Ám persze a nőírók gyakran szembefordulnak a társadalmi elvárásokkal, és léteznek olyan fórumok is, amelyek igyekeznek túllépni a szokványos művésznős sztereotípiákon. Ám ma már nem is a nőirodalom a mindenhol ellentéteket látó (és gyártó) kritika igazi felségterülete, hanem a gyerekirodalom. Hiszen már régen nem a nőolvasók felelősek a „nemzet csinosodásáért” (azaz a könyvszakma felvirágoztatásáért), hanem a gyerekek – vagyis inkább a szüleik.

                Hiszen náluk a pénztárca. És még a legsanyarúbb sorsú értelmiségi szülő sem venné a szívére, ha nem vásárolna rendszeresen mesekönyveket a gyerekének. Így vagyok ezzel én is, rendszeresen vásárolom a gyerekkönyveket, nehogy a gyerekem valamiről „lemaradjon”.

       A bűnügyi regények rajongója lévén én nagyon régóta nem vettem kezembe gyerekirodalmat. Most is csak a kislányomnak köszönhetően ért a meglepetés: a mai gyerekirodalom annyira színes, változatos és kísérletező kedvű, hogy talán nem túlzás ezt az elmúlt húsz év egyik legizgalmasabb fejleményének tekinteni.  Természetesen gyerekkönyveket is mindig írtak a magyar irodalomban – de talán nem ilyen sokan, nem ekkora ambícióval, nem ilyen művészi gondossággal.

         Ámde a kortárs gyerekirodalom ünneplése olykor összekapcsolódik a gyerekek klasszikus irodalomtól való „felszabadításával” is. Eszerint a gyerekeket a túl sok „régi szöveg” akadályozza abban, hogy a kortárs irodalomban „elmerüljenek”. Talán ha a gyerekem utálja a János vitézt, akkor majd kevésbé előítéletes olvasó lesz? Vagy túlzottan megterhelők lennének a klasszikus gyerektörténetek? Négyéves lányom rendre ufókkal, pingvinekkel, dinókkal, űrhajókkal találkozik a zuglói utcákon, ezért csak az irkát, a grundot, a pennát kell neki „megmagyaráznom”? Vagy esetleg nem is a gyerekeknek, hanem a szülőknek szólna ez az üzenet?  Hiszen a szülők többsége (hozzám hasonlóan) olyan opportunista, hogy azt szeretné, hogy a gyereke minél előbb – lehetőleg már az óvodában – ismerkedjék meg kortárs és klasszikus szövegekkel.

          A régi gyerekkönyvekről amúgy tényleg ósdi értelmezések vannak forgalomban. Másrészt az igazán jó, felszabadító könyvkritika képes élők és holtak közt is új kapcsolódási pontokat felfedezni. Képes arra is válaszolni, hogyan olvassuk újra a régi szerzőket? Hogy mit kezdjünk a Pál utcai fiúk politikai olvasatával, a Kőszívű ember tekintélyellenességével? Nem olvashatnánk-e újra Az egri csillagokat, most hogy megjelent sajátos ellenregénye, a Török tükör? És nem lehetséges, hogy a Légy jó mindhalálignak van egy ironikus olvasata?

                De úgy tűnik, kevés a hal és sok a fóka. Csak kevés kötelező olvasmány fér bele a tantervekbe, és a kritikusok úgy vélik, a mostani gyerekirodalom pozícióit javíthatják azzal, ha a kortárs elbeszéléseket amolyan hagyomány nélküli tüneményeknek tüntetik fel.

                  Még szerencse, hogy a gyerekek maguk mit sem értenek ezekből a háborúkból.

               Kislányom egy nagyszerű óvodába jár, és már most több verset tud fejből, mint én középiskolásként. Néha elnézegetem a Mókus csoport ajtajából, ahogy a többi gyerekkel énekel, verset mond. Weöres Sándor, népi mondókák, kortárs magyar költők, szélben sóhajtozó galagonyák, eltört lábú gilicék – szellemes, kitekert, vicces kortárs rímek között.

         Ahogy szavalnak, ugrálnak, hullámoznak is, mintha a könyökükkel, a vállukkal, a térdükkel löknék tovább a sorokat… Olvasni nem tudnak, így hát táncolva, gurgulázva, ugrálva, hajladozva, a testükkel jelenítik meg a befogadás örömét és szabadságát.

               Igen, a mi szabadságunkat.