Eltűnik minden

…Kafka óta…

Megkérem őket, hadd nyomhassam a fejemet a víz alá. Huzat van, nem fordítottam el a kulcsot, épphogy benyilall a fény, a lépcsőházban lassan elalszanak a lámpák. Remegek, megfulladnék. Szégyellem, ha látják a kifacsart szemgolyóimat, remélem az se baj, ha a halántékommal megkoppantom a kád alját és kifújom az összes buborékot. Azt akarom, hogy elmenjenek. Jó innen nézni az elsötétedő csempéket és hallgatni, ahogyan a víz csobogásától eltompul a külvilág. Mintha kilónyi törmeléket öntenének a lefolyóba. Felszívom a szappanos folyadékot, lenyelem a magamról lesikált mocskot, elképzelem ahogyan felettem mosolyognak. Nem bírom a víz alatt, újra felnézek és még jobban megengedem a forró vizet. Hagyom, hogy égjen a segglyukam, zsibbadjanak a golyóim. Szédülve csúszok vissza, mint aki elengedi az összes gondját. Egy ideig mellettem ülnek, majd felállnak a sámlikról. Kattognak a villanykörték, becsukják az ajtót. Míg a víz alatt összeroppanni készül a tüdőm, addig fokozatosan duzzad a farkam, (bárcsak tudnám miért). Erősen megmarkolom, rángatni kezdem, le akarom tépni magamról, mielőtt megfulladnék. Ebben a pillanatban nem tudom, hogy mi fáj jobban, csak azt teszem, ami éppen jól esik. Nem is olyan rossz, ha fáj. Elkeveredik a nehézkes vér a piszkos folyadékkal, amit már nem tudott a légcsövem befogadni. Az ajtóm nyitva van, bár az összes lakó becsapta a rácsot, a zárban otthagyják a kulcsokat.

A földszinten állok. Semmit sem látok, négykézláb mászok vissza a lépcsőkön, érzem ahogyan simogatja a tenyeremet a csordogáló víz, ami minden emeletnél csak élénkül és melegszik. Átnedvesednek a lábtörlők, felpúposodnak a parketták, mintha szükségszerűen fulladozna velem együtt a ház. Megpihenek a másodikon. Keresem a villanykapcsolót, kitapogatom és rácsapok. A fehér falat bámulom és hozzásimulok csupasz testemmel, mert jó olyasvalamivel érintkezni, ami még száraz és makulátlan. A hátam mögött nyílik egy ajtó, nehezen fordulok meg, nehezen emelem a lábaimat, de mégis megteszem. Nézem a meztelen testet, ami mozdulatlanul áll előttem. Az arca ismerős, de nem tudom megnevezni, pedig emlékszem a melleire, a rövid karjaira, a fényes bőrére, kedves arcára. Most azonban tükröződik mindenhol, kopaszon vesztegel, egy szót sem szól hozzám. Egyszercsak hajcsomókat szorongat a markaiban, hirtelen elém dobja, és azt elsodorja a langyos víz, majd váratlanul a földre ül, kinyújtja a nyelvét és a plafonra mutat. Hallgatunk, némán feltekintünk oda, ahol valaki nem zárta el a csapokat. Mire ismét a meztelen testre pillantanék becsapódik az ajtó, megint csak csordogálás, mintha édeskés és sűrű verejték nyaldosná a múlt időket, a piszkos lépcsőfokokat. Egy fiú nevetését hallom, fentről jöhet. Átmelegszik a lábfejem, ismét érzem az ujjaimat… feljebb és feljebb. A fordulóba érek, innen már látnom kéne a nyitott lakást, az áradó vizet, de valaki elzárja azt és mikorra már minden érzéketlenné válik, automatikusan elalszanak a lámpák. A fejem fölött visszhangzik a nevetgélés, összezsugorodok, a hajszálerek elpattannak az orromban. A testem önuralmát veszti, egy szánalmas, kiszolgáltatott senki leszek az ismeretlen, nyirkos sötétségben. És ami a legrosszabb, hogy semminek nincs vége, semmi sem akar véget érni akkor, amikor mindennek el kéne pusztulnia. Az ujjperceimmel simítom végig a korlátot, eltaposom a szétcsúszott molekulákat, a megmerevedett cseppeket, amik minden fényüket és csillogásukat elvesztették. Felérek. A bőrömön patakzó vért finoman szárítgatja a lakásból kisurranó légáramlat. Repedezik rajtam az, ami eddig éltetett. Valaki megérinti a vállamat, Ő az. Ő az. Most miért nem nevetsz…?

