Kis magyar valóság

24-es villamos, hőség, lüktet a levegő, kavarognak a szagok. Mellettem egy nő újsággal legyezi magát, szemben az öregember nyitott szájjal piheg, fogatlan ínye kilátszik. Belesüppedünk a délutánba.

A következő megállónál két ellenőr száll fel. Egy férfi és egy nő. Kérik a jegyeket és a bérleteket. Mi meg adjuk. Már aki. Mögöttem egy tagbaszakadt, intenzíven izzadó utas áll fel. Akkor látom, hogy ott az egész családja. Két iskolás gyerek, egy asszony, meg még egy, talán a nagymama. Az egyik ellenőr, a férfi, odalép a nagydarab emberhez és kezdi a mondókát:

-Jó napot kívánok, a jegyeket, bérleteket kérem szépen!

A tömör, izzadó férfi nagy, húsos arcát piszkos zsebkendővel törölgeti, úgy kérdezi, jó hangosan:

 – Mit akarsz te? Az ellenőr, tudomást sem véve a tegezésről, meg az agresszív hangnemről, megismétli:  – A jegyeket, bérleteket kérem szépen!

A tagbaszakadt ránéz, aztán benyúl a zsebébe és elővesz egy rongyos jegyet:

 – Tessék, itt a jegy.

– Köszönöm. És a többiek? Az idős hölgyet kivéve? Az ő jegyeiket is megnézhetném?- szól az ellenőr és kezeli a jegyet, mire a nagydarab férfi szemei szikráznak, úgy mennydörgi:

– Mit akarsz még? Adtam már egy jegyet, nem? Egy család, egy jegy! Nem értem, mi a gond?

– De uram, ez nem így működik!- próbálja megmagyarázni azt, ami egyértelmű és már a másik ellenőr is ott áll mellette, még nagyobb nyomatékot adva az esetnek.

– Az idős hölgyön kívül a többieknél is kellene, hogy legyen jegy, vagy bérlet. Ha nincsen, akkor helyszíni bírságot kell fizetni, vagy bediktálni a nevet és a címet és csekken kifizetni a büntetést, vagy ….

– Mondtam: egy család, egy jegy! – vág a szavába a nagydarab, és a fejével int a családjának. A villamos megáll, ezek gyorsan leugranak róla. A férfi meg csak kiabálja:

 – Egy család, egy jegy, megmondtam!

Az ajtók becsukódnak, a két ellenőr leforrázva áll egymás mellett, mi pedig zötyögünk tovább, mintha mi sem történt volna.

 

 

 

Eb adta lehetőség

Az asszony sosem szerette a férjét. Beszélték is faluszerte, hogy csak azért ment hozzá, mert a nagy szerelme mást vett feleségül, s ő, mintegy megbosszulva ezt az arcátlan árulást, szegődött embere mellé. Gyerekük nem született, napjaik siváran, egyhangúan teltek, ám ettől igazán csak a férfi szenvedett. Az asszony, talán, hogy elégtételt vegyen a sorson, vagy saját szerencsétlen döntésén, az évek előrehaladtával egyre többször bántotta férjét durva szavakkal, beletiporva maradék önérzetébe. Emberünk tűrt, egyre csak tűrt, s titkon abban reménykedett, hogy idővel megenyhül az asszony, de ez nem történt meg.

A házaspárnak volt egy öreg németjuhásza. Ez a szelíd, hűséges eb jelentette az egyetlen közös pontot az életükben. Mindketten imádták, és úgy babusgatták, mintha csak a gyerekük lenne. Az asszony azonban még a férjén is túltett, már ami a kutya iránti gyengéd érzelmek kifejezését illeti. Finomabbnál finomabb ételekkel etette, olyanokkal, amiket bármelyik embertársunk megirigyelhetett volna, főként ezekben a nehéz időkben. Ha elment az állat mellett, megsimogatta, megpaskolta a hátát, amit az halk, dorombolásszerű hangok hallatásával hálált meg. Minden héten egyszer megfürdette a kutyát, illatos samponnal mosta meg a szőrét, hogy tiszta és ápolt legyen, és időnként még azt is megengedte neki, hogy az ágyában feküdjön.

Történt egy napon, hogy meghalt a férfi. Belehalt a szeretetlenségbe, legalábbis így mondták. Az asszony megsiratta, meggyászolta, de mindez olcsó színjáték volt csupán, magában nagyon is örült, hogy megszabadult a kolonctól, és kezdett kinyílni, mint a tubarózsa. Társaságba járt, moziba, színházba ment, gyakran megfordult a falu messze földön híres cukrászdájában is. Csupa olyasmit tett, amit korábban soha.

Egy fülledt, nyári este az ágyból nézte a tévét. Hűséges társa, az öreg németjuhász a lábánál hevert, boldogan tűrve a finom cirógatást, majd hirtelen, tisztán érthető, emberi hangon megszólalt:

– Kénytelen voltam csinálni valamit, hogy nekem is jusson végre egy kis gyengédség!

 

 

 

(Illusztráció: Tommervik)

Azt beszélik nem sokkal az után, hogy Nietzsche 1879-ben egyre súlyosbodó betegségére hivatkozva otthagyta a bázeli katedrát, hogy önszántából egy svájci idegszanatóriumba költözzön – egyrészt, mert unta a külvilág kicsinyes támadásait, a morál köntösébe bújtatott hiúsági akciókat, másrészt mert minden percét az írás és az elmélkedés tomboló szenvedélyének akarta szentelni – egy Bécsben élő magyar férfi ment hozzá látogatóba azzal a nem titkolt szándékkal, hogy filozófiát tanuljon a mestertől. Ő lett volna az első nyugati mércével is komolyan vehető magyar filozófus, ha a sors úgy hozza, hogy ez a sokoldalúan pallérozott hungarus ért a zenéhez. Azonban szegénynek bothallása volt. Szóval, amikor ez a Balaton-felvidéki arisztokrata ifjú odaállt a nagyhírű, már-már rettegett filozófus elé (egy fél fejjel mintha alacsonyabb lett volna nála), és a nagyvilági szalonokból jól ismert, könnyed eleganciával bemutatkozott, párbeszédre, sőt vitára invitálta a Zarathustra szerzőjét.

