2007-ben az Udvariatlan szerelem több szerkesztőjével együtt meghívtak minket egy tévés kulturális műsorba.  Honnan jött a dolog? Hogy találtunk rá ezekre a versekre? Nem szégyellték-e a trubadúrok a saját trágár verseiket? Nem szégyellték, feleltünk mosolyogva. Nem mondanánk-e mi itt ki egy trágár szót? – kérdezte a műsorvezető. Mért is ne? Kimondtuk, jó móka volt.

Ám a műsorvezető emelte a tétet. Nem érezzük-e, hogy ez a prűd és merev magyar irodalom gúzsba köt minket? Hogy korlátozza a szabadságunkat?

          Rámeredtünk. Mindeddig úgy éreztük, hogy a szabadságunkat néhány nagyon is eleven megmondóemberen kívül nem fenyegeti senki és semmi. De aztán rájöttünk, vagy legalábbis én rájöttem, mire gondol: itt van ez a sok szakállas klasszikus, akik mindenféle közösségi témákon rágódtak évszázadokig, ahelyett, hogy itt és most velünk együtt, bátran, becsületesen…

            – Nem, nem érezzük úgy – feleltem.

      A trubadúrok obszcén versei még nem jelentek meg különálló antológiában. De a rendszerváltás óta eltelt huszonkét évben – szerencsére – számos nagy mű második vagy harmadik vagy éppen sokadik remek fordítása is megjelent (Shakespeare, Dante, Lewis Carrol, Calderón, Rabelais), tehát számos remek alkalom teremtődött meg a kortárs irodalom és a klasszikusok ütköztetésére.

        Mik a „hibái” Arany Jánosnak, Kosztolányinak, Babits Mihálynak? Természetesen lehetnek „hibáik”, de mért ne lehetne akár egy „hibátlan”, egy maga nemében tökéletes műfordítás mellé egy másikat, egy ugyanolyan jót is odatenni? Hiszen a műfordítás nem boxkesztyű, amit valami „korszerű” értelmezésének nevében azért viselünk, hogy egy másik műfordítót „kiüssünk”. Mert lehetséges persze, hogy a Babits képviselte „kultúrkereszténység” idejétmúlt, és az is, hogy ennek a felfogásnak a nyomai megtalálhatók az ő Commedia-fordításában, de hát az ő műfordítása egy autonóm műalkotás, tehát nem lehet a benne tükröződő eszmék nevében se „leírni”, se lebecsülni.

          A rabszolgaság még kevésbé trendi, mint a „kultúrkereszténység”, de senkinek nem jutna eszébe, hogy – mondjuk – az Iliászon ezért „igazítson”. Ámde a magyar műfordításkritika még nem jutott el odáig, hogy nagyszámú olvasóban tudatosítsa, egy jó műfordítás nem pusztán a „hitelessége” vagy a „korszerűsége” miatt lehet eleven és nagyszerű.

           Pedig nagyon jól tudják ezt a műfordítók is. És nemcsak azért, mert maguk is szívvel-lélekkel benne élnek a magyar irodalomban, hanem mert saját érdekükben is óvakodnak is attól, hogy az olvasók boxkesztyűsen, valamilyen klasszikust „kiütve” képzeljék el őket. Hiszen ha a fordítót nem autonóm alkotónak tekintjük, hanem csak egy értelmező közösség illusztrátorának, akkor ez az azzal jár, hogy a kortárs fordító műve is addig marad eleven, míg valamilyen „szaktekintély” meg nem találja a következő helyes kulcsot Shakespeare, Dante vagy Rabelais értelmezéséhez. És ki jár jól ezzel? Hiszen magunkat ismerve hamarosan lesz nekünk „korszerű”, balos és jobbos Shakespeare-ünk, ifjúsági és felnőtt Shakespeare-ünk…

           Na ne!

          De ha már itt tartunk, vajon felszabadítóbb vagy inspirálóbb-e ennél a nőirodalom kritikai visszhangja?

      Az eltelt húsz év jelentős fejleményei között szokták elkönyvelni a magyar nőirodalom kibontakozását és virágzását. Pedig nőíróink mindig is voltak, már a nőirodalom legkérlelhetetlenebb kritikusa, Gyulai Pál is úgy vélte, bizonyos „intim témák” (bölcső, anyaság, családi élet) kifejezése miatt elkerülhetetlen, hogy nőket is eltűrjünk az irodalomban. Gyulai hírhedten keményfejű és korlátolt kritikus volt – de vajon jutottunk túl rajta?

        A mai „intim témák” is nagyon megváltoztak Gyulai Pál korához képest. Ám vajon a nőírók hozzáférhetnek-e társadalmi témákhoz, kimerészkedhetnek-e a „női intimitás” sáncain túlra? A kérdés minden bizonnyal bonyolult, de tény: Galgóczyt és Tormayt még mindig megvető hallgatás sújtja, és annyi jelentős társadalmi regény szerzője, Szabó Magda csak a nyugat-európai sikereinek köszönhette, hogy mint a Kádár-kor bestsellerírója és vidéki nagymamák kedvence a 90-es években nem fakult ki az emlékezetünkből. Az Ajtót, Szabó Magda Femina-díjas regényét nem bátor magyar nőkritikusok fedezték fel, hanem franciák, a nyugat-európai sikerig semmilyen komoly itthoni visszhangja nem volt a regénynek. És ott vannak még a nem magyarul alkotó, de magyar származású nőírók! Agota Kristoffal kapcsolatban még egy bulvárszintű értékelésnek is helye lehetne. Egy munkásnőként dolgozó, emigráns írónő rangos pártfogók, ösztöndíjak nélkül elért sikere Magyarországról nézve nemcsak majdnem hihetetlen, hanem erkölcsileg is roppant felemelő.

          De mi a helye a nőknek az irodalmi közéletben? Hiszen többekben felmerült, hogy egy nők által irányított irodalmi élet szabadabb, befogadóbb, a kulturkampfban talán kevésbé serény, de a társadalom felé nyitottabb lehetne. Erre azonban kevés az esély. Az ideális nőíró sokak szerint még mindig „nőtémákban” merül el, de közben azért tart egy bakancsot a szekrényében, hogy arra masírozzon (belépjen, kilépjen, felvonuljon) amerre a férfiak irányítják. Hogy létezne bármilyen hasonlóság Gyulai Pál nőíróeszménye és a mai, minden tekintetben korszerű irodalomfelfogás között…? Belegondolni sem merünk…. A feltételezés is malacság, sértés vagy egész egyszerűen gondolatbűn lenne.