(Bamburgban, a varjú napján, április nonája után)

Néhol gyorsabban telik az idő, máshol lassabban – királya válogatja.
Vagy az idő válogatja a királyokat. Eldöntve, hogy tohonya, izgága, bágyadtan fáradt vagy mindenhol ellenségek után kajtató ember kerüljön a trónra.
De Northumbria új ura, a kikötőben várakozó ifjú Ethelred nem hasonlított azokra a fejedelmekre, akikkel Riolda találkozott gyerekkorában. Langaléta volt, és mégis mulatságosan gyermeteg.
A csípős hajnali szélben is teljes díszben állt kíséretével a kikötőben, és úgy izgett-mozgott, mintha a következő héten már búcsút akarna venni a világtól. Vajon mindig ilyen izgatott?, töprengett Riolda. Vagy ez a szerencsétlen is elkapta a világvége-várás nevű betegséget, és azt képzeli, hogy, már csak órái vannak hátra?
Ahogy számba vette a kikötőben nyüzsgő küldöttséget, Rioldán átsuhant, hogy ez a langaléta király talán összetéveszti valakivel. Azt képzeli esetleg, hogy eme szerény hajócskán Bizánc császárnője érkezett, és ennek a mesebeli fenségnek szól a pazar fogadtatás, a koránkeléstől sápadt szolgák sorfala, a nyihogó lovak, melyek nélkül egyetlen valamire való király nem is érezheti magát istentől felkent uralkodónak.
Ethelred még csak meg sem nézte magának alaposan. Lelkesen meghajolt előtte, igaz és bátor barátnőjének titulálta, és már a szitáló esőben elárasztotta a terveivel.
– Ugye, azért él az ember, hogy dicsőséget szerezzen? – kérdezte.
A bátor barátnő, Riolda rögvest biztosította, hogy igen.
A bágyadt testőrök odakormányozták a pompásan felszerszámozott lovakhoz.
Riolda, aki majd tizenkét évet töltött el egy aprócska szigeten, majd belekábult az óriási lármába, jövés-menésbe, kiabálásba. Itt, Northumbriában talán a tenger is más volt, elevenebb és vidámabb,
Ám szégyellte bevallani, hogy az ő szigetén csak birkák élnek, nemhogy lovak, de tehenek sincsenek, és ő bizony elszokott a lovaglástól.
De hát mit tehet egy „bátor barátnő” egy hajnali kikötőben? Nagy levegőt vett, és az egyik lovászra támaszkodva, összeszorított fogakkal a nyeregbe emelkedett. Ahogy megtalálta az egyensúlyát, a sürgő-forgó sokaság is rendezettebbnek tűnt. Ethelred körül a testőrök, mögötte a papok, aztán a szokásos, szedett-vedett köpenyekbe bújt, udvari léhűtők.
A lován is izgatottan tekergőző, fiatal király oldalán ott mosolygott, izgult, tekergőzött egy gömbölyded, tizenöt-tizenhat éves gyereklány, a felesége. Edmundának nem volt elég a mosolygó arcocskája, a hasában növekvő gyereke, a nyakában lógó nagy gyémántkereszt, a testőrök hódolata. Ő volt – mint azt Riolda Ethelredtől azonnal megtudta –, Egyházunk Patrónája és Védelmezője, Northumbria Csillaga.
Ám Riolda szerény partraszállása, ha a lelkes királyi párnak nem is, de Ethelred tanácsadóinak láthatóan csalódást okozott.
Ők talán Riolda neve miatt azt remélték, hogy költői, lovagjai, alabárdosai, táncosnői, beszélő madarai kíséretében maga az ír királynő érkezik, hogy kincseivel elbűvölje Northumbriát, és megerősítse régi szövetségüket.
Riolda viszont megtanulta a normann udvarban, hogy soha ne magyarázkodjék.
Úgyhogy derűs arccal megcsókolta az ifjú Patronát, a szeplős, könnyen piruló Edmundát, és a mosolygó Ethelred felé fordulva szívből köszönte a meghívást.
És minél előbb megpróbált rájönni, milyen szövetségről beszél itt mindenki.

