Címke: esszé / publicisztika

Bejegyzések

A szegénység provokációja

Egy fogalom művészetfilozófiai tartalékairól

 

„Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.

 

Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.”
(J. A.)

 

A szegénységről zajló bármilyen beszéd a mi kultúránkban mintha csak elvéteni tudná a tárgyát. Próbálja bár a legjobb szándékkal megérteni, e határterület a mind fenyegetőbb közelségében is érinthetetlen marad. „A szegények serege egyre nő. De a szegénység lényege elrejtezik.” 1  – mondja a technikai világkorszakról szóló brémai előadás egyik elejtett megjegyzésében Heidegger, és a szociológia, a kultúratudomány vagy a társadalomkritika ezzel az elrejtettséggel (nem) szembesül, amikor beszél. Reprezentáció és szegénység egymásba íródó krízise, – és erről már hallgat Heidegger– egy etikai tartomány szakadékát is megnyitja. Az artikuláció, a nyelveken való szólás „fenti” világa a kultúra alatti, a beszédromok, az artikulációra való képtelenség világa számára akár a szegénység provokációjának (genitivus objectivus) is tűnhet: egy nyelv üzemszerű működésének, amitől a megértendő dolog maga – közvetíthetetlenül távol – éppen hogy meg van fosztva.             

                              
A következőkben egy másik kezdet nyomai után kutatok, amikor a humanizmus gazdag és kísérteties romjain akár a feledés módján megőrzött műalkotások kimozdító erejében bízom. E nevetségesnek látszó törekvésre könnyen rázárul a fenti dichotóm szerkezet csapdája, a műhöz való odafordulás maga azonban, nem (pusztán) a cselekvésképtelenség, vagy a halogatás szimptómája, de küzdelem is, ami a tapasztalatért zajlik. „Az így meghatározott művészet a modernség korában és jelenleg is az elmélet menedékét jelenti, pontosabban annak menedékét, ami a teóriákban – fikciók vezetésével – nem pusztán a nézetek diszciplínáit alapozza meg, hanem a valóságos tapasztalatokét.” 2  Anélkül, hogy felidézném, Odo Marquard művészetfilozófiája hogyan vezeti le a világ eszkatológikus eltörlésének páli teológiájából az újkori valóság totális fikcionalizálódásának tételét, csak végkövetkeztetéséhez ragaszkodom: ha a művészet meg akarja őrizni helyettesíthetetlenségét, akkor a fiktivitás attribútumait át kell engednie a realitásnak. Mint antifikció egyedül így juttathatja szóhoz „…elméletként és tapasztalatként azt, ami a jelenkori valóság szélsőséges fiktivitásában non-fiction valóság marad, mindenekelőtt a halált…”  3 . Vagy azt az antropológiai-történeti valóságot, ami a szegénység. Mert létezik a kelet-európai modernitás sokféleképp elbeszélhető történetei között egy nehezen közös nevezőre hozható alternatív kánon, ami elvégzi a megalázottság, a kiszolgáltatottság, a megfosztottság irodalmi-képi fenomenológiáját, miközben egy kívüllét tanúsága marad. A benne részt vállaló művek nem egy(etlen) elköteleződés kötelékébe tartoznak. Sartre talán túlságosan is elfelejtett fogalma helyett létüknek a számomra inkább a zarándokot, az idegent író André Scrima gyönyörűen fordított bibliai szava ad ideiglenes nevet: mind el-közelítés 4.  És egyedül ekként – mint arra még visszatérek – elközelítés a szegénységről való gondolkodás jóbi/jézusi vagy baloldali-hegeliánus emlékezetének még gyanúba nem keveredett radikalitása felé, ami pedig a normalizált értelmiségi (Axel Honneth) pozíció beszéde számára elképzelhetetlen.

 

De mi az a lökés, ami által a szépség igazságtörténése a logosz értelmében vett igaz szó bénultságából kimozdít? Nem becsülném alá ennek kapcsán az empátia pszichés minőségeit, de aligha pusztán ennek az autentikus/művészi kifejeződéséről vagy felkeltéséről van szó. A műalkotás ontológiája kiemelkedik egy szubjektum-objektum szerkezetű viszonyrendszerből és a megértendő dologhoz való destruktív odatartozás azon hermeneutikai igazságával szembesít, ami engem von kérdőre: miként vagyok annak a vonatkozásában, ami a műben kimondhatatlanul (a) szegény? Már a Bibliából tudjuk, hogy a szegénység fogalma „nemcsak a gazdasági szempontból szegény rétegekre vonatkoztatható, hanem a mindenkori emberre, mint hiánylényre (A. Gehlen)” 5 . Az általam szem előtt tartott művekben a hiány, a nyelv előttiség, a dadogás, a kimondhatatlanság költői antropológiája egyúttal egy egzisztenciális, sors-, és létszerkezeti tartományt is megnyit, ahol „az artikuláció képtelensége vagy kezdetlegessége nem más, mint a fundamentumok botrányos kezdetlegességének, egyúttal egyetemes rejtélyességének megfelelője.” 6  A metafizikai Rossz, a teodícea-probléma, az áldozatiság, az igazolhatatlan szenvedés filozofémáinak egyetemes érintettsége ugyanakkor csak történetszerűen – a mítoszokba való visszacsúszástól is óva intve –, egy művészi hatásmechanizmus mozzanataként vetődik fel, ami az evidensen megválaszolhatatlanná tett „miért van?” kérdése helyett a szegénység világának éppen ott és akkor megnyíló egyszeri történetét (vagy történethiányát) engedi szóhoz jutni, amivel a műhöz mindig másként  odaforduló befogadó immár egyetlenként szembesül. Az említett kánont tehát, Kosztolányitól Mundruczó Kornélig, nem elsősorban a szegénység tematikájának rekonstrukciója tartja össze, hanem a szegénység poétikájának a létrehívása: a mű sajátos szegénysége, ami ugyanakkor helyettesíthetetlen többlettel bír, mert önmagán túlmutatva azt is képes megnyitni, amit a szegénység elrejtettsége, pontosabban a megtapasztalhatatlanság krízise¬ valójában elzár előlünk: egészen addig, amíg szegénnyé nem válunk. Ha ugyanis a szegénység antropológiai értelemben egy liminális állapot   7  (amiről tudjuk, hogy egyfajta beavatási rítus köztes stádiumának tekinthető), akkor a mű, a befogadásban létrehozva a maga liminalitását, a beavatás, a részesedés eseményeként is megérthető, amelyet mintegy a szegénység (hely nélküli) helyén kell elszenvednünk, – legyen ez a szenvedés bár oly végtelenül különböző a szegények szenvedésétől, amelyről nincsen mű, ami azonosként tudna.