Lentről elnyújtott, éles kiáltást hallok, ami ebben a homályban egyre szilárdabb és elviselhetetlenebb. Mintha könyörögnének, visszahívnának és elengednének. Értelmetlen figyelni a hangokra, mert azok folyton csak magukhoz szólítanak, de ott tartani már képtelenek. Nem törődöm velük, berohanok a lakásba és magamra csapom az ajtót, mindent felkapcsolok. A tükör előtt vagyok. Behunyom a szemem, érzem, ahogyan közeledik felém, lépked a felázott padlón. Újra a tükörbe nézek, mellettem álldogál, elsimul a víz alattunk. Jól ismerjük egymást. A letépett péniszemet a markában szorongatja, felém fordul és óvatosan a tenyeremre helyezi, majd átölel. A fürdőszoba felé mutat és elneveti magát. Mielőtt mindenestül ott lennék, észreveszem, hogy az összes kép el van fordítva és minden sarokból valaki a nevemen szólít. Ez a lakás nem volt ilyen üres, a szobákra nem így emlékszem. Az emlékek képesek olykor érvénytelenül, és gyerekes felelőtlenséggel lebegni körülöttünk. Hasznavehetetlenek, akár ez a kiszáradt szerv a tenyeremben. Csak a nevemen tudnak szólítani, de azzal nem segítenek. A hangfoszlányok végigfutnak a víz felszínén, végigsimogatják még a bokámat is. Reszketni kezd a lábam. Amikor a fürdőszoba felé fordulok, borostás férfit látok. Lassan lehajtja a fejét, próbálom ellopni a tekintetét, de a szemhéjai álmosan elernyednek, elsárgulnak a körmei, aprócska szemfogai kipottyannak a szájából és elsüllyednek a sekély, álló pocsolyában. Meleg érzés ragad el, szeretném átkarolni, de attól tartok, hogy egy ismeretlent ölelnék át. Elhaladok mellette és belépek a fürdőszobába. Nem érdemes itt körbenéznem, a megtelt kád felé óvakodok, kikerülöm a sámlikat és csukott szemmel a langyos vízbe nyúlok, amit az ujjaimmal félve fésülgetek, és mikorra már ráncosra ázik a tenyerem és az elhalt bőrdarabjaim elválnak a testemtől, megnyitom a forró vizet, belemártom a többi részemet is, végül elsüppedek. Forrósodó örvények simogatják lapockáimat, idővel teljesen elnyelnek engem, felnyitják a szemhéjamat, láttatni akarják velem, ami éppen felettem történik. Felettem állnak, őket hallom újra, az eltompult nevetésüket. Talán magukon vagy rajtam mosolyoghatnak. Egyre csak szűkül a horizontom, szétszakadnak a végtagjaim anélkül, hogy magamhoz nyúlnék. Jó érzés, ha nem fáj. Nem tépek le semmit magamról, apró szemcsék kavarognak és táncolják körbe a vízsugártól pezsgő buborékokat, míg azok ki nem folydogálnak a kád peremén. Senki nem zárja el a csapokat, senkit nem láthatok többé. Akiket kerestem, akiket elengedtem, már nincsenek itt. Az emlékek komolytalanok. Bárcsak újra fájna, mert mégiscsak jobb, ha fáj. Ne zárjátok el a csapokat, csak nyaldossuk a múlt időket, a piszkos lépcsőfokokat. Hiányoztok.

(Illusztráció: drb)

            Kénytelen vagyok kerülőutat tenni. Le kell mennem a föld alá. Mintha az eső jóízűen ropogtatná az állomás ablakait, miközben öblöget, majd kiköpi a csatornákból a szennyet. A párás időtől, a zuhatagtól, vagy az egyre hűlő verejtéktől, nem tudom, még azon is elgondolkozom, hogy talán cukorbeteg vagyok, mindenesetre szédülten és csatakosan haladok a mozgólépcsők felé. Keveredik, összemosódik a levegő, betegnek érzem magam, mint ahogyan mások is. Egybegyűlünk, elmenekülünk a nehézkes, kedvtelen zivatartól és akárcsak a nyirkos rovarok, ízlelgetjük és tapogatjuk az előttünk lévő kiutat. Nyomorgunk. Ráérek elővenni a bérletem… Az ellenőrök túlságosan is felkészültek, számítanak a halomnyi utasra, az elázott combokra, a formás kis hátsókra. Most van kit mustrálni, végre tömérdek vér zúdulhat a farkukba.

            Romlott az idő, a gépek is alattunk. Gyönge minden, csak vonulunk lefelé, mozdulatlanul. Várom, mikor érünk le, és az unalmat mikor töri meg a képembe hajszolt huzat. A reklámok már csak a gyerekek figyelmét kötik le, amiket folyton megérintenek, megböknek, még le is köpnek néhányat.

            Nemrég értem le. De nem csap az arcomba a légáramlat. Megszáradtam, már nem szédülök mégis itt állok, mint akinek nincsen sok hátra ahhoz, hogy itt hagyja a fogát. Valaki lyukat fúr a tarkómba, szúr a tekintetével. Nem értem, és nem is akarom magamat nyugtatni, hogy miért nem fordulok hátra. Egyszerűen nem megy. Félek. Hagyom, hogy álljunk ott ketten, várom, hogy meg tudjam tenni az első lépést.

            A szerelvény üres, gondolom odafent elállt az eső. Senki se akar lejönni és innen utazni tovább. Az ablakokban tisztán látom magamat, és valaki szintén tisztán lát engem. Csakis előre nézek, behunyom a szememet és próbálom lerajzolni az arcomat, majd elképzelem őt is. Vajon hogy nézhet ki az, aki idáig követ engem, miért marja szét körülöttem azt a rohadt ürességet, amiről már nem lehetne mit lehántani. Mit akar tőlem, mit akar tudni, vajon akar-e egyáltalán valamit? De lehet, hogy csak gyáva vagyok, és a szörnyeteg valójában a „semmi” vagy valaki más, ami lát valami jót, bizalmat. Meg kéne kérdeznem tőle, hogy mit érez, miért engem választott, hiszen ha ismerne, mellém ülne és beszélgetnénk, megérintenénk egymást, de nem biztos, nem biztos… Azt hiszem újra szédülni kezdek, elájulok anélkül, hogy bárki is követne.

Lefékez a szerelvény, nem csikorgunk a sínek felett.