A vár felé vezető úton mégiscsak kénytelen-kelletlen eltöprengett: hogy akarnak itt bárkik szervezkedni, ha még az országukat körülvevő szigeteket sem ismerik?
A várkapuban nyüzsgő sokaságban azért egyre több részletre fény derült.
Az ifjú Ethelred – alattvalói szerint – méltó szeretne lenni a régi idők nagy királyaihoz és a számtalan szenthez is, akikről az elmúlt években hallott, ezért úgy döntött, szembeszáll a hitetlenekkel. Hát nem aratott-e Poitiers-nél a Merovingok helytartója fényes győzelmet? .Ha pedig erre egy közrendű harcos képes, akkor mért ne arathatna diadalt a mórokon a szent királyok leszármazottja, Ethelred?
Az ifjú király – aki persze idejében leszámolt apja-nagyapja „puhány” és túlontúl óvatos tanácsadóival – szövetségbe szólította a Kereszt fejedelmeit, miközben nem volt tisztában vele, melyek is a valóságos és melyek a költők által kitalált országok. A mórokat legyőző, frank helytartót, Pipint ugyanúgy Bamburgba hívta, mint a Holtak Országában uralkodó Brán királyfit és a kereszténység legnagyobb védnökét, János papot.
Isten segítségével talán ő is ideér húsvétig.
Ezt már Riolda sem hagyhatta szó nélkül.
– És hogy talált el a küldönc Indiába? – faggatta óvatosan Ethelred egyik titkárát, egy szeplős szerzetest.

– A hit fontosabb, mint a tapasztalat. Akinek küldetése van, az nem tévedhet el – jelentette ki a titkár fensőbbségesen.
A pogány bálványok közt tévelygő Riolda óvatosan körülnézett.
Az előcsarnokban is mindenütt keresztek, a diadalmas, új idők jelei.
A szeleburdi Ethelred a nagy szövetkezésben bizony elfelejtett arról tudakozódni, hogy a várva várt „bátor barátnő” Jézusban, Odinban, a halottak szellemeiben vagy a tündérekben hisz-e.

Bár Ehelred is néhány éve keresztelkedett meg, el sem tudta képzelni, hogy él a földön olyan épkézláb fiatal, aki ne venne részt a legnagyobb örömmel abban egy olyan fantasztikus társasjátékban, aminek a neve: a szentség megszerzése. Már az úton olyan magától értetődő odaadással beszélt a kínhalálról, az élve eltemetésről, a felnégyelésről, az akasztásról, mintha a legdivatosabb körtánc vagy vadászat gyönyörűségeit taglalná.
Vértanúság, örökkévalóság, mártíromság.
Riolda zavartan hallgatott, ahogy zavartan hallgattak az udvaroncok is. De senki sem vette a bátorságot, hogy közbeszóljon.
Egyre több vendég gyűlt a várudvarba, aztán a nagyterembe. Pirospozsgás szászok, szikár skótok, és egy félszemű dán, aki emlékeztetett egy hadvezérre, akivel Riolda Normandiából menekülve találkozott.
A vendégek megkönnyebbülésére a szolgák elkezdték körbehordani a reggelit.
Élve elégetés, kerékbe törés, karóba húzás.
– De a máglyahalál a legfelemelőbb – fejtegette Ethelred király két jó étvággyal lakmározó, skót nagyúrnak. – A bűnös testet, a húst és a zsigereket megszentelik a lobogó lángok.
Riolda szégyenlősen a gesztenyével töltött kenyér felé nyúlt.
Az ő szigetén senki sem sütött ilyen finomságot.
Ethelred, a nagylelkű vendéglátó elmorzsolt egy falatnyi kenyeret, ivott egy korty bort, és rátért a leglenyűgözőbb szentekre.
Szent Kunigunda tizenkét napig bírta. Szent Bartalemus mégis túltett rajta is.
Edmunda, „Northumbria Patrónája” hasán összefűzött kézzel, ragyogó pillantásokkal hallgatta.
Egy szolga alázatos mosollyal hideg szarvassültet és vörösborban áztatott aszalt szilvát hordott körbe.
