Találtam egy kupac téglát, ahová a nap sütött, oda lefeküdtem és vártam a hordárt, hogy menjünk megint valahová. El is aludtam. Nagyon fáradt voltam már. A verandáról álmodtam, meg az apuról, aki folyton ki-be mászkált, én pedig mindig utána mentem, mert éreztem a papír szagát. Bobi üvöltött a lánc végén. Üvöltsél csak, gondoltam és aludtam tovább. Aztán az anyuról álmodtam, aki az ölemben ült és jó puha volt. Ne csavarogj túl messzire, kértem. Ha el is mész, csak közelebb menj, jó? Apu meg járkált a házból ki és a házba be, de nem nagyon tudta, mit keres ő se. Nem haragudott, dúdolgatott, ami annak a jele, hogy nem ír semmit. Ha ír, akkor nyöszörög és motyog, tisztára kutyául beszél, úgyhogy ilyenkor értem a legjobban.

Hideg lett. Már sötét volt és nem járt ott senki. Közelebb húzódtam a téglákhoz, a bolhák csíptek. Meg lesztek fogva, gondoltam, várjatok csak. Vártak.

Amikor hideg van, az ember próbál minél kisebb helyre összebújni sajátmagával. Hol fáztam, hol még jobban fáztam és mindenem fájt, a kő és a harapások. Egyedül a bolhákat nem érdekelte az egész, csíptek lankadatlanul, de olyan fáradt voltam, hogy még rájuk se volt kedvem vadászni.

Kicsit el is szomorodtam. Gondoltam, inkább a lábtörlőmről álmodom, meg az apuról, és elmondom neki, hogy nem találtam meg az anyut. Álmodtam is a lábtörlőmről, olyan szép, meleg volt és nagyon puha, de ahogy rá akartam feküdni, mindig odébb ment és végül kimászott a kertbe. Jól van, gondoltam, akkor én is megyek, de ahogy mentem, ő is ment. A kert viszont ott volt, ahol volt. Ez a jó a kertben. Kitti is átjött és lepisilte a lábtörlőm szélét. Jól van, nem mondalak meg az apunak. Kicsi korodban disznóságokat csináltál, és úgy maradtál. Nem szólok róla, el van felejtve, viszont ha megszagolja az apu, akkor lebuktál. Lefeküdtem a fűbe, gondoltam, akkor nem megy el. Nem is ment, tényleg, ottmaradt és nézhettem. Jól van, gondoltam, majd jön az apu és visszavisz a verandára. Ott a helyed, már megtanulhattad volna. Nem szép dolog, ha csavarog valaki. Ott az a nagy mindenség, de ha odamész, akkor nem tudsz a régi helyeden lenni. Majd jön az apu és visszavisz. Ha nem vagyunk ott, hogy dolgozzon? Marad neki a hiányzás, és hiányzásból nem lehet esti meséket írni. Nincs ott az ember melegsége, nem érzi, hogy lélegzik a barátja és mocorog. Ez a fontos, a közelség. Aki nincs közel, az máshol van, de azért remélhetőleg nem ment el a Nagy Semmibe. Hát meglátjuk, de a papír mégis jó, csak az a baj, hogy nem tudja az apu. A legjobb lenne szólni neki, hogy nézze meg, és akkor idejönne mindjárt. Kicsit kikapnánk, de mégis csak itt lenne, és megtalálna. Talán egy kis keksz is van nála, vagy kenyér. Most már akkor hazamegyünk. Az anyu nincs meg, mit csináljunk? Majdcsak odatalálunk, az apuval könnyebb, majd én mutatom az utat. Azokon az utcákon átvághatnánk, de az öregemberre vigyázunk, meg a nagy kutyára, ott a dombon, arra nem megyünk, ezek barátságtalanok. A barátságot nem lehet csak úgy találni, nincs mindenkinek, és akinek nincs, annak nincs. Akinek van, annak jó. Meg kéne nézni, mit csinál a Bolhás. Mindig ugyanaz a mező azért unalmas lehet, meg a békás tó. A sapkás is hátha adna még egy kis kenyeret, csak az úton kell átmenni valahogy. Ha ezen az oldalon lennének, akkor nem kellene átmenni. Lehetne minden az egyik oldalon, hát meglátjuk.

Errefelé hosszabbak az éjszakák és hideg van, bármilyen kicsire kuporodik egy tacskó. Valami kis meleg kéne. Az apu néha be is fűt kis vacakokkal, Kandrosz meg felmegy a kályha tetejére. Legalább ő lenne itt, mert ha büdös macska is, a melegség megvan benne. Nappal persze meleg van, de most nincs nappal, sajnos, ilyenkor a legjobb aludni, és hajnalban még hidegebb van. Látja a meleg, hogy hajnal van, na akkor nem jövünk ide. Egyelőre. Majd jön a nap és meleg lesz. A hold hideg.

