KILENCEDIK FEJEZET.
A Tengeri Herkentyű meséje.
– Jaj, csakhogy végre újra láthatlak, édes kis nagymamám – örvendezett a Hercegnő s szeretettel karonfogta Évikét.
Évike igen örült, hogy a Hercegnőnek ilyen jó kedve van. Csak azt nem tudta, miért nevezi őt nagymamájának.
– A multkor a konyhában nyilván a sok paprikától volt olyan paprikás hangulatban – gondolta. – Ha egyszer majd hercegnő leszek, – tünődött s elszomorodott, mert kevés reménye volt ahhoz, hogy valaha is hercegnő legyen – akkor sohase főzetek malacpaprikást. Inkább malacpecsenyét süttetek. Lehet, hogy az emberek csak a paprikástól olyan mérgesek, – fűzte tovább a gondolatait – a citromtól pedig savanyúak lesznek, a kinintől keserűek és a törökméztől édesek. Miért is nem adnak a gyerekeknek több törökmézet?
vike közben teljesen megfeledkezett a Hercegnőről s meglepődött, mikor az megszólalt a füle mellett.
– Úgy látszik, elgondolkoztál, édesem, attól állt el a szavad. Várj csak. Tudok erre egy jó közmondást, csak nem hamarjában az eszembe.
– Talán nincs is rá közmondás? – jegyezte meg Évike.
– Dehogy is nincs, te kis csacsi. Mindenre van közmondás – felelt a Hercegnő s még jobban belecsimpaszkodott Évikébe.
Évike szerette volna lerázni magáról. Először azért, mert a Hercegnő szörnyen csúnya volt, másodszor pedig azért, mert a csontos, hegyes válla épp Évike válláig ért s folyton szurkálta vele. Évike azonban nem akarta megsérteni, hát inkább tűrte.
– Most már rendesebben játszanak – szólalt meg, hogy másra terelje a szót.
– Erre azt szokták mondani: Rend a dolgok lelke és veleje. Akinek pedig rendben a szénája, annak nem fáj a feje.
– Én is úgy hallottam: Ki-ki a maga mesterségét folytassa – szólt Évike.
– Ez is ugyanazt jelenti – mondta a Hercegnő, éles állával egyre szurkálva Évike vállát. – Különben azt is szokták mondani: Ki-ki saját szerencséjének a kovácsa.
– Hogy szereti a közmondásokat – gondolta Évike.
– Tudod miért nem ölelem át a derekadat? – kérdezte váratlanul a Hercegnő. – Azért, mert félek a flamingódtól. Nem csíp?
– De bizony, alighanem csíp – válaszolt gyorsan Évike, nehogy átölelje a derekát a Hercegnő.
– Csip-csip csóka, vak varjúcska – idézte a Hercegnő.
– Ez nem vak – mondta Évike.
– Persze, hogy nem vak. Csóka a csókának nem vájja ki a szemét. Régi közmondás.
– Csakhogy ez nem is csóka – ellenkezett Évike.
– Hát persze, hogy nem csóka – nevetett a Hercegnő – Nem illik más tollával ékeskedni. Ez pedig azt jelenti, hogy: „légy az, aminek látszani akarsz”. Vagy egyszerűbben és rövidebben: ne akarj másnak látszani, mint aminek látszol, mert ha nem annak akarsz látszani, aminek látszol, akkor nem annak látszol, aminek látszani akarnál.
– Ha le tetszenék talán írni, akkor jobban megérteném – mondta udvariasan Évike. – Kicsit nagyon hosszú.
– Ez még semmi – dicsekedett a Hercegnő. – Még sokkal hosszabbat is tudok.
– Ne tessék vele fáradni – kedveskedett Évike.
– Ó, nekem ez nem fáradság. Szívesen csinálom. Örömöt akarok vele szerezni neked.
– Szép kis öröm. Ha névnapomra csak ilyesmit kapnék, nem nagyon örülnék neki – gondolta Évike, de mondani azért nem mondta.
– Már megint elgondolkoztál? – kérdezte a Hercegnő s újra megszúrta Évikét a csontos állával.
– Hát már gondolkozni se szabad? – fakadt ki Évike, mert kezdte únni a dolgot.
– Dehogy szabad – folytatta a Hercegnő. – Söpörjön ki-ki…
Ebben a percben azonban Évike nagy meglepetésére a Hercegnő a tanulságot lenyelte s remegni kezdett, mint a nyárfalevél. Évike fölpillantott. Hát látta, hogy a Király áll előttük, összefont karral, villámló szemmel.
– Felség – rebegte a Hercegnő fakó, élettelen hangon.
– Utoljára mondom – kiáltott lábával dobbantva a Király. – Vagy te tűnsz el innen, vagy azonnal leüttetem a fejedet. Válassz a kettő közül.
A Hercegnő választott. Már ott se volt.
– No, menjünk vissza tenniszezni – mondta a Király Évikének.
Évike úgy meg volt rémülve, hogy szólni sem tudott. Némán ballagott a Király után a tenniszpálya felé.
A tenniszezők fölhasználva a király távollétét az árnyékban hüsöltek, de mihelyt megpillantották, eszük nélkül futottak vissza játszani, mert azt kiáltotta feléjük, hogy egy pillanatnyi késedelem a fejükbe kerülhet.