Ó,

Kekék Márta az. Mire? Aligha férne bele több csont. Még nem biztos, nem dől el az sem, miként rekednek, hogy maradhatnak kint, az arcán is, arca szomorúságának fedezetet nyújtó: árnyak. Gödrökbe duzzadva foglalják össze, homályba, ami itt is, ott is tartandó lenne Kekék Mártából, közelebbről az ő arcáért, hogy az, annak aprólékos föltárásában legalábbis ne vesszen oda. Ugyanakkor semmi sem lehet eléggé biztonságos: plaszticitását figyelmen kívül hagyják, elé tolakszanak, avagy egyszerűen szétszabdalják.
Nem! Eláraszt mindent a fény. Újabb kocka az ezüstpapírból. Még rúzsos lesz a csoki. Amint véletlenül érinti, mellbimbója egy pillanat alatt megkeményedik az üvegen. Szabad kezével belekapar a levegőbe; innentől megjegyezni, hol.
Kidobta az ágy. Ideköltözése óta kidobja, nem tud sokat, eleget aludni, képtelen fekve maradni, lustálkodva. Kezdem megszokni, hogy itt van. Lehet, hogy ő még nem. Előkotorhatnám az éjjeli szekrény kupacából a tömböt, a szén is valahol ott, arra, a nyuszis dobozban; használható vázlatok lennének egy testhez. Az övéhez, persze, nem tudom nem őt és úgy látni, ahogy, egyelőre. Ez még meglátszik. Nincs távolságom. Baj ez egyáltalán? Egyáltalán nem. Nem tudom. Efelől, adandó alkalommal, nekem lesz muszáj döntenem. Előttem járkál, követem. Pontosabban a szemem, azt a kezem, az követi – nem így szoktam, nem is fordítva, össze-vissza. Hol ez azt, hol az ezt. Ez a testezés új, nem akartam testet, testről. A meztelen nő. Milyen eredeti. Testes-korszakom. Egy baromság. Úgysem úgy lesz. Akkor hogy? Kora van.
Felhúzza végre teljesen a redőnyt; nem sokáig tettethetem az alvást, az ébredés eltúlzott hangjait és mozdulatait viszont igen. Kekék Márta, Kekék Márta! Jó reggelt!
Nincs kimondott rend, vagyis van, csak máshogy, gondosan, rétegekben, egymáson: színes albumok, újságok, könyvek, tányérok, súlyzótárcsák, lemezek, kekszek, alátétek tartanak fölfelé a parkettáról, a mosogatóból, egy törölközőről, puffról, az asztalról; lefelé tartva más lenne. Milyen albumok is vannak alul? Éjszaka eldőltek a határozók. Növények, gombák, rovarok, fosszíliák. A műszaki rajzok veszélyesen kilógnak a mappájukból, majd visszarendezem, szépen, ideiglenesen.
Kekék Márta szerint ez nem rend. Láthatóan zavarja, folyton kerülgetnie kell. Könnyen borulnak, és borulnak is, és akkor oda a rendszer. Jön a morgás, kaffogás a részemről: így mondja. Elpakolok, ígértem.
Bekapcsolja a tévét. Érdeklik a hírek. Le kellett venni a színt, mert valaki teherautóval a lovak közé hajtott a felvételen. A riporter a megfelelő szavakat keresi a látványra. Kikapcsolja. Rádió lesz, zene. Elmegy zuhanyozni. Felkelek, visszakapcsolom, lenémítom, de csak egy képet látok, rögtön mást mutatnak; kikapcsolom én is. Teát kavargatok, amikor visszajön. Egy ruhaoszlopból mazsoláz. Hagy időt magának a falitükörbe lesni, ha szokatlan szögből sejti magát, vagy meglepőnek szánt, ugyanakkor kiszámított mozdulatot gyanít. Mosolyog, ilyenkor. Valójában nekem szól, engem néz közben. Ilyen mozdulatok nincsenek is. Használhatatlanok, nem lehet velük semmire menni. Úgy értem: nem alapanyag. Másrészről, szinte minden az; izgató; csinálhat bármit.
Lehet-e az asztal asztal, a parketta parketta, újra? Leülök egy székre, beleülök egy jelenetbe, amiben ugyanott ülök, ő az ölemben, vagy Kekék Márta támaszkodik rá, vagy térdel rajta, tolja ki a fenekét, vár.
Miért van az, hogy ilyenkor nem érdekel a rendem? – ilyesmivel viccel Kekék Márta, amikor már letaroltuk a nappalit, és nyomja a lapockámat vagy a kulcscsontomat egy anatómiai atlasz.