A feljegyzések szerint Nietzsche arcán nyoma sem volt a meglepetésnek. Húsos, vastag bajsza a szokott módon kanyarodott orra és szája közti lehetetlenül keskeny kis részen, és mindig kifogástalan világpolgári megjelenésének néminemű elhanyagoltságát, csupán az állán lévő két-három napos borosta mutatta. Sőt, azt beszélik, ekkortájt már maga a mester is egyre sűrűbben gondolt valami tanítványfélére. Mivel unta saját intellektuális magányát, Istennel pedig mondhatni túl korán, ifjonti hévvel leszámolt, nem maradt más megoldás a fennhéjázó önimádat és a tartaroszi önutálat ciklikusan változó, perisztaltikus mozgásával szemben, minthogy önmagához hasonló, ő vele szemben is kellőképp kritikus filozófust neveljen ki. Tulajdonképpen akkor sem lepődött meg, amikor ez az Osztrák-Magyar Monarchiából származó férfiú a dionüszoszi és apollóni ellentétről kezdett el értekezni. Az idegent egész előadása alatt csendben végighallgatta. A szanatórium drótkerítésén át a sötéten húzódó fenyves erdőt nézte. A pad, ahol ültek, egy kisebb dombon volt, így valamivel magasabbról láthatta a semmiből kinövő svájci hegyek földrajzi játékát. Majd amikor az ifjú titán két mondat között egy kisebb szünetet tartott, szemével megkereste a hozzá legközelebb álló fehér köpenyes ápolót és odaszólt neki, hogy ha lehet, rakjon be egy kis Wagnert.

A férfi kissé megrökönyödött. Nietzsche túlzott magabiztosságának, vagy éppenséggel egykedvű tapintatlanságának tekintette a dolgot, mintha a mestert nem igazán érdekelnék az ő szavai, és némi lelki fiaskó után arra jutott: valószínűleg így akarja őt tesztelni, hogy valami nem várt egyedi megjegyzéssel lépjen túl önmagán, így adva valami magasabb értelem csillogását mondanivalójához. De ha valóban ezt gondolta, csalódnia kellett, mert szinte magához sem tért az előző pánikból, amikor a nagyhírű filozófus durván, az etikett minden társalgási formuláját mellőzve félbeszakította. Kíváncsi volt vendége zenei ízlésére, és mivel ez nem tűrt halasztást, ennek szokatlanul direkt módon kellett hangot adnia: egy konkrét kérdéssel, kiragadva a filozófia kontextusából a mindinkább elbizonytalanodó másik felet.

Mondhatnánk, ha nem ismernénk ezt a mikro-drámát, hogy honfitársunk megmenekült az egyre kínosabbá váló fejtegetéstől, de mivel a zenéhez egyáltalában nem értett, a személyiség bőrrétegének igazán finom lenyúzása csak ezután következett. Az ifjú hebegett-habogott. Zavarában, mivel hirtelen nem jutott más eszébe megemlítette Wagnert. De körülményesen, meg-megakadva fogalmazott, hogy ő a filozófia stúdiumába vetette bele magát igazán, mert szegény, elmaradott nemzetének nagy szüksége van jó filozófusokra. Persze, Nietzsche is tudta, hogy a fiú nem mond igazat, hiszen jól ismerte a bécsi udvar körül lebzselő fényűző életet, aminek a nemzet felemelkedéséhez nem sok köze volt. Ekkor történt először, hogy apró, mélyen ülő szemével végigmérte Magyarországról érkező látogatóját, és vastag szemöldökét mintegy önkéntelenül összerántva, sajnálatát fejezte ki, hogy nem hallhat tőle egy jó kis Liszt-anekdotát. Vagy legalább valami megnyugtató hírt a méltán világhírű zeneszerző egészségi állapotáról. Ha barátunk eddig nem pirult el, most lángvörös lett. Tovább szabadkozott, hogy hát a tanulmányi évek, de aztán látva, hogy a mester levette róla mindent átható oroszlán tekintetét, és megint a távoli, már-már sötéten örvénylő fenyveseket nézte, elhallgatott.

Még annyit említenek meg a feljegyzések, hogy az egyik ápoló valami nyugtató hatású teafélét hozott a hatalmas embernek.  Azt ő szürcsölgetve, gigászi bajszát fel-alá mozgatva kortyolta, szinte tudomást se véve az összetört, büszkeségében porig alázott padtársáról, akinek az járt zaklatott fejében, vajon a nagyvilági etikett melyik szabálya vonatkozik arra, ha az ember szégyenében legszívesebben kirohanna a világból.

 

 

 

(Illusztráció: Introspeciton)

   Érkezésem kozmikus távlatot kapott, akárcsak a nyárfák pihéit, engem is meglegyintett a szél, hasonlatosan azokhoz az álombeli, puha ütésekhez, mintha egy matracot püfölnék, erőset akarok ütni, de nincs hozzá erőm, vagy amit ütök, túlságosan lágy, hogy erőfeszítésem hatással legyen rá.  

