És Ábrahám nem retten meg, pedig az Úr mondja ezt neki. Hogy lehet, hogy nem retten meg, s még csak gondolkodóba sem esik egy pillanatra? Talán úgy, hogy túl jól ismeri az Urat és túl jól ismeri a rettegést. Ha Isten maga lép fel vele szemben kísértőként és Ábrahám nem retten meg, akkor ismeri a kísértést és ismeri a rettegést. Mintha ezt gondolná, méghozzá a legmagabiztosabb nyugalommal: „Még ha elkárhozok, akkor is üdvözülök”. Az abszurdra abszurddal, a kísértésre kísértéssel válaszol, amikor azt, amit ő hisz, többre tartja, mint amiről Isten a kísértés, a próba órájában meg akarja győzni.

 

Hol van a határ hit és apátia, hit és kísértés, hit és cinizmus, hit és önhittség, hit és saját hite hiábavalóságának hite között? Senki sem tudja pontosan megmondani.

 

Ám Ábrahám nem retteg a rettegéstől, túl van azon is. És ezzel nem pusztán saját rettegését győzte le, mert nem magának okozta a rettegést, hanem magát az Urat, aki kísértésbe vitte. Ha Ábrahám a „hit atyja”, akkor ez nem pusztán azt jelenti, hogy engedelmes volt, amit egyetlen pap sem mulaszt el elmondani róla, hanem hogy harcolt vele és legyőzte Istent. Még ha a harc formája itt az is, hogy nem szabad harcolni. Ezért tűnik úgy, mintha még csak nem is erőltette volna agyon magát a harcban, mintha nem is harcolt volna olyan fájdalmasan, mint mondjuk Jób vagy Jónás, mintha fölényesen, mi több, elegánsan győzött volna.

 

És az Úr engedelmeskedik neki, elhárítja a kísértést és az átkot, és visszaadja neki Izsákot.

 

2. Ábrahám kicsisége

 

Az eddigiek Ábrahámnak mint embernek a nagyságát dicsérik. Mindez azonban csak az egyik oldal. A következő kérdés: mi az értelme annak a gondolatnak, hogy az ember legyőzte az Istent, ha a kérdést nem Ábrahám, vagyis az ember, hanem az Isten felől tesszük föl? Mit jelent Istenre nézve ez a győzelem? Mit jelent az, hogy az Isten engedelmeskedik, azaz enged az embernek és általában az emberinek?

 

Amit Ábrahámban felmutathatunk, az még mindig a viszony ember felőli oldala, még ha embertelennek tűnik is. Azt mutatjuk fel, hogy mennyire abszurd, mennyire paradox, mennyire hihetetlen a legmagasabb rendű hit. De az, hogy Ábrahám mintegy legyőzi az Urat, utóbbit olyan kiszolgáltatottságban, olyan végességben mutatja, amit meg kell magyaráznunk, egyébként az a félreértés keletkezik, mintha az ember a hatalma alá hajthatná az Abszolútumot. Márpedig itt nem azokról a science fiction-ökről beszélünk, ahol az ember teremtette gépek vagy robotok végül legyőzik megalkotójukat, az embert…

 

Azt kell mondanunk tehát, hogy Ábrahám éppen azért győzheti le az Urat, éppen azért van erre bizonyos értelemben hatalma, mivel Istent mégsem lehet legyőzni. Semmiképpen sem látszatról van szó, mintha az Úr „úgy tenne, mintha…”. Ahhoz, hogy ezt legalább közelítően meg tudjuk érteni, egyetlen végtelen mozdulattal kellene átfognunk az egész megváltástörténetet, egyetlen végtelen mozdulattal föl kellene emelkednünk a – Hegel szavaival – „végtelenül rétegzett véges emberi világtól” annak a fenségességnek a tartalmához, amit az újévi ének így fogalmaz meg:

 

„Szép kelet, szép nap, nincs benned homály,
mert az örök nap benned a király.”

 

Isten a végtelen, önmagában nyugvó üresség és teljesség. Mint ilyet mégis transzgresszív hatalomként ismerjük meg, mivel átlépi azt a szakadékot, amit képletesen az Istent az embertől elválasztó határnak szoktunk nevezni. Ezt fejezi ki példaszerűen a megtestesülés eseménye. A megváltástörténet bizonyos értelemben Ábrahám történetének inverze: Ábrahámtól saját fiának életét követelik, Isten is saját fiát adja az emberekért. Amekkora áldozatot Isten az embertől már nem vár, amekkora áldozat már túl sok az embertől (hiszen Izsák végül megmenekül), ő maga éppen akkora áldozatot hoz. Éppen akkorát? Nem. Sokkal nagyobbat, összemérhetetlenül nagyobbat. Összemérhetetlen az, hogy az emberek fiai meghalnak, még ha Istennek áldozzák is fel őket, és az, hogy a halhatatlan Isten önmagát emberré teszi és meghal, hogy legyőzze a halált. Ki győzött akkor? Az, aki nagyobb áldozatot hozott.

 

Isten éppen annyiban válhat legyőzötté Ábrahám történetében, amennyiben Krisztus, aki Isten volt, vállalta a legyőzetést és a halált. De éppen annyira legyőzhetetlen is, amennyiben legyőzte a halált és föltámadt és visszatért az Atyához.

 

Miért szükségszerű Krisztus halála? Mert mindennek, ami véges, sorsa a halál. Krisztusban a végtelen teljesség közösséget vállalt a véges emberi lénnyel, úgyszólván egy darab hússá lett. Miért szükségszerű a föltámadás? Mert az Isten az, aki egy darab hússá lett, nem pedig az, aki természetszerűen is csak egy darab hús volt. Összemérhetetlen annak halála, aki, mivel véges emberi lény, meghal, annak halálával, aki úgy hal meg, hogy nem véges emberi lény, de aki azért hal meg és támad föl, hogy a véges emberi lénynek megmutassa, hogy mit is jelent véges emberi lénynek lenni.