Címke: esszé / publicisztika

Bejegyzések

Rendetlen teológia

1. Ábrahám nagysága

Johannes de silentionak

 

Ábrahám föláldozta, akit szeretett, mert hitt. Többre tartotta az Úr abszurd kérését, mint azt a kötelességet, amelynek megszegésével az emberek és az egész világ őt majd saját fiának gyilkosaként tarthatja számon. Sőt többre tartotta azt, amit Isten kért, annál, hogy ő szeret. Még többről van szó: többre tartotta azt, amit nem ért, annál, amit ért. Mert nem érthette, hogy mit akar vele az Úr akkor, amikor elveszi tőle azt, amit hite jutalmául tőle már megnyert. Többre tartotta Istent annál a kötelességnél, amivel Istennek magának tartozik. Az Istennel szembeni kötelesség érthető annak számára, aki elfogadja, hogy van nálánál hatalmasabb. De hogy Isten próbára teszi és még ezt a kötelességet is semmivé teszi, az már nem érthető.

 

Az utolsó dolog, amije van az embernek, amire támaszkodhat, ha hű akar maradni és nem akar kísértésbe esni, az a kötelessége. De ha már ez sem marad meg, már ezt az utolsó kapaszkodót is elvették, akkor már csak a kísértés marad… Ábrahám olyasminek engedelmeskedett, ami nem a legdrágábbtól, hanem mindenétől fosztotta meg, és – kísértésbe vitte. Próbáljuk megérteni, amit a papok általában elmulasztanak, hogy a próba nem valami didaktikai fogás, hanem valami mindennél veszélyesebb: kísértés. Nem jól értjük a kísértést, ha összekeverjük valamiféle csábítással, amivel szemben van alternatíva. A kísértésben nem jó és rossz között kell választani, mivel megszűnik a jó és a rossz. A kísértő azt kéri, hogy mondjál le mindenről, amid van, ezúttal Isten ajándékáról, amit hited jutalmául kaptál. Vagyis mondjál le arról, amiben mindeddig hittél, mondjál le arról a hitedről, hogy értelme volt hinned.

 

Nem tudom megmagyarázni, hogy Ábrahám ennek ellenére nem esett kísértésbe, hogy semmije sem maradt, ami az övé, mégis önmaga maradt és megmaradt mindene: Izsák is, Isten is, a szamár is, a hegy is, az út is és a következő nap reggele ott találta őt Sárával az ablakuk előtt. Felült a szamarára és hazacammogott a Mórijáról. Valami történt, s mintha mi se történt volna.

 

Talán egy fogyatékossága felől, ami inkább a nyelv és a megértés, mint Ábrahám fogyatékossága, jobban meg lehet érteni, hogy mije volt több Ábrahámnak, mint más embereknek. Érzéketlen volt mindenféle fenyegetésre, ahogyan akkor sem lepődött meg, amikor az Úr három ismeretlen angyal képében látogatta meg a sátránál. Ki ne rettenne meg az angyaloktól? Az Úr előtt még Mózes is megretten és megoldja saruit. Ábrahám azonban nem borul le, hanem biccent nekik, hogy ideje vacsorázni és csevegni kezd velük. Sőt Sára, miközben az Úr Ábrahámmal beszélgetve megígéri, hogy vénségükre fiuk fog születni, a sátorban hallgatózik, és nem tudja elfojtani kuncogását erre az abszurd ötletre: egyszerűen kineveti az Urat. De ez is inkább olyan „kinevetés”, mint amikor két férfi nagyravágyó tervezgetéseit a feleség, miközben a konyhában tesz-vesz, inkább szórakoztatónak, mint komolyan vehetőnek találja: „Na persze, persze, okoskodjatok csak…”

 

S ahogyan Ábrahám érzéketlen az Úr fenyegetéseire, úgy érzéketlen a csodákra is. Nem ujjong és nem retteg, tudja a dolgát, ismeri saját céljait, ahogy az Úréit is. Számára minden a legtermészetesebb, ami a világtól, vagy az Úrtól jön felé. Még az sem találó, ha azt mondjuk, hogy mindent feltétlenül fogad, mert ez valamiféle alázatot feltételez. Ábrahámban több természetes büszkeség van, mint alázat. Mintha azt mondaná némiképp viccelődve az Úrnak, amikor az megjelenik: „Csakhogy végre méltóztattál a szemem elé kerülni, már igen türelmetlenül vártalak”. Persze az Úr mindig időben jön, s ezt Ábrahám is tudja.

 

Hogyan lehetséges, hogy Ábrahámban nincsen félelem, nincsen rettegés? Hogyan lehetséges, hogy nem fél attól, hogy az Úr elpusztítja? Mert mindenki meghalhat, de őt az Úr pusztítja el, akiben mindvégig bízott, akit a leginkább szeretett, amikor fiában élete értelmét, vagyis hitének gyümölcsét kéri feláldozni, hogy ezzel vonja vissza, vagy tegye semmissé saját ígéretét. Mintha itt az Úr önmagát is megkísértené, hiszen azt kockáztatja, hogy Ábrahám saját hitét, amiről bizonyosságot szerzett, hiábavalóságnak fogja tekinteni, s ezzel az Úr saját magát vonja meg Ábrahámtól, hiszen azt mondja: „Hiábavaló a törvény betartása, hiábavaló az ígéret, hiábavaló a szövetség, hiábavaló a hit révén szerzett bizonyosság, hiábavaló volt a hitben eltöltött életed, hiábavaló volt barátságod is velem. Semmiben nem bízhatsz, még bennem sem.” S mintha azt mondaná: „Nem vagy többé a fiam és neked sincsen többé fiad, nincsen köztünk, nem volt és nem is lesz semmilyen barátság”. Az Úr saját magát tagadja le Ábrahám előtt, és feltárja minden törekvés hiábavalóságát ahhoz képest, amire mégis késznek kellene lennie. És amire késznek kell lennie, az sokkal borzalmasabb a halálnál, mert mindenki meghal, de itt arra is késznek kell lennie, hogy mindenfajta ígéret és bizonyosság ellenére magába az Úrba vetett hite és egész élete is hiábavalóságnak bizonyulhat.

