Címke: teológia

Rendetlen teológia

1. Ábrahám nagysága

Johannes de silentionak

 

Ábrahám föláldozta, akit szeretett, mert hitt. Többre tartotta az Úr abszurd kérését, mint azt a kötelességet, amelynek megszegésével az emberek és az egész világ őt majd saját fiának gyilkosaként tarthatja számon. Sőt többre tartotta azt, amit Isten kért, annál, hogy ő szeret. Még többről van szó: többre tartotta azt, amit nem ért, annál, amit ért. Mert nem érthette, hogy mit akar vele az Úr akkor, amikor elveszi tőle azt, amit hite jutalmául tőle már megnyert. Többre tartotta Istent annál a kötelességnél, amivel Istennek magának tartozik. Az Istennel szembeni kötelesség érthető annak számára, aki elfogadja, hogy van nálánál hatalmasabb. De hogy Isten próbára teszi és még ezt a kötelességet is semmivé teszi, az már nem érthető.

 

Az utolsó dolog, amije van az embernek, amire támaszkodhat, ha hű akar maradni és nem akar kísértésbe esni, az a kötelessége. De ha már ez sem marad meg, már ezt az utolsó kapaszkodót is elvették, akkor már csak a kísértés marad… Ábrahám olyasminek engedelmeskedett, ami nem a legdrágábbtól, hanem mindenétől fosztotta meg, és – kísértésbe vitte. Próbáljuk megérteni, amit a papok általában elmulasztanak, hogy a próba nem valami didaktikai fogás, hanem valami mindennél veszélyesebb: kísértés. Nem jól értjük a kísértést, ha összekeverjük valamiféle csábítással, amivel szemben van alternatíva. A kísértésben nem jó és rossz között kell választani, mivel megszűnik a jó és a rossz. A kísértő azt kéri, hogy mondjál le mindenről, amid van, ezúttal Isten ajándékáról, amit hited jutalmául kaptál. Vagyis mondjál le arról, amiben mindeddig hittél, mondjál le arról a hitedről, hogy értelme volt hinned.

 

Nem tudom megmagyarázni, hogy Ábrahám ennek ellenére nem esett kísértésbe, hogy semmije sem maradt, ami az övé, mégis önmaga maradt és megmaradt mindene: Izsák is, Isten is, a szamár is, a hegy is, az út is és a következő nap reggele ott találta őt Sárával az ablakuk előtt. Felült a szamarára és hazacammogott a Mórijáról. Valami történt, s mintha mi se történt volna.

 

Talán egy fogyatékossága felől, ami inkább a nyelv és a megértés, mint Ábrahám fogyatékossága, jobban meg lehet érteni, hogy mije volt több Ábrahámnak, mint más embereknek. Érzéketlen volt mindenféle fenyegetésre, ahogyan akkor sem lepődött meg, amikor az Úr három ismeretlen angyal képében látogatta meg a sátránál. Ki ne rettenne meg az angyaloktól? Az Úr előtt még Mózes is megretten és megoldja saruit. Ábrahám azonban nem borul le, hanem biccent nekik, hogy ideje vacsorázni és csevegni kezd velük. Sőt Sára, miközben az Úr Ábrahámmal beszélgetve megígéri, hogy vénségükre fiuk fog születni, a sátorban hallgatózik, és nem tudja elfojtani kuncogását erre az abszurd ötletre: egyszerűen kineveti az Urat. De ez is inkább olyan „kinevetés”, mint amikor két férfi nagyravágyó tervezgetéseit a feleség, miközben a konyhában tesz-vesz, inkább szórakoztatónak, mint komolyan vehetőnek találja: „Na persze, persze, okoskodjatok csak…”

 

S ahogyan Ábrahám érzéketlen az Úr fenyegetéseire, úgy érzéketlen a csodákra is. Nem ujjong és nem retteg, tudja a dolgát, ismeri saját céljait, ahogy az Úréit is. Számára minden a legtermészetesebb, ami a világtól, vagy az Úrtól jön felé. Még az sem találó, ha azt mondjuk, hogy mindent feltétlenül fogad, mert ez valamiféle alázatot feltételez. Ábrahámban több természetes büszkeség van, mint alázat. Mintha azt mondaná némiképp viccelődve az Úrnak, amikor az megjelenik: „Csakhogy végre méltóztattál a szemem elé kerülni, már igen türelmetlenül vártalak”. Persze az Úr mindig időben jön, s ezt Ábrahám is tudja.

 

Hogyan lehetséges, hogy Ábrahámban nincsen félelem, nincsen rettegés? Hogyan lehetséges, hogy nem fél attól, hogy az Úr elpusztítja? Mert mindenki meghalhat, de őt az Úr pusztítja el, akiben mindvégig bízott, akit a leginkább szeretett, amikor fiában élete értelmét, vagyis hitének gyümölcsét kéri feláldozni, hogy ezzel vonja vissza, vagy tegye semmissé saját ígéretét. Mintha itt az Úr önmagát is megkísértené, hiszen azt kockáztatja, hogy Ábrahám saját hitét, amiről bizonyosságot szerzett, hiábavalóságnak fogja tekinteni, s ezzel az Úr saját magát vonja meg Ábrahámtól, hiszen azt mondja: „Hiábavaló a törvény betartása, hiábavaló az ígéret, hiábavaló a szövetség, hiábavaló a hit révén szerzett bizonyosság, hiábavaló volt a hitben eltöltött életed, hiábavaló volt barátságod is velem. Semmiben nem bízhatsz, még bennem sem.” S mintha azt mondaná: „Nem vagy többé a fiam és neked sincsen többé fiad, nincsen köztünk, nem volt és nem is lesz semmilyen barátság”. Az Úr saját magát tagadja le Ábrahám előtt, és feltárja minden törekvés hiábavalóságát ahhoz képest, amire mégis késznek kellene lennie. És amire késznek kell lennie, az sokkal borzalmasabb a halálnál, mert mindenki meghal, de itt arra is késznek kell lennie, hogy mindenfajta ígéret és bizonyosság ellenére magába az Úrba vetett hite és egész élete is hiábavalóságnak bizonyulhat.