Az

Motozása. Megmotozni a reggelt. Reggelbe nyúló reggeli. Máris reggel, ha Kekék Márta. Perceg tőle a parkett. Nem egy szú. Szúette szúette, szúette szú. Amit lead; nem ad le semmit. Súlya – nyomja az alátámasztást vagy húzza a felfüggesztést. Ki tudom mondani magamban. Ha álmomból riasztanak, akkor is, se. Azért mondom, mert húsz éve mondták, hogy majd ki fogom tudni mondani, sőt ki kell tudnom mondani húsz év múlva. Is. Felvernek: mi a súly? Mindig erre akarok riadni. Valami jó kis definícióra. Ólomsúly, ólomfehér, tök mindegy. Könnyűsúly. Kötött. Pehely. A súly: súly. Nyikorog: ezt keresem. Nyikorog a lakás, mert Kekék Márta már megint benne bolyong. A mozgásvektor rajzként olyan, mint a fekete nyílvessző; világító, famentes papír, feliratmező is lesz.
Az ablak felé tart, nemcsak tart, de odatalál. A redőny elakad a tokban. Toknak hívják? Annak. Mert úgy néz ki? A palást lécekből áll. A palástban hajlandó vagyok a palástot meglátni, gondolom. Záróléc fejezi be: a palást szegélye. Lábujjhegyre áll, próbálja kiszabadítani, nem, továbbhúzni. Ünnepélyesen rángatni. Kirajzolódó vádli, bordák párhuzamos ívei. Oldalról kezdett a műveletnek. Bakfistest.
Hogy tud korán reggel csokit enni? Egy kocka: két harapás. Nem illene hozzá, ha csak úgy bekapná. Tudná, de így csajos. Szerintem szerinte. Alig valami egy ilyen kocka, az a valami, hogy két harapás szükséges. A második harapás nem igazi harapás, végül is nem valamiből roppantja; csak kitátja, a nyelvére teszi. Ezt a felét ráadásul tartogatja, mert rengeteg időbe telik megrágni, lenyelni az elsőt. Lehet, hogy nem is rág, hagyja elolvadni: addig-addig forgatja a szájában. Pöccint a másikon, mintha cigaretta lenne – hamuzna. Csokimorzsál. Az ujjait, amik érintették, egyesével mindhármat, egymás után, csak akkor veszi a szájába, ha már a második fél kockát is megette. Addig, a holtidőben feltartja őket, de nem azért, hogy ne maszatoljon, hanem, hogy a csoki a begyekről ne vesszen kárba. Cuppant hozzájuk, mintha cuppantva finomabb volna, vagy egyszerűen azért cuppant, mert. Cuppantani így is, úgy is jó.
Nyújtózkodom, sóhajtozom. Ropognak az ízületeim. Nem úgy, mint a csoki. Annak tömörebb, tompább a hangja. Zörög mellé a papír. Ezer közül megismerem, legyen az tábla vagy szelet. Inkább tábla.
Nézzük egymást. Kekék Márta és én. Aztán nem. Bekapcsolja a tévét, utána ki. Jöhet a rádió. Dúdol, dúdolódik. Feldúdolja magát. Az ablakban valamin megakad a tekintete. Megakad, hogy min. Ne mozdulj, mondom, papír után kapok. Mintha erre várna, nevetve kifut a szobából.
Ló-torzó. Mintha maga a szó is az volna. Citromsárga, széles nyakkendő, barna zakó, bajusz, fehér ing a hírolvasón. Úgy tesz, mintha nem olvasna. Jegyzet is van előtte, abból láthatóan olvas. Ha óvatlanul olvas, máskor is látszik, mert mozog a szeme.
Elmegyek vizelni. Utána bekukkantok a fürdőbe, beosonok. Párás kabin, sziluett. Elhúzom az ajtót. Vizes lesz a fejem. Megpróbál berántani.
