Nem biztos, hogy megéltem. Ha jól emlékszem csak megálmodtam. Már azt sem tudom, mikor volt, egyszerűen csak megtörtént. Ha valami után nagyon vágyom, akár egy perc alatt képes vagyok elfejteni a valóságot és valami megtévesztő utópiába zuhanok, ami életem végéig mérgezi a lelkemet. Szépen lassan megöl, amíg megfeledkezem önmagamról, az életről. Olyasmi érzést kelt bennem, mint a drog. Segít, hogy tovább álmodhassak. A kérdés csak az volt, mi minden képes még megbabonázni, elvenni tőlem a cseppnyi, tiszta tekintetet. Mintha egyedül maradtam volna, kitágult pupillákkal. Szégyelltem magamat, de akkor is jó volt úgy kinézni az ablakon. A vonaton ültem és egy részeges legyen kívül, senki nem volt a fülkémben. Nem vártam akkor semmit. Persze örültem volna annak, ha elindul a vonat, de nem bántam volna meg azt sem, ha esetleg ott ragadok az állomáson, míg ki nem nyír valaki a szürkületben. Abban az órában szartam az életre vagy a halálra, mert csak ülni akartam és kifelé bámulni az üres vágányokra. Mielőtt behunytam volna a szemem, váratlanul elindult a szerelvény. Kinyitottam egy üveg bort, amit jó nagy lendülettel meg is húztam. Jóval kesernyésebb volt és tapadósabb. A fű könnyen el tudja baszni a borok ízét, de ez mit számított… A második korty már egyáltalán nem volt olyan vészes. A külvárosra tekintettem, ahol számtalan romos házat körbeölelt a nap felé törekvő borostyán. Magányosan, térdig érő kabátban flangáltak a hajléktalanok a roskadozó kunyhók mellett, amik között szürkés ruhadarabok lengtek egy kifeszített drótszálon. Fasza egy kilátás – gondoltam magamban –, de aztán észrevétlenül felváltotta a nyomornegyedet a kifürkészhetetlen, kopott erdő. Megmarkoltam ismét az üveget, hiszen folyton kiszáradt a szám. Kezdtem unni, hogy egy órája be vagyok állva. Jobban szerettem mindig is, ha részegen tekintek ki a sötétedő tájra. Amikor az üveg felénél jártam, felálltam egy percre és lehúztam az ablakot. Elővettem egy szál cigarettát és rágyújtottam, majd minél hamarabb el akartam szívni, nehogy felszólítsanak. Végre úgy éreztem magamat, mint egy nappal ezelőtt. Az élet ritmusa, akár meg is adhatja a napi rituálét, de az életet elveheti… Visszaültem a helyemre, a füstös ujjamat szagolgattam, míg meg nem állt a vonat. Az ég sötétkéken feslett, felkapcsolódott az összes lámpa a fülkékben. Néhány utas felszállt, de egyik sem akart az én társaságomba csapódni. Hát erre voltam én jó, ezen már meg se lepődtem. Végül kinyílt az ajtó. Nem bántam meg, hogy egyedül voltam egész idáig, hiszen abban a pillanatban egy viperával utazhattam tovább, akiről le sem tudtam venni a szemem. Szembe ült velem és jobb lábát a balra tette. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a lány szép vagy ronda. Később rájöttem, hogy csúf semmiképp sem lehet. Kissé vágott szemei voltak és tépett haja. Barnás bőre csillogott az álmosodó fényben. Vékonyka bokái egyből felállították, a farmernadrágja pedig fel volt tűrve a sípcsontjáig. Éreztem, hogy engem néz, és amikor rávetettem a tekintetem, mint védtelen halra a hálót, egyből a loholó tájra pillantott. Játszott velem, csakhogy nem voltam játékos kedvemben. Ahhoz túlságosan sokat szívtam… Ittam… Még nevetni sem volt erőm. Az arcom úgyszintén perzselődött a melegtől, de amikor megnyaltam a felső ajkamat, erős, sós íz húzta össze a képemet. Az ismeretlen lány síkos bőrét nem ilyennek képzeltem el. Minél tovább szemléltem, annál jobban szertefoszlott a szívem. Dübörgött a torkom, kedvem lett volna hozzászólni, csakhogy nem mertem. Édes verejtékéből akár tüzet is rakhattam volna, hiába volt nyitva az ablak. Szívesen harapdáltam volna csúszós melleit, vagy habzsoltam volna a szerteágazó fullánkját. Talán nem is a melegtől fakadt ki a pofátlanul ömledező verítékünk, hanem attól, hogy egymás pillantásaival szegezzük magunkat a székhez. Ujjaival belefésült a hajába, majd megcsillogtatta az alkarját. Fényessé váltak az ajkai, kis teste hirtelen megnyúlt az ágaskodásban. Egy pillanat alatt kivirágzott előttem, majd megcsapta az orromat az erőtlen parfümillat. Teljesen kiszámíthatatlan volt számomra ez a teremtény, de talán ez…. Zavarba hozott azzal, ahogyan kéjeleg az éjszakának és apró pillantásait rámereszti. Visszanyomtam a dugót az üvegbe, és gyors léptekkel kimentem a mosdóba. A falhoz préseltem magam, és szemem gödrével a tükörhöz simultam. Nem bírtam tovább. Elhatároztam, hogyha visszamegyek hozzá, megszólítom vagy legalább megkínálom a borból. A szerelvény ismét megállt. Magamra zártam az ajtót, lehúztam a sliccemet. Nem tudtam semmit se kiengedni magamból, mert a farkam önszántából fel akart robbanni. Hát, segítettem magamon. Még jobban folyt rólam a víz, a kezemen kitüremkedtek a hosszan elnyúló erek. Végül teljesen elernyedtem és lezuhantam a vécé mellé. A hugyos deszkát bámultam, amin egy pár göndör szőrszál kamatyolt egymással. Kis pihenés után úgy döntöttem, visszamegyek a fülkémbe. Lenyomtam a kilincset, nagy sóhajjal megtettem az első lépést. Mintha követett volna, direkt bosszantana azzal, hogy újból és újból felállítja. Amint a szemébe néztem, mentem volna vissza a mosdóba, hogy megint könnyítsek magamon, de inkább átadtam neki a terepet. Az ujjai között gyűrődött egy megtekert cigaretta. A vonat elindult, én pedig kibámultam ismét az ablakon. A bornak már csak a negyede maradt meg, bár nem nagyon zaklatott fel ez a tényállás, hiszen az út felénél jártam már. Reménykedtem abban, hogy kibírom annyi piával. Jelentéktelen, sárga pontokat láttam a messzeségben, amik körül a sötétség hánykolódott. A holdat kerestem, de sehol nem találtam. Csak az apró házakat figyeltem és a nagy semmit. Nyomottabb lett a levegő, jobban a hátamra tapadt a póló. Kíváncsi voltam, hogy mikor fog megjelenni újból a lány. Pár perc elteltével megállt a fülke ajtajánál. Mosolygott, én pedig bizonytalanul viszonoztam. Ártatlanul állt ott teljes egyedül, pedig a tekintetével ölni tudott volna. Nem tudom, hogy miért láttam a szemében az efféle hajlamot, hiszen egy kóválygó, fekete bárány veszett el benne. Az ölni vágyás mögött ott volt a szeretet és a visszafogottság. Vékonyka lábait összefonta és engem nézett. Akkor sem szóltunk egymáshoz, hanem a szemünk tükréből próbáltuk megérteni egymást. A púpos sínek miatt, olykor feldobott minket a vonat, ezért erősen kapaszkodott a csomagtartó hálójában. Redőtlen arcát simogatta, majd lejjebb húzta a felsőjét. Melege volt és izzott a bolondos gondolattól, amit ketten szültünk a néma csöndben.