  

De vajon egy így értett művészetre nem záródik-e rá a fent emlegetett csapda? Nem egy pusztán szublimatív működés, egy nárcisztikus-kínos önvédelem nyomaira látunk rá általa, ami maga is represszív struktúra? Talán nem véletlen, hogy a fiatal Lévinas szerint a valóság árnyékaként megértett művészet kívül kerül az etikai nyelv hic et nunc, szemtől szembe viszonyán, mert visszasimul annak az ontológiának a rendjébe, amit a Másik Arca éppen hogy felszakít, amikor egy tematizálhatatlan másságot bevezet a létező magányába 8.  Miért a nem-beszéd, a nyelvképtelenség fenoménját, vagy a mű nyelvét kutatom, amikor a szegénységről beszélek, ahelyett, hogy a nyelv(szegénységé)től elválaszthatatlanul a test szegénysége felé, egy szegény érintés felé sietnék? 9

 

Aligha gondolom, hogy egy esszé keretei közt pontos válaszokat találhatok, a keresés, a kísérlet azonban talán nem pusztán a szakadék továbbmondása. Ha ugyanis – a  kritikáról ugyanezen esszében mondottaktól, illetve Lévinas későbbi munkáitól 10  nem függetlenül – a mű szegénysége valamiként elgondolható a feltárulkozásában is titkát önmagán túlmutatva megőrző Arc párhuzamosaként, akkor a művészet nem más, mint el- és kimozdítás egy eredendően etikai viszony vagy akár a cselekvés, a tett, illetve az oly nehezen megtehető érintés irányába.

 

Füst Milán Boldogtalanokjától a Tar Sándor novellákból készülő, új Hajdu Szabolcs-filmig, a művek felkínálják az etikai adományát, amelyről nem mondhatunk le pusztán az esztétikai belső működésmódjára vagy öntörvényű mechanizmusaira hivatkozva. Az etikai, itt: önnön problematikussá válása az esztétikai révén. Elválasztva a dolgot mindattól, ami a dolog nem, az előbbiről való megkerülhetetlen tudás inkább 1ehetőségfeltétele vagy mára talán óva intő tehertétele annak az eseménynek, ami egy fenyegető tévútra térés közepette etikai jelentések megalkotására, mert akár döntéshelyzetbe kényszerít, szülessen bár ez a döntés látszólag pusztán az esztétikairól. A műalkotás (fogadása) olyan létgyakorlat, ami szintén a felelősség kérdését iktatja be, még ha nem is a lévinasi radikalitással, de a lét igazságára visszavezethetetlen Másik transzcendenciája felé tartva. A Másik fogadása, ami a szegény, az árva, az özvegy, az üldözött arcának nyomorúságán keresztül válik paradigmatikussá, Lévinas számára mindig a harmadikkal való kapcsolat is, ami a közvetlenségben paradox módon egy közvetítés nélkülözhetetlenségére is utal. A műalkotás ilyen értelemben a szegényhez, az Archoz való aszimmetrikus viszony, egy odafordulás lehetséges harmadikja, ami, miként Mészöly regényének Silió Pétere, „meghalad minket.”

 

Tehát nem a művet létesítő etika vagy a formával azonosítható világnézet etikája ez, és még csak nem is a műben létesülő etika, ahogy a fiatal Lukács oly sokféle variánsban elgondolta 11.  Móricztól Sára Sándorig egy nyelv megteremtése, a megfosztottság poétikájával a szavak nélküli szegénység szóhoz juttatása, nem más, mint egy bahtyini értelemben vett szerzőség elkötelezett figyelme hőseinek a megértést és a megismerést felszakító, tehát a szerzőt meghaladó Mondása/Arca iránt, ami a cselekvés és a szó közötti vékony zónában hatol előre, miközben nem visszavezethető sem egy poétikai vagy narratív funkcióra, sem semmiféle idológiára. Ez a fajta közreműködés, közvetítés, részt vállaló gondolkodás (Bahtyin) aligha független mindattól, ami a kései Lévinas számára egy tiszta kommunikációban a műnek a puszta érintéstől alig megkülönböztethető Mondása, ugyanakkor képes számot adni a művészet specifikusságáról, mert tud annak nyelvi otthontalanságáról: „a közvetítettségben, a megformáltság által benne-lételben rejlő etikairól, a ’hogyan éljek/éljünk?’ egyedül alakként, történésként megjelenő fenoménjéről [van szó], amiből azonban nem ’hámozható ki’ semmilyen ’etikai’ vagy ’filozófiai’ üzenet.” 12  – mondja a kései Balassa Péter, mintegy indirekt módon számot vetve Lukács kísértetével  13 , aminek a diszkurzív terét azonban nekem sem áll módomban megkerülni, ha a fentiekkel valóban szegénység és mű, illetve társadalom és művészet viszonyáról próbálok bármit is állítani.