Teafüvek. Nem szeretem a teát. A dobozt, amiben tartom, azt igen. Régi, kopott. Ceylon. Erről nem jut eszembe semmi, nincs is vele semmi. Nem ülök le. Theremin csendül.
Vizes. Válogatja a ruháit. Fel-felnéz. Bohóckodik.
A tükörből látja, ahogy nézegetem.
Átlépem, megkerülöm a kupacokat, rastog alattam a padló.
A tarkójától kezdem, végighúzom az ujjam.

3H

Szomorú, mégis miért akarom szomorúnak látni, ha egyszer nem is az. Az esti smink maradéka teheti. Amikor pislog, villog két érme. Biztosan összekente az ágyneműt; ez a legkevesebb. Vacakol az ablakban.
Nyújtózkodom, mert így kell, ha álmában fut és elfárad az ember, és ásítozni meg motyogni is, mert nem jut még elég oxigénhez.
Egy parkban, egyedül. Ősz volt, és az avarban. Nem is. Az ágakról sorban billegtek. Nem. Széldzseki, ökörnyál. Nem. Elfelejtettem. Elfelejtem, most vesznek el a képek, ahogy kimondanám.
Elalváskor jobbakat felejtek el. Hogy honnan tudnám, milyenek? Az attól függ, mit akartam elfelejteni.
Sajnálja. Nekem biztos olyan izgalmas álmaim lennének, ha egyszer rendesen elmesélném őket, de ő, sajnos vagy szerencsére, nem szokott álmodni. Mondaná, hogy rólam és velem igen, ha ettől jobban érezném magam.
Hiányoznak a romantikus porzók belőlem.
Reggelre van egy pillanata, most veszem észre, amiből nehéz Kekék Mártának kikecmeregnie. Nekem is, az enyém is ugyanaz, de eddig az övén, hogy van, és a kettőnké ugyanaz, elsiklottam. Amikor egymást nézzük. Hogy ő is tud úgy nézni, ahogy én. Nem vettem figyelembe. Mielőtt bekapcsolná a tévét. Hogy akkor most mi van. Reggelre reggel lett, megint, és te még mindig itt vagy.
Elneveti, elnevetem.
Így már nem is lesznek érdekesek a lovak.
Első és utolsó alkalommal az egyetem alatt rajzoltam őket. Nem követelmény, ajánlott. De ha komolyan szeretné valaki csinálni, a lovat nem lehet megkerülni; a ló nehéz műfaj. Szerencse, hogy elnevettük.
Most fog kinézni az ablakon, most akarom gyorsan lerajzolni, most fut nevetve zuhanyozni.
Mióta kell ahhoz itt laknia, hogy mielőtt meggyőződhetnék róla, már ne képzeljem el zuhanyzás közben? Minek kell ahhoz történnie? Nem akarom tudni, ha tudnék is ilyet.
Már megint kevergetem a teát. Bámulok ki az ablakon. Próbálok rájönni, mi lehetett az, amit meglátott.
Házak vannak, emberek sétálnak. Mozdulatlan fák.
Megjön Kekék Márta, testén a vízcseppekkel.
Fogja a ruháit, elkezdi őket sorban berakni a szekrénybe.
Nincsenek grimaszok, idétlen mozdulatok, néha a tükörből rám néz. Nagy igyekezetemben feldöntök egy kupac könyvet.
Van az a pontja, a kedvencem. Nem is igazán pont, nem lehet annak hívni, sokkal inkább terület. Nélkülöz minden ismertetőjelet: nincs rajta anyajegy, szemölcs, heg, redő: nincs faktúrája. Talán kicsit homorú. Egy darabka a feneke fölött, a gerincoszlopa mellett nem sokkal, jobbra. Ahhoz van kitalálva a szám, pont odafér a puszim.