Így eljött a reggel mégis. Többet ide nem jövünk, errefelé hosszúak az éjszakák. Mennyire hiányozhatok az apunak. Felébred és nincs akinek elmondja, hogy mit álmodott, egyedül kell megnéznie, nem esik-e az eső. Ha nem, akkor meg kell öntözni a virágokat. Mert minden nap nőnek, hogy az anyu örüljön, és ágak is leeshetnek a fákról, amit össze kell szedni. Jön a Kitti és ha odapisil a verandára, egyedül kell megszidni az apunak. Iszik egyet az én vizemből, és látja, hogy én nem is ittam belőle. Tudja, hogy nem vagyok ott, de nem tudja, hogy hol vagyok, mint ahogy én sem. Nem baj, ha jön a hordár, kicsit jobb lesz azért. Itt ez a sok papírhenger, odébb kell vinni. Mennyi mesét írhatnak ezek, ha tudná az apu, bár lehet, hogy tudja. Sötétben nem lát, és nem tudja, hogy mi az a nőstényszag, de a hordárt biztos ismeri. Kandrosz tudja, hogy eljöttem és bajban vagyok. Tudja, hogy nem vagyok rendben, mint ahogy én is tudom, hogy ő rendben van. Csak nem tudja elmondani a apunak, mert macska. Kellett az anyunak elcsavarogni, most aztán nincs meg és kereshetjük, de sajnos igen nagy ez a hely. Ennyi utca, konzervdoboz, de valami téglakupacot ő is talált, ahol alhat kicsit. Ha megérzi a papírszagot, idejön. Gondolja, ott a papír, akkor mi is ott vagyunk. Bár lenne itt az apu legalább, akkor megbeszélhetnénk ezt a dolgot. Legközelebb elhozom őt is. A legjobb együtt menni mindenhová, mert akkor meg lehet beszélni mindent. Senki nincs külön a bajban.

Na, jön végre a kis autó, de nem a hordár van rajta, ez hogy lehet? Egy másik ember, kalapos. Nem ismer és én sem őt. Hol a másik, talán a kapunál, megnézzük.

A nyugtalanság egyre nő. Ha nem jött el a hordár, akkor hol van? Miért kell mindig máshol lenni? Talán esznek a portánál. Tegnap az a kenyér nem volt túl sok. Meg kéne keresni azt a konzervdobozt mégis, hátha nincs már ott az öregember. Az öregség rossz dolog, a sok szomorúságtól megöregszik az ember.

Jön a kis autó megint, viszi a papírt, de a kalapos rám se néz. Hol lehet a másik, lehet hogy elment a Semmibe? Na, megnézzük a portát, hátha az is elment? Elég nyugtalanító.

Az épület megvan, kinéz egy ember, de ő sem az. Olyan hidegen néz, semmi ismeretség. Megnézzük akkor a raktárt mégis, egy másik ember is volt ott, aki ismer.

Jön vissza a kis autó.

– Hé, te mit keresel itt? – mondja a kalapos. Nem jó hang. Vannak jó hangok, de ez nem az. Tűnés akkor, de fáj ez a láb. Már csak egy nem fáj. Jön a Bob, ez a Bob.

– Szervusz Bob, a hordárt keresem. Hé, mit akarsz, jó, megyek már! – Legjobb lesz megint a benzinkút, ott legalább békén hagynak és a barátom is ott van, meg a békás tó. Legjobb akkor visszamenni mégis a raktárhoz, talán már elment onnan a Bob. Goromba kutya, dehát ez az ő helye. A tiéd, akkor a tiéd. Jól van, Bob. Ez macskanév. Aki nem rendes, annak a neve se rendes.

Megfordulok, egyszer csak egy nagy üvöltés:

– Filosz!

Futottam, ahogy tudtam, mert én közben Hé! – lettem és Hát te? Már majdnem a raktárhoz értem, amikor valaki felkapott és visszavitt a kapuhoz.

– Az istenedet! – mondta. – Két napja kereslek, te disznó!

Az apu volt. Jól van, gondoltam, akkor alszunk tovább. Később is ráér felébredni az ember. Ott volt a Viki is, berakott az ülésre és nézegettem kifelé. Az álmodásban az a jó, hogy amikor nem kellemetlen, akkor kellemes. Beindította a zümmögőt, zötykölődtünk, közben megtapogatott.

– Hogy nézel ki, uramisten? Ha nem szól a szippantós, meg se talállak!

Jól van, gondoltam. A franc ébred fel. Az anyut kerestem, mondtam álmomban.

Így értünk haza, a mi utcánkba, a mi kapunkhoz és a mi verandánkhoz. Nem is akartam kiszállni, az apu húzott ki az ülésről.

A mi verandánk. Az én lábtörlőm, a vizem… életem legszebb álmodása volt. Apu rohant a csirkefasírozottért. Jó, ezt még befalom mielőtt felébredek, mert ami benn van a hasban, az benne van. A víz is rendes, nem pocsolya.

– Az anyuért voltam – mondtam.

Megint ettem, amíg csak bírtam és ittam is, aztán lefeküdtem a lábtörlőmre és aludtam tovább. Ebből nem szabad felébredni, ha csak lehet, gondoltam. És tényleg álmodtam tovább, hogy valaki megszagol, egy büdös macska. Aztán meg a Kitti is, hallottam, hogy iszik a vizemből. Jól van, Kitti, igyál csak, ha elfogy, az apu hoz megint. Annyi vizünk van, amennyit akarunk, de ha ide pisilsz, akkor kapsz.