 

Elválaszthatatlanul mindattól, amit Charles Taylor a modernitás hitelességélményének nevezett [refCharles Taylor, The Politics of Recognition, in: Multiculuralism, Examining  the Politics of Recognition, Princeton University Press, 1994, 29.[/ref] ,  a mű így értett etikája ugyanis politikai értelemben sem írható le a puszta passzivitás alakzataival, jóllehet annak hatástörténetében áll, hogy az utópikus kontra politikus műfogalom lukácsi dilemmáját a nagy filozófus etikai öngyilkossága egyszer már eldöntötte. A kultúratudományok olykor jogos sürgetése ellenére a magam részéről a politikai térben szituált mű kapcsán ismét csak egy sajátos szegénységéről beszélnék, ami azonban, másfelől, „a gyengék hatalma.” 14  Mert még ha nem is ismeri a normatív orientálás magabiztosságát, a formulatívvá nem váló kimondás (Balassa), ami folyton politika (morál) és poétika redukálhatatlan különbségét, illetve etika és poétika rigorózus elválaszthatatlanságát mondja, egy kritikus autonómia rejtett tartalékai után kutat. Vajon miféle ideológia láthatná adekvát módon önmagát viszont abban a megöregedett férfitestben, aki a Werkmeister harmóniák egyik jelenetében a kórházi erőszakhullám monotóniája végén egy elhúzott függöny mögött, a megőszült, lógó hímtagjával ott áll? Hogy a mű szegénysége nem vezethető vissza maradéktalanul az ideológiai térbe, pontosan az a nehezen megragadható kritikai erő, ami összezavarja az episztemé determinációit és meghasonlást visz a sajátba, vagy az újraértés eddig nem ismert módjait tárja fel. Mindez persze aligha független attól a communitastól, amit a szegénység antropológiája szerint a társadalmi struktúra „hajlamos[…] még a szexnél is jobban száműzni az öntudatlanba…”  15 

 

Forduljunk bár a Centesimus Annus vagy Marx kísértetei felől a szegénység művei felé, a mű kikényszerítheti, hogy metaforikusan szólva megismételjük annak a lassú elfordulásnak, megütközésnek a gesztusát, ahogyan a félközeliben elénk álló puszta test láttán az erőszaktevők egymásra pillantva elvonulnak. A mű Arca, amivel szembesülnünk kell, kívül van az Ugyanaz történelmén. Minden ezen túli eszkatológikus tartalom kikényszerítése nélkül, Lukács, Scrima és Marquard nyomait Derrida paradox formulájáig végigjárva, talán a lehetetlennek ezt  a fikcióját,  egy messiás nélküli messsianizmus ezen ígéretét lehetne annak az alap nélküli alapzatnak nevezni, ami a szegénység provokációjának egy műalkotásokból végigvitt kiindulópontja lehet, immár a genitivus subjectivus értelmében.  Mert a Kárpát-medence leírhatatlan jelében (Schein Gábor), kiasztikus alakzatokban járja át egymást táj, szegénység és mű: a szegénység provokációja nevek és nyelv híján, itt a mű révén is egy humanizmus utáni szolidaritás formái után kutat. Talán az után, ahogy Gandhi az érinthetetleneket inkább harijanoknak, azaz Isten gyermekeinek nevezte, nem tudom

 

Lábjegyzet:

  1. Martin Heidegger, Gesamtausgabe, Bd. 79, Verlag Vittorio Klosterman, 56. (kiem.tőlem) ↩
  2. Odo Marquard, A művészet, mint antifikció, Pannonhalmi Szemle, 1998, VI/ 3, 100. (Schein Gábor fordítása) ↩
  3. Uo. ↩
  4. Mint azt Balassa Péter A tanítvány hermeneutikája című írásában kiemeli, a Károli-féle tradícióból az „elközelgett” (Mt, 4,17) szóeseményét Selyem Zsuzsa adja így tovább és közvetíti tanítványi hermeneutikával a magyar nyelvbe. In: Törésfolyamatok, 2001, Alföld, 130. ↩
  5. Mártonffy Marcell, Cserépedényben őrzött kincs, in: Folyamatos kezdet, Jelenkor, 1999, 126. ↩
  6. Balassa Péter, Kosztolányi és a szegénység, in: Magatartások találkozója, Balassi kiadó, 2007, 102. ↩
  7. vö. Victor W. Turner, Átmenetek, határok és szegénység: a communitas vallási szimbólumai,  in: Bohannan, Paul – Glazer, Mark: Mérföldkövek a kulturális antropológiában. Panem, Budapest, 675-711. p. ↩
  8. Emmanuel Lévinas, Valóság és árnyéka, in: Nappali Ház 1992/2, 3-12. ↩
  9. Vö. Borbély András, Test és föld. A szegénység dicsérete in: http://ujnautilus.info/test-es-fold-a-szegenyseg-dicserete/ (utolsó megnyitás dátuma: 2012. 02. 09.) ↩
  10. Vö. Emmanuel Lévinas, Otherwise than Being or Beyond Essence, Nijhoff, 1981. ↩
  11. Vö. Lukács György, Heidelbergi művészetfilozófia és esztétika. A regény elmélete. Ford. Tandori Dezső. Magvető, 1975, 528. ↩
  12.   Balassa Péter, Bűn és Sorsértelmezés az Emlékiratok könyvében, in: Mindnyájan benne vagyunk, Balassi, 2007, 389. ↩
  13. Vö. Jacques Derrida, Marx kísértetei, Jelenkor, Pécs, 1995. ↩
  14. Vö. Turner, i.m., 699. ↩
  15. Turner, i.m., 705. ↩
Bejegyzések

Test és föld. A szegénység dicsérete

1 hozzászólás

Nem tudok beszélni a szegénységről. Tudom, hogy kellene, hogy égetően fontos lenne, s azt is tudom, hogy ha beszélnék a szegénységről, nem beszélhetnék róluk, a szegényekről, a hajlék nélküliekről, hiszen csak magamról szabad beszélnem. Vagy legalábbis csak rólunk szabad beszélnem. Nem nevezhetek senkit szegénynek, még ha saját magát ő így is nevezi. Csak ezt mondhatom: szegény vagyok, s mi mindannyian szegények vagyunk. Ha te az vagy, én is az vagyok, ha ők azok, mi is azok vagyunk. Ki viselheti el azt a megszólítást egy másiktól: te szegény?

 

Nem tudok beszélni a szegénységről. Nincsenek rá szavaim, pláne megoldásaim, pláne válaszaim. A nyelv ostoba, a nyelv elképesztően absztrakt és érzéketlen ahhoz, hogy mondjon valamit a szegénységről. Szavak helyett érintések kellenének, ingerek, szagok, arcok, könnyek, bőrfelületek találkozása, közös lélegzet, kézfogás. Olyan nyelv kellene, ami a testünk nyelvén beszél, és olyan, ami a föld nyelvén beszél. De a test mindig is a szellem, az ideák, a gondolkodás ellentéte volt: szenvedés, kín és kínzás, éhség, matéria, seb és kárhozat. Olyasmi, amit nem illik dicsőíteni, ami a démonok, az ösztönök, a kényszerek, egyszóval a kiszolgáltatottságok fészke, s ugyanakkor a tiltott, démonizált, perverz örömöké is.  