   Közelebb lépett hozzám és a kicsinyke, éles fogaival harapdálni kezdte az ajkaimat. Nem tettem semmit, mozdulatlanul ültem előtte, mint akinek ki akar ugrani a szíve. Arcomat simogatta, mintha ápolgatna vagy sajnálna valamiért. A borhoz akartam nyúlni, de nem hagyta. Hirtelen elvesztettem a kontrolt magam felett, körmeimmel a vállába kapaszkodtam és a nyakán megállíthatatlanul kerestem a sodródó izzadságcseppeket. Olykor megéreztem az apró fogait, amik szelíden lapultak a nyelvéhez, amikor újfent rám nézett. Abban a pillanatban én akartam visszacsókolni, csakhogy lassított a vonat, ő pedig váratlanul felállt. Egymásra néztünk. Mosolygott, kissé elpirosodott zavarában. Szerintem én is elpirosodtam, noha ezt nem akartam elhinni magamról. Talán az élet könnyelműségét akarta megmutatni vagy azt, hogy még tud valaki szeretni ebben a világban. Nem tudtam eldönteni, melyik oldalt képviseli, bár ahogyan rám tekintett, hinni akartam az utóbbiban. Lassan már fékezett a vonat, de még kaptam egy búcsúcsókot. Valóban édes íze volt, mintha először csinált volna ilyesmit. Félénken távozott el. Behúzta a fülkeajtó előtt porosodó függönyöket, majd álmosan eltűnt árnyékával együtt a folyosón. Mintha tudta volna, hogy mit akarok ezután. Pillanatok alatt megértett. Behúzta a függönyöket, nem hagyta, hogy megigyam a megmaradt bort. Pontosan tudta, hogy ezek után magam akarok lenni ismét, és a nemrég megtestesült emlékekből akarok lakmározni a végállomásig. Óvott az unalomtól és az elkeseredéstől. Amikor mindenki leszállt a szerelvényről, odasétált az ablakhoz, azután rátette a tenyerét. Én is odatettem, de az arcát nem láttam, mert a kocsi túl magas volt neki. Sajnáltam, hogy ott hagyott. Nem voltam benne biztos, hogy akkor kellett volna leszállnia, mintha valami célja lett volna még velem. Megint sípolást hallottam, a mandulaszemekre szegeztem a tekintetem. Miután megfontoltan elindult a vonat, apró termetét hamar ellepte a sötétség. Akkor láttam utoljára, akkor fájt először ennyire a szívem. Újra a sötét végtelenségbe bámultam kifele, lassabbnak tűnt az idő. Ránéztem az elhúzott függönyökre. Közelebb léptem hozzá és mélyen beleszagoltam. A töménytelen por egyből az orromba szállt, nem éreztem a lány illatát. Odaléptem a székéhez, semmi jelét nem láttam annak, hogy ott ült volna. Végleg elveszítettem…