Felébredek, megint az apu, berak a kádba, tapogat, dörzsöl. Rámereszti a vizet, csupa hab lettem. Fürdőhab, az apu találmánya, akkor még mindig ő az. Állok ott, didergek, fekete tócsa folyt a lábamnál. Ahogy szörcsögött a kád, egy ösvény maradt a fenekén.

– Ez volt rajtad – mondja az apu. Megdörzsöl és kivisz a napra, ott fekszem tovább. Beköti a három lábamat, a fülemet nem tudja. Három, mondom neki, tudom, mi az a három! Aztán befúj valamivel, amit utálok, mert fütyül és csíp.

– Bolhád az van – mondja. – Harminchárom, harmincnégy, harmincöt! Na, még egy, odanézz!

Néz a fene, csak állok dideregve.

– Merre jártál, te disznó?

Gondoltam, majd egyszer, ha erről beszélünk, akkor nem mondom meg. Minek tudja. Messze. Nézem a fákat, a virágokat, amiket az anyu ültetett. Mennyi virágunk van, és ha nem megy el, akkor még több lenne. Jön ám a Kandrosz, megnéz.

– Jól van – mondom. – Majd téged is megmosnak egyszer, és akkor te is vizes leszel. Hoztam neked pár bolhát, azt hiszem, még hagyott az apu, csak le vannak gyengítve, mert utálják a vizet. A Papírgyárban voltam, sok papír, nagy gurigákban, kis autóval viszi a hordár. Az anyu nem lett meg.

Na, így szépen megvoltunk és sütött a nap. Ha pedig süt, megszáradok. Azért szemmel tartottam az aput, mert nem szeretném, ha megint elmenne. Azt kéne megértetni vele, ha már itt van, akkor ne menjen sehová, vagy ha mégis, akkor engem is vigyen, az anyut úgyis csak együtt tudjuk megkeresni. Én már tudom.

Na, akkor most alszom egyet, és arról fogok álmodni, hogy az apu megtalált. Megtalált, de biztos, ami biztos.

                                                                                            ♦

                                                                                                                                       2001.

(Illusztráció: Pat Devereaux)

Ahogy kicsöngetnek, már indulok is az első emeletre. A mosdó előtt most a tizenegyedikes fiúk állnak. El akarnak küldeni, mint rendesen, de megmutatom a zsebembe rejtett dobozt, így szó nélkül beengednek.

A srácok bent már rágyújtottak, kikérték magukat az utolsó percekben pisilni. Hangosan nevetnek valamin, majd meglátnak és elhallgatnak. A legnagyobb végigmér, őt nem ismerem. Ide lányok nem jöhetnek be, mondja döbbenetet színlelve, mintha tényleg az lennék, de aztán az osztálytársam elröhögi, vele röhögnek ők is. Eszembe jutnak apám szavai, amikor elé álltam, hogy bántanak. Engem csak a tanulmányaid érdekelnek, a többit oldd meg valahogy, férfi vagy, nem?

Összeszedem magam, próbálok én is velük röhögni, de ügyetlenül megy. Előveszem a cigarettát. A többiek azonnal meglátják, márkás, drágafajta a trafikból, nem ócska csempészáru. Megint csend lesz, mérlegelik, elvegyék-e. Kihasználom a pillanatot, már előre kibontottam otthon, hogy ne ott bajlódjak vele, megkínálom őket. Automatikusan vesznek belőle, a fülük mögé teszik.

Rágyújtanék egy szálra, akkor mondja az ismeretlen fiú, hogy cseréljünk. Kérdem, mit adna érte. Egy szálat egy egész dobozért. Tudom, hogy nincs választásom, mégis megkérdezem, miért jó az nekem. Mert ez különleges. A nagyok ilyet szívnak, nem azt az úri dohányt.

Előveszi, megmutatja a sodort szálat. Azt mondja, egy ilyen belekerül két doboz árába is, de ő egy csonka dobozért odaadja, vegyem úgy, hogy üdvözlő ajándék. De mitől ilyen drága, értetlenkedem. Hát azért, hezitál, mert ez bio cucc. Könnyebb tőle az élet, gyorsabban telik az óra. Legális. Nézem, nem merem elvenni. Akkor miért nem árulják a boltban, kérdem óvatosan. Jó, hát ha nem kell, szívd a köcsög cigidet, és takarodj a faszomba. Ide puncik nem jöhetnek be. Mi is ezt szívjuk reggel a kávé helyett, nem? A többiek bólogatnak, de nem szólnak bele. Cserélek.

