„Ember nincs, csak emberkedés!”

(Lang Ádám)

 

“Hogyha jő a vombat,

az ember mit is mondhat,

a vombat külsején

kevés dolog ronthat”

(Népdal)

 

Tehát ez megint egy publicisztika lesz. Nehéz műfaj. Késztetést érzel rá, hogy mindazt, amit nincs időd, nem lehet, vagy egyszerűen csak te nem vagy képes megírni versben, félbehagyott regényekben, filozófiai esszékben, tanulmányban, azt bele sűrítsd egy másfél oldalas szövegbe. Jól esik arra gondolni, hogy a „főmű” egy másfél oldalas publicisztika lesz. Ami egyszerűen helyettesíti a Háború és békét, a Lét és időt, meg az Eltűnt időt, meg Az általános és speciális relativitás elméletét, meg a többit.

 

A publicisztika: zuhanórepülés. Mint a sötét horizonton fölvillanó villám, amely olyan messze van, hogy csak a fénye ér el, átcikázza a látóhatár peremét, s azzal el is tűnik. Ahogy Don Juan táncol rövidre szabott élete során az örvénylő mélység fölött. Emeli poharát és kirobbanó életkedvvel kiáltja vendégeinek:

 

 

Éljen a bor tüze, éljen az asszony!

Más minden szürkeség és semmiség!

Éljen a bor tüze és minden asszony,

Más minden szürkeség és semmiség!

 

 

De a publicisztika ugyanakkor – legalábbis annak Nautiluson kifejlesztett változata – maga a tragikus életérzés ünneplése, amelyről mit sem tudnak az ismert sajtónyelvek. A szakadék, Mordor éjfekete országa, a történelem riasztó egykedvűségével szembeni tehetetlenség legtisztább kifejeződése. Az irodalom, a szépművészetek, a tudomány haszontalanságából nyert mély negatív igazság ünneplése. És semmiképpen sem az a kérdés, hogy kijussunk ebből a szakadékból, hanem hogy benne maradjunk, amíg csak lehet. Másfél oldal terjedelméig.  Három percig. Hiszen nem lehet bírni ott sokáig. Pedig mindvégig ebben a szakadékban tartózkodunk, csak elfedjük ezt magunk elől.

 

És persze tegyünk félre minden polkorrekt véleményt. A publicisztika érzelmes műfaj, olyan, mint a magyarnóta, mint a cigányzene, olyan mint Győzike vagy Tarlós István, amint megsimogatja a vombatokat az állatkertben (neki is vannak érzelmei). Sőt, a publicisztika: gyűlöletbeszéd. Három perc gyűlöletbeszéd, hogy okos emberek majd több órás előadásokat tarthassanak a gyűlöletbeszéd ellen. A termékeny terméketlenség földje ez, vagy akár fordítva: a terméketlen termékenységé.

 

A Nautilus-publicisztikák másképpen aktuálisak. Mert számolnak az idővel mint negyedik dimenzióval. A dimenziók persze csak metaforák. Ezért mondanivalójuk folyton lebegtetve van, akár a barlangrajzok bölényei vagy az ortodox ikonok szentjei. A józan és művelt elme, aki naivan még tájékozódni akar az információk rengetegében, ezekre a „publicisztikai primitivizmus” kifejezést használná. De csak azért, mert még mindig a hegeli (vagy épp kanti) vulgáris időben gondolkodik és nincsen tudomása az idő transzcendenciájáról. Gondoljuk el, hogy mit tapasztalnak bizonyos kétdimenziós lények, például a húsleves felületén úszkáló zsírkarikák, akik nem tudják értelmezni a leves mélységi dimenzióját, ha egy szépen megmunkált inox kanállal belemerünk a levesbe. Fényeket, vonalakat, szekvenciákat. De nem tudják fenomenalizálni a kanalat mint homogén tárgyat. Na, hát ugyanígy nem képes észlelni ez a szokásos sajtónyelven nevelkedett nemzedék mindazt, ami a Nautilus-publicisztikában olyan, mint egy barlangrajz vagy Andrej Rubljov Ószövetségi Szentháromsága. Mert a Nautilus-publicisztika képtelen nem antinómikusan gondolkodni, és hidegen hagyja mindenfajta szintézis, összegzés, következtetés vagy tanulság. Hidegen hagyja az információ, a vélemény, a tájékoztatás, mert a lelki életre apellál.