            A légkör szférái átnedvesednek, hámlanak előttem, míg felvágott sebként vérzik a város, ez a szép, „jó emberekkel” megtöltött város. Bent fekszel az ágyon, egyre lassul a légzésed. A libabőrös hasadat simogatod, olykor nagyokat ásítasz a hímzett párnába. Fénylesz, csillogsz, és körülötted minden törékeny. Kint állok a teraszon, figyelem ahogyan fokozatosan elernyednek az izmaid. Az ujjacskáid kivirágzanak, elengeded a napot. Ott bent, biztonságban vagy. Én meg nézem tovább a foszló időt, a bizonytalan horizontot. Nem először fordul elő, hogy kilépek ide és fürkészem a várost, az eget. Talán ez az utolsó estém, látom odafönt a változást, pedig soha nem érdekelt, hogy mit hordoznak magukkal a csillagok, a bolygók, a holdak. Már a fények sem a régiek, nem izgat, hogy mikből lettek és mik voltak. Inkább menekülnék, menekülni jó, csak tudnám miért…

            Alszol. Egyedül maradtam végleg, nem tudod, hogyan változik előttem ez a „megszokott kép”. Az égből, mint eltébolyodott pernyék hullnak az angyalok, nem beszélnek, nem mosolyognak, nem készültek fel az elmúlásra. Ezek lennének hát a csillagok? Az biztos, hogy minden bomlik felettem. Nem gondoltam volna, hogy minden és mindenki lehet halandó… Az ég csak folyamatosan mállik, kopik. Az atmoszféra elhasznált papírjai mögött, szüntelenül fakad a fájdalom, a vörös fényözön. Alattunk löszösödnek az emeletek. Ez még mindig a félelem. Bárcsak meg tudnám nevezni, bárcsak el tudnám engedni egy pillanatra.

            Túl sok itt a kihűlt hamu, ami észrevétlenül takarja be a cserepeket, a didergő fákat, a féknyomos úttesteket, a repedezett teraszokat. Elaludt bennem az égető érzés, kihűl szépen velem együtt a világ. Hallgatag, és kifacsart a mennybolt. Hajnalodhat. Nem tudom megszokni a csendet, az elfáradt perceket. Az öngyújtómat keresem, el akarom takarni magam elől a jelent, hogy rágyújthassak a múltra. Egy üveget ölelgetek, nyalom a hab erecskéit, aztán meghúzom, a maradékot járdára csorgatom. Látom őt, újra érzem a jelenlétét, ismét rágyújtanék, de van, amit már nem tudok többé eltakarni. Nekem integet, először csak az egyik kezével, majd mind a kettőt kinyújtja, és úgy kapálódzik, mintha a segítségemre szorulna. De feladja, némán nézünk egymásra. Az arca ismeretlen, a ruhája sötét. Az ittléte azonban nem több és nem kevesebb annál, amit nemrég sugallt az üres szerelvényben. Nem értem ezt a félelmet, ezt a viszolygást, undorodást, amit iránta érzek. Bárhova mennék, most már tudom, hogy követne, folyton engem figyelne. Ott lenne a nyomomban anélkül, hogy hozzám szólna.

            Becsukom az erkélyajtót, próbálok nem gondolni rá. Téged figyellek. Ébredezel, amint kinyitod a kicsinyke szemeidet, rám tekintesz, kissé el is mosolyodsz, bár kissé értetlenül fordulsz felém. Melléd fekszem, hogy most én érezhessem magamat biztonságban, én engedjem el a napot, az éjszakát. A bőröd fokozatosan kihűl, a szíved egyre lassabban ver. Megcsókolom a kihűlt válladat, betakarom a csupasz derekadat. Néha remegek, fázom. Az álom rövid, a tudatlanság pillanatnyi, mire magamhoz térnék, addigra már nem is vagy mellettem. Újra forróság önti el a testemet, ijedten dobom le magamról a takarót, kinézek a teraszra. Először csak az elmoshatatlan fényt látom, ami hamar széjjelfoszlik. Mozdulatlanul állok mögötted, figyelem a hajadat, ahogyan táncoltatja a csípős, reggeli szél. Érzed, hogy hátulról figyellek, a közeledbe férkőzöm, ezért még jobban megragadod a korlátot, mintha egy idegen lennék az ajtó küszöbén. Olykor felnevetsz, de nem rám, kezeidet emelgeted, határozottan, és megkönnyebbülve integetsz. Lenézek, és látom, amit nemrég láttam, és amitől féltem. Hát, ismeritek egymást, szeretitek egymást, vagy szerettétek… A kérdések mit sem számítanak, ha nem létezem, mert hiába érintelek, ha akadálytalanul nyúlok át rajtad, hiába szólok hozzád, ha őt hallod.

            Ott hagylak téged, észrevétlenül hagyom el a teraszt, az üres lakást, a nesztelen lépcsőházat. Újra feléd tekintenék, körbenézek, keresem, hogy merre lehet. A teraszod felé emelem a fejem, hátralépek hogy tisztábban lássalak… titeket. Igen, most már látom ki ő, világos arca van, fehér bőre, színes ruhája. Ölelitek, csókolgatjátok egymást, átölel benneteket a múlt. Kezdődhet valami új, valami jobb. Bárcsak ne féltem volna annyira.  Én lettem az ismeretlen, a senki, aki előtt hullik, szálldogál minden. Megfordulok, elindulok az aluljáró felé.