Az osztálytársam adja a tüzet, mosolyog, a szabad kezével vállon vereget. Tüdőzzed rendesen, biztat. Furcsa az íze, a szaga, az idegen, nehéz füstje átjár. A nagyobbik fiú biccent, hogy ne hagyjam abba. Már majdnem végigszívtam, amikor hallom a földrajztanár hangját, be akar jönni, a folyosón is érezni a cigarettaszagot. A két tizenegyedikes őr összezár, ezt tudom, sokszor láttam már, nem engedik be a tanárt, feltartják, hogy mi nem dohányzunk, be is csak az előbb mentek a többiek, csak hugyoznak, becsületszó, ők nem tudják, honnan jön a szag. Amíg mellébeszélnek, mind lehúzzuk a csikket, mire bejön a tanár, úgy teszünk, mintha a gatyánkat igazítanánk, köszönünk. A férfi körbemegy, szimatol, méreget minket, érzem magunkon, de tagadunk, átjár a fölény, hogy úgysem tud elkapni minket, jól esik. Amikor fejcsóválva kimegy, a srácok megveregetik a vállamat, röhögnek, közben becsöngetnek, otthagynak. Kezet akarok mosni, mert zavar a rajta maradt bűz, csobogni kezd a víz, de a kezemmel csak a csapot tudom támasztani, szédülök.

Fojtogató érzés vesz rajtam erőt, belülről minden feszít, kapaszkodnom kell, de aztán így is elesem.  Tompítani sem tudom, a bal vállamra érkezem, egy pillanatra belém mar a fájdalom, talán a fejem is csattant, nem tudom. Ráz a hideg, elönt a veríték, összehányom magam.

Rángat az egész testemet átjáró kín.

Nyílik az ajtó, rám találnak. Egy fiú szólongat, de nem tudok felelni.

Kezdenek összefolyni a pillanatok. Hallom, ahogy az osztályfőnök kérdez valamit, a szavai csak foszlányok. Felültetnek, vizet itatnak velem, újra hányok. Leveszik a pólómat, egy idegen pulóvert húznak rám. Jól esik a száraz melege.

Lassan felsegítenek, az üres folyosón egy irodába visznek. A mentő úton van, ezt megértem. Iszom két pohár vizet, a másodikat már meg tudom fogni. Mit vettél be? Ezt kérdezgetik. A fejem rázom, nem tudom. Aztán eszembe jut, bio, suttogom. Ki adta? Az igazgató szelíd ember, hatalmas tenyerét a vállamra teszi. Kitől kaptad?

Egy másik tanár, nem jut eszembe a neve, rám ordít, hogy elvisznek a rendőrök, és rámrohad a lakat, ha nem mondom meg, kitől van. Csitítják, mire dühösen kimegy, hallom, ahogy csapódik az ajtó.

Nem merem elmondani. Tudom, hogy igaza lehet, becsukhatnak, úgy érzem, be is fognak, és talán soha nem szabadulok ki. De akkor is jobb ez. A magas fiúnak emberei vannak az egész iskolában, ha köpök, megtalálnak. És akkor ki tudja. Talán még anyámat is. Nagyon félek.

Kérlelnek, hol felemelik a hangjukat, hol egészen halkan szólnak, igyekeznek uralni a helyzetet, de ők is félnek, mert késik a mentő. Az osztályfőnök egyre az ablakban áll, idegesen toporog.

Megjön a mentő, közben már rég új órára csöngettek. Az igazgató az ápolóra förmed, merre voltak, szólt, hogy súlyos, a férfi szabadkozik, kevés az ember, sok a baj. Ezt már csak hallom, minden fekete. Pofozza az arcom, mit szedtél be. Az osztályfőnök válaszol helyettem. A mentős nagyot sóhajt. Nyitogatja a szemhéjamat, kicsit fáj, de akkor sem látok semmit, a feketébe fény vegyül. Újra pofoz.

Vizet tesz a számhoz, nem tudok nyelni, lecsorog az államon. Valamit kiabál, nem értem. Csöpög a víz a kölcsönkapott pulóverre.

(Kép)

Közben késő lett, ilyenkor már alszunk otthon. Apu vár biztos. Mindjárt megjövök, hozom az anyut, a leveskét és a kekszet. De jó lenne egy keksz! Szép, kerek keksz, és olyan meleg, mert főtt étel. Az apu mondta, hogy ami főtt étel, az meleg, és várni kell, amíg meghűl. De legalább egy pocsolyát találtam, ittam kicsit.

Hát az anyu nagyon elcsavargott. Ki hitte volna. Az a helyzet, hogy itt sincs. Már amikor elment, tudtam, hogy ez nem lesz jó. Legjobb lesz, ha visszamegyünk. Megfordultam és kezdtem visszamenni. Igen, de itt is volt egy utca, gondoltam, ezen átvágok. Átvágtam, erre ott is volt egy, két autó állt a sarkán, ezeket megjelöltem és mentem tovább. Idegen szag, hát mit csináljunk? Visszamegyünk az apuhoz és elmondjuk, hogy nincs leveske.

Másik utca, innen is tágulni kell, két kutya van, farkaskutyák, ezek nem ugatnak, mindjárt harapnak. Tágulunk.

