– Én egy szóval se mondtam, hogy nem hiszem – mentegetődzött Évike.

– De mondtad – erősítgette a Tengeri Herkentyű.

– Fogd be a szád – rivallt rá a Griffmadár, még mielőtt az egy szót is szólhatott volna.

A Tengeri Herkentyű folytatta:

– Mi ott a tenger fenekén roppant jó nevelést kaptunk. Innen a tenger eszem. A legfőbb elemi iskolába jártunk. A víz tudniillik a legfőbb elem.

– Én is elemi iskolába jártam – vágott közbe Évike. – Ne tessék azzal annyira hencegni.

– Különórákat is vettél? – kérdezte aggódva a Tengeri Herkentyű.

– Hogyne – dicsekedett Évike. – Franciát és zongorát tanultam.

– Hát úszni tanultál-e?

– Azt még nem – szégyenkezett Évike.

– Nem is iskola az – legyintett megvetőleg a Tengeri Herkentyű. – Engem már hetvenhét éve tanít úszni egy öreg Cápa s ha Isten segít, egy-két év mulva szabadúszó is leszek.

– Minek tanul úszni? – jegyezte meg Évike. – Hiszen a tengerben született.

A Tengeri Herkentyű erre nem felelt. Évike vallatgatta:

– Aztán mi mindent tanultak még abban a tengeri iskolában?

– Tanultunk először is számtant. Aztán másztant – mondotta síri csendben a Tengeri Herkentyű.

– Mi az a másztan? – kérdezte Évike.

– Nahát, még azt se tudod? – szörnyűlködött a Griffmadár. – Hogy mekkora szamár vagy.

Évike megszeppent, de azért tovább érdeklődött:

– Írni tanultak?

– Nem, – zokogott a Tengeri Herkentyű – csak sírni.

– Olvasni?

– Csak olvadni.

– Rajzolni?

– Csak majszolni. De tanultunk angolnául is.

– Talán angolul? – nevetett most már Évike.

– Angolnául, ha mondom – ismételte a Tengeri Herkentyű.

– Én ezt, sajnos, ne tanulhattam – panaszkodott a Griffmadár. – Szegény szüleimnek nem futotta rá. Csak repülőiskolát végeztem, fönn a levegőben. Volt egy tanítóm, egy vén Holló. Szegény, mindig azt hajtogatta: „Kár, kár”. Kár érte.

– Kár – sóhajtotta a Tengeri Herkentyű.

– Kár – károgta a Griffmadár is. Mind a ketten zokogva a mancsukba temették arcukat.

– És hány órát tanultak naponta? – kérdezte Évike, hogy másra terelje a szót.

– Első nap tizet, – mondta a Tengeri Herkentyű – aztán kilencet, aztán nyolcat és így tovább, minden nap eggyel kevesebbet.

– Jaj, de furcsa órarend – csodálkozott Évike.

Nagyon tetszett neki ez az órarend. Egy kicsit gondolkozott, majd kibökte:

– A tizenegyedik napon persze ünnep volt.

– Hát persze, hogy persze – mondta a Tengeri Herkentyű.

– Aztán mit csináltak a tizenkettedik napon? – érdeklődött tovább Évike.

– Semmit – szakította félbe a kérdezősködést a Griffmadár. – Akkor kezdődött a nagy-nagy szünidő s azóta is tart szakadatlanul. Hagyjuk már az iskolát. Inkább meséld el neki, mit szoktunk játszani.