 

Oldalak: 1 2 3 4 5
Bejegyzések

Fóka, malac, nő, mókus, gyerek

2007-ben az Udvariatlan szerelem több szerkesztőjével együtt meghívtak minket egy tévés kulturális műsorba.  Honnan jött a dolog? Hogy találtunk rá ezekre a versekre? Nem szégyellték-e a trubadúrok a saját trágár verseiket? Nem szégyellték, feleltünk mosolyogva. Nem mondanánk-e mi itt ki egy trágár szót? – kérdezte a műsorvezető. Mért is ne? Kimondtuk, jó móka volt.

Ám a műsorvezető emelte a tétet. Nem érezzük-e, hogy ez a prűd és merev magyar irodalom gúzsba köt minket? Hogy korlátozza a szabadságunkat?

          Rámeredtünk. Mindeddig úgy éreztük, hogy a szabadságunkat néhány nagyon is eleven megmondóemberen kívül nem fenyegeti senki és semmi. De aztán rájöttünk, vagy legalábbis én rájöttem, mire gondol: itt van ez a sok szakállas klasszikus, akik mindenféle közösségi témákon rágódtak évszázadokig, ahelyett, hogy itt és most velünk együtt, bátran, becsületesen…

            – Nem, nem érezzük úgy – feleltem.

      A trubadúrok obszcén versei még nem jelentek meg különálló antológiában. De a rendszerváltás óta eltelt huszonkét évben – szerencsére – számos nagy mű második vagy harmadik vagy éppen sokadik remek fordítása is megjelent (Shakespeare, Dante, Lewis Carrol, Calderón, Rabelais), tehát számos remek alkalom teremtődött meg a kortárs irodalom és a klasszikusok ütköztetésére.

        Mik a „hibái” Arany Jánosnak, Kosztolányinak, Babits Mihálynak? Természetesen lehetnek „hibáik”, de mért ne lehetne akár egy „hibátlan”, egy maga nemében tökéletes műfordítás mellé egy másikat, egy ugyanolyan jót is odatenni? Hiszen a műfordítás nem boxkesztyű, amit valami „korszerű” értelmezésének nevében azért viselünk, hogy egy másik műfordítót „kiüssünk”. Mert lehetséges persze, hogy a Babits képviselte „kultúrkereszténység” idejétmúlt, és az is, hogy ennek a felfogásnak a nyomai megtalálhatók az ő Commedia-fordításában, de hát az ő műfordítása egy autonóm műalkotás, tehát nem lehet a benne tükröződő eszmék nevében se „leírni”, se lebecsülni.

          A rabszolgaság még kevésbé trendi, mint a „kultúrkereszténység”, de senkinek nem jutna eszébe, hogy – mondjuk – az Iliászon ezért „igazítson”. Ámde a magyar műfordításkritika még nem jutott el odáig, hogy nagyszámú olvasóban tudatosítsa, egy jó műfordítás nem pusztán a „hitelessége” vagy a „korszerűsége” miatt lehet eleven és nagyszerű.

           Pedig nagyon jól tudják ezt a műfordítók is. És nemcsak azért, mert maguk is szívvel-lélekkel benne élnek a magyar irodalomban, hanem mert saját érdekükben is óvakodnak is attól, hogy az olvasók boxkesztyűsen, valamilyen klasszikust „kiütve” képzeljék el őket. Hiszen ha a fordítót nem autonóm alkotónak tekintjük, hanem csak egy értelmező közösség illusztrátorának, akkor ez az azzal jár, hogy a kortárs fordító műve is addig marad eleven, míg valamilyen „szaktekintély” meg nem találja a következő helyes kulcsot Shakespeare, Dante vagy Rabelais értelmezéséhez. És ki jár jól ezzel? Hiszen magunkat ismerve hamarosan lesz nekünk „korszerű”, balos és jobbos Shakespeare-ünk, ifjúsági és felnőtt Shakespeare-ünk…

           Na ne!

          De ha már itt tartunk, vajon felszabadítóbb vagy inspirálóbb-e ennél a nőirodalom kritikai visszhangja?

      Az eltelt húsz év jelentős fejleményei között szokták elkönyvelni a magyar nőirodalom kibontakozását és virágzását. Pedig nőíróink mindig is voltak, már a nőirodalom legkérlelhetetlenebb kritikusa, Gyulai Pál is úgy vélte, bizonyos „intim témák” (bölcső, anyaság, családi élet) kifejezése miatt elkerülhetetlen, hogy nőket is eltűrjünk az irodalomban. Gyulai hírhedten keményfejű és korlátolt kritikus volt – de vajon jutottunk túl rajta?