  A hall mindenesetre üres volt. Távoli pontjában csak egy kislány meg nagyapja gubbasztanak. A semmiből mégis ismerősök teremnek, lassacskán megtelik a terem, volt, akinek a nevére már nem, de a telefonszámára még emlékeztem. Daruka Emília egyik szeme van csak kifestve, azon is durván elkenődtek, táguló gyűrűben a rétegek. Párjának, Motika Etelkának a mázolmánya, akár a pávaszemes pillangó másik, repdeső szárnya, ugyanolyan karikás foltokkal ékeskedett. Szemeik azzal a negatív előjelű örömmel vizslattak, mintha több, zavaró, és intim tudásuk volna rólam, mint amennyit valaha is elmesélhetnék. Ha jól értem, azt mondta egyikük, nehéz azzal a titokkal együtt élni, hogy neked anyajegy van a melleden. Aztán, ahogy elhaladtam mellettük, rájöttem, hogy nem rólam, hanem talán egy vakondról beszélgetnek:

  Gyönyörű, selymes szőre volt, olyan nagyon fényes. Legszívesebben megsimogattam volna.

  És mit csináltál vele?

  Mit csináltam volna? Agyoncsaptam egy lapáttal.

  Azért kétségtelen, minden mozdulatom követik, és, anélkül, hogy bármit kérdeznének még a köztünk lévő ünnepélyes és szertartásos csendről is jegyzőkönyvet vesznek föl. Hozzácsapódtam inkább az öreghez. A kislány úgy ötévesforma lehetett, szőke haját lebegtette az oldalablakon beáramló huzat, kényszeresen odanyúlkált, állandóan le kellett simítania. Ezt az elrendező-simító műveletet mindvégig becsülettel végezte, bámultam őt kitartásáért, merő önfegyelemből, egyre fáradtabban, a végkimerülésig gyakorolta. Hangjuk megkülönböztethetetlen volt az általános hangzavarból, közvetlen közelükbe férkőztem tehát, sarokpozíciót foglaltam el, hogy erről a rendkívüli jelentőségű beszélgetésről hűen beszámolhassak.

  Volt egy vicces jelenet – mondta a kislány. – Amikor a kisfiúnak már ötkor le kellett feküdnie.

   A nagypapa maga elé nézett, mintha emlékei közt kutatna.

   Miért? – kérdezte.

   Nem tudom – felelte a kislány. És a nagypapa, úgy tűnt, ezen felbuzdulva megint elgondolkodott. Neki rendkívüli a memóriája, minden egyes paprikaszelet személyes jó ismerőse a lecsóból. Talán a gyomrát fájlalhatta, mert hasát átfogta kezével, a bő szvetter gyűrődéseibe rejtette kézfejét. Vártam, hátha újból megszólal valamelyikük. A befejezetlenség torlaszt emelt közénk. Hol szűnt meg az átjárás kettejük között, milyen nyílásokon, hasadékokon, réseken közlekedtek eddig sérülésmentesen egymásba? Ennyit mondtak, nem többet. Csakugyan itt volt vége, és azzal a fájó veszteséggel, hogy elmulasztottam valamit a továbbgyűrűző rezonanciából, elsomfordáltam.

   Általában mindenki vár valamire. Kis emberek nagy emberekre, nagy emberek még nagyobbakra. Én a tömegben kísérőmet, a kis Sutát kerestem. Hirtelen szétválik a nyers massza, és a heroldok egy hatalmas, díszesen faragott mennyezetű földszinti szobába kísérnek, félkörben rendezett, lekerekített élű íróasztalok között, egész a távoli, előőrsként odavetett tonettszékig, mely mögött, a monitorok sápadt fényében sütkérező hármak, kifürkészhetetlen arcú adminisztrátorok dolgoznak. Egy férfi áll középen, sáros cipőtalpának nyomai kirajzolódnak a parkettán, a nyomok egy kerthez, a kertben virágzó mandulafához vezetnek. Szinte hallani már a méhek zümmögését, ahogy ilyenkor felhőbe vonják az illatozó mandulafát. Ülni egy zöld műanyagszékben a fa alatt, és a boldogságról fogalmazgatni maradandó tételeket – az ám az élet. Sokáig mást sem hallani, csak a klaviatúra ideges futamait három szólamban, az ujjak szorgalmas pöccintéseit, és néha hideg koccanásokat: üveg ér így üveghez. Virtuozitásukban volt valami a molylepkék kitartó, eszelős igyekezetéből, hogy megégessék magukat. A ház monumentalitásáról csak annyit, hogy vannak emlékművei, például „Semmelweis Ignácz, a híres bariton”, de talapzatuknak épp csak a pereméig látni, és ott a különleges koncertterem, melynek balkonján, úgy rémlik, álltam már, de a földszinti ülésekhez nem vezetett semmiféle lépcső, csak egy beugró, afféle befelé nyíló erkély, ahonnan megcsodálható a teret kitöltő sok száz szék, és a félkörívű, hatalmas deszkaszínpad, a dómhoz illő ovális ablakokból a bársonyhuzatú széksorokra vetülő függőleges fények, egy víz alatti csarnok oszlopsorai. A folyosón áriázó énekesek. A direktori iroda előtt meghallgatásra várók, a folyosó tömve, a büfé díványán zenekari tagok hangicsálnak, ablakfülkéibe és foteljeibe a statisztéria, nyegle kamasz fiúk sleppje a zavartan vihogó kóristalányokat hecceli.

  Kemény, nem? – fordul hozzám kacsintva egyikük, és egy madárfészekformára tornyozott hajfenoménra mutat, igazolandó, mi a nevetés valódi tárgya.

  Kemény mindaz, aminek a mi húsunk enged – feleltem nyugalommal, mert ezt a kérdést tette fel, és nem mást, ezt válaszoltam, de erre a kérdésre tartogatok más válaszokat is.