(Illusztráció: bck)

A Réniens-be készülő normann hercegnőnek, Hildinek esze ágában sem volt betartani a Northumbriában tett ígéreteit.
Még mit nem! Hogy ő drága hajókat, vámokat, adóbérleteket, vagy csak ügyes kémeket, képzett katonákat bízzon holdkórosok kezébe! Akárhogy osztott-szorzott, mindig oda jutott, hogy az ő korában öngyilkosság egy darab fáról vagy akár egy vasszegről is lemondani. Merthogy ablakon kidobott pénz lenne a szövetségeseket támogatni. A mórok gazdagabbak, erősebbek, ügyesebbek, többen vannak, szervezettebbek, nekik itt, északon nincs más dolguk, mint kivárni, amíg a támadókedvük csillapodik – hiszen a fák sem nőnek az égig. Hol van ma már Trója? Vagy hol van a Római birodalom?
De akinek nincs türelme, az csak háborúzzon.
Mit bánja ő? Ha nincs jobb dolguk, marakodjanak a fiatalok.

Ennek ellenére a Brit-szigetekkel sem akart minden kapcsolatot megszakítani. Hiszen Normandiában túl gazdag, túl kövér a föld, a búzaszemek, a körték, az almák túl gyorsan nőnek  – és túl sok ostoba mesemondó járja a vidéket, hogy a fiatalok fejét a hősi nagyság rettentő vágyképeivel telebeszélje. Ezek a fiatalok túl nagyra nőnek, a végén túl sok mindenről képzelegnek, és magától értetődően elvárnák, hogy Normandia hercege ötévente izgalmas, új kalandokat, meghódítandó új országot keressen nekik. Persze Hildiről senki sem gondolta, hogy kalandvágyból  egy hadsereg élére áll, de ötévente szokása volt, hogy a hódítósdira vágyó mihasznákból hadsereget szervezzen, és rázúdítsa valamelyik ártatlan szomszédjára.
Tanult második férje, a nagy Vilmos herceg bukásából. Előrelátó uralkodó nem megszelídíteni akarja a bajkeverőket, hanem az országától biztonságos távolságra tudni őket. Gyengécske királyság, tündérek őrizte sziget, agyalágyult vagy rajongásig megszállott uralkodó? Tulajdonképpen egyre megy. A kényelmes távolságra fekvő, egy hóbortos király vezette Northumbria is megfelelő hely volt egy épp esedékes, lovagi csetepatéra.
Igy aztán a zűrzavart gyűlölő Hildi mégiscsak kénytelen volt a nagyvilág dolgairól rendszeres időközönként tájékozódni. Mivel félt a katonáitól, és megvetette saját papjait, csak a Normandiába érkező kereskedőkre számíthatott. Rouenben minden posztókereskedő jól tudta, hogy az öreg hercegnő szeret egy pohár bor mellett a nagyvilág dolgairól tájékozódni.
És Hildi, a normann hercegnő Riolda miatt is kíváncsi volt Northumbria sorsára. Ha jól látta, az angolszászok Riolda elátkozott, kopár, kis szigetét amolyan távoli hűbérüknek tekintették, ezt Riolda ugyanolyan udvariasan elviselte, mint ahogyan Northumbria urai az angolszászok az ő királynői titulusát. Túl távol voltak ahhoz, hogy bántsák egymást, és túl közel, hogy ne vegyenek a másikról tudomást. Ráadásul – Hildi meglepetésére – Riolda megmosolyogta ugyan, de szívből kedvelte Szent Ethelredet és főleg a csitrilány-feleséget, a mindig elégedetten vigyorgó Szent Edmundát.
Hildi bizony nem szerette a terhes nőket. Szeretni Rioldát sem szerette, de ő volt az egyetlen használható ember a múltból: emlékezett a gyerekeire, és megígérte, segít megtalálni őket. Ráadásul Riolda – talán valami ostoba tündér útmutatása miatt – hitt abban, hogy a jótettei előbb-utóbb viszonzásra lelnek…
Ezen hildi csak mosolygott. De a szeme, a tenyere miatt nem azt rebesgették Rioldáról gyerekkorában, hogy nem teljes értékű ember?
Csak tündér- vagy emberféle…
Némi jószomszédi szívesség ellen persze Hildinek sem volt soha kifogása. De jótettek? Az emberek mindig túl korán halnak meg, hogy viszonozzák ezeket, úgyhogy ő a maga részéről nem kötelezte el magát efféléknek. Most is csak azért hallgatta ezt a Brit szigetekről visszatért, elég gyámoltalannak látszó kereskedőt, kereskedőt, hogy Rioldának hírekkel szolgáljon – merő udvariasságból.
Igen, igen, ilyen pompás termésre soha nem volt még kilátás. A dánok elkerülték a szigetet…, mi több, egyetlen britet sem faltak fel elevenen a mórok… Sehol sem fenyeget éhínség vagy járvány, ráadásul Ethelred és Edmunda kisbabájának az angolszászok egy emberként örülnek … És már a tündérek és a törpék is csatlakoztak a Szent és Nagy Szövetséghez.
Halleluja…! Csupa-csupa boldogság…
De a fríz kereskedő a fejét csóválta
Csak Kentig jutott el, magyarázta. Nyomorúságos ország az, minden erdőben rablók lesnek a becsületes polgárra, elrabolták a testvérét, elrabolták .a szolgáit, és az áruját is csak azért tudta megmenteni, mert Isten kegyelme határtalan.
Hildi megpróbált magára jóságos mosolyt erőltetni.
– De Northumbriáról csak hallottál? – kérdezte türelmetlenül.
– Ilyen ország nincs – vágta rá a kereskedő. – A rómaiak idejében talán még virágzott, de azóta rablóbandák keresztül-kasul feldúlták. Akinek keze-lába van, az délre menekült.
Hildi felszisszent. Elment az esze? De a kereskedő túl bambának és korlátoltnak tűnt, hogy körmönfont hazugsággal lehessen vádolni.
– És mit hallottál Edmunda királynéről?
A kereskedő bocsánatkérően elmosolyodott: — Angliában nincs Edmunda királyné, felséges hercegnő. Ugyebár ott van Cornwall kiálynéja, akit úgy hívnak, hogy… és ott van a kenti királyné… – és boldog mosollyal az ujjain számolta, hány királyról-királynőről hallott jártában-keltében.
Hildibe azonmód belehasított a rettegés.
Ha ebből bármi pünkösd előtt Riolda fülébe jut, akkor ő csapot-papot itthagy, és azonnal visszahajózik Angliába, mert félti a nyomorult szigetét, és félti a nyomorúságos gyerekeit…
Szentséges szent ég! Még hány nap van pünkösdig?
Nem szabad, hogy ezek a szörnyűséges hírek eljussanak Rioldáig.
Hildi igyekezet a keze remegésén uralkodni, és nyugodt mosollyal tovább beszélgetni.
A fríz kereskedőt még udvariasan megtraktálta kaláccsal és mézes borral. Dicsérte az áruját, vásárolt is ezt-azt, és miután az időjárásról is kellemesen eltársalgott vele,  jó utat kívánt a szülőföldjéig.