        A mai „intim témák” is nagyon megváltoztak Gyulai Pál korához képest. Ám vajon a nőírók hozzáférhetnek-e társadalmi témákhoz, kimerészkedhetnek-e a „női intimitás” sáncain túlra? A kérdés minden bizonnyal bonyolult, de tény: Galgóczyt és Tormayt még mindig megvető hallgatás sújtja, és annyi jelentős társadalmi regény szerzője, Szabó Magda csak a nyugat-európai sikereinek köszönhette, hogy mint a Kádár-kor bestsellerírója és vidéki nagymamák kedvence a 90-es években nem fakult ki az emlékezetünkből. Az Ajtót, Szabó Magda Femina-díjas regényét nem bátor magyar nőkritikusok fedezték fel, hanem franciák, a nyugat-európai sikerig semmilyen komoly itthoni visszhangja nem volt a regénynek. És ott vannak még a nem magyarul alkotó, de magyar származású nőírók! Agota Kristoffal kapcsolatban még egy bulvárszintű értékelésnek is helye lehetne. Egy munkásnőként dolgozó, emigráns írónő rangos pártfogók, ösztöndíjak nélkül elért sikere Magyarországról nézve nemcsak majdnem hihetetlen, hanem erkölcsileg is roppant felemelő.

          De mi a helye a nőknek az irodalmi közéletben? Hiszen többekben felmerült, hogy egy nők által irányított irodalmi élet szabadabb, befogadóbb, a kulturkampfban talán kevésbé serény, de a társadalom felé nyitottabb lehetne. Erre azonban kevés az esély. Az ideális nőíró sokak szerint még mindig „nőtémákban” merül el, de közben azért tart egy bakancsot a szekrényében, hogy arra masírozzon (belépjen, kilépjen, felvonuljon) amerre a férfiak irányítják. Hogy létezne bármilyen hasonlóság Gyulai Pál nőíróeszménye és a mai, minden tekintetben korszerű irodalomfelfogás között…? Belegondolni sem merünk…. A feltételezés is malacság, sértés vagy egész egyszerűen gondolatbűn lenne.

 

 

Oldalak: 1 2
Bejegyzések

Copyright

Magához rendelte egyszer a Fejedelem országunk leghíresebb íróit, mert tanácsadói szerint hasznos dolog a híres írókat és költőket olykor a civileknek adható legmagasabb kitüntetéssel illetni. A ceremóniát követő fogadás után kissé másnaposan a Fejedelem azt mondta ravasz tanácsadójának, hogy legszívesebben leüttetné az összes író és költő fejét, mert egy szót sem ért a műveikből, olyan az egész betűhalmaz, mintha idegen nyelven, idegen embereknek írták volna, és ezt egy fejedelem aligha tűrheti el. Ám a ravasz tanácsadó arra kérte, hogy ne bántsa az írókat, mert flotta, légierő, kereskedelem, acélipar, bányák, infrastruktúra és rabszolgák híján az eladott könyvekből él az ország, ha nem is az egész, de tekintélyes része, úgy is lehet fogalmazni, mondta a tanácsadó, hogy országunk egyetlen területen versenyképes a világ többi országával, és ez éppen az irodalom, az a kusza és érthetetlen betűhalmaz, melyből nyilván a minket megelőző vagy éppen a velünk egyenrangú országok polgárai sem értenek majdnem semmit, vagyis nagyon kevesen értenek valamit, de veszik mint a cukrot, és ez nem elhanyagolható szempont, ha nem is az egyetlen. Szellemi nagyhatalom vagyunk, summázta a tanácsadó a tényállást, és ez a tömörség igen tetszett a Fejedelemnek. Rövid gondolkodás után hajlott is a jó szóra, de az volt a kikötése, hogy minden könyv, amely hírt, nevet és pénzt hoz kicsiny, szegény, ám tehetséges népünknek, számára is érthető nyelvezetre fordíttassék le, mégis csak tűrhetetlen, hogy az uralkodó ne értse azokat a műveket, amelyek országának jövedelmét biztosítják, és a többi versenynemzet megbecsülését és irigységét kivívják. Azt persze magától is belátta, hogy vadászatokon, tivornyákon és ágyasházában eltöltött élete nem lehet – sosem volt – elég hosszú ahhoz, hogy a kifinomult irodalmi praktikákban kellő jártasságot szerezzen, utalások, célzások, allegóriák és metaforák nyelvezetét már nem tanulhatta meg, a szimbólumokról nem is beszélve, mert ez nem csupán akaratot és kitartást igényel, hanem érzékeny lelket, márpedig az érzékeny lelkű uralkodó napjai röviden számláltatnak. Ám abba sem nyugodhatott bele, hogy világszerte ünnepelt és gazdagon jutalmazott firkászok – akiknek feje egyetlen szavára porba hull – számára érthetetlen nyelven ékesszóljanak. Kell valamilyen köztes megoldásnak lennie, és bár egész uralkodása folyamán rühellte a kompromisszumokat, parancsba adta, hogy országa összes nyelvésze, irodalomtudósa, kritikusa haladéktalanul lásson hozzá egy olyan irodalmi nyelv kidolgozásához, amely minden földi halandó számára érthető, amelyben az utalások, a másod-, harmad-, negyed- és ötödleges jelentések, az inter-, extra-, hiper-, meta-, paratextuális összefüggések, a mondható és a mondhatatlan valóságok és valótlanságok, az igazságok és az igazságtalanságok vagy hamisságok azok számára is érthető, egyértelmű olvasmányélményt nyújtanak, akik ezen fogalmakról sosem hallottak, és nem koptatták sem túl sokat, sem túl öntudatosan az iskolapadot. Mert a Fejedelem – mint minden bölcs és igazságos uralkodó – egy pillanatig sem szerette volna, hogy miatta és műveletlen alattvalói miatt az írók és a költők a teljes körű alkotói-, gondolat- és véleményszabadság fogyatkozását érezzék, mert ez csak újabb homályos szövegeket eredményezne, egyszerűen érteni szerette volna azt, amit nem értett, regényeket, eposzokat, verseket szeretett volna olvasni, világos, áttekinthető, logikus nyelven.