Egy árnyék sodródik az emberekkel zsúfolt állomáson. Nem lép át rajta senki, ő sem követ már többé senkit. Hangja nincsen, emlékei elkoptak. Elfojtott benne minden szó, érintés, fájdalom. Beborul az ég, megered az eső. Várja, hogy megérkezzen az első szerelvény, és csikoroghasson tovább a sínek felett.

(Illusztráció: musashinokami)

Nem biztos, hogy megéltem. Ha jól emlékszem csak megálmodtam. Már azt sem tudom, mikor volt, egyszerűen csak megtörtént. Ha valami után nagyon vágyom, akár egy perc alatt képes vagyok elfejteni a valóságot és valami megtévesztő utópiába zuhanok, ami életem végéig mérgezi a lelkemet. Szépen lassan megöl, amíg megfeledkezem önmagamról, az életről. Olyasmi érzést kelt bennem, mint a drog. Segít, hogy tovább álmodhassak. A kérdés csak az volt, mi minden képes még megbabonázni, elvenni tőlem a cseppnyi, tiszta tekintetet. Mintha egyedül maradtam volna, kitágult pupillákkal. Szégyelltem magamat, de akkor is jó volt úgy kinézni az ablakon. A vonaton ültem és egy részeges legyen kívül, senki nem volt a fülkémben. Nem vártam akkor semmit. Persze örültem volna annak, ha elindul a vonat, de nem bántam volna meg azt sem, ha esetleg ott ragadok az állomáson, míg ki nem nyír valaki a szürkületben. Abban az órában szartam az életre vagy a halálra, mert csak ülni akartam és kifelé bámulni az üres vágányokra. Mielőtt behunytam volna a szemem, váratlanul elindult a szerelvény. Kinyitottam egy üveg bort, amit jó nagy lendülettel meg is húztam. Jóval kesernyésebb volt és tapadósabb. A fű könnyen el tudja baszni a borok ízét, de ez mit számított… A második korty már egyáltalán nem volt olyan vészes. A külvárosra tekintettem, ahol számtalan romos házat körbeölelt a nap felé törekvő borostyán. Magányosan, térdig érő kabátban flangáltak a hajléktalanok a roskadozó kunyhók mellett, amik között szürkés ruhadarabok lengtek egy kifeszített drótszálon. Fasza egy kilátás – gondoltam magamban –, de aztán észrevétlenül felváltotta a nyomornegyedet a kifürkészhetetlen, kopott erdő. Megmarkoltam ismét az üveget, hiszen folyton kiszáradt a szám. Kezdtem unni, hogy egy órája be vagyok állva. Jobban szerettem mindig is, ha részegen tekintek ki a sötétedő tájra. Amikor az üveg felénél jártam, felálltam egy percre és lehúztam az ablakot. Elővettem egy szál cigarettát és rágyújtottam, majd minél hamarabb el akartam szívni, nehogy felszólítsanak. Végre úgy éreztem magamat, mint egy nappal ezelőtt. Az élet ritmusa, akár meg is adhatja a napi rituálét, de az életet elveheti… Visszaültem a helyemre, a füstös ujjamat szagolgattam, míg meg nem állt a vonat. Az ég sötétkéken feslett, felkapcsolódott az összes lámpa a fülkékben. Néhány utas felszállt, de egyik sem akart az én társaságomba csapódni. Hát erre voltam én jó, ezen már meg se lepődtem. Végül kinyílt az ajtó. Nem bántam meg, hogy egyedül voltam egész idáig, hiszen abban a pillanatban egy viperával utazhattam tovább, akiről le sem tudtam venni a szemem. Szembe ült velem és jobb lábát a balra tette. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a lány szép vagy ronda. Később rájöttem, hogy csúf semmiképp sem lehet. Kissé vágott szemei voltak és tépett haja. Barnás bőre csillogott az álmosodó fényben. Vékonyka bokái egyből felállították, a farmernadrágja pedig fel volt tűrve a sípcsontjáig. Éreztem, hogy engem néz, és amikor rávetettem a tekintetem, mint védtelen halra a hálót, egyből a loholó tájra pillantott. Játszott velem, csakhogy nem voltam játékos kedvemben. Ahhoz túlságosan sokat szívtam… Ittam… Még nevetni sem volt erőm. Az arcom úgyszintén perzselődött a melegtől, de amikor megnyaltam a felső ajkamat, erős, sós íz húzta össze a képemet. Az ismeretlen lány síkos bőrét nem ilyennek képzeltem el. Minél tovább szemléltem, annál jobban szertefoszlott a szívem. Dübörgött a torkom, kedvem lett volna hozzászólni, csakhogy nem mertem. Édes verejtékéből akár tüzet is rakhattam volna, hiába volt nyitva az ablak. Szívesen harapdáltam volna csúszós melleit, vagy habzsoltam volna a szerteágazó fullánkját. Talán nem is a melegtől fakadt ki a pofátlanul ömledező verítékünk, hanem attól, hogy egymás pillantásaival szegezzük magunkat a székhez. Ujjaival belefésült a hajába, majd megcsillogtatta az alkarját. Fényessé váltak az ajkai, kis teste hirtelen megnyúlt az ágaskodásban. Egy pillanat alatt kivirágzott előttem, majd megcsapta az orromat az erőtlen parfümillat. Teljesen kiszámíthatatlan volt számomra ez a teremtény, de talán ez…. Zavarba hozott azzal, ahogyan kéjeleg az éjszakának és apró pillantásait rámereszti. Visszanyomtam a dugót az üvegbe, és gyors léptekkel kimentem a mosdóba. A falhoz préseltem magam, és szemem gödrével a tükörhöz simultam. Nem bírtam tovább. Elhatároztam, hogyha visszamegyek hozzá, megszólítom vagy legalább megkínálom a borból. A szerelvény ismét megállt. Magamra zártam az ajtót, lehúztam a sliccemet. Nem tudtam semmit se kiengedni magamból, mert a farkam önszántából fel akart robbanni. Hát, segítettem magamon. Még jobban folyt rólam a víz, a kezemen kitüremkedtek a hosszan elnyúló erek. Végül teljesen elernyedtem és lezuhantam a vécé mellé. A hugyos deszkát bámultam, amin egy pár göndör szőrszál kamatyolt egymással. Kis pihenés után úgy döntöttem, visszamegyek a fülkémbe. Lenyomtam a kilincset, nagy sóhajjal megtettem az első lépést. Mintha követett volna, direkt bosszantana azzal, hogy újból és újból felállítja. Amint a szemébe néztem, mentem volna vissza a mosdóba, hogy megint könnyítsek magamon, de inkább átadtam neki a terepet. Az ujjai között gyűrődött egy megtekert cigaretta. A vonat elindult, én pedig kibámultam ismét az ablakon. A bornak már csak a negyede maradt meg, bár nem nagyon zaklatott fel ez a tényállás, hiszen az út felénél jártam már. Reménykedtem abban, hogy kibírom annyi piával. Jelentéktelen, sárga pontokat láttam a messzeségben, amik körül a sötétség hánykolódott. A holdat kerestem, de sehol nem találtam. Csak az apró házakat figyeltem és a nagy semmit. Nyomottabb lett a levegő, jobban a hátamra tapadt a póló. Kíváncsi voltam, hogy mikor fog megjelenni újból a lány. Pár perc elteltével megállt a fülke ajtajánál. Mosolygott, én pedig bizonytalanul viszonoztam. Ártatlanul állt ott teljes egyedül, pedig a tekintetével ölni tudott volna. Nem tudom, hogy miért láttam a szemében az efféle hajlamot, hiszen egy kóválygó, fekete bárány veszett el benne. Az ölni vágyás mögött ott volt a szeretet és a visszafogottság. Vékonyka lábait összefonta és engem nézett. Akkor sem szóltunk egymáshoz, hanem a szemünk tükréből próbáltuk megérteni egymást. A púpos sínek miatt, olykor feldobott minket a vonat, ezért erősen kapaszkodott a csomagtartó hálójában. Redőtlen arcát simogatta, majd lejjebb húzta a felsőjét. Melege volt és izzott a bolondos gondolattól, amit ketten szültünk a néma csöndben.