 

Éppen ezért (is) a publicisztika tényleg érzelmes. A részvétről beszél. Az utálatról. A bűnről és a megváltásról. A hülyeségről és a marhaságról. A társadalmi igazságtalanságról. A hiányról, a semmiről, a létező semmiről. Az emberi testek csúnyaságáról és szépségéről. Az állatok szenvedéséről és békéjéről. Figyeli, ahogyan kutyák cibálnak egy szakadt lepedőt és ahogy a sziámi macska átbújik a kerítés alatt. A szenvedésről, az ostobaság miatti szenvedésről és a testi-lelki szenvedés szükségszerűségéről. Hirdeti a toleranciát egyrészt és az intoleranciát másrészt. Hirdeti az igent és a nemet, de nem külön-külön, hanem egyszerre: az igent a nemben és a nemet az igenben. Nyilván tudja, hogy ami Heideggernél a Lét világló tisztása, az Sartre-nál a Semmi. És mindezt érti, legalábbis érzi, érzelmileg átéli az Ambivalenciát. Dalban is elő tudja adni. Ő maga az Ambivalencia. Vagy más szóval: az Indifferencia hírnöke/dalnoka. Lang Ádámért van, és Lang Ádám érte. Csengéért és Bánkiért, Borbáthért, Kondorért, Katáért, Krániczért és Mátyásért van, értük oly indifferensen ambivalens. És mindenkiért. Vagy mi a fasz. Nem érdekli Semmi, s ez nem hagyja hidegen. Indifferens, de nem nihilista. Eszkatologikusan indifferens, és fordítva. Nihilista.

 

A semmi vibrálását elnevezi: fityifityi. Tudja jól, hogy a fityifityit kevesen értik meg. Ez olyasmi, amire képezi magát az ember, miközben mindenféle más dolgokat csinál, például szerkeszti az Újnautilust, kiáltványt, publicisztikát, verset ír, regényt hagy félbe, tanít az egyetemen, szervez, szeretkezik, rendezkedik. A fityifityi a közelítés a leglehetetlenebbhez, amit még publicisztikában senki nem kísérelt meg megközelíteni. Kineveti a politikusokat és önmagát, kineveti azokat, akik nem politizálnak és azokat is, akik politizálnak. Nevet azokon, akik hisznek az igazságban, a fényben, a közszereplésben, a társadalmi igazságosságban, a poézisben. Villámfényben Berzsenyit szaval: A poézis hajdan és most. Nevet önmagán és emiatt aztán sírnia kell. Mert a Nautilus-publicisztika tud sírni, igazi könnyekkel. Igazából csak ezt tudja, akkor is, amikor nevet.

 

A Nautilus-publicisztika műfajilag többnyire egy dal. Vagy csak egy dallam, amelynek ontológiai tétje van. Tegyük föl, hogy a fityifityi, amiről az előbb beszéltünk, az maga a Lét, avagy a Semmi világló tisztása. Mármost a Nautilus-publicisztika a semmibe ír egy cikát. Belecikázik a semmibe, fölhorzsolja bőrét, ahogy a madár röpte a levegőbe ír egy láthatatlan cikát. Nem hagy nyomot és mégis. A cika ott van, s nem látja senki. A világ húsába (a fityifityibe) ír egy cikát. Ősírás ez, mely könnyű és elegáns. Megtűrődik, fölível, elhagyja az ontikus szférákat, magával viszi őket a fityifityibe, és a cikával visszahelyezi méltóságába a Semmit, s az Istent. Meg az angyalokat és a démonokat. Tarlóst, Gyurcsányt, s mindenki mást. A jogaiba. Így lesz társadalmi és történeti végre. Az embert lefokozza.

 

A publicisztika: küzdelem önmagunkkal. Legyőzése az emberi gyarlóságnak, és kinyilvánítása annak, ami van; annak, ami lehetne, de nincs; annak, ami nincs, egyesek mégis úgy tesznek, mintha lenne. A publicisztika meditáció. Semmi köze éppen ezért a véleményformáláshoz, a társadalmilag fontos kérdésekhez, a magyar és az európai társadalmak mély meghasonlottságának tudatosításához, a gazdasági válsághoz, a hatalom kurválkodásához, a kibaszott politikai pártokhoz, az intézményes faszkalódásokhoz, a különféle kultúrcsoportok tét nélküli kötélhúzásához, a korrupcióhoz, az erkölcsi romlás netovábbjához, s más effélékhez. Mindezt elfogadja, ahogyan elfogadja az általános rossz hangulatot, a kiábrándultságot, a félelmet, s engedi, hogy mindez a velejéig átjárja a publicisztika testét és lelkét egyaránt.

 

Nem értelmez, csak mozog: kenózis, kinézis, stigma.

 

Elméjét belemeríti a kárhozat országába, de nem ítélkezik fölötte. És nem fél. Így marad tiszta. Csak ezáltal képes segíteni. És minden szétmállik az időben. És idő sincs, csak idétlenség. Fölfedezi a falat. Nekimegy fejjel a falnak. Fejjel a falnak, vagy mindegy.  Az örvény a törvény. S egy csomó gyaluforgács.