   Ó, ti vörösre lakozott körmök, tíz, pici, sáros macskalábnyom, hová vezettek engem? Olybá tűnt előttem csipkés kézelőivel, bodros ingnyakával, mintha a babaszobából lépett volna elő. Vékony derekából kiszélesedő csípője miatt alakja, akár a homokóra — vagy keresztbegyűrt sörösdoboz? Átfogni őt, talán annyit jelentene, mint megragadni az időt. Arca másodvirágzását éli. Nagy érzelmek tornáztatták meg arcizmait, hisztérikus nevetések, élvetegségek helyei voltak a csillagforma szarkalábak, keserűségek ráncolódtak, a magánéleti válságok szakadatlan sora, elhagyások, költözések, sírások fonnyasztották, és talán, de erre nem esküdnék, déli tengerek heves fénynyalábjai cserzették síkos-olajosra bőrét. Amiről mesélt, az a könyökömön jött ki. Merőben általános, de vele történt, ezért specifikus is, sohasem fogom megérteni, de mióta férfi van, és nő van, megtörtént már, azóta is történik, és garantált, hogy a jövendő századok folyamán más sem fog történni. Mindenesetre azt jelezte számomra, épp egy fájdalmas szerelemből lépett ki, és jólesik neki, hálás a törődésért, hogy valaki lemossa arcáról a szétkenődött fájdalmat, tekintetével megtisztogatja, olyasformán, ahogy kutyák nyaldossák egymás sebeit. Sajnálattal visszakoztam, tévedni tetszik, a zsákmányszerzéstől ódzkodom, és fáradt ahhoz a képzeletem, hogy nőket vetkőztessek ki szerencsétlenségükből.

   A sáros cipőjű férfi ekkor hozzám lépett, diszkréten belém karolva magával vont.  Rögtön feltűnt, hogy ki sem lát az önsajnálatból; sírós hangon fog követelőzni, én meg hallgathatom – jaj.

   Tudja, mi esett meg a Bihari utcán, egy szeles, tavaszi napon? – kezdett hozzá – Egy házaspár nőtagja elrikkantotta magát: „Guszti, én, úgy szeretlek, hogy a szarodat is megenném.” Erre, a nevezett Guszti, veszett futása közben, kiköpött. Mit gondol, nem járnánk-e jobban, ha szerelmünk beleegyezésével szerelmünket rituálisan elfogyasztanánk, akár a csirkeszárnyat? Hallanánk kettétört csontokat, porcok reccsenését a fogak játékos nyomása alatt.

   Talán fázik a szeme, attól pislog annyit, gondoltam. Úgy ért ez a felfedezés, mint a csiklandozás, nevetnem kellett tőle.

   Értse meg, én megöltem azt az asszonyt, előre megfontoltan, lassan és módszeresen gyilkoltam. Megterveztem, és harmincnégy év alatt végre is hajtottam. Én öltem meg őt.

   Megrökönyödtem. Ilyen lehetett az első boncnokok hőkölése, akik először tártak fel emberi testet, de nem találták benne a lélek helyét. Hiszen magamnak is hazudok, honnan tudhatnám, mikor és mit hazudnak éppenséggel nekem. Erre azt feleltem:

   Kiről beszél? Fogadok, egy meggypiros, All Star Converse tornacipőről, arról pedig nekem nincsen véleményem. Arról igazán nem tehetek, hogy a feleségének pont ilyenje, egy fehér alapon piros csíkozású tornacsukája van. Különben meg, semmilyen Gusztival, a Kerneren kívül kapcsolatban nem állok. Most pedig távozom.

   Megragadta a vállam, ötágú kapcsokkal szegezett a helyemhez. Enyhén mentolos szájszagát közel éreztem a számhoz.

   Tudok róla ezt-azt, még korábbról.

   Hát ez igazán sejtelmesen hangzik. Kifejtené, mi a bús galagonyabokorra gondol?

   Nagyon bekúrt, még az első Sziget fesztiválok egyikén. Részegen bámulta a csillagokat, a lézerfényeket, az ismeretlen lányt, Szandrát, majd átölelte, és azt gondolta, ez a szabadság. A szabadságot természetesen csak utólag toldotta hozzá, mert épp a lány melltartójának kikapcsolásával bajlódott. Ezután következetesen úgy különböztette meg az embereket, hogy vannak szabadok, és vannak rabszolgák. Pár évvel később ott állt a Bethlen Gábor utcai McDonald’s tövében, egyenpólóján: Segíthetek? feliratú üdvözlőkártya, a fák összehajoltak a távolban, a troli sárga csápjaival, és piros féregtestével közelített. Guszti pedig maximum hangerőre tekerve visszhangozta Szandra utolsó szavait. Beszivárgott a külvilág, és Guszti fejében megrekedt egy hirtelen összetorlódott tömeg. Arcok ütköztek hajakba, karok vállakba, lábak bőröndökbe, sarkak rúgtak hátra, térdek roggyantak meg. Idősek, nagy csomagúak, gyerekes anyukák, és kialvatlan munkásruhások, de öltönyös hivatalnokfigurák is voltak köztük, valamennyit továbbadtak, tehetetlen, dühös kis áramokból, közvetítettek a hisztériából, fenyegető morgásokból, fejcsóválásokból, alattomos lökésekből, oda-vissza csípésekből, de ez a tömeg az apró mozgásoktól, taszításoktól és alkalmi vonzásoktól eltekintve sokáig nem mozdult. Idővel a Guszti tarkóját érő, hátulról erősödő nyomás valamelyest tompult. Megszűntek a csapások és csúszások, mindenki elhelyezkedett és beletörődött az egymásba tartott alkalmi egyensúlyba.

   Guszti ezek szerint mégis talpon maradt – tettem hozzá pimaszul.

   Amit érzel, teszel, és gondolsz, az nem érvényes. Az nevetséges – bökte ki végül. – Az egy betegség, ahogy te látod a világot.

    Betegség? – kérdeztem vissza, és ettől Guszti pártfogója, mintha felderült volna.

    Úgy bizony – bólogatott, aztán így folytatta – Nézze, én nem tudom, hogyan és miként vésődnek be képek, valakinek a képe, akitől aztán nem szabadulsz, ami eléd ugrik, te megszólítod, és beszélsz hozzá. De van abban valami felháborító…

    Nyomasztó, nemde? – tettem hozzá készakarva, csakhogy kibillentsem mondókájából.