A „kereszt fejedelmeinek” kitűnő étvágyuk volt: Elégedetten faltak, miközben megmosolyogták a két jóravalóan mulatságos fiatal, Ethelred és Edmunda hóbortjait.
Szegről-végről nyilván mind rokonok voltak. És ha olykor meg is fojtották volna egymást egy kanál vízben, Ethelred és Edmunda még túl éretlen és ártalmatlan volt, hogy bármelyikük is  meggyűlölje.
A pazar villásreggeli végén Ethelred bevallotta: az a legnagyobb bánata, hogy tizennyolc évesen, szemmel láthatóan makkegészségesen, bármiféle öröklött betegség nélkül, ennyi megértő és jóravaló szövetséges és alattvaló körében nehéz kínhalált halni.
Ám ha csapatokat gyűjt, és még ebben az évben megtámadja a keresztény hit ellenségeit?
Riolda, aki már látott háborúban felégetett országot, rabszíjra fűzött embereket, aki tizennégy évesen a mórok elől menekülve hagyta el Normandiát, és csak számtalan kaland után jutott haza a szigetére, eldöntötte: hálásan köszöni, hogy ilyen illendően fogadták a Bamburg kikötőjében, és természetesen nagyon sok sikert kíván a további szervezkedéshez, de ami azt illeti, az angolszászok tényleg jobban járnának az ír királynővel.
Devalami megmagyarázhatatlan boldogság itt marasztotta. Az esztelen zsivalygás közepén minden benyomás ezer csengő-bongó darabkára hullott, lehetetlenség volt az összeset számba venni. Riolda még bele sem kortyolt a borba, de már megrészegítette a nyelvek, nevek és a tervek sokasága. A rengeteg új arc és a rengeteg történet.
Hát miért siettetné a búcsút? Miért indulna rögtön haza, mikor még be sem járta Bamburg várának termeit? Mikor egy percig sem csevegett Ethelred krónikásaival, és azt sem tudja, hogy hányan és kicsodák vesznek részt ebben az értelmetlen szövetkezésben.
Úgyhogy a boroskupát megemelve Ethelredre emelte violaszín pupillájú szemét.
– Isten erősítse meg még több bátorsággal a szívedet!
Rettenthetetlen Edmund unokája, Bölcs Ethelred egyetlen fia, a tizennyolc éves király – akire Nagy-Britannia krónikásai még nem találtak kifejező melléknevet – elragadtatottan biccentett.
– Ha nem teszünk semmit, akkor Isten a legmélyebb sötétségbe száműz bennünket. Nem késlekedhetünk tovább, itt a nyakunkon a világvége. Fel kell vennünk a harcot a keresztény hit ellenségeivel.
Egy kenti nagyúr csalódottan felvakkantott. Ő Ethelred levele alapján úgy hitte, többnapos vadászat vagy lakodalom kezdődik, nem holmi keresztes háború.

A hosszúra nyúlt villásreggeli után Riolda szabadon ődöngött a vár termeiben, és próbálta kicsit Northumbria viszonyait kicsit jobban kiismerni, szóba elegyedni pappal, rokonnal, apróddal, cseléddel.
Szép lassan kiderült, hogy az ifjú király még legfőbb tanácsadói, a papok körében sem örvend osztatlan népszerűségnek.
Ethelred és Edmunda kamaszkorukban találkoztak a kereszténységgel, így aztán nem szoktak hozzá, hogy mindenféle, Írországból szalajtott, a messzi Rómára mutogató, csuhás ismeretlenek oktassák ki őket. Mert míg a papok csak hümmögnek, osztanak-szoroznak, csóválják a fejüket, a Bibliából idézgetnek, ők ketten már megalkuvás nélkül a végidőkre készülnek.
Mért ne tennék? Hát nem egyformán drága minden perc?
És nem minden óra, minden pillanat Istené?
