Isten szabad döntése, hogy magát emberré teszi; ettől fogva szükségszerű Krisztus halála, hiszen Istennek az emberért hozott döntésében már benne foglaltatott az áldozat: magát végessé tette, tehát szükségszerű, hogy meghalt. De mivel Isten volt, nem pedig egy darab hús, halála valójában nem halál volt, hanem az emberért vállalt áldozat.

 

Az a megaláztatás, ami az Isten szenved el, amikor az emberhez közeledik, amikor az emberért kezességet, felelősséget vállal, amikor emberré lesz, amikor a teljességből a partikulárisba alábukik – ez a megaláztatás végtelenül megalázza a legnagyobb emberi hitet is: az Ábrahámét. Ennek a megaláztatásnak a vállalását csak az önmagában megmagyarázhatatlan isteni szeretet magyarázza.

 

 

3. Fölösleges magyarázatok teológusoknak
(a metafizikai kérdés)

 

(A) Első magyarázat:
A szubjektivitás haszontalansága

 

Manapság a teológusok azzal vannak elfoglalva, hogy Isten létezését vagy egységét, a keresztény vallás elsőbbségét vagy a többi valláshoz való viszonyát meghatározzák. Számukra minden azon múlik, hogy elfogadjuk-e, hogy Isten teremtette a világot és hogy Isten Krisztusban emberré lett. Hogy igazolják, az Istenbe vetett hit nem csak szubjektív képzelődés, hanem általánosan igazolható dogma. Sőt már azzal is megelégednek, ha valami ilyesminek a lehetőségét el tudják fogadtatni. A theologia, vagyis az istenismeret, az istenről való tudás kérdését sokan és sokáig az antropológia felől próbálták megalapozni, aztán jöttek a pszichológusok, majd a vallásfenomenológusok, meg Isten tudja, még kicsodák. Mostanában maguk a teológusok teszik történeti stúdiummá a teológiát.

 

Az „elfogadásnak” és az „általános igazolásnak”, meg az úgynevezett „észérveknek”, sőt még az ún. „empirikus tapasztalatoknak” sincs – a történelemre, az antropológiára, a pszichológiára, a hermeneutikára vagy a vallástörténetre való fixáltság komplex „módszerei” ellenére sem – igazi érvényessége. Amit „tapasztalunk” és észérvek alapján igazolva látunk, az nem más, mint az összehordott tudás ellenére az okoskodások és magyarázatok hiábavalósága, ami, másfelől, legalább azzal kecsegtet, hogy saját végességünkről – beleértve a teológusok és általában a teológia nyomorúságát is – mély benyomásokat szerezhetünk.  

 

Metafizikusan gondolkodva (amin már a mai teológusok is túl szeretnék tudni magukat – pedig még jócskán innen vannak –, mivel a „metafizika” korunkban szitokszóvá vált), Isten léte nem múlhat sem az előzetes elfogadáson, sem az általános, hermeneutikai érvekből való kiinduláson. Másfelől: elfogadni vagy elvetni csak olyasmit tudok, amiről megértettem, hogy mire vonatkozik. És megérteni itt nem valami fogalmi cizellálást jelent, hanem abban való létet, amiben a megértés tartózkodik. Amiben a tehologia-nak tartózkodnia kell, az elsősorban nem a történelem, hanem Isten – még ha roskadoznak is a könyvtárak a „megértés történetiségéről”, a hermeneutikáról és hasonlókról szóló szerzeményekkel.  

 

A magam részéről úgy tartom, hogy az Isten létére vonatkozó kérdés igazolt azon egyszerű tény felől, hogy véges emberi lénynek tudom magam. Ebben a kérdésben már az Abszolútumra vagyok vonatkoztatva, nem pedig az általánosra, az emberiségre, vagy az ilyen-olyan történeti horizontokra. A hit, ez a tágas mozdulat abszolút szubjektív, mivel a saját halálomtól indulok ki, és ez a sajátom, egyedi, még akkor is, ha általánosságban is igaz, hogy mindenki meghal. De ennyiben már megszüntetett szubjektivitás. Csakhogy nem az általános „emberiben” szüntetem itt meg saját szubjektivitásomat, hanem Isten végtelen teljességében.

 

Ez azt jelenti: Istent nem ragadhatom meg azon a módon, hogy a szubjektív tudásom általános, mindenki számára érthető igazolására törekszem. Ez csak az általános emberiről szóló tudás lenne. Amit én hiszek, arra a másik mindig mondhatja: „csak szubjektív”. Ez még nem jelenti igazságának tagadását. Ez így is van rendjén. De az Isten nem valami általános, aminek az észhez és az emberiségről, a vallásról, a teológiáról, az Istenről szóló eszmékhez van köze, hanem saját véges szubjektivitásom végtelen pólusa. Itt már nincsen közvetítés, nincsen értelmezés, már vége van a történelemnek és fölösleges minden magyarázat, mert Én mint Én már meghaltam. Ez az, amit először is meg kell érteni: mivel meg fogok halni, én már most meghaltam. Hogy itt vagyok mégis: ez az alapvető antinómia.