    Úgy van. Nyomasztó, ha saját szavainkat mások erőltetik a szánkba, mintegy előre kimondva. Guszti úgy védekezett, hogy Szandra személyét rögtön áttolta a múltba. Így lett Szandrából kettő, egy valóságos, és egy, mely meditációinak tárgya, mindig róla s általa mindig magáról gondolkodott.

    És ez örvendetes fejlemény – állítottam barátságosan, kicsit még meg is veregettem a vállát, hogy biztassam, meg hogy éreztessem, nekem nyolc.

   Felsóhajtott és megkönnyebbülve azt mondta:

   Azóta úgy alszom, mint akit fejbebasztak egy féltéglával. Tényleg. Még a gyereksírásra sem ébredek fel.

   Mit tehettem volna, elismerő hümmögések mellett nyugtáztam ezt is.

   Pedig nincs is gyerekünk.

   Úgy könnyű – és mutatóujjammal megfenyegettem.

   Múltkor meg a buszon, képzelje, nem ismertem fel.

   Mert nem ő volt az.

   Igaza van. Nem vagyok én Isten, hogy mindent előre lássak, előre tudjak, előre elviseljek. Néha össze kell roppanni.

   A kis Suta épp a megfelelő pillanatban érkezett, kézen fogott, de mintha dühös lenne rám, futottunk lefelé, de a lépcső – és ha valami, hát ez igazán borzongatóan izgalmas, a lépcsőkre különben sem jellemző – a végtelenbe nyúlik, milyen jó nekünk így futni, gondoltam, jó is, puha is, piros is, olyan, mint egy hosszú nyelv, de rajta a járás úgy esik, akár egy szőnyegen.

   Aztán szembejött valaki, akit, úgy éreztem, meg kell szólítanom. A kis Sutának búcsút intettem. Alaposan megnéztem ezúttal kiről is van szó. Tetőtől talpig feketében volt, a megkülönböztető jelzés ruháján azt jelentette, nem vagyok beszámítható, bánj velem gyöngéden.

   Részvétem – súgtam oda.

   Mint aki fél éve nem nézett sehova, hirtelen rám pillantott, futólag megnézett magának, akár egy nagyobbacska csomagot, melyet az imént fedezett fel a sarokban.

   Köszönöm.

   A nagypapád.

   Igen – tartott egy kis szünetet – Honnan tudtad?

   Nem tudtam – feleltem.

   Kiderült róla egy-két jelentéktelen apróság, hogy nem beszél jól angolul, viszont érdeklik a perzsamacskák, meg a szőrmék. Na, bumm. Nekem meg elfogytak a kérdéseim, és nem tudtam, hogy merre tovább, van-e még előre, vagy visszavonuló és hátrálhatok. Ő kimentett zavaromból, és így szólt:

   Az imént botlottam bele az unokatestvéreimbe, épp befelé igyekeztek. Tudod, ők és én, azaz mi, mindannyian, tudod, karácsonykor meglátogatjuk őt. Jeleztem nekik, hogy majd megyek utánuk. A konyhában voltam, a telefonomról neteztem. Egész figyelmemmel a képernyőre fókuszáltam, videókat néztem a youtube-on. Hallom, hogy unokatestvéreim távozóban, az előszobában búcsúzkodnak. Megijedek, hiszen elkéstem! Velük akartam bemenni. Ha tehetném, most inkább kerülném őket. Próbálok úgy végigmenni, az előszobából a belső szobán át, hogy ne nézzek rájuk. A belső szobában mégis találkozunk – lényegesen távolabb lehettek, mint ahogy korábban megítéltem a hangfoszlányokból; épp elköszönnek az ápolótól. Hátrahőkölök. Egy idegen kutya hosszú, barna háta, nyúlt feje, és fenyegető közelsége. Tudod, egy ilyen kutyának a foga fehérje sem túl bizalomgerjesztő. Nem bánt, mondja az ápoló, aztán hátát fordít, szobákon keresztül sántikál, én pedig követem, megyek némán mögötte. Nagypapám eszerint a belső szobák egyikében lehet. És ekkor rájövök, ebből a sántikálásból, a púpos hátból, bibircsókos arcélből, festett körmeiből, és vörös hajszínéből, hogy ezt a nőt én nem is ismerem, hogy nagypapám házában, L-alakban, összesen négy szoba van, én pedig régóta megyek e nő mögött, akinek a kutyája, egész lénye, és a háza is idegen, hogy a ház, nem a nagypapámé, hanem talán az övé, és én még néhány perccel ezelőtt is azt hittem, hogy a nagypapám él, holott már évek óta halott, halott.

   Azért annyit még árulj el – kérdeztem –, te mindig ilyen szomorú vagy?

   Nekem ilyen az arcberendezésem, ügyelnem kell, hogy mindig legyen valami a kezem ügyében, mondjuk két zseb, a zsebekben csomóba gyűrt zsebkendők, amivel a szomorúságom fényesítem.

   Aha.

   Jó ez az ing – mondta aztán komolyan.

   Erre vajon milyen feleletet vár? Jobban nem is sérthetett volna meg, fuldokolva nyeltem dühömet. El se búcsúztam tőle, folytattam a távolodást, belehallgattam két tudományos felkészültségű szakember vitájába. Amelyikük orvos lehetett, az a következőképp magyarázta:

   Egy képlet írja elő az idegpályák, azon neuronok kapcsolódását, kristály alakzatba rendeződését, melyek felelősek az állapotáért, azért, amit, úgy érzi, érez.