 

Én magam is úgy el vagyok telve szellemmel, ideákkal és gondolkodással, hogy már vágyom a szegénységre, vágyom arra, hogy egyedül maradjon a testem, hogy testem a földdel beszélgessen. Ne is beszélgessen, csak rá legyen utalva, rá legyen vonatkoztatva. Testem feküdjön le a földre és csak vele legyen.

 

Talán sokan vagyunk, akik vágyunk, sőt készülünk a szegénységre, a szavak hiányára. Mert miközben azon gondolkodtunk, hogy micsoda az ember, hogy mi a jóakarat, hogy mi a szolidaritás, hogy mi a nyelv, hogy mik az emberi jogok, hogy mi az emberi méltóság, hogy milyenek az anyagi erőforrásaink – miközben mindezeken gondolkodtunk, nem vettük észre, hogy a fejünkkel gondolkodtunk, s csak azt gondoltuk el, ami a fejünknek elgondolható. Nem gondolkodtunk a testünkkel. Pedig mindvégig a test szegénységéről akartunk beszélni, legalábbis úgy hittük, hogy a test a szegénység háza. Csak hogy ezt mindig már el is fogadtuk, még ha oly emberségesek, oly humánusak, oly jóindulatúak, oly segítőkészek is voltunk.

 

Ki ismeri a saját testét? Ismerjük a tükörképünket, és ismerjük a másik testén keresztül a sajátunkat. De a test sokkal közvetlenebbül én vagyok, mint bármilyen cogito ergo sum. Olyan közel, hogy a nyelv nem is érzékeli, sőt az érzékelés sem érzékeli, csak a külső reprezentációimat. De ez még nem a test, még nem a szegénység teste, ez még csak a gondolkodás, a szellem által látott test. A szegénység teste olyan primordiális evidenciája az „itt vagyok”-nak, amiről a nyelv és a tudat nem tud közvetlenül számot adni, hiszen a nyelv és a gondolkodás sohasem közvetlen, emiatt ez az „itt vagyok” mindig illúziónak, egy „sehol sincs”-nek bizonyul, vagy valamilyen virtualitásban oldódik fel.

 

Nem tudok beszélni tehát a szegénységről, mert nem tudok beszélni a testről. Dadogok: a szegénység a test és a föld, amihez képest minden rendezési terv, minden társadalmi javaslat, minden egzisztenciális tematizálás, minden morális viszonyulás és minden politikai akcióterv jó esetben nagyképűség, rossz esetben gyilkosság. A jóindulat nyelve is könnyen válik a probléma tagadásává, nivellálásává. Minden jóindulat és minden rosszindulat ellenére fönnmarad a szegénység fölöslege. A szegénység, a test szegénysége a szellem, a társadalom, az etika vad területe, amit nem lehet – én legalábbis nem tudok – érvényes beszédmóddal belakni, domesztikálni.

 

És mégis elindulok, el kell indulnom a szegénység teste felé, és azt kérdezem: hol vannak a szegénység testének szellemi tartalékai? Mi az a nem-beszéd, ami nem tagadja, nem felejti el a testet, amiből kihajt? Hol lehet a szegénységről bőségként, tartalékként beszélni? Túl a prédikációk és az egyházpolitikák minden átabota ostobaságán: a böjt, az aszkézis, az önkéntes önsanyargatás, a táplálék szabályos megvonása, a kinézis mint testgyakorlat szavaiban vélem fölfedezni azt az emlékezetet, amely tud a test és a szegénység egyfajta „kultúrájáról”, és amely beemeli a napi létezés ökonómiájába a szegénység gyakorlását. Persze a böjt órája a kísértés órája is egyben: a pusztaságban meg kell küzdeni a nagyravágyás, a bőség és a hatalom zavarának minden csattogó démonával, melyek éppen ott a legéhesebbek. Igen, a szellemekkel, és az olyan szellemi értékekkel is le kell számolni, mint például: haza, család, igazságosság, barátság, tisztelet, egyetértés, szolidaritás, jog stb. Ki dönti el, hogy az, aki mindezeken túljutott, az akkor szent avagy őrült? Vannak szentek, akik böjt utáni őrületükben templomokat rongáltak és ártatlan embereket bántalmaztak, anélkül, hogy tetteiket társadalmi lázadásként lehetne értelmezni.

 

Ki érezte már a testét olyannak, mint ami maga a kiüregesedett éhségdémon?

 

A szegénység teste irracionális, őrült. Nem véletlen, hogy a középkor szellemének kifáradása után, amelynek talán még volt kultúrája, volt valamilyen nyelve a szegénységre, a koraújkorban létrejönnek a nevelőintézetek, elmegyógyintézetek, büntető kórházak, a sok „bolondokháza” a lakott területeken kívül, az erdőkben, majd létrejön a pszichiátria és a szociológia is. Az őrültek, a szegények, a szentek: ők azok, akikre nem igaz az, amit Descartes állított: gondolkodom, tehát vagyok. Ők azok, akik testükkel, idegrendszerükkel cáfolták az ész, a szellem, a társadalom minden törvényszerűségét. Lehet ész nélkül is élni – az is élet, de még milyen. Aztán Marx, Darwin, Freud, Nietzsche után – akiket méltán tarthatunk a test filozófusainak is –, a krematóriumok, a gépek lázadása, a napjainkban visszatérő rabszolgaság intézménye, a klónozás, az ember- és szervkereskedelem, a mérhetetlen mennyiségű élőlénynek (nem csak embernek) okozott testi szenvedés után akkor most hol is tartunk a saját testi szegénységünkkel?