   A végállomás már csak fél órányira volt. Addig ki kellett valahogyan bírnom az utat. Ránéztem a borosüvegre, aminek hirtelen nagyon megörültem. Rajta maradt néhány zsíros ujjlenyomat. Gyengéden magamhoz szorítottam, és az arcomhoz nyomtam az enyhén hűvös üveget. Éterien görgettem le-föl a homlokomig, amíg el nem mosódtak a szemrevalóan összecsengő nyomok. Emlékszem, épphogy hozzáért, ennek ellenére tisztán megmaradtak a derűs vonalak, mintha erősen megragadta, majd magához szorította volna.  Kihúztam a dugót és jóízűen belenyaltam a borba. Akkorra már annyira ízlett, hogy kénytelen voltam még többet inni, míg végül le nem húztam az egészet. Szokatlanul édesebb lett, de sűrűbb és teltebb.

   Aztán az angyalok moraját hallgattam és az ördögök… nem is tudom, kacaját… Váratlanul két oldalról ráncigáltak, lassan szédültem bele én is az üres, zajtalan homályba. A torkom összeszűkült, a lámpa pislákolni kezdett. Az üres üvegre néztem és inni akartam belőle, de aztán rájöttem, hogy amiatt fulladozok. Hangosabban kezdett zakatolni a vonat, élesen hallottam a hangokat. Az őrület határát kapizsgáltam, amíg el nem kezdett habzani a szám. Csak ültem az egyre erősödő tükörképem mellett és bámultam magamat, ahogyan az utolsókat rúgom. A szemeim vérvörösek voltak és kidülledtek. Erőm semmiképp nem volt, akkor is csak a lányra tudtam gondolni. Minden testnyílásomból vérezni kezdtem, csonkig elhagyott a szerencse. A fekélyes torkomból egy árva hangot nem tudtam kiadni, csak az elhúzott függönyökre néztem és kinyújtottam a karomat, de aztán feladtam minden reményt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszan is lehet szenvedni, levegőért küzdeni, másra gondolni a halálunk helyett. Nem akartam sokáig vergődni a méreg keresztjén, így hát visszatartottam a lélegzetem, meg akartam menteni saját magamat a fájdalmaktól. Lassan már a kialvóban lévő lámpa is hunyorított. A függöny mögött egy árnyék állt ismét. Láttam, hogy integet és összefonja a haját, majd elfut hirtelen. Magamra lettem hagyva, csak a vonat dobta fel néha a mozdulatlan testemet. A vörös hab egyenesen lefolyt a gégémig, míg fel nem szívódott a pólóm nyakánál. Senki nem ült velem szemben, nem láttam akkorra már semmit. Sokáig szenvedtem. És sikerült elaludnom. Azt hittem a „fülke” lesz az életem kezdete, de végül az lett a halálom. Remélem csak egy félresikerült „valami”, nem pedig a valóság.