   A lélek, tudjuk, Parmenidész óta: nedves – törölgette szemüvegét a másik – a mi iskolánk Janó Kocyznskit tekinti irányadónak, ő a lélek fogalmát nem a könnycsatorna működésével magyarázza, hanem terjedelmes monográfiában kimerítően tárgyalja. A Lélektypográfia 20. lapján egzakt tömörséggel közli: „Az úgynevezett: lélek, az individuum legsajátabb érdekei következetes képviseletének következménye, vagyis az egyén, egyéni tévedéseinek gyújtópontja.” A 63. lapon visszavonja, és kibont egy következő meghatározást: „Egy hely, ahol összegyűlik a hit abban, hogy aki beszél bennem, nem szűnik meg elhallgatni.” A 120-on így módosítja: „Belső hang, iránya vesztett szövegelés, a narráció sine qua non-ja, amelyet képtelenség elhallgattatni, a kikövetelt nem-nyilvánosság, mely egyre azt mantrázza, hogy hagyja szóhoz jutni, hogy az is él, ami mindenki más számára hallgat, bizonyítéka van rá: folytonossága, csillapíthatatlan hozzáértése, véleményformálása, meggyőződése, és spekulációi.” A 217. lapon pedig így hördül fel: „Vagy mégis a hallgatás volna eredendő állapota?”

   Milyen furcsa is – vágtam közbe megelőzve az orvoskollégát –, igen fontosnak találom a témát, az illetőt, akire vonatkozik, nem ismerem, de Kozynczki Janó megjegyzéseit, hogy mennyi mindent kimondunk amúgy, magunkban, amit különben soha szóvá nem teszünk, hogy tulajdonképpen egész életünkben magunkkal beszélgetünk, s ebből a beszélgetésből semmi sem hallatszik ki, azt döbbenetesen ésszerűnek tartom – mondtam, de mintha meg sem hallottak volna, tüntetően, a legnagyobb természetességgel arrébb sétáltak.

   Az ágyban, melyet eddig kettejük alakja kitakart előlem, Guszti feküdt. Fújtatott, arra gondoltam, mi történhet ebben az emberben, hogy így fújtat. A fák kint ütemesen bólintgattak. A résnyire nyitott ajtón át benézett a halovány, sárga menyasszony, és kerekre nyitott, égő szemmel Gusztit bámulta.

   A kis Suta volt az.

   Hívtalak, de te nem vetted fel. Az első gondolatom az volt, hogy már megint nagy fájdalmat okoztál nekem, Gusztáv. Mire ideérek, te talán halott vagy. Aztán arra gondoltam, neked nőd van, és megcsalsz engem. Harmadszorra jutott csak eszembe, hogy otthon hagytad a telefonod.

   Guszti átvette a telefont, átkarolni készült a mennyasszonyt, de az kifarolt a csimpaszkodó karok közül.

   Nincs ölelés, haladás van.

   Jó, megtanultam – engedelmeskedett Guszti, és nyökögve mondta fel a leckét –, a fiatal ellenáll az öregnek. Az életben vinni kell valamire. A szerelem elmúlik.

   A menyasszony csüggedten koldult résztvevő tekintetekért, fáradtan nézett körbe, Guszti lehunyta szemét, kínos csend lett, egy darabig mindketten figyelmesen hallgatták a vakolókanalak szerenádját, az ablakgyógyászok gumikalapácsainak tüsténkedését a sebesült falak nyílásain. Nekem most bástyafokoknak rémlettek a téglahézagok, szinte vártam már az alabárdosokat, és a közelgő őrségváltás idejét. Guszti amennyire csak tudott, egész közel hajolt, kezei közé fogta a gyötrődő menyasszony fejét.

   Szerszámosládát kérek Karácsonyra. Nyakkendőtűt vegyél nekem, Mariann. Gazdasági híreket fogok olvasni, meg sporteredményeket. Forma 1-et nézek, hogy megtanuljak vezetni, ígérem, mit szólsz? Jó lesz? Akarod, ugye akarod?

   Bolondozol – rázta fejét a menyasszony –, te mindig csak bolondozol.

   Sosem szerettem mást rajtad kívül, Mariann.

   Gusztáv, miért hazudsz nekem mindig?

   Miért nem hiszed el soha, amit mondok.

   Guszti visszahanyatlott, mélyen fúrta fejét a párnák közé, teste időnként megrázkódott a sírástól.

   Mi történik vele? – sikoltott fel a kis Suta.

   Hagyja most. Álmodik – mondtam neki. Csendben derültem rajtuk, míg kiértem a levegőre, és jó mélyeket szippantottam az akác pállott szagából. Hát igen, tűnődtem, eljárt felettük, összecsomósodott bennük, megkötött körülöttük az idő. Így jár mindenki, aki sokáig él, és nem tud egy teljesebb élet reményével fiatalon meghalni mint névtelen zsenik szokása, vagy az egyszeri Mozarté. Az égen egy repülőgép húzta páracsík, a kerozin festett piros füstje. Na, de mi marad utánuk? A nap utolsó erejével mindent kicsontoz, és velejéig átitat fénnyel.

 

 

(Illusztráció: Gary Peterson)

Találtam egy kupac téglát, ahová a nap sütött, oda lefeküdtem és vártam a hordárt, hogy menjünk megint valahová. El is aludtam. Nagyon fáradt voltam már. A verandáról álmodtam, meg az apuról, aki folyton ki-be mászkált, én pedig mindig utána mentem, mert éreztem a papír szagát. Bobi üvöltött a lánc végén. Üvöltsél csak, gondoltam és aludtam tovább. Aztán az anyuról álmodtam, aki az ölemben ült és jó puha volt. Ne csavarogj túl messzire, kértem. Ha el is mész, csak közelebb menj, jó? Apu meg járkált a házból ki és a házba be, de nem nagyon tudta, mit keres ő se. Nem haragudott, dúdolgatott, ami annak a jele, hogy nem ír semmit. Ha ír, akkor nyöszörög és motyog, tisztára kutyául beszél, úgyhogy ilyenkor értem a legjobban.