Hildi testőrei csak a város határában érték utol. A keresztútnál lerángatták a lováról, megrugdosták, a porban vonszolták, leköpködték, és apját-anyját gyalázva addig turkáltak az árui között, míg találtak két, a hercegi palotából eltulajdonított ezüstkanalat.
– Te aljas, utolsó fattyú, ezért évekig rohadsz a börtönben – jövendölte  Wildiger lovag, Hildi  testőrkapitánya.
A szerencsétlen flótásnak, aki kezdetben még nehezményezte, hogy megszakítják az útját, durván kifordult az állkapcsa. De erről talán mégsem egészen Hildi lovagjai tehettek.
Manapság nyimnyám, erélytelen balekok állnak kereskedőnek.

Az évek óta piszkosan hagyott lakásban összevissza hevertek a kihipózott anyagdarabok és, aki belépett ide azt sejthette, hogy egy mosónő megcsalt férje próbált bosszút állni és valószínűleg ez sikerülhetett is neki. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy kitaláljuk mik lehettek az előzmények.
Egy meglett, molett mosónő, aki az izzadság szagú, építkezési munkás férjével él együtt már lassan 15 éve, szegényes romantikában. De nekik így a jó. Szeretik egymást vagy legalábbis, ha haza ér az egyik tudja, hogy már ott a másik vagy éppen, ha még nincs, akkor majd jön.
Vártak hát sokat egymásra. Egyre többet várt a férj a feleségre szerda esténként. Ekkora a férj, akit most csak proli egyszerűséggel nevezzünk Andrejnek, korán ért haza. Szerdán mindig csak az utómunkálatokat kellett befejezni vagy elkezdeni. Akárhogy is, már fél 5 -5 körül ő otthon volt és várakozott. Tulajdonképpen azért volt különleges az ő szerelmük, mert nem tudtak egymás nélkül mit kezdeni. Amég nem volt otthon az egyik addig nem evett a másik, amég nem feküdt le aludni a feleség, addig a férj sem aludt el. Ez olyan szimbiózisszerű kapcsolat volt, de igaz. Annyi passzió volt mindkét félben, hogy majd szétesett a lakás, amikor a távirányítóért harcolva végül önmegadásba torkollott a csatorna kiválasztása. A feleség, akit most csak nevezzünk Jolkának, természetesen a 25 éve futó ugyanakkor mégis egyhelyben álló orosz sorozatot akarta nézni, Andrej pedig a konyha művészetéért volt oda, bár ő a tejbegrízt is mindig odaégette. De hát nincs ebben semmi. Azért nézi az ember, hogy tanuljon. Majd talán holnap nem fogja odaégetni. Szóval a szenvedély. Jolka és Andrej. Andrej és Jolka. Szerelem és szenvedély, romantika és szegénység. Együtt jártak. Andrej és Jolka is, a szerelem és a szenvedély is, és – ebben az esetben – a romantika és a szegénység is. Ki láthatta ezt előre, hogy az egyiküket mégis belefojtják a telep melletti kis patakba. Igaz, amikor a nevelők azzal riogatják a gyerekeket a táborban a vizek partján, hogy ennél kisebbe is belefúltak már emberek. De azt nem mondták, hogy más is tud ebben segíteni. Mégsem készít fel mindenre az iskola, a nyári táborok, a nevelők haragja.
Jolka elment szerda reggel munkába. Sok dolga volt aznap, legalábbis azt mondta Andrejnek. De ő ezt nem hitte el neki. Felkelt Jolkával együtt hatkor. Csendben megreggeliztek, megitták a zaccos kávét és elbúcsúztak egymástól száj nem ér az archoz puszival. Andrejbe tán’ a kisördög bújt, de nem ment el aznap dolgozni. Helyette inkább követte hűséges hitvesét, Jolkát. Kitapasztalta már, hogy mennyi idő mire leér a lépcső aljára, ezért csak akkor lépett ki ő is a lakásuk ajtaján, amikor Jolka a lépcsőház ajtaján. Meg volt a megfelelő távolság, azt gondolta, hogy ez elég lesz. Eszébe se jutott, hogy talán pont ennyi kellett volna, hogy megmentse szerette életét.
Elindultak hát közösen, de mégis külön. Andrejen illatos ruha volt – igaz munkás – csak, hogy a látszat meglegyen – de illatos. És Jolkát sem volt nehéz követni, hiszen olyan illatcsíkot húzott maga után, hogy ezt még Andrej is képes volt követni, ha esetleg szem elől vesztette volna a sarkon befordulva, vagy hasonlók.
Így ment ez egész nap. Andrej Jolka után és Jolka semmit sem sejtett. Fene se tudja, hogy honnan sajátította el Andrej ezt a lopakodást.
Négy óra volt. Most kéne Jolkának végeznie – gondolta Andrej. De Jolka nem végzett. Türelmes teremtés volt az Andrej és érzékeny is. Ezért várt és nem rontott azonnal rájuk. Rájuk – mert már teljesen meg volt arról győződve, hogy épp most csalja meg őt Jolka. Most csókolja valami idegen száj, most ér hozzá a meztelen vállához, most markolja meg a fenekét és nem engedi, most… Szegény Andrej, amilyen érzékeny és szemérmes volt nem is akarta tovább gondolni. De várakozott azért, és hitegette magát, hogy csak lassan jár le a gép, vagy nem elég meleg a vasaló, ahhoz, hogy kivasalja az utolsó inget is.