Szeretném hinni, hogy az volt, mert akkor még lenne hova zakatolnom, lenne miért élnem… Nem biztos, hogy megtörtént velem, de ha jól emlékszem… ha jól emlékszem megálmodtam. Én csak egy valaki voltam abban a fülkében, aki utazott valamerre, és most senki mondja meg, hogy hova.

 

 

(Illusztráció: view)

A reggel megadta mindennek, mi szükséges volt. A nap egyre csúsztatta a cseppeket; nyújtózkodáson érte magát minden, mi él.

Harmatőrzőkből napimádókká vált növény-kavalkád, érdesből simává emelkedő fejek.

A mindennapos rítust engedőn fogadták, sejtjeik ágaskodva kapcsolódtak a fényes korong lágy szavára.

A bolygó halkan ébredt.

A szél csilingelve fokozta a gyors száradást. Izmaikra támaszkodva keltek botoran, szemükből lassan zuhant a fáradtság verte álom.

Március volt, a rügyek göbjei nyurgultak a látóhatár fölé bukón.

Mintha megszilárdult volna a lég, örömcseppek hatoltak a mindent elöntő, feszült barázdákba. Arcán a felrohanó nyiladozás, mintha rendet teremtett volna.

Egy pillanatra minden tökéletesnek látszott.

A világ, a szűkebb környezet funkcionálisan teljességet ígért, az öröklét hajója bukdácsolás nélkül ringott a dolgok növekvő medrében.

A deszkák gyalulatlan arcukat mutatták, ám bent az alvók örök simaságát örökölték.

Lágy léptűen, szomjas arccal került körbe. Azt már újra tudta, biztonságot csak bátorság juttat.

Adományként élték bensőjük keserveit. Joguk van élni, megélni a saját maguk teremtette világukat.

Mennyire nem tud számítani a fenyegetettség, mikor kedvükre teszik s teljes erőből feszítik most még csak halkan pihegő testüket.

Ahogy körbejárt, elborította szívét – mint vízgyűjtő a falevelet – a vágy, hogy mindig és mindenütt megvédhesse a bentieket. Van, aminek fenn kell maradnia, a természet tudja ezt, s teszi dolgát.

De mit tehet ő, az állandóságért, a megmaradásért?

Az asszony és a fiú megjelent a vasakkal megerősített deszkaajtóban. Arcuk földöntúli kedvességébe kapaszkodott egy pillanatra. Összeölelkeztek.

A tízéves forma fiú anyja báját, bőre simaságát bírta az égtől, apja kemény vonásai még lágyan, puhán dobódtak rá, bár álla s orrnyerge keménységet sejtetett.

A csupa tépettségeket hordozó kutya a fiúhoz szaladt, nedves orrát beletörölte az amúgy is pecsétes nadrágba. Rájuk emelt arcán nem futottak össze az oly mély ráncok.

Mosolygott, maga is meglepődvén ezen az egyszerű automatizmuson. Valahogy tudta, ezért érdemes.

Ezer dolguk volt, tették, amit kell; ellátták a vinnyogókat, horkantgatókat, bégetőket.

Később együtt reggeliztek, halkan beszéltek a történésekről, mintha nem akarták volna, hogy bárki is elfogja egy félmondatukat is.

A menekültek riadtsága, bizonytalansága, neszre felhorgadása, nos, ez néha eljött, rátalált. Agya rejtett zugaiban – mint halászó sas – ébren tartódottság repkedett, a mindenre odafigyelés.

Az éles, retinára vetődő bármi változás felszínre dobta nyugodt figyelmét; a riasztócsengőn tartott ezer apróság összegződött.

A patak ellátott, tisztított, vize sokszor oldotta kitörölhetetlen jövő aggódásukat.

Az örök kérdés, hogy mik voltunk s mivé leszünk, a két felnőtt hangtalanul elfogadó testében ott fészkelt tudatosan és tudattalanul.

Az asszony megállt néhány virágzó bokor előtt, s szívta a sárga kavalkád látványát, mintha eggyé vált volna – hacsak egy pillanatra is – a természet méhének mostani, oly egyszerű gyümölcsével.

Nem kérdezett, mélyen elfogadta másodpercekre, hogy ott van. Persze, erről mit sem tudott, ösztöne sejtről sejtre ugorva alakította ki a rögzült képekből font katedrálist.

