A példa tehát nem az igazság, hanem következtetnünk kell belőle az igazságra. Ehhez képest az „eszkatológikus történészek” egyszerűen szó szerint igaznak veszik és abszolutizálják a maguk történelemről való elképzelése szerint azt, ami mint kifejezés, mint az emberi közege relatív. Az eszkatológia posztulátuma így éppen azokat szégyeníti meg, akik abszolutizálják a történelem relativitását. Hiszen ha az Abszolútum felől a történelem relatív, azaz – amiképpen a posztulátum sugallja: véges –, akkor az nem azt jelenti, hogy majd csak egyszer lesz relatív, majd csak ezután lesz véges, hanem a történelem Isten „nézőpontjából” mindig az. Vagyis az idők végezete nem „majd akkor” lesz, hanem – közelítően: – volt, van és lesz. Isten számára mindig vége van a történelemnek.

 

Ha nincs idő, azt nem fejezhetjük ki azzal, hogy azt mondjuk: majd nem lesz idő, mivel ez olyan, mintha fölmentenénk magunkat az igazság azonnali belátásának követelménye alól. Hiszen az eszkatológia posztulátuma azt jelenti: csak az Isten van, a történelem már meg is szűnt, már nincs is. A történelem szükségszerűség a véges emberi lény számára, de nem szükségszerűség Isten számára. Sőt a megváltás eseménye, vagy a mondás, mely szerint „Isten gyermekei vagyunk” azt fejezi ki, hogy valójában az ember számára sem szükségszerűség a történelem. Meg kell halnia, ez igaz. De halála relatívvá lett a megváltásban, és örök életet nyert Istenben. Ez az örök élet nem a véges történelemben valósul meg, hanem abban, hogy a történelem Istenben véget ért. Örök élet azokban van, akik fölismerték, hogy a történelem Istenben ér véget. Ez természetesen abszurditás a történészek fülének, mivel nem ismerték fel az eszkatológia posztulátumában a metafizikai antinómiát és egy történeti-antropológiai nivellálás következtében azt abszolutizálják, ami Isten felől éppenséggel relatív. Nem veszik észre, hogy Istenben az a jövő, amikorra ők „datálják” a „történelem végét” már nincs, már ebben a pillanatban sincs, hiszen ami most van, már az sincs. A teológusoknak, ahelyett, hogy a történelem végét várnák, okosabb lenne azt javasolni, hogy szüntessék meg magukban a történetit, hogy Krisztusban ne az embert lássák, azért, hogy megpillanthassák Isten igazságát. Hiszen az Apostol szerint is elmúlik e világnak ábrázatja.

 

(C) Harmadik magyarázat:
A teológia haszontalansága

 

Téridő, drogok vagy Wolfhart Pannenberg Rendszeres teológia című művének olvasása helyett képzeljük el a következő science fiction-t: az ember egész életét egyetlen szobában tölti, noha nem tud erről. Egész élete nem több, mint ebben a szobában zajló kinetika. Reggel fölébred és megjelennek előtte a dolgok, az emberek, az utak, az autók, az épületek, a könyvek, a különféle életlehetőségek. Elkezdődik a napi kinematográfia, a napi mozi. Sok minden történik az emberekkel: egyesek bejárják a világot, mások fél életüket a könyvtárban töltik, megint mások a művészetnek szentelik életüket, vagy éheznek, jól menő vállalkozásuk van, építkezéseken dolgoznak és közben alkoholistává lesznek, beosztott alkalmazottak, akik teljesen átlagos életet élnek, esetleg csodálatos családjuk van és szeretetben élnek. Eközben soha egy pillanatra sem hagyják el ezt az 5X5 méter nagyságú szobát, minden, amit tesznek vagy hisznek, ebben a szobában zajló kinézis és kinematográfia.

 

Aztán valaki fölfedezi, hogy a szoba falai valójában üvegből vannak, s hogy a falakon túl ott van az Édenkert, amelyben csodálatos élet zajlik: az égen valóságos felhők tornyosulnak, a természet elképzelhetetlen gazdagságban pompázik és örök békességben él a farkas a báránnyal, az oroszlán a gazellával: nem marcongatják egymást. Az egyik fa alatt ott van az első emberpár is örök fiatalságban, testük ragyog, mint a fénylő éter és éppen a tudás fája felé avászkodnak.