Különös környék volt ez. A külváros egy forgalmas része, hatalmas lakótelep és alig volt benne ember. Legalábbis még nem jöttek elő, vagy már. De 5 óra felé minden tisztességes ember otthon kéne, hogy legyen vagy hazafelé tartva. De Andrej alig látott bármilyen mozgást. Gyerekek se voltak a játszótereken, pedig ilyenkor kezdődik csak igazán a homokozás, a kalózos játék, a rablós fogócska, a Durák.
Fél 6 volt, Andrej nem tűrte tovább. Felment. Nem tudta, hogy hol kéne lennie a feleségének, de elég volt az illat után menni. Hatodik emelet, hatos ajtó. Benyitott, nem akart kopogni. De a kilincs lenyomásakor hirtelen belehasított a szégyen érzete, hogy mi van, ha csak féltékenysége bekötötte szemét, és valójában tényleg a vasaló nem elég meleg, vagy a mosógép nem járt még le. Azonban már nem volt mit tenni. Ha egyszer benyitott, benyitott. Felkészült másodpercek alatt, hogy most látja majd ott Jolkát még más okoz neki gyönyört – a másodperc töredéke alatt az is eszébe jutott, hogy talán semmiféle gyönyörről nincs szó, mert Jolka mindezt pénzért csinálja, és szenved, gyötrődik ő pedig még le is buktatja. De kár volt azért a sok bűnbánó gondolatért. Jolka bent ült egy vörös, műbőr kanapén, lábai keresztbe téve fújta a füstöt és itta a szagtalant. Talán ezért is volt, hogy nem lepődött meg férje láttán. Andrej ugyan még nem volt 100%-osan meggyőződve arról, hogy az a feltételezése, miszerint a felesége kurva lenne nem igaz. Kérdőn és együgyűen nézett Jolkára, aki egyáltalán nem volt zavarban. Sőt, invitálta, hogy foglaljon helyet és szálljon be a körbe. Ekkor toppant be a konyhából Ilja és Gasha, akik a lakás tulajdonosai voltak és, mint kiderült Jolka már hónapok óta szoros, baráti kapcsolatot ápol velük. Andrej értetlenül állt a helyzet előtt és kínosan leült felesége mellé, aki olyan fesztelenül szívta a cigarettát és itta a vodkát, hogy észre sem vette Andrej az asztalon előtte elterülő lapokat. Andrej jól ismerte ezt a leosztást és a lapok állását is. Tudta, hogy most bárkinél bármi van, Jolka áll vesztésre. Izzadni kezdett Andrej és még lecsurgott halántékán az első csepp, tisztává vált előtte a helyzet. Jolka hónapok óta azért jár későn haza, mert beteg. Függő lett és nem elég, hogy függő, ki tudja, hogy miket követett el emiatt. Csoda, hogy még él.
Andrej kérte feleségét, hogy adja át neki a lapokat, hadd játsszon ő is, de Jolka tudta, hogy hogy áll és ezt szerette. Úgy tűnik, hogy nem csak függő lett, de az esze is teljesen elment a hónapok alatt. Andrej émelyegni kezdett és úgy érezte széthasad a feje, de a kezét és a lábát nem érezte. Zúgott a szoba és a kanapé ragadását sem bírta elviselni. Fel akart állni, de nem tudott, nem tudta irányítani végtagjait. Jolka és a többiek csak nevettek. Mintha részegek lettek volna, de nem az alkohol miatt.
Egyszer csak Ilja és Gasha összemosolyogtak majd letették a lapjaikat és odasúgták Jolkának: Durák!
Andrej hirtelen nem tudta, hogy most mi fog következni, de továbbra is béna lábaival, kezeivel küzdött. Egy hang se jött ki a torkán, pedig üvölteni akarta, hogy Jolka szaladjunk innen. De teljesen mindegy. Aki ennek függője lesz egyszer, az elveszíti a realitást, a normális gondolkodást és nem akar menekülni akkor sem, ha veszített. Valószínűleg ez az egésznek a libidója – gondolta Andrej.
Csendben várta Jolka, hogy mit kell majd tennie és Andrej az elmúlt 5 percben már többször is eszméletét vesztette majd magához tért.
Ilja és Gasha meghozták a döntést. 10 perccel később Andrej már csak akkor tért magához – bár lehet, hogy jobban tette volna, ha nem tesz így – amikor lent állnak a telep mellett folyó kis patak partján és Ilja ledobja a földre. A feje félig belelógott a patak vizébe így valamivel könnyebb dolga volt Jolkának. Csak meg kellett fogni Andrej nyakát jó erősen és lent tartani a víz alatt addig, amég teljesen el nem hagyja magát a test.
Ilja és Gasha mámorosan nézték a jelenetet, és amikor a férfi teste egy utolsót rángott, szinte a nyál is kifolyt a szájukon. Valahogy a csodálat és az erotikus gyönyör állapota habzott fogaik között. Aztán elmentek. Fel a hatodikra, a hatos számú lakásba.
Jolka ott maradt. Már nem a víz alatt, hanem csak a kezei közt tartotta Andrejt. Szeme ki volt dülledve és Jolka szeme is majdnem összeért a férjéével.
Tekintetük egyszerre összeforrt, majd összemosódott.
Jolka a telep melletti patak vizétől megrészegülten tántorgott vissza oda, ahol mindig egymást várták. Leült a konyhába a mosatlan edények mellé. A tűzhelyen még ott állt a fazékban a víz, amikben odaégett tejbegríz darabok úszkáltak. Jolka várt, de Andrej nem jött. Majd elkezdett mosni, takarítani, fertőtleníteni. Tisztává akarta tenni ezt a várakozást, minden foltot eltűntetni, ami az egyiket a másikra emlékezteti.