   Közelebb lépett hozzám és a kicsinyke, éles fogaival harapdálni kezdte az ajkaimat. Nem tettem semmit, mozdulatlanul ültem előtte, mint akinek ki akar ugrani a szíve. Arcomat simogatta, mintha ápolgatna vagy sajnálna valamiért. A borhoz akartam nyúlni, de nem hagyta. Hirtelen elvesztettem a kontrolt magam felett, körmeimmel a vállába kapaszkodtam és a nyakán megállíthatatlanul kerestem a sodródó izzadságcseppeket. Olykor megéreztem az apró fogait, amik szelíden lapultak a nyelvéhez, amikor újfent rám nézett. Abban a pillanatban én akartam visszacsókolni, csakhogy lassított a vonat, ő pedig váratlanul felállt. Egymásra néztünk. Mosolygott, kissé elpirosodott zavarában. Szerintem én is elpirosodtam, noha ezt nem akartam elhinni magamról. Talán az élet könnyelműségét akarta megmutatni vagy azt, hogy még tud valaki szeretni ebben a világban. Nem tudtam eldönteni, melyik oldalt képviseli, bár ahogyan rám tekintett, hinni akartam az utóbbiban. Lassan már fékezett a vonat, de még kaptam egy búcsúcsókot. Valóban édes íze volt, mintha először csinált volna ilyesmit. Félénken távozott el. Behúzta a fülkeajtó előtt porosodó függönyöket, majd álmosan eltűnt árnyékával együtt a folyosón. Mintha tudta volna, hogy mit akarok ezután. Pillanatok alatt megértett. Behúzta a függönyöket, nem hagyta, hogy megigyam a megmaradt bort. Pontosan tudta, hogy ezek után magam akarok lenni ismét, és a nemrég megtestesült emlékekből akarok lakmározni a végállomásig. Óvott az unalomtól és az elkeseredéstől. Amikor mindenki leszállt a szerelvényről, odasétált az ablakhoz, azután rátette a tenyerét. Én is odatettem, de az arcát nem láttam, mert a kocsi túl magas volt neki. Sajnáltam, hogy ott hagyott. Nem voltam benne biztos, hogy akkor kellett volna leszállnia, mintha valami célja lett volna még velem. Megint sípolást hallottam, a mandulaszemekre szegeztem a tekintetem. Miután megfontoltan elindult a vonat, apró termetét hamar ellepte a sötétség. Akkor láttam utoljára, akkor fájt először ennyire a szívem. Újra a sötét végtelenségbe bámultam kifele, lassabbnak tűnt az idő. Ránéztem az elhúzott függönyökre. Közelebb léptem hozzá és mélyen beleszagoltam. A töménytelen por egyből az orromba szállt, nem éreztem a lány illatát. Odaléptem a székéhez, semmi jelét nem láttam annak, hogy ott ült volna. Végleg elveszítettem…

   A végállomás már csak fél órányira volt. Addig ki kellett valahogyan bírnom az utat. Ránéztem a borosüvegre, aminek hirtelen nagyon megörültem. Rajta maradt néhány zsíros ujjlenyomat. Gyengéden magamhoz szorítottam, és az arcomhoz nyomtam az enyhén hűvös üveget. Éterien görgettem le-föl a homlokomig, amíg el nem mosódtak a szemrevalóan összecsengő nyomok. Emlékszem, épphogy hozzáért, ennek ellenére tisztán megmaradtak a derűs vonalak, mintha erősen megragadta, majd magához szorította volna.  Kihúztam a dugót és jóízűen belenyaltam a borba. Akkorra már annyira ízlett, hogy kénytelen voltam még többet inni, míg végül le nem húztam az egészet. Szokatlanul édesebb lett, de sűrűbb és teltebb.