 

– És legyen érdekes – mondta a ravasz tanácsadó annak a tudós bizottságnak, amelyik nekiállt, hogy a legfontosabb irodalmi műveket a Fejedelem számára érthető, világos, egyszerű nyelvre fordítsa, mely nyelv azonban az eredeti bájából és kifejező erejéből semmit sem vesz el, nem kisebbít, és hűen adja vissza a művet, csak éppen érthetően.

 

– Igen bosszantó az, amikor a harmadik sor után már nem lehet követni a gondolatmenetet – mondta egy audiencián a Fejedelem, amikor a tudósok a kitűzött határidő rövidsége miatt panaszkodtak, de nem sürgette őket, mert mint a legtöbb nagyvonalú uralkodó, az eljövendő nemzedékekre gondolt, belátta, hogy a tudomány nem egyének, hanem egész nemzedékek ügye, egy ember élete sokszor még arra sem elég, hogy a helyes kérdést feltegyük, nemhogy a pontos, minden elvárást kielégítő válaszokat megadjuk, és főként nem elég arra, hogy a pénzbeli jövedelmet el is tudjuk könyvelni, mert vannak dolgok, amelyek a pillanatnyi hasznot, a rövid lejáratú boldogulást segítik elő, de az igazán nagy horderejű tudományos munka az egész emberiség jövőjét szolgálja.

 

Így történt, hogy évek megfeszített munkája során népünk igen gazdag, bonyolult, összetett, a legkifinomultabb árnyalatok érzékeltetésére is alkalmas irodalmi nyelve, melyben a grammatika változatos eszközei, a rokon értelmű szavak kimeríthetetlen rendszere, a rétegnyelvek nagy száma, a többértelműségek árnyalt szimmetriája és párhuzamos volta végtelen és lenyűgöző őserdő benyomását keltette, egy valamivel egyszerűbb, áttekinthetőbb, egyértelmű, de még mindig korlátlan irodalmi lehetőségeknek teret adó változattal gazdagodott. Elmaradtak azonban a szokatlan igeidők, a ritkán használt kötőszavak, a rendhagyó ragozási sorok, és azok a furcsa szavak, amelyeket úgyis mindig meg kell nézni a szótárban, mert senki nem tudja pontosan, mit jelentenek, olykor még a szótárírók is bizonytalanok, van-e ilyen szó egyáltalán.

 

 

Oldalak: 1 2
Bejegyzések

Siniša Glavašević: Vukovári történetek (részlet)

ELSŐ SZÓ

      

A háború tényleg a legszörnyűbb és legvészesebb valami az emberiség számára. Az a sok-sok gesztus, szavak és jelek, melyekkel tegnap még dölyfösen dobálóztunk, mostanra, a halál örvényében, egyszeriben világossá válnak.

         Vukovár biztos a világ legőszintébb városa, minden szó szinte azonnal a másik szívéből tekint ránk vissza.

         Vukovárban már nem történhet meg az, hogy valaki jó napot kívánjon, s ezt ne őszintén tegye. Amikor az egészségünk felől kérdezősködnek, nem megfázásra, reumára vagy valami hasonlóra kíváncsiak. Valóban az életünkre s azokra a sebesülésekre gondolnak, amelyeknek még akkor is ki vagyunk téve, ha fegyelmezetten a pincében ülünk. Akkor is megsebesülhetünk, ha az utcán valakinek a segítségére sietünk. A geller, a srapnel, a golyó a gondolatainknál sokkal sebesebben cikáz, durván szétrobbantja akár a kisgyerek legszebb álmát, mint azét a hathónapos csecsemőét az anyja ölében. Még azt a néhány elkapott pillanatot is tönkreteszi, amikor a háborúval sújtottak legalább képzeletben szeretteikkel lehetnek.

         Higgyék el, a háború az ember legalávalóbb találmánya, amit feslettségében kiagyalt, talán azért, hogy mindenek után szánakozásával újra piszkítson.

         Úgy tűnik nekem, a szerencse kisszámú kegyeltjeihez tartozom, mert sikerült papírra vetnem néhány gondolatot az eltűnt, vagy soha meg sem kapott idő nyomában, mindegy. S amikor írok, valahol a gondolataim legmélyén, időnként a vér, halál és pusztítások élőképe előtt, nem feledkezem meg a harcosokról, a horvát honvédekről, akiknek nem volt szerencséjük, akik nem érték be a gondolataikat, s már nem érhetnek el a családjukhoz vagy a szerelmükhöz.

         Helyettük fogadják az én első szavamat, az őszinteség és szeretet szavát.

 

  fordította Turucz Éva

 

Siniša Glavašević (1960-1991) Szarajevóban végezte az egyetemet világirodalom és könyvtáros szakon. Szülővárosa, Vukovár ostroma idején a helyi rádió főszerkesztőjeként dolgozott. A város eleste, november 18. után – amikor a szerb erők több száz katonát és civilt mészároltak le, és több tízezer polgári személyt deportáltak a városból és környékéről – elhurcolták a vukovári kórházból, s valószínűleg még aznap kivégezték. Földi maradványait évekkel később a város melletti Ovčara tömegsírból azonosították. Az értelmetlen pusztítás közepette a szeretetről, az igaz emberi értékekről írt naplószerű feljegyzései, lírai vallomásai, melyeket a rádió hallgatóinak olvasott fel, és faxon juttatott ki a körülzárt, lerombolt városból, poszthumusz kiadásban Priče iz Vukovara (Vukovári történetek) címmel jelentek meg. 