Edmunda udvarhölgyei mesélték, hogy a szépséges, ifjú királyné még az ágyába is magával viszi a fésűjét, a tükröcskéjét, mert hátha éjnek évadján ragadja el a végítélet… És hetek óta készült összeírni a jövendő angyalkákat, az angol kisbabákat, mert a világvége előtt saját karján akarja felvinni őket a Mennyek Országába. És közben a jó Ethelred sem tétlenkedik: ereklyék gyűjtögetésével, szövetségesek toborzásával, szent háborúra felszólító levelekkel készül a bekövetkező végítéletre.
Riolda úgy vélte, egy előrehaladott terhesnek nem túlvilági ábrándokkal, hajnali kilovaglásokkal, mennybéli angyalkák toborzásával kéne készülnie… De Edmunda szerencsére nemcsak derűsnek és magabiztosnak, hanem egészségesnek is látszott, vidám arcocskája alatt boldogan gömbölyödött a magzata, megidézvén a másik valóságot, a remény birodalmát, amit saját szemünkkel még nem láthatunk.
No de pontosan kicsodák is pontosan ennek a kamaszosan szertelen, mindemellett roppant szerencsés királyi párnak az ellenségei?
Az udvaroncokkal beszélgetve Riolda úgy találta, Northumbriában papok sem vezetnek évkönyveket, úgyhogy Ethelred képzelete a többi uralkodónál is szabadabban szárnyalhat. Az ő világában nincs múlt, nincs jövő: az összes nép, akikről a mesemondók megemlékeznek, egymás mellett él, és már alig várja, hogy Ethelred felszabadítsa vagy valami eszeveszett hőstettel megváltsa őket.
Northumbria nem volt különösebben gazdag ország, a kopottas fogadótermek, a színehagyott függönyök, a hunyorgó gyerekszemekhez hasonló, aprócska ablakok nem is emlékeztettek Riolda gyerekkorának színhelyére, a dúsgazdag normann hercegségre. Hét terem, tizenegy ablaktalan, füstös kamrácska – fél óra is elég, hogy bárki bejárja. Ennek a szegény Ethelrednek még könyvtára sincs, gondolta szánakozva.
Northumbria nyilván képtelen egymaga felszerelni egy jelentős hadsereget.
A királyi pár hálószobáját, egy rendetlen, már-már túlvilági álmoktól fülledt kamrácskát egy fehér csuklyás pap őrizte. Kezét tördelő, aggodalmas fajta, aki a fontoskodó képpel bóklászó Rioldáról azt hitte, hogy egy eltévedt sógornő vagy nagynéni. Ő nem nem a keresztény hit ellenségei, nem János pap vagy Brán királyfi, hanem a Ethelred és Edmunda miatt aggódott.
Kiderült, ő a királyi pár gyóntatója.
És talán úgy döntött, hogy eme jeles napon, (ha már világ életében ő vallatott másokat), valakinek kiönti a szívét.
– A szeretet Ethelred igazi keresztje – kesergett csendesen –, és ez okozza majd a végzetét. Ez az átkozott jóindulat és a népszerűség. Hiszen melyik nép ne szeretne egy fiatal királyt, aki úton-útfélen a túlvilág bőségéről beszél?
Melyik nép ne akarna kiválasztott lenni?
És még az a szerencse, fejtegette tovább, hogy Ethelred a saját parasztjait nem tudta rábeszélni, hogy hagyjanak mindent parlagon, és be se szántsák a földjeiket. Ahogy a mesterembereket sem, hogy zárják be a műhelyeiket, és haladéktalanul csatlakozzanak a Szent Sereghez. De mindegy, mekkora ostobaságokra próbál Ethelred bárkit is rávenni, ő és Edmunda az alattvalóik szemében mesehősök, imádni valóan szép gyermekek. Még azt is elnézik, hogy Ethelred maga szolgáltatja ki a szentségeket, és Edmunda kézrátétellel gyógyítja a gyerekeket.
Riolda, akinek persze fogalma sem volt, hogy kinek és minek kell kiszolgáltatni a szentségeket, megértően szörnyülködött.
De a szörnyülködésébe tisztelet vegyült. A gyóntató és maga az érvelés az okfejtés nem volt volt minden józan ész híján.
A rajongásnál semmi sem tehet kiszolgáltatottabbá.
A szerzetes persze nem akart egy fejedelmi családtag szemében neveletlennek látszani.