Az utca végén áll valami: egy nagy autó, aminek hosszú nyaka van, és rajta egy száj. A szájban fogak. Föld-szaga van, ez a földet harapdossa, a foga között jó szagú föld. De jó lenne ásni egyet az anyuval! Virágozni. Hát az anyu nincs meg, sajnos. Mit mondunk az apunak? Jó lenne már feküdni kicsit. Nemsokára hajnal lesz, a madarak már füttyögetnek, örülnek, hogy megint lesz egy nap. Én ennek most nem örülök. Reggelre csak hazaérünk és alszunk egy jót.

Egy papírdoboz, mellette fekete zsák. Szemetes zsák. A doboz mégis melegebb.

Ott feküdtem a doboz tövében és jó meleg volt tényleg. De igen szomorú voltam. Hol az anyu? Csak nem veszett el? És hol az apu? Legalább a lábtörlőm, ha itt lenne, dehát a lábtörlőt nem viheti magával senki.

Arra ébredek, hogy marcangolja valaki a szemetes zsákot. Egy büdös macska. Ezek kijönnek az utcára éjjel és széttépik a zsákokat. Már egész belebújt, valamit talált, de ha nem is talált, gondolta, majd hátha talál, a többit meg szétszórta. Tudta ám, hogy itt alszom a doboz mellett, de nem törődött vele. Kitti itt lenne, az adna neki. Vagy őt vernék meg ismét, mert a Kitti még fiatal és mindig kipróbálja. Nem volt elég neki, hogy megtépte a Kandrosz, aki a verandán alszik az apu székén. Azt a helyet találta ki. Mondtam neki, ha megjelöli, meg lesz verve. Büdös macskák, mondja az apu. Az apu, az apu. Az anyu, az anyu. Nagyon elcsavarogtak.

Felébredek, addigra elment a macska. Az egész zsákot kiszórta, de nem talált semmit. Gondoltam, ha talál, akkor én is odamegyek és elzavarom, mert jó lett volna nekem is. Ahogy felkelek, megindult a hasam és kihánytam a hurka héját. Megszagoltam, na, ez se volt már bennem, csak az éhség.

Megindultam hazafelé, még mindig három lábon, mert a harapás is megmaradt. Megnyalogattam és mentem tovább. Megmaradt. Na, végre találtam egy konzervdobozt, amiben májkonzerv volt. Jó sokáig gurítgattam az orrommal és a nyelvemmel, de nem sok maradt benne, már többen kiették. De legalább a szaga benne volt.

Egyszer csak egy koppanás az oldalamon és fájt is. Egy kő.

– Büdös dög, mit csörömpölsz itt? – mondta valaki a kerítés mögött. Egy öregember volt.

Így hát elfutottam három lábon. Az oldalam is fájt. Megnyalogattam, amennyire tudtam. Haragudott rám az öreg. Az öregekkel ez a helyzet, a legtöbb haragszik, mert fáj a lábuk, fáj mindenük és rosszkedvűek. A fiatalok jó szagúak, de ahogy öregszenek, egyre büdösebbek lesznek a cigarettától és a tévétől. Az öregasszonyok jobbak, azok adnak egy kis kenyeret általában. De jó lenne egy kis kenyér a doboz után! El kellett volna hozni. Majd visszafelé megnézzük, hátha mégis maradt benne valami.

Nagy kertek vannak itt, hohó, ez egy vakond. Nálunk is volt, de az apu nem szerette. Füstöt csinált neki, mert a vakond nem kedveli szerinte. Nem csodálom, a föld is büdös maradt több napig. A vakond elment az Emőkéhez és ott túrt tovább, de aztán visszajött és nálunk túrt megint.

Egy macska, fehér. Fehér macska is van. Kandrosz fekete, mint én. Fekete az már valami, de fehér… Hogy nézel ki, hülye macska, jobb, ha fenn maradsz a fán. De ez már tudta, hogy bajban vagyok. A vakond is tudta. Egy pillanatra megállt és tudta, hogy itt menetel egy tacskó, aki bajban van. Sőt. Mert az utcának egyszer csak vége lett és nem volt tovább. Ilyen utcát még nem láttam. Következett egy nagy mező, még örültem is neki, hát ez egy mező. Végre kisütött a nap.

– Szervusz nap – mondtam neki, mert jó barátok vagyunk. Szépet álmodtam, hogy süssél, mert az apu mondja mindig, álmodj szépet, hogy holnap süssön a nap. Jó meleg. Fű is van itt, de nem olyan, mint a miénk, kemény. Néha-néha fúj a szél, akkor az egész mező megmozdul. Mekkora rét. Hátul vannak a házak és az utcák. Itt nincs semmi, csak az ég. Az ott a benzinkút. Hohó, ott már voltunk egyszer az apuval, Vikinek kellett a büdös víz, elfogyott és tankoltunk.

Na, megnézzük ezt a kutat, hátha ott a Viki megint, és ha ott van, az apu is benne van. Jött egy autó, megkapta a vizét. Sapkás ember adta neki, egy nő ült az autóban, de nem az anyu, sajnos, és nem is a Mözsó volt.

– Hát te? – kérdezte a sapkás.