(Illusztráció: hrt)

Ott feküdt egy padon közel az osztrák határhoz. Közel, távol egy lélek sem, csak a kutyák ugattak valahol.
– Hát ez mi? – torpant meg előtte egy deres bajuszú politikus.
Hogy mennyit szemetelnek ebben a városban! Biztosan teletömték mindenféle rothadt étellel, nejlon zacskóval, sőt, lehet benne akár egy halott baba is. Van ilyen, számtalan cikket olvasott már hasonló dolgokról – sietett el aggodalmasan a közelből. Aztán eszébe jutott valami, amitől egyből kiverte a verejték. Hátha él még ez a csecsemő, mert ez is előfordulhat, és akkor… Á, majd csak rábukkan valaki, ő inkább nem keveredik semmibe! Nemsokára itt a választás, és ki tudja, mit magyaráznának bele vetélytársai a városban! Amúgy is siet, fontos találkozója van egy bizonyos elnökkel, akinek a keze a parlamentig is elnyúlik. Azért annyit csak úgy zárójelben megjegyez, hogy mostanság egyre több a felelőtlen kismama. Alkalomadtán nem árt, ha legközelebb ezt a témát is felveti, különösképpen, ha honatyát csinál belőle a jóisten.
Na, galambocskám, lelkecském, te már nem kellesz senkinek? Kopottnak ugyan kopott vagy, de attól még akadhat benned egy-két apróság, ami a szegényeimnek jól jöhet – fedezte fel a bőröndöt második-ként egy jámbor tisztelendő úr. Már-már elvitte, azért még várt egy keveset, hátha jön érte valaki. Nem jött, tehát ott felejtették, s akkor inkább ő vigye el, mint valamelyik jópipa. Előbb azonban ki is szerette volna nyitni, tudniillik csöppet sem bizonyos, hogy megéri hazáig cipelni. Csakhogy a bőröndöt kulcsra zárták, nem nyílt ki, bárhogy feszegette, piszkálta. Nem baj, majd otthon sikerül! Elcipelte pár lépésre, de olyan piszokul nehéz volt, hogy inkább lemondott a bőröndről. Még a végén sérvet kap, vagy ne adj isten, infarktust, és akkor ki gondoskodik a bárányairól, ugyebár?
A harmadik megtaláló egy Davidson-motoros sváb volt, szőke és kék szemű, aki éppen Bécsbe indult munkát keresni. Hiába, Ausztria mégiscsak Ausztria, ott jobb ára van a magyarnak, hát még ha félig német is! Leszállt a motorról, párszor körbejárta a bőröndöt, s miután senkit sem látott a közelben, lehajolt az útitáskáért.
– A bőröndöm! – kiáltott fel ekkor egy csiricsáré göncbe öltözött fiatalember, aki mindeddig távolról figyelte a langaléta németet. – Már azt hittem, sosem találom meg.
– A magáé?
– Világos.
– Tessék, de… – ébredt fel a gyanú a szőkében. – Mit keres az utcán, ha egyszer a magáé?
– Hosszú! Egyébként sem tartozik magára. Adja ide, és viszontlátásra!
– Azonnal, csak előbb, sorolja fel, mi van benne!
– Mi volna! Kis szalámi, néhány ing, nyakkendő…
– Lássuk!
– Majd, ha fagy! – kapta fel a pirszinges a jókora bőröndöt, s már inalt is el vele.
– Halt! Megállni! – rugaszkodott utána a német, egy-kettőre beérte, és keményen ölre mentek egymással.
Egy ideig összeszorított fogakkal birkóztak, de egyik sem bírt a másikkal.
– Kérem, uraim, moderálják magukat! – szólt rájuk egy arra sétáló, domború homlokú úriember. – Az utcán vannak, nem otthon. Nem akarok beleavatkozni a dolgukba, de nem tudnák a kérdéseiket civilizáltabban megoldani?
– Kuss! – csattant fel a csiricsáré. – Ha nem avatkozik bele, mit ugat? Az ügy csakis rám meg rá tartozik. Ej, eressze már el azt a bőröndöt!
– Eressze el maga, én találtam rá először.
– Azt hiszem, kezdem pedzeni, hol van a kutya elásva.
– Csakugyan? Hol? – kérdezte a kék szemű.
– A Talált Tárgyak Osztályán.
– Menjen a pokolba! És maga is – mordult a kackiás fiatalemberre. – De a bőrönd nélkül, mert azt én találtam!
Egyik húzta jobbra, a másik húzta balra, amíg szét nem nyílt a vitát okozó nagy koffer.
– Hát ez mi a búbánat! – hunyorgott a fiatalember: a bőrönd telis-tele volt ócska agyon gyűrött könyvekkel. – Dante, Shakespeare, Páskándi – emelt fel a földről néhány olvasmányt.
– Donnerwetter! Én meg azt hittem, dísztárgyakat, pénzt vagy effélét találok ebben a vicik-vacakban – rúgott a szőke hajú a bőröndbe.
– A kurva életben! – dühöngött a másik is. – És ezért kis híján betörte a fejemet – tapogatta meg a kobakját, a szőke meg a füleit, mire mindkettőjükből kitört a nevetés.
– Mit mondott, hol van a kutya elásva? – fordult a langaléta a domború homlokú úriemberhez.
– A Talált Tárgyak Osztályán.
– Hát akkor vigye oda, főnököm! – parolázott le a legénnyel, felpattant a motorra, és folytatta útját Bécs felé.
A tanár, merthogy az volt az úriember, fejcsóválva meredt utána. Hát ez jellemző! Kb. így értékelik a magyarok a könyveket. Visszapakolta őket a bőröndbe, s mivel ő is nehéznek találta, az egészet ott-hagyta az utca közepén. Egy pillanatra ugyan átsuhant az agyán, hogy egyet-kettőt megtarthatna belőlük, de ez sehogy sem lenne etikus, kiváltképp egy magyartanártól. Másrészt minek neki annyi könyv! Van otthon egy könyvtárnyi, amiből jó párat még el sem olvasott. Majd telefonon közli, hova jöjjenek a bőröndért az Osztályról, továbbá írat egy fogalmazást arról, hogy miért nem olvasnak mostanában az emberek.

(Illusztráció: stc)