 

Ma már nem csak a testek születését, szenvedését, szabályozását vagy kizárását, elpusztulását ismerjük, hanem már ismerjük az emberi testek művi reprodukciójának technikáját is. Ismerjük a föld testének és az ember testének elpusztításához szükséges legkifinomultabb technikákat. Mindez a technikai tudás nem elég arra, hogy megszeressük a szegénység testét, azt, ami a legközelebb van hozzánk. Az ökológiai katasztrófák, a föld erőforrásainak kimerülése, az időjárási ciklusok kiszámíthatatlanná válása, na meg a cinkelt kártyákkal lejátszott gazdasági válságok idején kellene fölmérnünk, hogy a szegénység: test és föld; az, ami mi magunk vagyunk.

 

Nem tudok beszélni a szegénységről. Tessék barlanglakóvá válni újra, tessék nedves kérget reggelizni, tessék megerőszakoltatni, megveretni, megöletni magunkat, tessék lefeküdni a földre, a betonra, a hóra és mozdulatlanul feküdni ott legalább egy órát. Tessék megpróbálni érezni a szegénységet.

      

       

 

 

 

 

Bejegyzések

A hajléktalan emberek kriminalizációja a mélyülő politikai válság jele

Ma Budapesten konzervatív becslések szerint minimum 3000 ember él fedél nélkül, közterületen, és kb. 6000 ember éjszakázik különböző átmeneti szállásokon (pl. családok átmeneti otthona, éjszakai menedékhely, átmeneti szálló, hajléktalan lábadozó). Ezen kívül, több tízezer ember kénytelen nagyon rossz körülmények között, túlzsúfoltan vagy szívességi lakáshasználóként élni. Valószínűleg Budapesten is több százezerre tehető azoknak a száma, akiket hiteltartozás vagy díjhátralék miatt a lakásvesztés vagy kilakoltatás fenyeget. Az országos adatokat tekintve kb. 30 ezer fő körül van az effektív hajléktalanok száma. Győri Péter lakáspolitikus szerint a lakástalanok száma (akik vagy effektív hajléktalanok, vagy nincs önálló rendelkezésű lakásuk) minimum 1,6 millió fő, míg az otthontalanok száma (akik lakástalanok, vagy rendelkeznek ugyan önálló lakással, de az fizikai színvonala, laksűrűsége miatt nem alkalmas az elemi szükségletek kielégítésére) legalább 3 millió fő. Vagyis a hajléktalanság nem egy törpe kisebbség ügye és nem is deviáns magatartás – ahogyan azt sok politikus állítja – hanem tömegeket érintő probléma, ami a magyar társadalom gazdasági és politikai berendezkedéséből ered.

 

Azok a hajléktalan emberek, akiket a budapesti utcákon, aluljárókban és tereken látunk nap mint nap, csak a „jéghegy csúcsát” jelentik. Annak ellenére azonban, hogy a tág értelemben vett hajléktalanság által érintett emberek viszonylag alacsony százaléka él szó szerint az utcán, egyben ők a legsebezhetőbb és a legnagyobb egzisztenciális és fizikai veszélyben élő csoport is. Az utcán élő emberek jelentősége túlmutat számszerű súlyukon, hiszen a közvélemény és a társadalmi képzelet számára ők azok, akik megtestesítik a „hajléktalanokat”, ezért kiemelten fontos az, hogy a társadalom tagjai és intézményei hogyan viszonyulnak hozzájuk.

 

Az utcán élő hajléktalan emberek évtizedek óta a hatósági zaklatás kiemelt célpontja, aminek fő célja – kimondva vagy kimondatlanul – a közterekből történő eltávolításuk. Egy 2001-es felmérés szerint a megkérdezettek 15%-át bántalmazták rendőrök/biztonsági őrök amióta hajléktalan. Noha frissebb statisztikai adatok (egyelőre) nem állnak rendelkezésre, a fizikai bántalmazás nem az egyetlen – és nem is a leggyakoribb – formája az utcán élő emberek hatósági zaklatásának. Az érintettek tapasztalataiból tudjuk, hogy az utcán élő és/vagy hajléktalannak, szegénynek kinéző embereket sokkal gyakrabban igazoltatják a rendőrök, mint a nem-hajléktalan állampolgárokat és azokat, akiknek látszatra rendezett a szociális helyzetük. A közterület-felügyelők, rendőrök és kerületőrök előszeretettel küldik el a kapualjakban, padokon és hidak alatt alvó embereket. Az akciószerűen végrehajtott aluljáró-tisztogatási programok is hasonló célt szolgálnak: a Közterület-fenntartó a Közterület-felügyelettel és a rendőrséggel összefogva alkalmanként „kitakarít” egy-egy budapesti aluljárót, teret vagy utcát. Ezen akciók során az ott lakókat elküldik, holmijukat pedig gyakran kidobják, vagy megsemmisítik. Az önkényesen és minden jogszerűséget nélkülöző módon végrehajtott kunyhóbontások pedig azt a kb. 1000 embert érintik, akik különböző erdős területeken saját építésű kunyhóban vagy sátorban élnek (ilyen jogszerűtlen kunyhóbontásra került sor például 2011 októberében Zuglóban és ezt tervezi a csepeli önkormányzat is).
A köztéren élő hajléktalan emberek megbélyegzettsége változó előjelű és erősségű reakciókat vált ki mind az állampolgárokból, mind pedig a különböző intézmények és hatóságok képviselőiből. Az állampolgárok reakciói az együttérzéstől a sajnálaton át a megvetésig és az undorig, míg az intézményes reakciók az együtt érző támogatástól a szélsőségesen agresszív zaklatásig és kirekesztésig terjednek. Az alkalmanként igen különböző állampolgári és intézményes megközelítések ellenére azonban a rendszerváltás óta egy egyértelműen negatív, a kriminalizációt előtérbe helyező tendencia látszik kirajzolódni.

 

Míg az 1990-es évek végén jellemzően az empátia és a sürgősség érzete irányította a hajléktalansággal kapcsolatos közpolitikákat (lásd pl. a nagyszabású hajléktalan tüntetések hatására megnyitott első hajléktalanszállókat 1990-ben), addig a 2000-es évekre egyre több olyan jogszabály és intézkedés jelent meg, ami a hajléktalanságot mint rendészeti vagy esztétikai, és nem mint szociális problémát kezelte. 2010-ben például több, mint 40 önkormányzatnak volt már a guberálást vagy koldulást tiltó/korlátozó rendelete. A fővárosi közterek „megtisztításának” programja már Demszky Gábor polgármestersége alatt is megjelent, noha azt végül a központi irányítás és erőforrások hiányában nem hajtották végre teljes körűen. 2009-ben Újbuda polgármestere ún. hajléktalan-mentes zónákat hozott létre, ahonnan a fedél nélkül élő embereket a kerületőrök és a közterület-felügyelők elküldték.