Hideg lett. Már sötét volt és nem járt ott senki. Közelebb húzódtam a téglákhoz, a bolhák csíptek. Meg lesztek fogva, gondoltam, várjatok csak. Vártak.

Amikor hideg van, az ember próbál minél kisebb helyre összebújni sajátmagával. Hol fáztam, hol még jobban fáztam és mindenem fájt, a kő és a harapások. Egyedül a bolhákat nem érdekelte az egész, csíptek lankadatlanul, de olyan fáradt voltam, hogy még rájuk se volt kedvem vadászni.

Kicsit el is szomorodtam. Gondoltam, inkább a lábtörlőmről álmodom, meg az apuról, és elmondom neki, hogy nem találtam meg az anyut. Álmodtam is a lábtörlőmről, olyan szép, meleg volt és nagyon puha, de ahogy rá akartam feküdni, mindig odébb ment és végül kimászott a kertbe. Jól van, gondoltam, akkor én is megyek, de ahogy mentem, ő is ment. A kert viszont ott volt, ahol volt. Ez a jó a kertben. Kitti is átjött és lepisilte a lábtörlőm szélét. Jól van, nem mondalak meg az apunak. Kicsi korodban disznóságokat csináltál, és úgy maradtál. Nem szólok róla, el van felejtve, viszont ha megszagolja az apu, akkor lebuktál. Lefeküdtem a fűbe, gondoltam, akkor nem megy el. Nem is ment, tényleg, ottmaradt és nézhettem. Jól van, gondoltam, majd jön az apu és visszavisz a verandára. Ott a helyed, már megtanulhattad volna. Nem szép dolog, ha csavarog valaki. Ott az a nagy mindenség, de ha odamész, akkor nem tudsz a régi helyeden lenni. Majd jön az apu és visszavisz. Ha nem vagyunk ott, hogy dolgozzon? Marad neki a hiányzás, és hiányzásból nem lehet esti meséket írni. Nincs ott az ember melegsége, nem érzi, hogy lélegzik a barátja és mocorog. Ez a fontos, a közelség. Aki nincs közel, az máshol van, de azért remélhetőleg nem ment el a Nagy Semmibe. Hát meglátjuk, de a papír mégis jó, csak az a baj, hogy nem tudja az apu. A legjobb lenne szólni neki, hogy nézze meg, és akkor idejönne mindjárt. Kicsit kikapnánk, de mégis csak itt lenne, és megtalálna. Talán egy kis keksz is van nála, vagy kenyér. Most már akkor hazamegyünk. Az anyu nincs meg, mit csináljunk? Majdcsak odatalálunk, az apuval könnyebb, majd én mutatom az utat. Azokon az utcákon átvághatnánk, de az öregemberre vigyázunk, meg a nagy kutyára, ott a dombon, arra nem megyünk, ezek barátságtalanok. A barátságot nem lehet csak úgy találni, nincs mindenkinek, és akinek nincs, annak nincs. Akinek van, annak jó. Meg kéne nézni, mit csinál a Bolhás. Mindig ugyanaz a mező azért unalmas lehet, meg a békás tó. A sapkás is hátha adna még egy kis kenyeret, csak az úton kell átmenni valahogy. Ha ezen az oldalon lennének, akkor nem kellene átmenni. Lehetne minden az egyik oldalon, hát meglátjuk.

Errefelé hosszabbak az éjszakák és hideg van, bármilyen kicsire kuporodik egy tacskó. Valami kis meleg kéne. Az apu néha be is fűt kis vacakokkal, Kandrosz meg felmegy a kályha tetejére. Legalább ő lenne itt, mert ha büdös macska is, a melegség megvan benne. Nappal persze meleg van, de most nincs nappal, sajnos, ilyenkor a legjobb aludni, és hajnalban még hidegebb van. Látja a meleg, hogy hajnal van, na akkor nem jövünk ide. Egyelőre. Majd jön a nap és meleg lesz. A hold hideg.

Így eljött a reggel mégis. Többet ide nem jövünk, errefelé hosszúak az éjszakák. Mennyire hiányozhatok az apunak. Felébred és nincs akinek elmondja, hogy mit álmodott, egyedül kell megnéznie, nem esik-e az eső. Ha nem, akkor meg kell öntözni a virágokat. Mert minden nap nőnek, hogy az anyu örüljön, és ágak is leeshetnek a fákról, amit össze kell szedni. Jön a Kitti és ha odapisil a verandára, egyedül kell megszidni az apunak. Iszik egyet az én vizemből, és látja, hogy én nem is ittam belőle. Tudja, hogy nem vagyok ott, de nem tudja, hogy hol vagyok, mint ahogy én sem. Nem baj, ha jön a hordár, kicsit jobb lesz azért. Itt ez a sok papírhenger, odébb kell vinni. Mennyi mesét írhatnak ezek, ha tudná az apu, bár lehet, hogy tudja. Sötétben nem lát, és nem tudja, hogy mi az a nőstényszag, de a hordárt biztos ismeri. Kandrosz tudja, hogy eljöttem és bajban vagyok. Tudja, hogy nem vagyok rendben, mint ahogy én is tudom, hogy ő rendben van. Csak nem tudja elmondani a apunak, mert macska. Kellett az anyunak elcsavarogni, most aztán nincs meg és kereshetjük, de sajnos igen nagy ez a hely. Ennyi utca, konzervdoboz, de valami téglakupacot ő is talált, ahol alhat kicsit. Ha megérzi a papírszagot, idejön. Gondolja, ott a papír, akkor mi is ott vagyunk. Bár lenne itt az apu legalább, akkor megbeszélhetnénk ezt a dolgot. Legközelebb elhozom őt is. A legjobb együtt menni mindenhová, mert akkor meg lehet beszélni mindent. Senki nincs külön a bajban.

