,,– Nézze ezt a vak fiút – mondta. – Nem gondolja, hogy nagyon hasonlít hozzám? Alatta az ingó tenger, feje fölött a vakság sötétsége, s ő a két végtelenség közt rongyosan, hitetlenül dalol… Milyen szép…”

Ahogy sétáltam a városban semmi más nem érdekelt, csak az, hogy amit ott érzek, mélyen magamba temessem. Nem akartam elfelejteni. Attól tartottam – ha ez bekövetkezne – üresség és őrület töltene be. Végig néztem mindent, amit ő is láthat; igyekeztem megjegyezni a házakat, azoknak alakját, színeit, hogy milyen szabálytalanul és mégis megrendíthetetlen mérnöki munkával kiszámolva épülnek egymásra. Mintha önmaguk foltjai lettek volna. De mégse így képzeltem azt, amikor ,,megtalálja a zsák a foltját”. Ez az egész úgy volt erőszakosan egybeépítve, hogy mégis feloldotta a gyönyör, amit képes volt kiváltani. A falak mögé húzódva: fájdalom, vágyak és őrület. Önmagukat őrlő gondolatok, amik végül teljesen elfojtva sodródnak a vízzel, majd az bemossa őket – vissza a házakhoz, de már a falakba. Ezért az egész város összemosott képe tükrözi a halált és a félelmet. Korán reggel és késő este szerettem ott sétálni. Pontosan azért, mert látni akartam, hogy így is képes-e élni a város? Emberek nélkül. Az úgynevezett helyi lakosok nélkül. Nem tudom mit vártam. Nem tudtam eldönteni, hogy mit szeretnék jobban; azt, hogy halott legyen és csak házakat, vizet lássak vagy igazából arra vágytam, hogy elevenebb legyen emberek nélkül, mint bármikor. Amikor kiléptem a ház ajtaján, megcsapott az illat – bár én sokszor nem szerettem – és mintha halottak kezei rántottak volna tovább a sikátorban; testemet előre tolva vonszoltam és a lábam alig érte utol az előre döntött törzsemet. Mondhatni a fejem után mentem. Ugyanakkor mégis húzott valami szűkebbnél szűkebb utcákba, aztán széles utakra, ahol – mint a többi helyen – egy ember sem volt. Mégis félelem fogott el. Általában az emberektől tartok és azoknak a jelenléte idézi elő bennem ezt az érzést. De most nem voltak emberek. Csak én voltam és a város, a falak, az utcák. Nem voltam nyugodt, ahogy megragadtam az ajtókon lévő kilincseket – nem tudom miért – mintha fejembe szállt volna, minden, ami ott bent, az ajtókon túl történhetett ma, tegnap és évszázadokon át. Az volt a legkényelmesebb, amikor a falhoz dőltem és úgy húztam testemet támasztva. Más emberek gondolatai töltötték ki a fejemet, veszekedések vérmérséklete szaladt végig rajtam és az összeroppanás előtti pillanat, ami hirtelen mindent felszabadít, ha benne marad az ember és azt választja. Az összeroppanás előtti gyönyör, ami felszabadít, mert még és nem már, és az összeroppanás előtti még, ami úgy szabadít fel, hogy közben a félelem őrületté változik. Folyamatosan lebegni próbáltam én is, hogy így őrizzem meg magamban a várost, annak könnyedségét, de miután megjáratta velem magát, haza vitt és ledobott az ajtó elé, a könnyedség tonnákká alakult, amit megtanultam kezelni: az összeroppanás előtti pillanat.

(Illusztráció: empt)