 

A hajléktalan emberek szisztematikus kriminalizációja 2010-ben, a Fidesz-kormány hatalomra lépésével gyorsult fel mind állami, mind önkormányzati szinten. 2010 őszén módosították az építési törvényt, ami lehetővé tette, hogy a helyi önkormányzatok meghatározzák a közterület „rendeltetéstől eltérő” használatát, és tiltsák az utcai hajléktalanságot. Először a fővárosi közgyűlés élt ezzel a lehetőséggel és Tarlós István 2011 áprilisában kezdeményezett rendeletével a főváros összes közterületén megtiltotta az „életvitelszerű tartózkodást”, ami 50 ezer forintig terjedő bírsággal sújtható. A rendelet nem határozza meg, mit jelent az életvitelszerű tartózkodás, így lényegében az eljáró hatósági személyre van bízva, hogy kit és milyen alapon bírságol meg (ez súlyos alkotmányos aggályokat is felvet, amire többek között az ombudsman is felhívta a figyelmet).

 

Oldalak: 1 2
Bejegyzések

A hajléktalan is (volt) ember

 

“Azt gondolom, hogy a hajléktalanság azért egy végtelenül érzékeny probléma a modern társadalomban, mert ha nem felületesen, egy-két mondattal akarjuk elintézni, hanem valóban a probléma gyökeréig akarunk ásni, akkor mind az ember egzisztenciáját, mind a társadalom berendezkedését erősen vizsgálni és (újra)értelmezni kell, ahhoz hogy érdemi kijelentéseket tudjunk tenni.”

 

A múlt heti írásban egy kicsit a társadalom szempontjából próbáltuk megpiszkálni a hajléktalanság problémáját. Most inkább az egyén viszonyrendszerére próbálunk fókuszálni. A fő kérdéskörök, a hajléktalannak mint személynek a helyzete, a hajlékkal rendelkezők pozíciója és végül a döntéshozók problematikája lesz. Igen, ha a hajléktalan ellentettjét vesszük, akkor egy ennyire furcsa terminust kapunk.

Kezdjük a hajléktalanokkal, akikről újra szögezzük le hogy így egy csoportban végtelenül nehéz bármiféle releváns állítást megfogalmazni a csoportheterogenitásuk miatt. Ezért jelen esetben is csak pár nem univerzális tényre próbálnék rávilágítani, és néhány gondolatfoszlányt felvetni. Az egyik a cím magyarázata, mivel sok szempontból ez egy erősen kritizálható megfogalmazás. Arra gondolok egész pontosan, hogy sokan próbálnak úgy tekinteni a hajléktalanokra, hogy ők nem is hétköznapi emberek, hanem valami alacsonyabb létformáját testesítik meg a civilizált embernek, akik elveszették azt a képességüket, hogy a civilizáció részesei lehessenek. Ez minden valószínűség szerint nem így van. Minden bizonnyal vannak személyek, akik betegség, vagy szenvedélybetegség miatt megrendült elmeállapottal élnek hajléktalan életet, de ez más nem hajléktalan embertársunk esetében is előfordulhat. A kettő nem egymás feltétele és összekeverésük jelentős mértékben meggátolja mind a hajléktalanok megértésének, mind magának a hajléktalanság jelenségének a megismerését. Maga a hajléktalan lét sok esetben nagyon is logikus és rengeteg ismeretet magában rejtő racionális cselekvési láncolatot követel meg az embertől. Aki nem hiszi, egy pillanatra álljon meg és próbálja elképzelni, hogy mit csinálna ha ne adj Isten hajléktalanként kellene élnie, hol és mit enne, hol aludna, honnan szerezne ruhát, hogyan közlekedne, ha koldulna, akkor azt hol és hogyan tenné, miként próbálná megvédeni magát az erőszakos cselekményektől stb. A hajléktalan is ember, és egyáltalán nem a civilizáció alatt, hanem csak annak egy végpontján áll. Nem biztos, hogy életkörülményei sokkal rosszabbak, mint egy községi lakosnak, aki munkanélküli, közszolgáltatásokat már nem tud igénybe venni és nincs művelhető földje, viszont van egy lepusztult háza. Nem véletlen, hogy a hajléktalanok a nagyvárosokban, városokban élnek, még akkor is, ha nem ott éltek korábban. A nagyváros az a terep, ahol a leginkább megvalósítható a hajléktalan életforma.

De azért mégis belekerült zárójelben a címbe a volt szó, miért is? Elsősorban arra akartam ezzel utalni, hogy nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a hajléktalanok nagy része nem született hajléktalan. Legtöbbjüknek volt valamiféle nemhajléktalan élete, és az életük folyamán magán vagy társadalmi okok következtében váltak csak hajléktalanná. Könnyen elképzelhető, hogy vannak olyan hajléktalanok, akikkel először életünkben még nem hajléktalanként találkoztunk hanem, mint munkással, tanárral, stb. Akkor még nem tűntek fel, nem gondoltunk róluk semmit. Ugyanolyan embernek tekintettük őket, mint magunkat. Ezért azt is érdemes mindig figyelembe venni, hogy a hajléktalanok jelentős része nem volt mindig kívül azon a társadalmi normarendszeren, amiben mi élünk, ők is ismerik és értik azt. Talán ők is egykor még adtak egy 100-ast egy hajléktalannak. Szóval nem biztos, hogy célravezető a hajléktalanokat más típusú embernek kezelni.