Két ujja közé fogta a nyíló virágot, ölében érzett sok mindent, neve-nincs gyermekét ölelhette így karjaiban, szemét oly feszesre meresztette, hogy belefájdult.

Érezte, hogy minden van, nem tudta boldogságát, csak nézte növekményeit, gyerekét, társát.

Belső békéje bú nélkül virágzott.

Nem harcosok elől menekültek.

Menekültek emberek és lovak merev szemeitől, kardok s nyilak rágta véglegességtől, a szivárgó, patakzó vér színétől.

 

A hadszíntér bűzös leheletétől. Az egymásra hajítottak élettelenségétől, a szerteszét heverő fejektől, végtagoktól. A nap gyászosan világította meg a véres port, a kibuggyanó emberi belsőségeket, levághatatlan vérző fűszálakat, melyek befogadták a lehetetlent, a halált.

Lelke folyamába mártogatta a kétség evezőit.

Jól csináltam, csinálom-e?

A szemébe pattanó táj biztosította a körülmények abroncs szorításában a lehető, a lehetséges, a szükséges adta dolgok közötti lavírozás egyértelműségét.

A kard már nem verte oldalát.

A harctér értelmetlen összevisszasága mint kalitkában verdeső, elfogadhatatlan fájdalommal csapódott rajta.

Annyi mindent érzékelünk, hogy mi kerül összefüggéseiben, mi festődik a lélek szivárványára, nem tudta.

A lélek legeldugottabb, legsötétebb sarkában a hallók kalitkájába lökődtek.

A hajlíthatatlanság, az önzés kérlelhetetlensége, a sápadt irigység, az összeférhetetlenség, s annyi más. Önkéntelenségről van szó, a kalitka duzzad, rácsozata szélesedik, akár vastagszanak a vaspálcák, de nyitva áll – mint tengeralattjáró periszkópja – pásztázza az életet, hogy felszínre bukhasson, ha kell.

Van, ami soha nem múlhat el, kitörölni, vagy kitörölhetővé tenni képtelenség.

Gondoskodó kérges tenyere sokszor nyugodott – néha ösztönösen – támaszkodón, mégis finoman a fiú fején. Ez valami mindent felölelő szeretés, szerelem, odaadás, szolgálat, alázat volt, a természet elfogadó, befogadó keblén.

A fiú ölelő kezeit szinte az összes állat élvezte.

Az izmok lendületéből süvöltő kés megállt a fában.

Soha nem tanult mozdulatok indultak törzséből, határozottan meg-megállón a végesség recsegő malmán.

Lelkesen és szomorúan látta mindezt. Harci kürtszó jajongott fel arcából, lefolyt a lealacsonyodott emlék.

Tésztatapintású bőre alatt az izmok, inak összessége tapadón, odaadóan vesztették az éjszaka sötétségét. Bájos arcában az árkok visszahúzódottan tűntek fel és tűntek le. Pillái ugyan remegve repdestek, mikor otthagyta a virágokat.

A reggel szinte elvégezte dolgát, teret hagyva a már nem bujkáló napnak.

Hová megyünk, ha elérnek, utolérnek? – kérdezte az asszony.

Most kettesben voltak.

Majd akkor meglátjuk – az apa erővel kialakított vonásai felkészültséget próbáltak sugározni –, tudod, a lovakat felszerszámozva tartom.

 

Vadászni ment, talán túl messzire is. Vállát a kis vaddisznó alig nyomta. Már érezte a sülő hús illatát. Nem belezte ki, sietett vissza, egyre inkább kúszott fel az aggodalom létráján, néha felreszketett.

A kutya majdnem feldöntötte, vinnyogó, szűkölő, szétesett hangját már előbb hallotta.

Nem szokott ilyen kakofóniában üvölteni.

Látszólag minden rendben volt, a disznó gyors puffanása ijedtséget kölcsönzött pillanatokra testében. A deszkaajtó csukva volt, pedig napközben nyitva hagyták.

Már-már barnuló, szemet maró vérerek, patakok, folyamok vánszorogtak a deszkaajtó teljes szélességében.

Térd-ütötten, velőtrázón szakadt melléből a mindent káromló, kétségbeeső üvöltés.

Majdnem megfulladt.

Szívében a fő-eret elzárta a soha többet nem ölelhetők képe, törött térdeiről épphogy elbillenve, arccal a ritkás fűbe vágódott.

 

 

(Illusztráció: bs)