   Aztán az angyalok moraját hallgattam és az ördögök… nem is tudom, kacaját… Váratlanul két oldalról ráncigáltak, lassan szédültem bele én is az üres, zajtalan homályba. A torkom összeszűkült, a lámpa pislákolni kezdett. Az üres üvegre néztem és inni akartam belőle, de aztán rájöttem, hogy amiatt fulladozok. Hangosabban kezdett zakatolni a vonat, élesen hallottam a hangokat. Az őrület határát kapizsgáltam, amíg el nem kezdett habzani a szám. Csak ültem az egyre erősödő tükörképem mellett és bámultam magamat, ahogyan az utolsókat rúgom. A szemeim vérvörösek voltak és kidülledtek. Erőm semmiképp nem volt, akkor is csak a lányra tudtam gondolni. Minden testnyílásomból vérezni kezdtem, csonkig elhagyott a szerencse. A fekélyes torkomból egy árva hangot nem tudtam kiadni, csak az elhúzott függönyökre néztem és kinyújtottam a karomat, de aztán feladtam minden reményt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszan is lehet szenvedni, levegőért küzdeni, másra gondolni a halálunk helyett. Nem akartam sokáig vergődni a méreg keresztjén, így hát visszatartottam a lélegzetem, meg akartam menteni saját magamat a fájdalmaktól. Lassan már a kialvóban lévő lámpa is hunyorított. A függöny mögött egy árnyék állt ismét. Láttam, hogy integet és összefonja a haját, majd elfut hirtelen. Magamra lettem hagyva, csak a vonat dobta fel néha a mozdulatlan testemet. A vörös hab egyenesen lefolyt a gégémig, míg fel nem szívódott a pólóm nyakánál. Senki nem ült velem szemben, nem láttam akkorra már semmit. Sokáig szenvedtem. És sikerült elaludnom. Azt hittem a „fülke” lesz az életem kezdete, de végül az lett a halálom. Remélem csak egy félresikerült „valami”, nem pedig a valóság.

Szeretném hinni, hogy az volt, mert akkor még lenne hova zakatolnom, lenne miért élnem… Nem biztos, hogy megtörtént velem, de ha jól emlékszem… ha jól emlékszem megálmodtam. Én csak egy valaki voltam abban a fülkében, aki utazott valamerre, és most senki mondja meg, hogy hova.

(Illusztráció: view)

Éjjel, vagy nappal van, nem tudom, épphogy kilátok  a pokróc alól, nézem a homályos ajtót, az összes redőny leengedve, félek… főleg itt a hűvös csempéken, az üres fürdőszobában, egy alak járkál le-föl, egy ismeretlen recsegteti a felázott padlót, barátkoznom kéne vele, hogy barátok lehessünk, ne ellenségek…

Majd egy gyermeket hoz magával, kézen fogva nevetgélnek, nem látom az arcukat, egy falovat húznak maguk után, „ajándék az életnek”. Egy ártatlan lelket tesz vidámmá, valaki végre játszhat boldogan anélkül, hogy álmodnia kéne… de Ő átveri, és kihasználja, a hálóban vannak, a kilincs csuklik egyet, a faló már nem billeg oda-vissza, késfenés hallatszik, aztán csönd, mintha kifacsarták volna körülöttem a levegőt. Fekszem mozdulatlanul, a zárt ajtó mögött fuldoklás hallatszik, gyötrelem, kattog valakinek a gégéje, kattog az álkapocs, (tudom drágám, ez az átkozott fájdalom, tudom mit érzek, mit álmodom). Bugyborékol a háló, még mindig elfojtott a fuldoklás, de szünet, megpihenés, aztán újra gargalizál az, aki szenved, aki köpköd a reménytelenségben.

Belépek én is a szobába, hiszen idehívtak, kihűl a testem, súrlódnak a porcikáim, állok a megkínzott előtt, arca lenyúzva, babérlevekkel feldíszítve. „Ajándék a halálnak”, rámutat az élettelen állatra, nekem is annak kéne lennem. Eladom magamat, megsimogatom a csípős testet, a nyirkos rostokat, ringatni kezdem a véres falovat. Hát igen, eladom magamat, barátkozom az élettel, kivel még nem tudtam szeretkezni a megnyúzott előtt, nyalom minden sótlan hajlatát, mielőtt engem vinne el, de végül megölöm, széttöröm apró szilánkokra a testét, mert engem törne szét egy megalázott előtt… Nyugodtan álldogál a faló a játszótársa mellett. Boldogan megpihenek, altatom magam, és most azt kívánom, bárcsak én is ajándéka lehetnék annak a „valaminek”, vagy legalább egy tárgy, mit elringatnának minden este…

(Illusztráció: sb)