– És felséged?– kérdezett vissza udvariasan. – Honnan jött? Hogy érzi magát?
Riolda mosolyogva visszautasította a titulust. És gyorsan sietett leszögezni, hogy semmiféle néven nevezhető rokonságban nincs Ethelreddel.
Elmesélte, hogy csak kis túlzással nevezheti magát királynőnek: hiszen egy kopár földdarab, a Nyugati szél szigetének kilencvenöt alattvalóján uralkodik. Gyerekkorát a normann udvarban töltötte, felügyelt Vilmos herceg és Hildi hercegnő gyerekeire, és csak az arab betörés után tért vissza a szigetére. Megtiszteltetés, hogy személyesen megismerkedhet Ethelreddel, de három gyerek anyjaként, egy kopár sziget úrnőjeként csak imáival járulhat hozzá a szent vállalkozás sikeréhez…
A mindeddig visszafogottan aggodalmas szerzetes ekkor görcsös ujjakkal megragadta Riolda köpenyét:
– Szívesebben élnék egy unalmas, kopár szigeten, mint Northumbriában, örökös életveszélyben…
Riolda meghökkent. Northumbria meglehetősen tudatlan, sőt unalmas ország volt, de egy cseppet sem látszott életveszélyesnek.
Lágy tavaszi napfény sütötte a mezőket, válogatott finomságoktól roskadozott a királyi vár fogadóterme. Ráadásul eleven mór katonát a földnek ezen a pontján nem látott senki emberfia, úgyhogy az egész ország örömmel készülhet a szép és lelkes királyi párral a világvégére.
De egy vállrándítás kevés volt, hogy elűzze a gyóntató aggodalmait.
– Én úgy látom, itt szép tavasz vár mindenkire – mondta Riolda, és könnyedén az ablak alatt hullámzó gabonatáblákra mutatott. – A jó Edmunda majd megszüli a gyermekét, Ethelred pedig, akit szerencséjére nem a felesége, csak az idősebbek nevetnek ki, leszokik erről a szörnyűséges izgékonyságról, és nem fog többé a karóba húzás örömeiért lelkesedni. Mivel Northumbriában úgyis csak a képzelet szörnyeivel lehet viaskodni, nem tehetnek mást, mint hogy megkomolyodnak.
– De ha nem lesz idejük rá? – vetette ellen a szerzetes. – Ha kitör egy járvány, ha elveri a termést egy hatalmas égszakadás? Nem a mórok fenyegetik Ethelred uralmát, hanem a mindent elvakító lelkesedés és szeretet. Akit mindenki kedvel, az nem tanul meg vigyázni a saját érdekeire. Észre sem veszi, ha céltáblája lesz mások gyűlöletének.
Ezzel bizony nehéz lett volna vitába szállni.
Ámde más tanulsága is volt a beszélgetésnek. A gyóntató még egy jégeső miatt is mennyit aggodalmaskodott – ám még egy jégesőnél is valószerűtlenebbnek tartott egy Ethelred szervezte, egész világot lángba borító keresztes háborút.
Ráadásul Ethelreddel nemcsak saját parasztjai és tanácsadói voltak ennyire türelmesek, hanem – csodák csodájára – az estére szép számban összegyűlő koronás nagyurak és nemzetségfők is, akik kiélvezendő a northumbriai konyha ínyencségeit, eljöttek megtekinteni, hogy milyen fegyverekkel lehet a kereszténység esküdt ellenségeit megállítani.

A nagyterembe visszatérő Riolda már nem is volt képes a Nagy Összeesküvést egy kiadós, vidéki vendégeskedéstől megkülönböztetni.
De hamarosan végére értek a szentek és halálnemk felsorolásának, a különféle, kitűnően elkészített, gombával és áfonyával töltött csemegéknek, a mártásoknak, a szalonnával tűzdelt énekesmadaraknak, a mézes lepénykéknek, a mazsolás-mandulás finomságoknak.
Eljött a nagy pillanat, hogy libasorban, imádkozva bevonuljanak a trónterembe, és ünnepélyesen megszemléljék a csodafegyvereket.

