Ez a következőt jelenti: az Én csak Istenben jogosult, az Abszolútumra való vonatkozásban. Az Abszolút pedig nem az egyetemes. A mai teológia legföljebb az egyetemesig jut el: annak vég nélküli és hiábavaló hangoztatásához, hogy Isten megváltó tette minden emberre és minden népre vonatkozik, hogy az egy igaz Isten mindenki egyetlen istene, s hogy ez az üdvösség. Minden és egy, kevesek és mindenki: e szavak ebben a formában nem érnek fel Istenhez. Tekintsük rossz értelemben vett dogmának, vagy a kinyilatkoztatás teológiája egyetlen helyes értelmének az „isteneszmék”  vagy a keresztény hit szempontjából, ennek hangoztatásával semmit sem érhetünk el, mivel ha vélekedésnek tartjuk, akkor mindig vitatható marad, ha pedig az egyetlen igazságnak, akkor érvényessége úgy sem azon múlik, hogy minden hívő újra meg újra elismétli-e, még csak nem is azon, hogy áttér-e minden muzulmán a keresztény hitre, vagy – ahogyan a teológusok mondják: – „történetileg igazolódik”, hanem egyedül annak tényén, hogy Krisztus mindenkit megváltott. A megváltástörténet értelme nem az, hogy történetileg igaz, s hogy ezzel Isten magát igazolja. Isten nem a történelemben igazolja magát, csakis az ember számára igazolja magát a történelemben. Ez persze történetileg szemlélve mindig vitatható és relatív marad. Éppen ezért a kérdést csak metafizikailag lehet pontosan föltenni: mi annak értelme, hogy ami nem történelem, történelemmé lesz? Már ez a kérdés átnyúlik a történelmi horizontok kérdésén. A válasz is egyszerű, noha nem biztos, hogy egyből érthető is: ebben Istennek a véges emberi lény iránti szeretete fejeződik ki.

 

Aztán az emberek folyton arról fecsegnek, hogy ha Isten mindenható lenne, nem történne meg az a sok borzalom, ami elárasztja történelem és a természet világát, akkor nem lehetne ennyi szenvedés. Ők azok, akik túl könnyen akarnak üdvözülni, akik lustaságból vagy éppen túlbuzgóságból előbb veszik észre Isten „korlátait”, mint a saját korlátaikat, amelyek lehetetlenné teszik még annak felismerését is, ami megadatik, miközben azon munkálkodnak, hogy lényegesnek és létezőnek állítsák be azt, ami csak a saját képzelődésük Istenről. Próbálnának ők egy 2X2 centiméter nagyságú egérlyukban lakni 33 évig, hogy megváltsák az egereket a haláltól.

 

Az Én tehát csak Istenben jogosult, az Abszolútumra való vonatkozásában. És igen, ez is „öntudat”, de annak tudata, hogy az Úrban és az Úrral vagyok. Benne leszek, én magam az Úr leszek, mert fölemel magához és átölel. Csak az önmagát az Úr ölelésében, a végtelen űr teljességében megszüntető öntudat jogosult. Nincsen ebben semmiféle szintézis vagy dialektika. Ha valami, akkor ez az a paradoxon, ez az az antinómia, amivel körül lehet írni a hitet: Én vagyok és nem vagyok; Én mint Én már nem Én vagyok. Nem azért, mert az Én már eleve általános megjelölés az egyedire, tehát már meg van szüntetve az egyedisége, hanem mert abban a végtelen mozdulatban, amikor az Én ¬– éppenséggel e megjelölés általánossága ellenére, amely éppenséggel tagadja egyediségét – visszavonja magát az általánosból, úgyszólván meghal az általános, meghal az emberek számára és átnyújtja magát, megszünteti magát Istenben, a teljesség, a végtelen üresség Istenében. Az egyedi itt már nem beszél, nem mondja többé azt, hogy Én. Csak hallgatni tud, ahogyan Ábrahám hallgat, miközben a Mórijára tart. Hallgat vagy „nyelveken beszél.”

 

(B) Második magyarázat:
A történelem haszontalansága

 

A mai teológia az Én Abszolútra való vonatkozását, önmaga megszüntetését tévesen az eszkatológia posztulátumával próbálja kifejezni. E szerint mivel az emberi tudás relatív és történeti, Krisztus megváltó tettének nyilvánvalósága is csak relatív bizonyosság, relatív igazolódás az ember számára. Ezért van szükség teológiára, „istenbizonyításokra”, egyházra, papokra és hasonlókra. Krisztus azonban eljön másodszor is, amikor abszolút módon igazolja magát és ezzel véget vet a történelemnek. Csakhogy ebből az következik, hogy a hit mindig relatív, mindig jövőre vonatkoztatott, váradalom, nem pedig örök bizonyosság. Vagyis a történelem relativitásából következtetnek az abszolút viszony relativitására, azaz: abszolutizálják a történelmet. Istenhez azonban, éppen fordítva, abszolút módon viszonyulok: megszüntetem magam mint véges történelmi lényt.

 

A „történészteológusok” csak úgy tesznek, mintha számolnának azzal a ténnyel, hogy ami itt történetileg fejeződik ki, az Abszolútum bizonyossága felől nézve relatív. Metafizikailag gondolkodva azonban a relativitás itt valójában ugyanazt jelenti, mint az, hogy Krisztusnak meg kell halnia, mivel belépett a végesség történetébe. Az, hogy föltámadt viszont azt fejezi ki, hogy legyőzte a végességet, a relativitást és a történetiségét.

 

Az eszkatológia posztulátuma, mint minden, ami történetileg fejezi ki Istent: példa. Nem olyan értelemben példa, hogy Isten először megmutatta mintegy virtuálisan vagy elméletben, hogy micsoda is a megváltás, hogy majd eljöjjön másodszor, amikor ténylegesen is igazolja saját valóságát. Aki ilyen értelemben beszél a „történelem végéről”, az még mindig a történelemről beszél, egy utánról, egy időbeli mozzanatról, ami egy előttre vonatkozik. Nem, a példa nem ezt jelenti.

 

A példa azt jelenti, hogy az ember, a történelem, az emberi beszéd világában ez a megfogalmazás áll a legközelebb ahhoz, ami az igazság, ami Isten végtelen teljességének igazsága. A példa a lehető legpontosabb közelítés ahhoz, ami történetileg a maga teljességében, a maga tökéletes igazságában nem fejeződhet ki, mert a történelem maga a relativitás végtelen rétegzettségű mezeje, az emberi értelmezések és vélekedések tengere.