Bejegyzések

Portugál dráma-magyar dráma – Miguel Castro Caldas és Egressy Zoltán drámáiról

Nov 21-én, hétfőn este egy kifejezetten rendhagyó találkozásnak lehetett tanúja az A38 hajó éttermében nagy számban összegyűlt közönség. A Portugál Intézet, a FISZ és a MASZRE közös szervezésében tető alá hozott irodalmi esten két kortárs drámaíró lépett egymással és a közönséggel termékeny dialógusba. A portugál nemzetiségű Miguel Castro Caldas és Egressy Zoltán a kortárs drámaírás és színházművészet lehetőségeiről, perspektíváiról elmélkedett egy pohár portói bor mellett. Az alábbi írás ebből az érdekes párbeszédből nőtt ki és arra tesz kísérletet, hogy kapcsolódási pontokat keressen a két szerző életműve, szövegei, illetve egy tágabb kontextusban a kortárs portugál és magyar drámairodalom főbb kérdései, problémái között.

Miguel Castro Caldast és Egressy Zoltánt mintegy 3000 kilométer és két, eltérő kulturális tapasztalat választja el egymástól. Míg előbbi az Európa peremére szorított, kulturálisan is marginális helyzetű Portugáliában él és alkot, addig utóbbi a kelet-közép-európaiság történelmi tapasztalatát talán legtisztább formájában felmutató hazánkhoz kötődik. Mindezek ellenére van valami közös mindkét íróban. Túl a generációs meghatározottságon és azon az egyszerű és alapvető párhuzamon, hogy Castro Caldas portugál és Egressy több szállal is kötődik a portugál kultúrához (másfél év portugál szak az egyetemen, a Portugál című sikerdarab, valamint számos fordítás brazil és portugál költőktől, beleértve Fernando Pessoát is), mindketten a kortárs drámaírás megreformálói, olyan írók, akik új utakat nyitottak meg a kortárs drámaírás és színház számára, pontosabban fogalmazva új utakat nyitnak meg, hiszen a színházban és a színházról  csak jelen időben lehet beszélni.

Mindkét ország drámairodalmára jellemző, hogy az irodalmi műnemek és a kritikai gyakorlat hierarchiájában konzekvens módon mindig az utolsó helyre szorul, szupplementáris módon van kezelve, a prózai és a lírai műfajokkal összehasonlítva nem csak a kritikában, de a könyvkiadásban is látványosan periférikus pozícióba van kényszerítve. A drámairodalom történeti módon marginalizált helyzete az irodalmi kánonban és a kritikai diskurzusban azonban tételezhető a mindenkori drámaírók számára pozitív jelenségként is, hiszen a komolyabb, megszilárdult és éppen ezért nyomasztó drámairodalmi hagyományok hiánya szabadabb mozgásteret enged az alkotóknak. Többek között talán erre is vezethető vissza a magyar és a portugál irodalomban a 90-es évek végén, a 2000-es évek elején lejátszódó folyamat: egy a drámához, a dráma műfajához való kreatív visszatérés, odafordulás, és egy új, fiatal drámaírói nemzedék színrelépése. Az utóbbi 10-15 évben mindkét országban tanúi lehettünk egy sajátos diszkurzív pezsgésnek a dráma műnemét illetően. Korábban soha nem látott esztétikai és formai sokszínűség érhető tetten a közelmúlt drámairodalmában és a korábbi hagyományos felfogással, vagy talán inkább előítélettel ellentétben, mely mind Portugáliában mind Magyarországon a dráma mint irodalmi forma és hagyomány elégtelenségét és hiányát hangsúlyozta. Nagy Andrást idézve kijelenthetjük, hogy „dráma van. A műfaj folyamatos megújulásának örömteli eseményeit tekintve is – és hasonlóképpen: a helyzet komolyságát illetően is.”[1] Dráma tehát van. Vagy ahogy a francia nyelv mondja il y a – azaz itt van, itt van előttünk, és Miguel Castro Caldas és Egressy Zoltán szövegei kézzelfoghatóvá teszik ezt az itt létet. A „drámai fordulat”, a drámához való termékeny visszanyúlás, visszatalálás a portugál irodalomban a Nova Geração de 70 névvel fémjelzett, elsősorban a 70-es években született fiatal írókból álló új irodalmi generációhoz köthető. Miguel Castro Caldas mellett, még olyan nevek emelhetőek ki, mint José Maria Vieira Mendes, Jacinto Lucas Pires vagy éppen José Luís Peixoto (2000-ben megjelent regénye a Nenhum Olhar, Egyetlen pillantás nélkül címmel magyarul is olvasható Bense Mónika fordításában). Ezek a fiatal szerzők nemcsak megszólalásmódjukban, de tematikailag is elkülönülnek az őket megelőző, még a 74-es fordulat élményéből táplálkozó, idősebb generációtól. A magyar drámaírásban szintén jól elkülöníthető egy új, fiatal drámaírói nemzedék, mely úgy kezeli a műfajt, olyan szabadsággal és kreativitással, mint előtte még soha. Egressy Zoltán mellett Háy János, Hamvai Kornél, Tasnádi István és Filó Vera sorolható a drámaíróknak ebbe az új generációjába[2]. Miguel Castro Caldas és Egressy Zoltán mint ezeknek az új generációknak prominens képviselői nagyjából egy időben kezdték meg, más-más irányokból a drámairodalom megújítását.