Egy fémasztalra kiterített test vagyok, melyből ömlenek a kilehelt szavak. Nemrég fürdettek, leborotváltak. Már az idejét se tudom, de megkaptam az érzéstelenítőt, az orvos csoszogva körözget a teremben. Egy pillantást sem vet rám. Nem találja a helyét, tanácstalannak tűnik, megrázza a fejét. Enyhe zsibbadást érzek az ujjperceimben. Körülöttem a steril tárgyak némán hullajtják a makulátlan könnyeiket. A fehér alak pakolgat néhány üveget, leveszi a gyűrűjét, az ezüstóráját, aztán kezet mos. Felhúzza a köpenyét. Félek, magamban hangosan káromkodok, megkérdőjelezem az életet. Mintha olvasna a gondolataimban, mintha ropogtatná a koponyámat, miközben az emlékeimben turkál. „Ne csalódj az életben, mert akkor hinni se fogsz többé” – súgja nekem halkan, kedvesen. Elvileg aludnom kéne, de nem tudok. Felettem vakítóan éget a lámpa, füstöli mozdulatlan, fénylő testemet. Úgy érzem, hogy én is egy vagyok a sok kis apró mikroorganizmus közül, amit nemrég távolítottak el a sima bőrömről. Kérdően tekintek a maszkos, zsilipnadrágos alakra, aki még mindig pakolgatja a tálcán lévő eszközöket. Váratlanul az ajtóhoz megy. Kinéz annak kis ablakán, majd lehajtott fejjel kisétál. Az ajtó egy ideig nyitva áll. Azon túl homályos folyosó nyúlik el egészen a vak sötétségig. Szürke, sima falak nyúlnak a mélybe vagy nem is tudom hová, talán a végtelenbe. Mire teljesen becsukódna az ajtó, a semmiből felbukkan egy alacsony termetű, fáradt szemű idegen, szürkés köpenyben, mezítláb. A kilincs kattan egyet, ketten vagyunk a teremben. Odamegy az asztalhoz, felemel egy fanyelű bonckést, bár én nem boncolásra jöttem. Én azt hittem, hogy itt ma engem meggyógyítanak és pár nap múlva már haza is engednek. Fázom, pedig nem kéne. Érzem a fájdalmat, ahogyan a hűvös, csípős levegő kimossa a felnyitott mellkasomat, a duzzadt szerveimet. Bizakodva szemlélem a kisablakot, hátha visszajön a másik orvos. Ez valami tévedés, nem lehetek itt ezzel a valakivel. Nem akarok tisztán látni, inkább álljon le mindenem, és ne működjek többé.
Kísérletezik felettem, a fogaim között kaparászik, az ínyemet is felmetszi. Egy időre letépi magáról a maszkját, nagyot szippant a felvágott bordáim közé. A fülemhez hajol, orra hegye érinti a nyirkos, kihűlt fejbőrömet. „A szíved is aszott, mit csináljak veled” – kérdezi keserűen, savanyú tekintettel. Bűzős pofájára visszaköt egy újabb foltos maszkot. Megvakarja a fejét, miközben előkeres egy csontfűrészt, ami kellemesen visít, és kellemesen csiklandozza a csonthártyámat. Újra könnyezni kezdenek körülöttem a tárgyak. Ismét sikolt bennem az éles fűrészlap. Valamit kiszed belőlem. Tenyerében megforgatja, megnyalja, aztán visszateszi. Nem tudja hogyan letörölni gyöngyöződő verejtékét a homlokáról. Szenved a testemmel. Egyre nyugtalanabb, olykor nagyokat rúg a kicsempézett falba, harmadszorra meg is reped az. Hirtelen eszébe jut valami, fejéhez kap, visszasiet hozzám, közelebb húzza a mellkasomhoz az égető lámpát. A hörgőimhez hajtja a fejét, füléhez emeli az egyik kezét, mintha hallgatózna. „Vita nihil aliud quam ad mortem iter est”, majd ránéz a kinyílt testemre és elneveti magát. Aztán kíváncsian tekint rám, lehet, hogy mondanom kéne valamit.
De inkább reménykedek, hátha a halál nem más, mint utazás az élet felé és akkor egyszer csak eltűnik ez a terem, ez az ismeretlen fájdalom. El akarom felejteni, hogy egykor ki voltam. Az új élet gondolata elfedteti egy pillanatra velem, hogy mit keresek itt. A saját szívemet látom a kezében, nyomkodja, mint egy felpuffadt szivacsot, simogatja akár egy játék babát. „Te az enyém leszel, én pedig a tiéd”. Lehúzza a gumikesztyűjét, aztán az ajtóhoz lép, a kilincslyukba helyezi a kulcsát, elfordítja. Nincs sok időm hátra, érzem. Könyörgök az után, aki elhagyott. Ha visszajönne hozzám, mindent elmondanék. Térdre borulva, fuldokolva vallanék, mert felejteni szeretnék. Ez nem az élet és nem is a halál, a kettő között pedig nem maradhatok. Hova is térhetnék vissza, mi lenne a választásom? A bűnöm, az „aszott szívem” akárcsak a lét nevetséges visszhangja. Az a valaki, aki nemrég csoszogott körülöttem, segített rajtam, de mégis kiment. Nem tudom, hogy elhagyott-e vagy sem. Nem tudhatom.