Vártam, hogy jön a Viki, vagy az apu. Gondoltam, itt megvárom, úgyhogy ott lődörögtem egész délig, amikor hallani lehet a harangszót. Éhes voltam, tócsa semmi, ez egy ilyen hely. Két autó jött, az egyik nagy. A sapkás adott nekik büdös vizet és elmentek.

Harangszó után leült egy padra, elővett egy zacskót és a zacskóból egy hotdogot. Kezdte enni. Hát erre nagyon felélénkültem, odamentem és néztem. Ez a sapkás nem volt öreg, szerencsére. Letörte a kifli végét és odadobta. Meg se rágtam, lenyeltem és néztem tovább. Nagyon jó kiflivég volt.

– Na, tűnés innen! – mondta, mert megint jött egy autó, így eltette a zacskót, pedig volt még benne. Gondoltam, kicsit odébb megyek, aztán majd visszajövök, hátha megint leül a padra, de csak az autók jöttek, de egyik sem a Viki, sem a Mözsó. A sapkás aztán bement a házba, én meg visszafordultam a mezőre, gondoltam, megyek kicsit, hátha találok valamit, ami ismerős. De nem találtam. Ahogy megyek, beszaladt egy egér egy lyukba. Ezek lyukakban laknak. Ástam kicsit, de túl mély lyuk volt, pedig éreztem az egér szagát. Vártam kicsit, hogy előjön, jó sokáig lapultam ott. Kijött egy másik lyukon, meglátott és visszabújt, így hát tovább mentem. Csak azt nem tudtam, hová. Előre. Valami csak van ott végre.

Volt is, valóban: egy másik kan kutya, de nagyon vézna, ettől nem kellett tartani. Az orrán volt egy fehér folt, az egyik fülén is, meg a két hátsó lábán. Ennyire tarka kutyát még nem is láttam. Megszagolta a kutyakakával összekent fülemet és nyakamat, és látta, hogy nem vagyok akárki. Aztán a pofámból kilógó rágógumit is, de nem értette, mire való. Mondtam neki, hogy én sem értem.

– Tiéd ez a mező?

– Igen – mondta, és elindult. Gondoltam, megyek én is, de a benzinkút felé ment. Mondtam neki, hogy ne menjünk oda.

Nem értette. Elindult, megállt. Visszafordult, akkor megint a mező felé mentünk, és folyton leült vakarózni. Rengeteg bolha volt benne. Ezekből átjött egypár belém is, az enyém viszont nem ment belé.

– Kéne valamit enni – mondtam.

– Hát igen – mondta.

Így eltársalogtunk és bejártuk az egész mezőt, fel egész a hegy lábáig.

– Ez itt egy hegy – mondta a barátom.

– Jól van – Örültem neki, hogy nem vagyok egyedül, és ő is örült. Nem jó egyedül. Megkérdezte, megengedném-e, hogy ő is bekenje magát az én illatos fülemmel és nyakammal? Megengedtem, így ő is illatos lett. Közben megint átugrott rám egy pár bolha. Ennyi bolhát még nem is láttam, a szeme felett meneteltek, a füle tövében és mindenhol. Így megosztottuk a másikkal, amink volt, és ezután már láthatta bárki, hogy nem vagyunk akárkik. Kérdeztem tőle, van-e itt valahol víz, mert egyre szomjasabb lettem. Van, mondta, és odavezetett egy nagy tócsához, ami kicsit beljebb volt a mezőn. Nád és sás nőtt a szélén, de elég sekély a víz, bele kellett menni az iszapba, hogy inni tudjunk. Ittunk, és közben nézegettük a békákat. Amíg oda nem értünk, szörnyű zajt csaptak, de amikor megláttak bennünket, elhallgattak. Ezek aztán mindent látnak, akkora szemük van, mint a fejük. Nézték, hogy iszunk a rossz vizükből. Igen rossz volt, dehát mégis víz, és ahogy egymás mellett ittunk, mégis mintha jobb lett volna. Közben egy csobbanás jobbról, egy hátulról – a békák folyton ugrálnak. Inni viszont könnyű nekik, nem kell menni sehová.

– Iszunk – mondta a barátom.

– Jól van – mondtam. Amúgy szót értettünk azonnal, ez egy vidéki kutya volt és régóta itt élt már a pampán. Távolabbról látszott pár ház, biztos oda járt ennivalóért. Körbejárta a házakat és megvolt az ebéd, de főleg a vacsora, mert általában este vannak otthon a legtöbb házban. Ezt mindenki gyorsan megtanulja, aki elkóborol kicsit.

Visszamentünk a benzinkúthoz.

– Mész innen, Bolhás? – kiáltott a sapkás férfi, és odavágott felénk két kenyérdarabot. Félreugrottam, mert azt hittem, kő, és az a tegnapi még mindig fájt. Meg kéne nézni azt a konzervdobozt. Majd visszafelé. Az egyik kenyeret nekem szánta a sapkás, csakhogy amíg elfutottam, megette a barátom.

A benzinkút mellett láttam az autókat. Ezeknek megvan a járatuk, mind arra mentek, a többiek meg onnan jöttek. És akkor beugrott valami, hogy amikor itt jártunk az apuval és kiértünk Szentendréről, következett a mező. Te, mondom a Bolhásnak, én megnézem az autókat.