A két szerző tehát más-más irányokból, más-más esztétikák határvidékeiről elindulva hajtja végre a kortárs dráma megreformálását. Miguel Castro Caldas széttördelt, önreflexív, ismétlésekkel és idézetekkel tarkított drámái akár Valére Novarina én nélküli, költői színházának mintaszövegei is lehetnének. „A színháznak az én nélküli líraiság helyévé kell válnia. Az én itt egy összesség. Egy egész szekér színész kellene, mint a Karneválon, huszonkét vagy negyvennégy színész egyetlen ember ábrázolásához”[3] – írja a francia színházcsináló. Castro Caldas drámái pedig mintha eminens módon valósítanák meg Novarina koncepcióját a karakter elégtelenségéről. A portugál szerző szövegeiben a drámaelmélet klasszikus, arisztotelészi alapokon nyugvó alapstruktúrái: a tér, a hely, az idő, a cselekmény és a karakter szisztematikus módon vannak szétszálazva, leépítve. Castro Caldas mintegy teljes pályás letámadást intéz a dráma hagyományos, kanonizált felfogása és írásmódja ellen. Radikális megközelítésének központjában a karakter, a drámai személyek már említett, novarina-i ihletésű dekonstruálása áll. Drámáiban a szereplők általában totális névtelenségre és arctalanságra vannak kárhoztatva és még az olyan szövegekben is, amelyek saját névvel és hanggal rendelkező dramatis personae-kat vonultatnak fel, csak látszólagos a karakterek egysége és önállósága. A Nunca Terrában és az Os Assassinosban más irodalmi művekből kölcsönzött személyekkel, Kafka, Hemingway, Melville és J.M. Barrie szövegeiből derivált, transztextuális identitásokkal találkozhatunk. A Repartição és a Nós numa corda lebegő világában a nevétől megfosztott drámai személyiség már csak nyomokban fedezhető fel, egymással párhuzamosan létező és felcserélhető hangok mellérendelésévé disszeminál a megragadhatatlan, absztrakt tér és idő parttalanságában. A megszólalásokat mindkét darabban csak az egymással párhuzamosan beszélő szereplők száma különbözteti meg egymástól, így az én, a beszélő szubjektum egységét eltagadó drámák mintha a kórus archaikus-rituális funkciójához térnének vissza, mintha a belső hangok több szereplőre való szétbontását és egy kollektív alanyban való egyesítését mutatnák fel alternatívaként.

Egressy Zoltán drámái ezzel szemben többé-kevésbé megtartják a karakter, a cselekmény, a hely és az idő viszonylagos integritását, ezeket mintegy alulról bontják meg és ássák alá. Horváth Csaba szerint a Portugál „nem pusztán a szerző életművének eddigi legjobbja, de valószínűleg magyar drámatörténet egyik fordulópontja is”[4], egy olyan új drámamodell első megnyilvánulása melyben a tragikus nagyságtól megfosztott, cselekvésképtelen szereplők saját nyelvük és nyelvtelenségük foglyai. A Portugállal indított drámaciklusban (Sóska,sültkrumpli. 4×100, Kék, kék, kék) Egressy a kortárs drámaírók közül elsőként vitte „színpadra a hétköznapi beszélt nyelvet, a köznyelv regisztereit, a maga kliséivel, szóhasználatával, sérültségével, esetenkénti torzulásaival.”[5] Drámáinak szereplői híján vannak minden tragikus nagyságnak, pátosznak, bukásuk épp ezért törvényszerű, de korántsem szükségszerű. Az egyén és csoport viszonya, mely Castro Caldas szövegeiben az én szétbontása után a kórus koncepciójához való visszatérésben lett feloldva Egressynél teljesen más irányokba tolódik el. A drámai feszültség sokszor az egyén érdekeinek és a csoport érdekeinek kényszeres meg nem feleltethetetlenségéből bomlik ki, az egyén sikere, boldogulása a csoport egységes csoportként való fellépésén, egységes, dinamikus erőként való működésén áll vagy bukik, pontosabban inkább csak bukik. Gondoljunk csak a FIFA tagságra aspiráló bíróra (Sóska, sültkrumpli) , az Európa-bajnokságra hajtó Kiseszterre (4X100) vagy a nyugati cirkuszvilág felé kacsintgató Prézlire (Kék, kék, kék). A bukás, a csoport képtelensége arra, hogy egységgé szervezze magát az egyik tag, az egyén előrelépése érdekében, minden esetben a háttérben meghúzódó személyközi konfliktusokra, sérelmekre vezethető vissza. Ami pedig a nagy drámai eseményeket illeti, azok szinte kivétel nélkül hiányoznak Egressy drámáiból. A sorseseménnyé alakuló futballmeccs és váltófutás, az öngyilkosság mint meghatározó drámai cselekmények, a drámaiság csúcspontjai egyszerűen hiányoznak a darabból, hiszen itt nem magán az eseményen van a hangsúly, hanem annak hatásain, elő és utórezgésein, azon az előre kódolt „ontológiai vereségen”[6], amelyet a szereplők elszenvedni kénytelenek. Ez a sajátos ontológiai vereség azonban mindig a tragikum és a komikum vékony határvonalán valósul meg, azon a finom limesen, amelyen Egressy darabjai egyensúlyoznak és ugyanez elmondható Miguel Castro Caldas drámáiról is. A tragédia és a komédia elválaszthatatlanul összemosódik, nincs nevetés könnyek nélkül, ahogy nincs bukás mosoly nélkül. Börleszk és gyász, szakadék és poén határvonalán ismét összetalálkozik a két szerző Miguel Castro Caldas és Egressy Zoltán, hogy együtt mutassák fel azt ami van, azt ami a posztdramatikus színház[7] korában a drámából még megmaradt: a van-t, az ittvan-t. Magyarul és portugálul.