Na, jön végre a kis autó, de nem a hordár van rajta, ez hogy lehet? Egy másik ember, kalapos. Nem ismer és én sem őt. Hol a másik, talán a kapunál, megnézzük.

A nyugtalanság egyre nő. Ha nem jött el a hordár, akkor hol van? Miért kell mindig máshol lenni? Talán esznek a portánál. Tegnap az a kenyér nem volt túl sok. Meg kéne keresni azt a konzervdobozt mégis, hátha nincs már ott az öregember. Az öregség rossz dolog, a sok szomorúságtól megöregszik az ember.

Jön a kis autó megint, viszi a papírt, de a kalapos rám se néz. Hol lehet a másik, lehet hogy elment a Semmibe? Na, megnézzük a portát, hátha az is elment? Elég nyugtalanító.

Az épület megvan, kinéz egy ember, de ő sem az. Olyan hidegen néz, semmi ismeretség. Megnézzük akkor a raktárt mégis, egy másik ember is volt ott, aki ismer.

Jön vissza a kis autó.

– Hé, te mit keresel itt? – mondja a kalapos. Nem jó hang. Vannak jó hangok, de ez nem az. Tűnés akkor, de fáj ez a láb. Már csak egy nem fáj. Jön a Bob, ez a Bob.

– Szervusz Bob, a hordárt keresem. Hé, mit akarsz, jó, megyek már! – Legjobb lesz megint a benzinkút, ott legalább békén hagynak és a barátom is ott van, meg a békás tó. Legjobb akkor visszamenni mégis a raktárhoz, talán már elment onnan a Bob. Goromba kutya, dehát ez az ő helye. A tiéd, akkor a tiéd. Jól van, Bob. Ez macskanév. Aki nem rendes, annak a neve se rendes.

Megfordulok, egyszer csak egy nagy üvöltés:

– Filosz!

Futottam, ahogy tudtam, mert én közben Hé! – lettem és Hát te? Már majdnem a raktárhoz értem, amikor valaki felkapott és visszavitt a kapuhoz.

– Az istenedet! – mondta. – Két napja kereslek, te disznó!

Az apu volt. Jól van, gondoltam, akkor alszunk tovább. Később is ráér felébredni az ember. Ott volt a Viki is, berakott az ülésre és nézegettem kifelé. Az álmodásban az a jó, hogy amikor nem kellemetlen, akkor kellemes. Beindította a zümmögőt, zötykölődtünk, közben megtapogatott.

– Hogy nézel ki, uramisten? Ha nem szól a szippantós, meg se talállak!

Jól van, gondoltam. A franc ébred fel. Az anyut kerestem, mondtam álmomban.

Így értünk haza, a mi utcánkba, a mi kapunkhoz és a mi verandánkhoz. Nem is akartam kiszállni, az apu húzott ki az ülésről.

A mi verandánk. Az én lábtörlőm, a vizem… életem legszebb álmodása volt. Apu rohant a csirkefasírozottért. Jó, ezt még befalom mielőtt felébredek, mert ami benn van a hasban, az benne van. A víz is rendes, nem pocsolya.

– Az anyuért voltam – mondtam.

Megint ettem, amíg csak bírtam és ittam is, aztán lefeküdtem a lábtörlőmre és aludtam tovább. Ebből nem szabad felébredni, ha csak lehet, gondoltam. És tényleg álmodtam tovább, hogy valaki megszagol, egy büdös macska. Aztán meg a Kitti is, hallottam, hogy iszik a vizemből. Jól van, Kitti, igyál csak, ha elfogy, az apu hoz megint. Annyi vizünk van, amennyit akarunk, de ha ide pisilsz, akkor kapsz.

Felébredek, megint az apu, berak a kádba, tapogat, dörzsöl. Rámereszti a vizet, csupa hab lettem. Fürdőhab, az apu találmánya, akkor még mindig ő az. Állok ott, didergek, fekete tócsa folyt a lábamnál. Ahogy szörcsögött a kád, egy ösvény maradt a fenekén.

– Ez volt rajtad – mondja az apu. Megdörzsöl és kivisz a napra, ott fekszem tovább. Beköti a három lábamat, a fülemet nem tudja. Három, mondom neki, tudom, mi az a három! Aztán befúj valamivel, amit utálok, mert fütyül és csíp.

– Bolhád az van – mondja. – Harminchárom, harmincnégy, harmincöt! Na, még egy, odanézz!

Néz a fene, csak állok dideregve.

– Merre jártál, te disznó?

Gondoltam, majd egyszer, ha erről beszélünk, akkor nem mondom meg. Minek tudja. Messze. Nézem a fákat, a virágokat, amiket az anyu ültetett. Mennyi virágunk van, és ha nem megy el, akkor még több lenne. Jön ám a Kandrosz, megnéz.

– Jól van – mondom. – Majd téged is megmosnak egyszer, és akkor te is vizes leszel. Hoztam neked pár bolhát, azt hiszem, még hagyott az apu, csak le vannak gyengítve, mert utálják a vizet. A Papírgyárban voltam, sok papír, nagy gurigákban, kis autóval viszi a hordár. Az anyu nem lett meg.

Na, így szépen megvoltunk és sütött a nap. Ha pedig süt, megszáradok. Azért szemmel tartottam az aput, mert nem szeretném, ha megint elmenne. Azt kéne megértetni vele, ha már itt van, akkor ne menjen sehová, vagy ha mégis, akkor engem is vigyen, az anyut úgyis csak együtt tudjuk megkeresni. Én már tudom.

Na, akkor most alszom egyet, és arról fogok álmodni, hogy az apu megtalált. Megtalált, de biztos, ami biztos.

                                                                                            ♦

                                                                                                                                       2001.

 

 

(Illusztráció: Pat Devereaux)