hogy én és az egy, az egyetlen, és mindez együtt, gyönyörű és érthetetlen. Erről sohasem beszéltünk. Mert ez nyilvánvalóan, örökké nem idevalóan létező (hahh). Tettleges napok voltak. A fedezékbe vonulót ébresztette a támadó, veszély generálta éberség, ősi mesterség. Mindez egy nő miatt, de már nem a nőért. Egymás ellen a szebb halálért. Vagy egy másik életért.

 

1.

Részecskéire szakadó álmából izzadtan zuhant ki a fotelbe. Két kézzel hirtelen megszorította a karfákat, olyan erővel, hogy bal tenyere egy pillanatra görcsbe rándult. Leszegett fejjel masszírozta ki, amíg egy gondolat ismétlődött benne újra meg újra. Biztosan tudta, hogy még az ágyban aludt el.

– Alva jártál – szögezem le másnap, a megszokott ebédszüneti kávénk mellett – Mi ebben olyan különös? Sokan csinálják.
– Ja… – elhessegeti a körülöttünk imbolygó muslincát. – Nem is ez zavar leginkább… hanem az álom – az utolsó szavakat szinte suttogja.
– Meséld el – elorozom egyik kockacukrát és szétrágom.
– Nem is tudom… nem emlékszem tisztán. Csak arra, hogy rettenetes tömeg volt. Azt hiszem a városban valamerre, talán vártam valakit. És emlékszem, hogy később átadnak nekem egy sárga borítékot. És valami fontos dolog… nem tudom. Fontos lett volna megtennem valamit…
– Aha.
– Nem érted, fontos volt nagyon. Ez az érzés, annyira valós volt – kétségbeesetten néz rám, mintha életek múlnának rajta, hogy hiszek-e neki.

Aztán az éjjel két különös dolog történt.
Miután lemostam magamról a nap fáradalmait, szokás szerint még kivittem sétálni Indigót. Arra mentünk vagy inkább vezetett, ahol régen éltünk, még a szülőkkel, a város szélén, két utcára Lorától. Már akkor is nagyon jó barátok voltunk.
Ahogy mi, ez a környék sem változott sokat. A feltüremkedő hegyeket a felhők próbálják elérni, mintha nyújtóznának is a hegyek felé, lejjebb ereszkedve. A hosszú, görbe törzsű fák, amik alig nőttek valamit, most kinőtt ruhaként dobálták le a szélben magukról sárga leveleiket. A vizsla egészen a fák közé vezetett, amíg vissza nem fogtam. Rászorított a nyakörvre, önmagát fojtogatva, nyüszítve, kaparva. Hasonló szemekkel nézett rám, mint Lora az ebédszünetben.
– Na, nyughass már! – förmedtem rá. A szél ekkor mintha alulról fújna, kapott fel minden levelet a földről és vitte magával kötött sapkámat is. Láttam, ahogy jóval beljebb ejti le, bár csak apró pontként, de biztosra vettem, hogy az volt az. – Fenébe…

Ahogy a dühömet kezeimmel zsebre vágtam, és a változó irányú szél is kitisztította kicsit fejemet, derengeni kezdett egy régi emlék. Nem tudtam még pontosan mi, de tudtam, hogy történt itt valami, valami fontos. Aztán megéreztem a víz illatát, és megláttam a sapkámat, ahogy a forrás tetején úszik. „Ismerem ezt a forrást. Hogyan lehetséges, hogy mégsem emlékszem tisztán?” Aztán, ahogy a víz fölé hajoltam, egy pillanatra élesen láttam magam mögött egy másik alakot is, bármennyire tisztán is, de nem volt időm megnézni, felismerni, ha ugyan volt kit, majd a sapkámból a vízbe hulló cseppek fodrozódása az égbe mosta. A másik különös dolog lefekvés után történt. Ritkán álmodom, még ritkábban ilyen részletesen: A város zsúfolt forgatag, mindenfelé magas, vagy két méteres, pörge kalapos öltönyösöket látok. Valahol a vasútállomásnál vagyok, elmosódó emberár fon körül sietségével. Nehéz a lábam, de szabadulni próbálok a tömegből, lassan vájva utat magamnak. Olyan érzés, mint a klausztrofóbia. Percekig küszködöm egy-egy lépéssel. Figyelem, mintegy fegyelmezve a lábaimat, lehajtott fejjel, ám hirtelen valami puhába fúródom. Két-, két és fél méter magas, három, négy, szinte el sem fér az aluljáróban. Riadtan nézem a fölém tornyosuló, felém hajoló kalapos alakot. Mintha kókadt figyelmemmel hosszú másodpercekbe telne felfedeznem, csak pillanatokkal később borsódzom bele: nincs arca, mégis engem néz. Előkotor a zsebéből egy hosszúkás sárga borítékot és erőszakosan a kezeim közé gyűri. Gyermeki tehetetlenség és ősfélelem. Ujjai jéghidegek. Hosszan szorít velük. Aztán, mintha kilélegezni akarna, és száj nyílik arca közepén, széles, foghíja száj. Utoljára még lejjebb eresztem tekintetemet, és megpillantom a zakóján a kitűzőt. És eláraszt mindent a szájából ömlő víz. Mintha áthozhatnám álmomból, verejtékezve ébredek, a villámlásoktól megvilágított szobám közepén. Csupasz talppal, állva.

2.

Persze, gyermeteg vágyak és ígéretek. Ki törődik azzal, ami valaha igazán fontos volt? Menni kell, menni tovább. Üres lépcsőházakat és poros játszótereket, agyagos földbe száradt lábnyomokat hagyni, el és magunk után, és sziluetteket poros fotókon, fekete-fehér emlékek, rozsdás ajándékok, a végére mind szemétként végezte. Hasznavehetetlenek. Most menni kell. Idő nincs, és szorongat. Metró, busz, vonat, átszállás, késés, várakozás, üres percek, másra kacsintás, gyorskaja, konferencia és forgó székek, liftezés, hívások, dátumok, rövid jegyzetek egy fekete noteszban, képeslap e-mailben, adatok és számok, presszókávé és cigaretta, gyros, aztán megint konferencia és mélyre süppedő székek, kattogó tollak és billentyűk, hívások és izzadtság, csak teleportálva kéne hazamenni, hogy hat óra alvás a túlóra után, és kezdhessük elölről. Ez van, elmosódó ígéretekkel, de leginkább emlékekkel, zárt ablakokkal éslégkondicionált testiséggel.Az égbenyúló hegyek alatt újra találkozni, gyermekként, az lenne szép.