 


[1] Nagy András: „Dráma van”. A kortárs drámairodalom arcai. Gondolat Kiadó, Budapest, 2010, 10. o. Nagy András könyvének címadó kulcsmondata Jákfalvi Magdolna Magyar dráma – ’90-es évek című, 1999-ben publikált összegző jellegű írásának elhíresült kijelentésére referál, mely szerint az olvasóközönség hiányában a kortárs magyar dráma egyszerűen nem létező fogalom.

[2] Nagy András idézett könyvében külön fejezet foglalkozik az alább felsorolt írókkal.

[3] Valére Novarina: A test fényei. L’Harmattan, 2008, 28. o.

[4] Horváth Csaba: Emberek tragédiái. Egressy Zoltán: Nyolc dráma. in: Kortárs 2007/9, 109.o.

[5] Elek Tibor: Jubiláló Portugál, virágzó Sóska. Beszélgetés Egressy Zoltánnal. in: Bárka 2009/1, 51.o.

[6] Horváth Csaba, idem. 110. o.

[7] Hans-Thies Lehman: Posztdramatikus színház. Balassi Kiadó, 2009.

Bejegyzések

A publicisztika filozófiája

„Ember nincs, csak emberkedés!”

(Lang Ádám)

 

“Hogyha jő a vombat,

az ember mit is mondhat,

a vombat külsején

kevés dolog ronthat”

(Népdal)

 

Tehát ez megint egy publicisztika lesz. Nehéz műfaj. Késztetést érzel rá, hogy mindazt, amit nincs időd, nem lehet, vagy egyszerűen csak te nem vagy képes megírni versben, félbehagyott regényekben, filozófiai esszékben, tanulmányban, azt bele sűrítsd egy másfél oldalas szövegbe. Jól esik arra gondolni, hogy a „főmű” egy másfél oldalas publicisztika lesz. Ami egyszerűen helyettesíti a Háború és békét, a Lét és időt, meg az Eltűnt időt, meg Az általános és speciális relativitás elméletét, meg a többit.

 

A publicisztika: zuhanórepülés. Mint a sötét horizonton fölvillanó villám, amely olyan messze van, hogy csak a fénye ér el, átcikázza a látóhatár peremét, s azzal el is tűnik. Ahogy Don Juan táncol rövidre szabott élete során az örvénylő mélység fölött. Emeli poharát és kirobbanó életkedvvel kiáltja vendégeinek:

 

 

Éljen a bor tüze, éljen az asszony!

Más minden szürkeség és semmiség!

Éljen a bor tüze és minden asszony,

Más minden szürkeség és semmiség!

 

 

De a publicisztika ugyanakkor – legalábbis annak Nautiluson kifejlesztett változata – maga a tragikus életérzés ünneplése, amelyről mit sem tudnak az ismert sajtónyelvek. A szakadék, Mordor éjfekete országa, a történelem riasztó egykedvűségével szembeni tehetetlenség legtisztább kifejeződése. Az irodalom, a szépművészetek, a tudomány haszontalanságából nyert mély negatív igazság ünneplése. És semmiképpen sem az a kérdés, hogy kijussunk ebből a szakadékból, hanem hogy benne maradjunk, amíg csak lehet. Másfél oldal terjedelméig.  Három percig. Hiszen nem lehet bírni ott sokáig. Pedig mindvégig ebben a szakadékban tartózkodunk, csak elfedjük ezt magunk elől.

 

És persze tegyünk félre minden polkorrekt véleményt. A publicisztika érzelmes műfaj, olyan, mint a magyarnóta, mint a cigányzene, olyan mint Győzike vagy Tarlós István, amint megsimogatja a vombatokat az állatkertben (neki is vannak érzelmei). Sőt, a publicisztika: gyűlöletbeszéd. Három perc gyűlöletbeszéd, hogy okos emberek majd több órás előadásokat tarthassanak a gyűlöletbeszéd ellen. A termékeny terméketlenség földje ez, vagy akár fordítva: a terméketlen termékenységé.

 

A Nautilus-publicisztikák másképpen aktuálisak. Mert számolnak az idővel mint negyedik dimenzióval. A dimenziók persze csak metaforák. Ezért mondanivalójuk folyton lebegtetve van, akár a barlangrajzok bölényei vagy az ortodox ikonok szentjei. A józan és művelt elme, aki naivan még tájékozódni akar az információk rengetegében, ezekre a „publicisztikai primitivizmus” kifejezést használná. De csak azért, mert még mindig a hegeli (vagy épp kanti) vulgáris időben gondolkodik és nincsen tudomása az idő transzcendenciájáról. Gondoljuk el, hogy mit tapasztalnak bizonyos kétdimenziós lények, például a húsleves felületén úszkáló zsírkarikák, akik nem tudják értelmezni a leves mélységi dimenzióját, ha egy szépen megmunkált inox kanállal belemerünk a levesbe. Fényeket, vonalakat, szekvenciákat. De nem tudják fenomenalizálni a kanalat mint homogén tárgyat. Na, hát ugyanígy nem képes észlelni ez a szokásos sajtónyelven nevelkedett nemzedék mindazt, ami a Nautilus-publicisztikában olyan, mint egy barlangrajz vagy Andrej Rubljov Ószövetségi Szentháromsága. Mert a Nautilus-publicisztika képtelen nem antinómikusan gondolkodni, és hidegen hagyja mindenfajta szintézis, összegzés, következtetés vagy tanulság. Hidegen hagyja az információ, a vélemény, a tájékoztatás, mert a lelki életre apellál.