Fekszem az ágyamon a garzonomban. A kemény ágyamon, amit még a műtét előtt vettem, hogy utána majd jobb legyen, sokkal jobb. Hogy ne fájjon annyira. Két hete műtötték a gerincemet, mert kiszakadt a sérvem. Nem volt mit mérlegelni, kezdett lebénulni a jobb lábam és olyan fájdalmaim voltak, hogy reggelente üvöltve ébredtem. Most más típusú, de szintén nagyon erős fájdalmaim vannak a műtét helyén. Tudom, ennek örülnöm kellene, hiszen ez a gyógyulás jele, no és azért csak felvágtak, kinyitottak, a gerincemnél matattak és kiszedtek valamit belőlem, mégis roppant mód dühít, hogy két-háromóránként tudok felkelni az ágyból, és leginkább azért, hogy kimenjek pisilni. Minden oda van készítve az ágyam előtti kisasztalra, így nem kell nagyon erőlködnöm addig sem, amíg valaki a családból fel nem jön segíteni. Étel, ital, újságok és persze a köldökzsinór, a mobilom. A gyerek az apjánál, most igen nehéz lenne még őt is ellátnom. Annyira sajnálom magam, hogy egy kövér könnycsepp csordul ki a szememből és végigfolyik az arcomon, le a fejem alatti párnára. Eddig hanyatt feküdtem, most megpróbálok oldalra fordulni, de egy éles, hirtelen belém nyilalló fájdalom visszahúz, és, mint egy kitinpáncélú bogár, visszagurulok hanyatt fekvő helyzetbe. Ezen már röhögök kínomban, de érzem, megint pisilnem kell, csak ahhoz valahogy fel kellene tápászkodnom, és elvánszorognom a WC-re. Nincs messze, hisz egy mindössze 27 négyzetméteres garzonban nyomjuk a nagy magyar valóságot a kislányommal, ám a fájdalom miatt most ez a távolság is elérhetetlennek tűnik. Megpróbálok megint oldalra fordulni, de akkorát nyekken a derekam, hogy hangosan felüvöltök. Nem megy. 41 éves vagyok. Egész életemben sportoltam. Van rajtam egy kis súlyfelesleg, ami a szülés után maradt, de ezt azért nem érdemeltem. Miért pont én? – kérdezem magamtól, no meg a halványzöld szobafaltól és próbálok nem gondolni arra az ingerre, ami egyre erősebben tör utat magának bennem, és aligha tudom megállítani. Pillanatok alatt beborít a tudat, hogy ha nem állok föl mégis valahogyan, méghozzá rövid időn belül, akkor be fogok pisálni. Két lehetőségem van: vagy úrrá leszek a fájdalmamon és kivonszolom magam a WC-re, vagy bepisálok és addig fogok itt feküdni a saját vizeletemben, amíg valaki ide nem ér a családomból és ha csak egy kis szerencsém is van, akkor az anyám lesz az. Ő talán könnyebben túlteszi magát azon, hogy bepisált a középkorú lánya, mint a húgom, az öcsém, vagy a párom, akivel ugyan még nem élünk együtt, de tartok tőle, ha ezt meglátja, nem is fogunk soha. Tehát pár perc… Még egyszer megkísérlem a lehetetlent, de nem tudok megmozdulni, úgy maradok megint, ahogy voltam. Ránézek a mobilomra, ám hiába hívnék bárkit, nem érnének ide ilyen rövid idő alatt. Most akkor kezdjek el kiabálni, hátha valaki az emeleten itthon van? Annyi eszem volt, hogy nem zártam be az ajtót, csak le kell nyomni a kilincset, ha valaki be akar jönni. És ugyan mit kiabáljak? Hogy hahó, itt fekszem műtött derékkal és nem tudok megmozdulni, gyere át, te akárki a házból és segíts eljutnom a mosdóba, mert ha nem, akkor itt pisálom össze magam az ágyamban? Már látom magam előtt a szomszédok undorral vegyes, szánalmat ábrázoló tekintetét, amikor kulcs csörgését hallom. A mellettem lévő másik garzon felől jön a hang. Hurrá! Megmenekültem! – fut át rajtam az örömteli felismerés, amibe beleborzongok. Mégsem fogok bepisálni, mert itt a felmentő sereg, a korombéli nő a szomszédból hazaért. Éppen szóra, vagy inkább üvöltésre nyílik a szám, amikor a kulcs zörgése és az ajtó becsukódása után egy hatalmas csattanást hallok, de akkorát, amibe beleremeg az egész ház. – Az istenit, valaki segítsen, azt hiszem, eltört a lábam, nem tudok megmozdulni! – kiabálja kétségbeesetten a szomszédom, reménybeli megmentőmből nyomorult sorstársammá válva. – Itt vagyok a melletted lévő lakásban – vonyítom –, de nem tudok segíteni, mert az ágyamban fekszem műtött derékkal és nem bírok felkelni, pedig iszonyatosan kell pisálnom! De itt az asztalomon a mobilom, kihívom a mentőket, jó? – ragadom meg azon mód a probléma gyakorlati oldalát. – Az jó lesz, mert nagyon fáj, köszönöm! És sajnálom! – süvölti a sorstársam. – Nagyon kell?
– Nagyon! – vágom rá. És akkor, ott el is indul a történet. Érzem, ahogy a vizeletem végigcsorog a combom belsején és eláztatja a takarómat, a lepedőmet, az egész rohadt ágyamat. És érzem az undort is, saját magam iránt, ugyanakkor meg is könnyebbülök. Legalább túl vagyok rajta. Kisgyerekkorom óta először összepisáltam magam. Lehet szépíteni, a műtétre, meg a fájdalomra fogni, de a tény, hogy ez 41 évesen megtörtént velem, akkor is tény marad. – Már túl vagyok rajta! – jelzem hangosan, és abban a pillanatban rám tör az idétlen röhögés. Röhög a másik is, bár olykor egyet-egyet belejajdul. Végül kihívom a mentőket és igyekszem pontosan vázolni a szitut:
– Tó utca 6-os szám, középső lépcsőház, második emelet, két egymás melletti garzon. Az egyikben egy középkorú nő bepisált, mert a fájdalomtól nem tudott megmozdulni, hogy kimenjen a WC-re, ez vagyok én – hadarom. A másikban egy másik, szintén középkorú nő fekszik a földön, törött lábbal, mert nem tud megmozdulni és lehet, hogy hamarosan ő is be fog pisálni!
-Ez valami rossz vicc, asszonyom? – méltatlankodik a diszpécser.
-Nem! Még véletlenül sem! És kérem, hogy nagyon siessenek, mert ha nem érnek ide időben, még össze is csinálom magam!

 (Illusztráció: mtr)