Kénytelen vagyok kerülőutat tenni. Le kell mennem a föld alá. Mintha az eső jóízűen ropogtatná az állomás ablakait, miközben öblöget, majd kiköpi a csatornákból a szennyet. A párás időtől, a zuhatagtól, vagy az egyre hűlő verejtéktől, nem tudom, még azon is elgondolkozom, hogy talán cukorbeteg vagyok, mindenesetre szédülten és csatakosan haladok a mozgólépcsők felé. Keveredik, összemosódik a levegő, betegnek érzem magam, mint ahogyan mások is. Egybegyűlünk, elmenekülünk a nehézkes, kedvtelen zivatartól és akárcsak a nyirkos rovarok, ízlelgetjük és tapogatjuk az előttünk lévő kiutat. Nyomorgunk. Ráérek elővenni a bérletem… Az ellenőrök túlságosan is felkészültek, számítanak a halomnyi utasra, az elázott combokra, a formás kis hátsókra. Most van kit mustrálni, végre tömérdek vér zúdulhat a farkukba.

            Romlott az idő, a gépek is alattunk. Gyönge minden, csak vonulunk lefelé, mozdulatlanul. Várom, mikor érünk le, és az unalmat mikor töri meg a képembe hajszolt huzat. A reklámok már csak a gyerekek figyelmét kötik le, amiket folyton megérintenek, megböknek, még le is köpnek néhányat.

            Nemrég értem le. De nem csap az arcomba a légáramlat. Megszáradtam, már nem szédülök mégis itt állok, mint akinek nincsen sok hátra ahhoz, hogy itt hagyja a fogát. Valaki lyukat fúr a tarkómba, szúr a tekintetével. Nem értem, és nem is akarom magamat nyugtatni, hogy miért nem fordulok hátra. Egyszerűen nem megy. Félek. Hagyom, hogy álljunk ott ketten, várom, hogy meg tudjam tenni az első lépést.

            A szerelvény üres, gondolom odafent elállt az eső. Senki se akar lejönni és innen utazni tovább. Az ablakokban tisztán látom magamat, és valaki szintén tisztán lát engem. Csakis előre nézek, behunyom a szememet és próbálom lerajzolni az arcomat, majd elképzelem őt is. Vajon hogy nézhet ki az, aki idáig követ engem, miért marja szét körülöttem azt a rohadt ürességet, amiről már nem lehetne mit lehántani. Mit akar tőlem, mit akar tudni, vajon akar-e egyáltalán valamit? De lehet, hogy csak gyáva vagyok, és a szörnyeteg valójában a „semmi” vagy valaki más, ami lát valami jót, bizalmat. Meg kéne kérdeznem tőle, hogy mit érez, miért engem választott, hiszen ha ismerne, mellém ülne és beszélgetnénk, megérintenénk egymást, de nem biztos, nem biztos… Azt hiszem újra szédülni kezdek, elájulok anélkül, hogy bárki is követne.

Lefékez a szerelvény, nem csikorgunk a sínek felett.

            A légkör szférái átnedvesednek, hámlanak előttem, míg felvágott sebként vérzik a város, ez a szép, „jó emberekkel” megtöltött város. Bent fekszel az ágyon, egyre lassul a légzésed. A libabőrös hasadat simogatod, olykor nagyokat ásítasz a hímzett párnába. Fénylesz, csillogsz, és körülötted minden törékeny. Kint állok a teraszon, figyelem ahogyan fokozatosan elernyednek az izmaid. Az ujjacskáid kivirágzanak, elengeded a napot. Ott bent, biztonságban vagy. Én meg nézem tovább a foszló időt, a bizonytalan horizontot. Nem először fordul elő, hogy kilépek ide és fürkészem a várost, az eget. Talán ez az utolsó estém, látom odafönt a változást, pedig soha nem érdekelt, hogy mit hordoznak magukkal a csillagok, a bolygók, a holdak. Már a fények sem a régiek, nem izgat, hogy mikből lettek és mik voltak. Inkább menekülnék, menekülni jó, csak tudnám miért…

            Alszol. Egyedül maradtam végleg, nem tudod, hogyan változik előttem ez a „megszokott kép”. Az égből, mint eltébolyodott pernyék hullnak az angyalok, nem beszélnek, nem mosolyognak, nem készültek fel az elmúlásra. Ezek lennének hát a csillagok? Az biztos, hogy minden bomlik felettem. Nem gondoltam volna, hogy minden és mindenki lehet halandó… Az ég csak folyamatosan mállik, kopik. Az atmoszféra elhasznált papírjai mögött, szüntelenül fakad a fájdalom, a vörös fényözön. Alattunk löszösödnek az emeletek. Ez még mindig a félelem. Bárcsak meg tudnám nevezni, bárcsak el tudnám engedni egy pillanatra.

