Mosolyának jégszerű felületén,
ha az arc bőre kinyílik,
a sokféle zaj hasonlatossá lesz a beszédhez.
És mire az éjből előhúzódó metálhátú
cet csuszamlós
bőrén kibontakozik a
a hajnal vörhenyes fénye, az oldódó jegekben
már megkomponálhatók a kantáták,
a hidegben didergő 
hínárszínű, pentaton
énekek, s a darált hús zsírjával
meglocsolt rockoperák is.
Érdes mosolyából jégszőrök nőnek,
mert fázik, de lassan kinyílik az arc bőre,
s a felhőkben várakozó színek harmatossá
válnak. Elúszik halkan a vihogó
csillagok fénye; a nedves, sorompós
éj szárnya még szuroktól ragad, de már
… mi-
közben nehéz lépteivel,
akár egy megbántott küklopsz,
elballag a hegy, megérkeznek a
virágos tapétákba csomagolt
énekek, mintha Napba nyíló friss
szegfűk meg rózsák volnának, ám köröttük a
megmaradt sötétben még érezhetők a lebegő
betonbunkerek – a fagy őrzői – is.
Egy szál gyufa lángja elég,
s benne láthatóvá lesz minden, amit óvni,
rejteni kell a hajnal repedéseiben tomboló 
narancs-tüzű szavak elől.
S ha túlélik is, ki tudja mikor
nyerik vissza szabadságukat?
A körülmények vasszöges deszkáin
mintha színházat játszanának:
amit kibontanak reggel a kulisszák
közül, estére bedeszkázzák a
kérdésekre adott hamis válaszok.
Fecseg, locsog a gyűlölet, ez a
végtelen, kanálnyi tenger.
Nappalok és éjszakák úsznak,
hánykolódnak a szégyen és a
bosszú együgyű hullámai közt.
Mit, mettől és meddig
látsz itt, ebben a metálhajú 
fényben, ahol senki sincs otthon,
ahol a jövő csak iszapban
vergődő kontúrokat, vagy
még azt sem kínál.