– Nem kell odamenni – mondta.

– De én az anyut keresem!

Nem értette. Azt se tudta, ki az anyu, mert neki valószínűleg még anyja se volt. Csak bolhája. Egyet lépett, két bolha lepottyant róla. Megint lépett, akkor visszaugrottak. Ahogy állt, látni lehetett az ugrálást. Már csíptek engem is. Jól van, majd megfogjuk őket, gondoltam. Az én kenyeremet megette a Bolhás, így legjobb volt mégis, ha megnézem a autókat. Elindulok arrafelé, dudálás. A barátom állt és nézett. Türelmes volt, mert amikor igazi kóbor valaki, van ideje. Ez a jó a kóborlásban, meg kell hagyni. Szinte az egyetlen jó. Csak valami kenyér lenne.

Elmegyek az országútig, rengeteg autó. Ezek honnan jönnek, nem tudom, de nagyon büdösek. Jönnek valahonnan.

A túloldalon is voltak házak, és megint beugrott valami. Azt én már láttam, amikor hazafelé mentünk és kinézegettem a Vikiből.

Na, ennek megörültem, átmentem hát. Őrült dudálás, csikorgás. Valaki még ordított is. Jó, én átmentem és a túloldalon minden más volt, de itt se jártam még. Kinézegetve jártam, és a kinézegetés egészen más, mert az apuval van az ember.

Jött egy autó, nagyon illatos. Ez felvidított, mentem utána. A partot messziről éreztem, a Dunát. Ismertem ezt a szagot és örültem. A Duna-parton szoktunk sétálni az apuval és az anyuval. Gondoltam, megnézem, hátha ott vannak.

Közben elértünk egy nagyon illatos helyre, ahol még több autó állt. Ezek voltak a szippantók az apu szerint, ami nem tudom, mit jelent, de házról-házra járnak és összeszednek mindent, ami illatos, mert az emberek ezt elteszik, és a végén odaadják a szippantóknak, azok meg idehozzák és kieresztik egy nagy lyukba, ezért ez a környék roppant illatos, tehát kellemes hely.

– Hé! – mondta egy sofőr közben. – Te meg hová mész? – És odadobott egy darab kenyeret. Nagyon megörültem neki, nevetett, és amikor lenyeltem, dobott még egyet. Még le is szállt és megindult felém, de akkor már tudtam, hogy a legjobb elfutni ilyenkor. Még mindig fájt az a kő, úgyhogy elindultam a Duna-part felé, de sajnos, ezen a kellemes helyen lakott egy nagy őrkutya is. Sok helyen lekopott a szőre. Kivárta, amíg odaérek és rám ugrott, de elvétette, mert meg volt kötve. Na, iszkoltam, ahogy tudtam, de annyira rángatta a láncot, hogy elszakadt. A lánccal futott utánam, nem tudott gyorsan járni, így valamennyire tartani tudtam a tempót a három lábammal is, de jól kidöglöttünk, mire a Duna-partra értünk. Lejött velem majdnem odáig, ahol egy kerítés van, az alatt gyorsan átbújtam, és akkor már nem jött. Annak a kutyának, aki meg van kötve, igen rossz, de tudja, mi az a kerítés, úgyhogy ez is tudta és visszafordult láncostól, én meg leültem kicsit, hogy kifújjam magamat. Itt is volt egy épület meg egy őrkutya megkötve, úgyhogy jó messze elkerültem, visszabújtam a kerítés alatt és ott mentem. Edényeket találtam, de nem volt bennük semmi, aztán egy nagy műanyag flaskát meg egy autóülést. Ezeket mind jól megvizsgáltam, de semmit se lehetett megenni. Végül már a Duna következett, egyre erősebb volt a szaga és ez felvidított. Hátha itt vannak az apuék, gondoltam, mert a Duna-partra mindig együtt megyünk. Fák vannak itt és sok madár. Egy tarka macskát is láttam, vadászott. A tarkaságról eszembe jutott a barátom. Milyen kár, hogy nem jött el, mondtam neki, hogy ide kell jönni. Találkoznánk az apuval és az anyuval, akkor ő is kapna kekszet. Egyszer csak megjelent előttem egy nagy keksz, még a szagát is éreztem, azt az édes, finom illatát. Nagyobb volt, mint én, és lassan gurult, mint amikor az apu az ágyra dobja, mert jó voltam, én pedig rohanok érte. Már majdnem elértem, amikor átváltozott egy kővé. Megszagoltam, kő volt. Kicsit elszundítottam alighanem, már alig éreztem a három lábamat. És akkor jutott eszembe, lehet, hogy megtanultam a hármat? Na, fog az apu örülni. A fájós láb annyival jobb volt, hogy az nem fáradt el. Leültem kicsit bolházni, hát voltak elegen, kettőt megharaptam, de maradt így is. Jó, majd később, ilyesmivel tévézés közben foglalkozik az ember. És akkor úgy hirtelen megértettem, hogy itt nincs tévé, ez a Duna-part, de az anyu és az apu nélkül, sajnos. Sehol egy lélek. De víz legalább volt. Kicsit beleálltam, és arra gondoltam, hogy az anyu mindjárt dob egy botot hátulról, ahogy szokta. Jó sokáig álldogáltam ott, hogy mikor dobja már. A bot majd csobban, én pedig kihozom az anyunak. Elég jól elcsavarogtál, mondom neki. Mit fog szólni a apu, kikapunk. Ennyi csavargás nem jó, mert éhes tőle az ember. De víz legalább van.