Megfordít, nem is értem… Zsibbadt testemből csöpög a vér, nehézkesen koppan a zöldes csempére, ami folyamatosan sötétül, elterül, nyújtózkodik. A nyakszirti lebenyem, mintha fogyna és a látásom lassan folydogál szét a lomha, vörös szöveteimmel együtt. Ingerült. Kapkod a kezében lévő eszközökkel, némelyiket a falhoz dobja. Keresi bennem a mocskot, a bűnt, azt a tengernyi vétket, amit önszántamból okoztam a világnak. Tudni akarja mit tettem még, hogy ki döntsön a sorsomról, ki szagolja tovább rothadó testemet, ami lassan nem más, mint cafatokra cincált húsfoszlány.
Erősen megragad, áttesz egy másik asztalra. Visszatesz minden eszközt a helyére. A fényben nézeget néhány tűt, az egyik S alakú, a másik sima, a harmadik kampószerű. Valamelyik biztosan jó lesz, hisz a bőröm még puha, bár a reggeli, kinyílt rózsánál nem lehetek szebb. Erről én nem tehetek, ez az ő műve, talán ilyennek akart látni, de valamiért összevarr… Olyan érzés ez, mintha könnyedén söpörnék el alattam az éveket, velük együtt az emlékeket, a félelmeket, a világosat, a sötétet. Csakhogy ezek mind üres szavak. Be lehetne tuszkolni őket egy üres zsákba és velem együtt bedobni a hamvasztóba. Ez egy terem, ahol nincs jelentősége semminek, még beszélni is elfejtünk. Itt senki se juthat ki ép testtel, a szellemünk meg körbe-körbe udvarolja az itt ragadt lelkeket. Csábító gondolat most az udvarlás, de azért mégse érzem magamat egyedül, valamim még él. A félelem inkább nevettet, hiába vagyok összezárva a sötétséggel. Védtelen vagyok és abszurd. Komollyá kell, hogy tegyenek, fel kell, hogy öltöztessenek.
Odakint hajnalodhat. Megpislantanám a még leragadt szemű ablakokat, a lombokban áriázó madarakat. De idebent túl nagy lett a csönd, a fény is mesterséges, nem szűrődik be sehol a napfény. Nem hív sem a természet, sem a város. Inkább elengedek mindent, el akarok aludni. Rossz együtt vibrálódni, rezegni a hűvös levegőt megtörő lámpacsővel. A szemem könnyen elernyed.
Selymes, habos víz kenődik el a lábaimon. Újra felkelek, ismét mosdatnak. Nem tudom, ki állhat fölöttem, mintha napokat aludtam volna és már aligha látok valamit tisztán. Kissé félek attól, hogy hamarosan világtalan lesz minden körülöttem. Na igen, megvakulni soha nem akartam, de ezt se kívántam magamnak, ezek után úgy gondolom, nem történhet rosszabb. A víz jó, az most nagyon jól esik, mintha meleg homokkal szórnák le a testemet. Gyerekként éreztem ilyet, amikor a forró nyári nap után fetrengtem órákig a hűlő, de még meleg szemcséken. Akkor megszűnt az idő, és csak az számított, hogy a pillanatnyi, szinte semmitmondó örömöknek éljek. Csak feküdtem. Ezt érzem most is, bárcsak soha ne érne véget.
Finoman megérintik a vállamat. Épphogy csak látok, és valamire határozottan mutogatnak. Azt hiszem, ők is egyenruhában lehetnek, egyszínűek és suttognak, olykor rám tekintenek. A hangok összemosódnak, néha egy-két dallam üti meg a fülemet. Áthelyeznek egy kerekes ágyra, leterítenek egy tiszta, ropogós takaróval. Az ajtó elé tolnak, ami egyszer csak kinyílik. A sötétes alak lép be ismét, kezet fog a másik kettővel. Nem értek semmit abból, amit mondanak, de tudom, hogy jól szórakoznak, és abban sem kételkedem, hogy rajtam mulatnak. Viccesnek tűnhetek kívülről. Nem véletlen, hogy idekerültem. Biztosan kiérdemeltem. Zavarban érzem magam, de a testem már nem az enyém. Nem számít, hogy mit akarok és mit akarok érezni.
Kellemetlen a sötét folyosó előtt feküdni, míg mellettem vigyorognak. Két nagy éremmel takarják le a szememet, hátulról megtolják az ágyat. A folyosón vagyok, az ismeretlen falak között. Csak gurulok és várom mi fog velem történni. Az érmék egyre jobban égetik a szemhéjamat, az ujjaim újra zsibbadnak, furcsa érzés, amikor a kiszámíthatatlan úton hajtanak akadálytalanul, kimeríthetetlenül, miközben nekem is megjön az erőm, de ők ezt nem tudják, nem is sejthetik. Szinte rohanunk a sötétségben, rohanunk a hosszú folyosón, hallom, ahogy hangosan koppannak a papucsok a sima csempéken, a kerekek kattognak és gördülnek, kattognak és gördülnek… Fokozatosan gyorsul a lélegzetem, amitől viszketek és izzadok, nyugtalanul remegek. Kiolvadok a saját jégtömbömből, körülöttem szilánkosra törik a tébolyult zavartalanság, halálra ítéltek nemrég, most valami nagyobb baj fog történni. A végtagjaimat újra mozgathatom, kiáltani is tudnék, a torkomban furcsa folyadék gyülemlik, fulladozni kezdek. Ijedtemben megragadom valamelyiknek a kezét, hangosan felsírok, az ágy hirtelen lefékez. Elhagytuk a folyosót, leveszik rólam az érméket. A magasba emelnek, és elvágják a köldökzsinórt.

(Illusztráció: John Carwithen)