A csodatevő tárgyakat gondos kezek félkörívben elhelyezték a trón előtt, egy aranyszállal átszőtt vörös szőnyegen.
Ethelred egy magasra emelt fáklyával a kezében, borzongva megállt előttük, és úgy tett, mintha égi szövetségeseinek készülne bemutatni a szakállas nagyurakat, a földi fejedelmeket.
A northumbriai udvar legféltettebb kincsei pedig, mint azt a palota kulcsárártól szép lassan mindannyian megtudták, a következők voltak:

– Szent Galvinus Asturiában talált járomcsontjának darabkája
– kódexlap a poklokat is megjárt Vergilius kézírásával
– a Szűzanya szőke hajfürtje egy törött normann kard markolatában
– a világverő Attila párrímekbe szedett intelmei fiának
– egy viharos éjszakán Essexben talált római faltörő kos darabkája
– egy bizonyos, Poitou-ban elhunyt nagy hadvezér, N. herceg költeményei 

Riolda ámult-bámult.
Bármilyen szánalmasak is voltak a trónus elé, a szőnyegre kirakosgatott, lobogó fáklyákkal megvilágított, hercegi ritkasággyűjteményre emlékeztető tárgyak, ahogy közelebb hajolt hozzájuk, ő is érezte a delejes kisugárzásukat.
Vagy nem is a tárgyak varázserejét érzi? Hanem a pár perce még még trágár dalocskákat éneklő, áfonyás nyúlhúst falatozó szövetségesek őszinte megrendülését? Akik a döbbenettől reszketve a szemüket sem merték felemelni.
A kába és megzavarodott férfiak gyűrűjében a fehérruhás Edmunda úgy ragyogott, mint egy eleven gyöngyszem. Az ő varázsereje a szíve alatt növekvő gyerekből áradt, nem holmi pergamenlapokból vagy kiszáradt csontocskákból. Riolda odalépett melléje.
– Isten mindannyiunkat szeret – suttogta Ethelred.
A vendégszeretetét élvező skót, cornwalli, walesi nagyurak megrettenve hátrébb húzódtak. Mintha a trónszékre helyezett csont- és fémdarabkák alvó vadállatok volnának.
Ellenállhatnak-e ennyi varázserőnek a Dél urai?
A most is izgő-mozgó Ethelred a felhalmozott drágaságok rőtes fényében majdhogynem csenevésznek tűnt.
Mert talán nem is drágaságok ezek, hanem eleven érzékszervek, gondolta Riolda. Fegyverek, amiket tudatlanságunkban még nem tudunk megfelelően használni.
De bármennyire is hatalmába kerítette a férfiak megrendülése, a hétköznapi kíváncsiságán nem tudott uralkodni.
Közelebb lépett, hogy a kezébe vegye a „nagy hadvezér”, N. herceg verseit. Pókhálószerű, furcsa krikszkrakszok egy koszos kéziratlapon. Talán valami titkosírás, amit eddig egyetlen halandó sem próbált megfejteni.
Riolda szívesen szánt volna rá néhány évet az életéből. És már éppen meg akarta kérdezni, hogy a többiek mit tudnak a „nagy költőről”, mikor Ethelred felemelkedett, hogy újabb felkavaró bejelentést tegyen.
– És nemcsak ennyi szív kész a mindent eldöntő, nagy ütközetre! Nemcsak mi, Jézus alázatos szolgái, a Brit szigetek urai áhítozunk mártíromságra! Ha igaz a hír, holnap egy nagy hadsereg élén megérkezik, Hildi, a normannok hercegnője, mert csatlakozni óhajt a mi szövetségünkhöz.
A söröktől és ereklyéktől kótyagos nagyurak rögtön éljenezni kezdtek.
Hildi?, töprengett Riolda.
Hildi, az én ravasz, számító, hajdani asszonyom? A mártíromság koszorújára áhítozna? Aki egész életében csak nevetett a hagymázas fantáziákon?
Riolda megpördült, és úgy döntött, lesz, ami lesz, még pár napig.
– Hiszen csak most kezdődnek az érdekes dolgok – dünnyögte magának.