Elindultam a limányosban, ahol kicsit sáros lettem, a hasam is, de legalább elmentek onnan a bolhák. Jól van, gondoltam, meg lesztek fogva.

Nagy csobogás, hápogás, hát egy sereg vadkacsa jött. Ezek igen kedves madarak, de nem repülnek, úsznak, sorban. Elől az anyjuk és utána a kicsik. Megnéztek és úsztak tovább. Kicsit megugattam őket, mert meglepő volt eléggé, hogy egyszer csak ott voltak. Újra megnéztek és elmentek szépen. Ennyi testvér, hogy szopnak ezek a nagy csőrükkel, elképzelni se tudtam, de az anyjuk nyugodt volt, úgyhogy ő biztos tudta, miképp kell ezt csinálni. Szerette őket és büszke volt, mintha csak meg akarta volna mutatni a kölykeit. Ez felvidított, mert ha örömöt lát az ember, mindjárt jobb. És akkor ért a másik öröm: már az előbb éreztem, de azt hittem, hogy nem biztos. Papírszag, amit jól ismertem, papírszag volt!

Na, gyorsítottam abba az irányba és tényleg az volt. Rengeteg papír, és ahol papír van, ott lesz az apu is. Átbújtam egy kerítés alatt, sok épület volt ott, de két vad kutya is, mind a kettő barna, kócos, és csak az egyik volt megkötve, sajnos. Azonnal rám támadtak, az egyik szabadon, ez megmarta a fülemet, a nyakamat és a hátsó lábamat, pont amelyik úgyis fájt már. A másik majd eltépte a láncot. Üvöltöttem és próbáltam eliszkolni, de a kócos utánam jött és végigzavart az épületek között, amíg egy hordár el nem rugdosta mellőlem.

– Bobi, a francba! – Ilyeneket mondott. Bobi elment vissza az ő épületükhöz, de még búcsúzóul beleharapott az egyik első lábamba, így már csak kettő nem fájt.

A hordár közben megnézett.

– Hát te hogy nézel ki? – kérdezte, és ahogy beszélt, erős cigaretta-szaga volt. – Tűnés haza! – Azzal felült a kis autójára, amilyent még nem láttam. Háta mögött egy nagy tekercs papír, ennek éreztem a szagát. Elindult, halkan zümmögve, én utána. Gondoltam, legjobb, ha arra megyek, amerre ő. Mentem, ahogy tudtam. Elértünk egy másik házhoz, ahol még több papír volt. Na mondom, hát biztos ott lesz az apu. Ennyi papír, akkor ott van. Bementem oda is az autó után.

– Mi van, Jóska? – kérdezte valaki a papírbálák mögött. – Ez a kutyád?

– Ez, igen – mondta a hordár. Röhögtek és odajöttek mind a ketten, de iszkoltam a papírok mögé. Akkor már tudtam, hogy a legjobb eltűnni, ha közelebb jön valaki.

– Honnan a fenéből jött ez? – kérdezte a másik.

– Mit tudom én – mondta a hordár, azzal visszaült a kis autóra: mentem mögötte ismét, így értünk a portáig.

– Feri, nincs valami kajád? – kérdezte a hordár.

– Nincs, most ettem – mondta a portás. – Kenyér maradt, de nem sok.

– Nem baj, add oda.

És egyszer csak kaptam egy nagy kenyeret. Istenem, milyen finom tud lenni az a kenyér! Még valami sonkaszaga is volt.

Megnéztek jól.

– Mi a fenét csináljunk? – kérdezte a hordár. – A Bobi széttépi.

– Hát kösd meg – mondta a másik, akinél egy rádió szólt.

– Jól van, addig foglalkozz vele, oké?

– Én ezzel? Mit csináljak vele?

– Hé, te maradj itt! – ezt nekem mondta, de nem maradtam.

– Nem jó, figyelj, ez utánam jön – mondta a hordár. – Menj oda te és kösd meg a Bobit, addig én itt vigyázok.

Így hát a portás elment és megkötötte a Bobit, mi pedig a rádiót hallgattuk.

– Fradi-Bányász – mondta a hordár. – Elég ócska meccs, nem izgat, mi?

Hát nem. Inkább kicsit nyalogattam a friss harapásokat, ez a Bobi elintézett. A hordár megtörölte a fülemet egy fehér valamivel, ami csupa vér lett.

– Fogós ez a Bobi. – mondta. – Kerüld el, jó?

El is kerültem aztán, a lánc végén vicsorgott, amikor megint hátramentünk a raktárhoz, de az apu most se volt ott.

(folytatása következik…)

(Illusztráció: Robin Wiesneth)