Mit tehetnek azok az emberek, akik nem hajléktalanok, a hajléktalanokkal/ért? Nem célom semmiféle erkölcsi kiskátét összeállítani, pár kérdést próbálnék körbe járni. Főszabályként annyit vetnék fel a fentiek szellemében, hogy viselkedjünk velük úgy, mint emberekkel. Se több, se kevesebb nem szükséges, mivel felelősségünk és lehetőségeink eléggé korlátozottak. Persze, hogy mit jelent emberként kezelni, az már mindenkinek a maga viselkedéséből következik. A legfontosabb, hogy ne kezeljük őket egy egységes csoportnak, és ne tartsuk más embereknek. De azt sem szabad engedni, hogy túlzott frusztrációt okozzanak, hogy azt gondoljuk, személyesen kell nekünk megmenteni minden hajléktalant, ez ugyan egy nemes gondolat, de kivitelezhetetlen és éppen kivitelezhetetlenségében veszélyes is egyben. Szétoszthatjuk vagyonunkat, de ez csak ideig óráig oldja meg a problémájukat. És sokszor a pénznél többet jelenthet a törődés, egy pár szó. Sokat lehet azon vitázni, hogy mennyiben érdemes adni pénzt, vagy élelmiszert kéregetőknek, vagy ezeket az adományokat csak speciális, erre szakosodott szervezeteknek érdemes-e adni. Lehet hallani hajléktalanokat fel- és kihasználó maffiáról, adományokat elcsaló segélyszervezetekről, az aprót a kocsmába vivő csövesekről, stb. Azt mindenkinek magának kell eldöntenie, végiggondolnia, hogy ha akar, akkor miként próbál meg segíteni embertársain. Nem gondolom, hogy lenne egy minden esetben, és mindenki számára üdvös forma, és azt sem, hogy ne lehetne bármilyen jó szándékkal visszaélni. Lehet félni és félteni az adományokat, de a félelem miatt nem segíteni, talán még rosszabb, mint átverés áldozatának lenni. Ugyanakkor ameddig lehetséges, és tolerálható, próbáljuk meg elfogadni azt az életformát amit élni kényszerülnek, nem azért mert ez egy jó életforma, hanem azért mert ez egy szükségéletforma, a hajléktalanság felszámolásáért tegyünk, ne a hajléktalanok ellen. Ne akarjuk büntetni őket, azért amik, amíg azt tisztességgel viselik. Fel kell tenni a kérdést, miért lehetséges a hajléktalanság, és mit jelent hajléktalannak lenni. Ha foglalkozunk ezekkel a kérdésekkel, akkor nem a hajléktalanság problémájának a kérdését fogjuk megoldani, hanem a saját életünk, és a saját világunk fog tisztábban látszani előttünk. Azt gondolom, hogy a hajléktalanság azért egy végtelenül érzékeny probléma a modern társadalomban, mert ha nem felületesen, egy-két mondattal akarjuk elintézni, hanem valóban a probléma gyökeréig akarunk ásni, akkor mind az ember egzisztenciáját, mind a társadalom berendezkedését erősen kell vizsgálni és (újra)értelmezni, ahhoz hogy érdemi kijelentéseket tudjunk tenni. Ellentmondások, és burkolt féligazságok bukkannak elő, amelyeket ha lehet, akkor nem ártana tisztázni. És egy nagy kérdés, erre mikor kerül(het) sor.

És végül kicsit gondoljuk végig a politikai döntéshozók kérdését, mi az amit elvárhatunk tőlük, ha a hajléktalan kérdés kerül elő. Azt gondolom, hogy két szempont mindenképpen elvárható. Az egyik, hogy ne egyedi problémakánt kezeljék a kérdést, hanem inkább a kollektív nézőpontból hozzák meg a döntéseiket. Ez talán szembe megy az eddig leírtakkal, de itt arra gondolok, elsősorban, hogy a múlt heti írásban felvetett szempontokat vegyék figyelembe. Egy politikusnak mindig az egész közösség érdekeit kell szolgálnia, és nem egy partikuláris csoportét. A másik fő szempont viszont, hogy sosem szabad elfelejteniük, hogy a hajléktalanok is emberek, annak a társadalomnak az emberei, amiben élünk, ennek köszönhetik életformájukat, és nem lehet eltekinteni emberi méltóságuktól. Ezenkívül pedig ugyanannak a politikai közösségnek a részei, aminek a politikusok a vezetői, így a politikusoknak az ő alapvető érdekeiket is figyelembe kell venniük, és érvényesíteniük kell. Egy jó politikus nem mondhat le a saját politikai közösségének egyetlen tagjáról sem.

Ebben a két felvezető írásban csak pár szempontot próbáltunk felvillantani, amelyek a hajléktalanság nagyon komplex, érdekes és egyben szomorú állapotából következnek. Reményeink szerint egy nagyon impresszív beszélgetést tudunk folytatni erről a témáról meghívott vendégeinkkel és a közönséggel a február 11-ei ÚjNautilus esten, ahova minden érdeklődőt nagy szeretettel várunk.

Bejegyzések

Hajléktalanság madártávlatból

 

A hajléktalanság, az utcánélés egy nagyon bonyolult, és szövevényes társadalmi jelenség, amely  körültekintő, és minden apró részletet végiggondoló hozzáállást követel. Jelen írás ennek jegyében próbál, a teljesség igénye nélkül felvetni pár problémát, egyben ráhangolni az ÚjNautilus közönségét a február 4-i rendhagyó hajléktalan estünkre.

Ha a hajléktalanságot mint társadalmi jelenséget akarjuk megragadni, akkor nagyon fontos, hogy válaszoljunk egy kérdésre: társadalmi berendezkedésünknek kiküszöbölhetetlen része-e a szegénység, munkanélküliség, vagy nem, ezek egy szép napon el fognak tűnni, amikor már annyira kiforrottá válik társadalmunk. Esetleg ezzel ellentétben inkább úgy gondoljuk, hogy nem lehet garantálni, hogy egyszer elérjünk, és onnantól fenntartsunk egy olyan rendszert, ahol minden munkaképes ember számára van munkalehetőség, vagy éppen tisztes megélhetést biztosító szociális ellátórendszer. Ennek a kérdésnek az eldöntése a hajléktalanság problémájának a megoldásában kulcsfontosságú, könnyen félreértésekre adhat okot, ha nem tisztázódik, ki milyen társadalomképpel rendelkezik.