            Túl sok itt a kihűlt hamu, ami észrevétlenül takarja be a cserepeket, a didergő fákat, a féknyomos úttesteket, a repedezett teraszokat. Elaludt bennem az égető érzés, kihűl szépen velem együtt a világ. Hallgatag, és kifacsart a mennybolt. Hajnalodhat. Nem tudom megszokni a csendet, az elfáradt perceket. Az öngyújtómat keresem, el akarom takarni magam elől a jelent, hogy rágyújthassak a múltra. Egy üveget ölelgetek, nyalom a hab erecskéit, aztán meghúzom, a maradékot járdára csorgatom. Látom őt, újra érzem a jelenlétét, ismét rágyújtanék, de van, amit már nem tudok többé eltakarni. Nekem integet, először csak az egyik kezével, majd mind a kettőt kinyújtja, és úgy kapálódzik, mintha a segítségemre szorulna. De feladja, némán nézünk egymásra. Az arca ismeretlen, a ruhája sötét. Az ittléte azonban nem több és nem kevesebb annál, amit nemrég sugallt az üres szerelvényben. Nem értem ezt a félelmet, ezt a viszolygást, undorodást, amit iránta érzek. Bárhova mennék, most már tudom, hogy követne, folyton engem figyelne. Ott lenne a nyomomban anélkül, hogy hozzám szólna.

            Becsukom az erkélyajtót, próbálok nem gondolni rá. Téged figyellek. Ébredezel, amint kinyitod a kicsinyke szemeidet, rám tekintesz, kissé el is mosolyodsz, bár kissé értetlenül fordulsz felém. Melléd fekszem, hogy most én érezhessem magamat biztonságban, én engedjem el a napot, az éjszakát. A bőröd fokozatosan kihűl, a szíved egyre lassabban ver. Megcsókolom a kihűlt válladat, betakarom a csupasz derekadat. Néha remegek, fázom. Az álom rövid, a tudatlanság pillanatnyi, mire magamhoz térnék, addigra már nem is vagy mellettem. Újra forróság önti el a testemet, ijedten dobom le magamról a takarót, kinézek a teraszra. Először csak az elmoshatatlan fényt látom, ami hamar széjjelfoszlik. Mozdulatlanul állok mögötted, figyelem a hajadat, ahogyan táncoltatja a csípős, reggeli szél. Érzed, hogy hátulról figyellek, a közeledbe férkőzöm, ezért még jobban megragadod a korlátot, mintha egy idegen lennék az ajtó küszöbén. Olykor felnevetsz, de nem rám, kezeidet emelgeted, határozottan, és megkönnyebbülve integetsz. Lenézek, és látom, amit nemrég láttam, és amitől féltem. Hát, ismeritek egymást, szeretitek egymást, vagy szerettétek… A kérdések mit sem számítanak, ha nem létezem, mert hiába érintelek, ha akadálytalanul nyúlok át rajtad, hiába szólok hozzád, ha őt hallod.

            Ott hagylak téged, észrevétlenül hagyom el a teraszt, az üres lakást, a nesztelen lépcsőházat. Újra feléd tekintenék, körbenézek, keresem, hogy merre lehet. A teraszod felé emelem a fejem, hátralépek hogy tisztábban lássalak… titeket. Igen, most már látom ki ő, világos arca van, fehér bőre, színes ruhája. Ölelitek, csókolgatjátok egymást, átölel benneteket a múlt. Kezdődhet valami új, valami jobb. Bárcsak ne féltem volna annyira.  Én lettem az ismeretlen, a senki, aki előtt hullik, szálldogál minden. Megfordulok, elindulok az aluljáró felé.

Egy árnyék sodródik az emberekkel zsúfolt állomáson. Nem lép át rajta senki, ő sem követ már többé senkit. Hangja nincsen, emlékei elkoptak. Elfojtott benne minden szó, érintés, fájdalom. Beborul az ég, megered az eső. Várja, hogy megérkezzen az első szerelvény, és csikoroghasson tovább a sínek felett.

           

 

(Illusztráció: musashinokami)