 

Éppen ezért (is) a publicisztika tényleg érzelmes. A részvétről beszél. Az utálatról. A bűnről és a megváltásról. A hülyeségről és a marhaságról. A társadalmi igazságtalanságról. A hiányról, a semmiről, a létező semmiről. Az emberi testek csúnyaságáról és szépségéről. Az állatok szenvedéséről és békéjéről. Figyeli, ahogyan kutyák cibálnak egy szakadt lepedőt és ahogy a sziámi macska átbújik a kerítés alatt. A szenvedésről, az ostobaság miatti szenvedésről és a testi-lelki szenvedés szükségszerűségéről. Hirdeti a toleranciát egyrészt és az intoleranciát másrészt. Hirdeti az igent és a nemet, de nem külön-külön, hanem egyszerre: az igent a nemben és a nemet az igenben. Nyilván tudja, hogy ami Heideggernél a Lét világló tisztása, az Sartre-nál a Semmi. És mindezt érti, legalábbis érzi, érzelmileg átéli az Ambivalenciát. Dalban is elő tudja adni. Ő maga az Ambivalencia. Vagy más szóval: az Indifferencia hírnöke/dalnoka. Lang Ádámért van, és Lang Ádám érte. Csengéért és Bánkiért, Borbáthért, Kondorért, Katáért, Krániczért és Mátyásért van, értük oly indifferensen ambivalens. És mindenkiért. Vagy mi a fasz. Nem érdekli Semmi, s ez nem hagyja hidegen. Indifferens, de nem nihilista. Eszkatologikusan indifferens, és fordítva. Nihilista.

 

A semmi vibrálását elnevezi: fityifityi. Tudja jól, hogy a fityifityit kevesen értik meg. Ez olyasmi, amire képezi magát az ember, miközben mindenféle más dolgokat csinál, például szerkeszti az Újnautilust, kiáltványt, publicisztikát, verset ír, regényt hagy félbe, tanít az egyetemen, szervez, szeretkezik, rendezkedik. A fityifityi a közelítés a leglehetetlenebbhez, amit még publicisztikában senki nem kísérelt meg megközelíteni. Kineveti a politikusokat és önmagát, kineveti azokat, akik nem politizálnak és azokat is, akik politizálnak. Nevet azokon, akik hisznek az igazságban, a fényben, a közszereplésben, a társadalmi igazságosságban, a poézisben. Villámfényben Berzsenyit szaval: A poézis hajdan és most. Nevet önmagán és emiatt aztán sírnia kell. Mert a Nautilus-publicisztika tud sírni, igazi könnyekkel. Igazából csak ezt tudja, akkor is, amikor nevet.

 

A Nautilus-publicisztika műfajilag többnyire egy dal. Vagy csak egy dallam, amelynek ontológiai tétje van. Tegyük föl, hogy a fityifityi, amiről az előbb beszéltünk, az maga a Lét, avagy a Semmi világló tisztása. Mármost a Nautilus-publicisztika a semmibe ír egy cikát. Belecikázik a semmibe, fölhorzsolja bőrét, ahogy a madár röpte a levegőbe ír egy láthatatlan cikát. Nem hagy nyomot és mégis. A cika ott van, s nem látja senki. A világ húsába (a fityifityibe) ír egy cikát. Ősírás ez, mely könnyű és elegáns. Megtűrődik, fölível, elhagyja az ontikus szférákat, magával viszi őket a fityifityibe, és a cikával visszahelyezi méltóságába a Semmit, s az Istent. Meg az angyalokat és a démonokat. Tarlóst, Gyurcsányt, s mindenki mást. A jogaiba. Így lesz társadalmi és történeti végre. Az embert lefokozza.

 

A publicisztika: küzdelem önmagunkkal. Legyőzése az emberi gyarlóságnak, és kinyilvánítása annak, ami van; annak, ami lehetne, de nincs; annak, ami nincs, egyesek mégis úgy tesznek, mintha lenne. A publicisztika meditáció. Semmi köze éppen ezért a véleményformáláshoz, a társadalmilag fontos kérdésekhez, a magyar és az európai társadalmak mély meghasonlottságának tudatosításához, a gazdasági válsághoz, a hatalom kurválkodásához, a kibaszott politikai pártokhoz, az intézményes faszkalódásokhoz, a különféle kultúrcsoportok tét nélküli kötélhúzásához, a korrupcióhoz, az erkölcsi romlás netovábbjához, s más effélékhez. Mindezt elfogadja, ahogyan elfogadja az általános rossz hangulatot, a kiábrándultságot, a félelmet, s engedi, hogy mindez a velejéig átjárja a publicisztika testét és lelkét egyaránt.

 

Nem értelmez, csak mozog: kenózis, kinézis, stigma.

 

Elméjét belemeríti a kárhozat országába, de nem ítélkezik fölötte. És nem fél. Így marad tiszta. Csak ezáltal képes segíteni. És minden szétmállik az időben. És idő sincs, csak idétlenség. Fölfedezi a falat. Nekimegy fejjel a falnak. Fejjel a falnak, vagy mindegy.  Az örvény a törvény. S egy csomó gyaluforgács.