 

Ebben a pillanatban fölfedezi az ajtót is, ami az üvegszobából az Édenkertbe vezet. Egyetlen mozdulattal kiléphetne a kertbe, de tudja, hogy akkor minden odavan, amit eddig magának fölépített ebben a szűk szobában, amit valóságosnak gondolt, amiben élete értelmét látta. Fölmerül benne, hogy talán csak a képzelete játszik vele, hogy a valóság mégiscsak az 5X5 méteres szoba és az Édenkert a mozi. Az Úr helyt ad kételyének: hirtelen eltűnik az Édenkert, helyette szikes pusztaságot, holdbéli tájat lát, ahol nyoma sincsen az életnek, levágott állatok tetemei hevernek hegyén-hátán, fölperzselt erdők, kiszáradt folyómedrek, bűzölgő olajkutak maradványai füstölögnek. Észreveszi, hogy a „kertben” a világvégi romok között valami mozgás is van: csontsoványra aszott, megőszült gyermekek ehető falat után kutatnak a tetemek között. Egy-egy önálló életre kelt kar, láb, nyakszirt vagy vese is táplálékot keres, a gyermekek halálra menő harcot vívnak ezekkel az önálló tagokkal. Minden percben meggyilkolják egymást, de a halottak helyett rögtön kétannyi új nyomorúság jön a világra.

 

A mi főszereplőnk, tanulva az előbbi esetből, ebben a látványban is kételkedni kezd, úgy gondolja, a Sátán vetíti ezt a filmet, hogy végletesen megtévessze. Emlékezni kezd arra, hogy az iskolában azt tanította neki a papbácsi, hogy Isten az embert a saját képére teremtette. Ekkor kételye megint meghallgattatik, eltűnik a világvégi szcéna és ott találja magát saját valósága közepén, ott találja magát az 5X5 méter nagyságú szobában, amiről tudja most már, hogy ez bizony a „valódi valóság”. Tudja azt is, hogy élete véges, hogy meg fog halni, hogy már meg is halt, hogy helyette mások jönnek lakni a szobába, hogy a történelem tömegnyomor és semmi más, s hogy minden, ami vele történik valóságos ugyan, de – ahogy mondani szokták – relatív és értelmetlen.

 

Mit fog tenni most ez az ember? Embere válogatja: egyesek bejárják a világot, mások fél életüket a könyvtárban töltik, megint mások a művészetnek szentelik életüket, vagy éheznek, jól menő vállalkozást hoznak létre, építkezésekre mennek dolgozni és közben alkoholistává lesznek, teljesen átlagos életet élnek mint alkalmazottak, esetleg csodálatos családjuk lesz és szeretetben fognak élni. Eközben soha egy pillanatra sem felejtik el, hogy egy 5X5 méter nagyságú szobát bérelnek, s minden, amit tesznek vagy hisznek, ebben a szobában zajló kinézis és kinematográfia. Néha talán arra fognak gondolni, hogy létezik egy Abszolút Lény, Isten, akiben mindez semmissé válik, akiben mindez már semmissé vált, és talán arra fognak vágyni: bárcsak ott lehetnének vele. Hogy bárcsak üdvözülnének.  

 

[Rendszertelen pótlás:

 

Ha azt kérdezzük most, hogy mi az értelme annak, hogy a történelem Istenben megszűnik ¬– hogy pontosan mikor, arra, azt hiszem, nincs megfelelő igeidő –, de én mégis itt vagyok a „végtelen rétegzettségű végesben” véges emberi lényként, akkor azt kell válaszolnom: nincsen semmilyen értelme. Ez nem azt jelenti, hogy értelmetlen lenne, hanem hogy nincs ilyen kérdés. Azaz a kérdés csak metafizikailag jogosult: mi az értelme annak, hogy Isten megteremtette a végest? És mi az értelme annak, hogy Isten, az önmagában nyugvó teljesség végessé teszi magát, hogy megszüntesse a végességet, hogy újra magához hívja teremtményeit, s ezért még a megtestesülést, az egérlyukat is vállalta?

 

A filozófusok azt kérdezik: miért van a valami, mint inkább a semmi? Ha van theologia, akkor a kérdés így hangzik: Isten miért szereti az embert?

 

S ha tehát mégis létezne az a másik kérdés, nevezetesen, hogy mi értelme annak, hogy itt vagyok, akkor talán először Isten „szemszögéből” válaszolhatnék: hogy legyen kit szeretnie, hiszen ő az abszolút szeretet. Majd saját magam felől: hogy legyen időm minden rettenetességével, borzalmával és elképesztő szépségével mindezt megérteni és elfogadni.]