Maradva a társadalomelméleti talajon, azon is érdemes elgondolkodni, hogy mennyiben tekinthető a hajléktalanság a társadalmon belüli individualizálódás egy kikerülhetetlen velejárójának. Természetesen nem abban az értelemben, hogy ez lenne az egyetlen ok, amely a hajléktalanság hátterében áll. De vajon akkor is ilyen jellegű probléma lenne, ha erős és kiterjedt családok lennének, erős közösségi normák, amelyek jobban szabályozzák az emberek életét, ugyanakkor megtartó potenciállal, és kötelezettségekkel is rendelkeznek? Mennyiben képesek ma megtartani embereket a saját családjuk, környezetük, hogy ne kerüljenek az utcára? És ha a családok, közösségek elvesztették ezt a képességüket, akkor vajon van-e valami más, ami pótolja azt?

A hajléktalanok problémája már annyiban is társadalmi probléma, hogy a társadalom számára mindenképpen problémaforrásként jelennek meg, mivel nem a társadalmon kívül él a hajléktalanok nagy része, és jelenlétük zavaró tényezőként hat a többi emberre. Így a társadalomnak nincs más választása: vagy elviselnie kell a hajléktalanság jelenlétét, vagy erőfeszítéseket tennie, hogy kezelje ezeket a problémákat. Legjobb esetben megszüntesse magát a hajléktalanságot, legrosszabb esetben a hajléktalanokat. Jelen társadalomban szerencsére a legrosszabb eset fel sem merülhet, így ezzel ne foglalkozzunk, és a legjobb eset sem tűnik a következő egy-két év fejleményének, így az utópiák felvázolásától is tartózkodnék. Három esetet vázolnék fel.

1. Az első, hogy a társadalom nem foglalkozik a hajléktalanokkal, próbál tudomást sem venni a jelenségről. Ennek azonban komoly veszélyei vannak abban az esetben, ha a hajléktalanság nem csak egy extrém szituáció, mivel ebben az esetben növekedni fog a hajléktalanok száma, és egyre több kikerülhetetlen problémát fognak okozni, a közegészségügytől, a rendőrségen keresztül, a tömegközlekedésig. Ezek mind-mind súlyos összegekbe fognak kerülni, amely összegeket a társadalomnak kell kifizetnie.

2. A második esetben a társadalom úgy dönt, hogy rendészeti kérdésként kezeli a hajléktalanságot, és megpróbálja elzárni a hajléktalanokat. Ennek, túl azon hogy morális problémákat vet fel, szintén komoly anyagi vonzata van, mivel az elkülönítés helyét létre kell hozni, üzemeltetni kell és a most már exhajléktalanokat el kell tartani. Ugyan lehet ezeket a költségeket a hajléktalanok dolgoztatásával csökkenteni, de az már erősen közelít a rabszolgaság felé, így megoldásnak nem megfelelő, továbbá a demokráciát komolyan megkérdőjelezi, ha bizonyos embereket egzisztenciális helyzetük miatt büntetünk.

3. Harmadik esetben kiépít a társadalom egy nagyon kiterjedt hajléktalanokra szakosodó ellátórendszert, amelynek keretében a hajléktalanság hátrányait csökkentik. Ugyanakkor ezáltal könnyen nem csak a hajléktalan létben erősítik meg az oda kerülőket, hanem a nagyon jó segélyrendszerrel még kedvezőbbé is tehetik a hajléktalan létet a szegényes hajlékkal rendelkezők életkörülményeihez képest, melynek következtében az utóbbi helyzetben lévők átváltanak az előbbi pozícióba. Minden valószínűség szerint ez a legköltségesebb eljárás a három felvázolt közül. Nagyon úgy tűnik, hogy sehogy sem jövünk ki olcsón, ha már vannak hajléktalanjaink. Mégis ebben a kérdésben valamilyen irányba tartania kell a társadalomnak.

Merre tartanának a hajléktalanok? Ez már abból a szempontból is érdekes felvetés lenne, mivel megválaszolása valószínűleg rámutatna arra a tényre, hogy nagyon differenciált a hajléktalanok, erősen külső szemlélő szempontjából meghatározott kategóriája. Mennyiben lehet összehasonlítani a dolgozó hajléktalant a koldulóval, a szenvedélybeteget a tönkrement családdal, a nevelőotthonból kikerült fiatalt a családjától elszakadt nyugdíjassal? Az életforma szerinti hajléktalant az átmenetileg hajléktalantól? Mennyiben érdemes ezt a fogalmat használni, és milyen körben? Könnyen lehet, hogy az utcán „egykisaprót” kérő illető effektíve nem is hajléktalan, mert van egy lepusztult, közművekről lekapcsolt lakása.

Egy biztos, a hajléktalanság Magyarországon nem az elégtelen lakásszám következménye. Ugyanakkor az egy merőben érdekes kérdés, hogy miként lehetne feloldani az üres lakás, hajléktalan ember dilemmáját. Ha valaki rászorultsági alapon kap lakást, az mindig kényes téma, mert a lakásállomány nagy része magántulajdonban van, aminek kisajátítása a magántulajdon megsértése. Ezenkívül pedig egy lakást nem csak megszerezni/megkapni kell, hanem fenn kell tartani, aminek biztosítása elégséges jövedelem nélküli személyek esetében nehezen elképzelhető. Így a bérleti rendszer sem minden esetben megoldható. Felmerülhetnek még vidéki használaton kívüli olcsó házak mint lakhatási lehetőségek. Ennek a hatása csak annyi lenne, hogy eltüntetné a hajléktalanokat a városból. Tulajdonképpen csak egy problémát oldana meg, a fedél kérdését, de a mai magyar vidék helyzetéből következően a munkaszerzést, és egy önfenntartó életvitel kialakítását inkább gátolná. Lehet ugyan arra gondolni, hogy vidéken van lehetőség földet művelni, akár csak a konyhakertben, de ehhez szakismeret, és szerszámok szükségesek, ezeket is meg kell szerezni, a veteményes, tyúkól, stb. használatba helyezése előtt.

Visszatérve a városba, azon is el lehet merengeni, hogy mennyiben okoznak problémát hajléktalan társaink életünkben. Nyilván sokakat zavar a kéregetés, kukázás – ezek nem feltétlenül csak hajléktalanokra jellemző cselekvések – a padon alvás, parkokban élés, stb. Azonban azt is el kell fogadni, hogy a város azé, aki használja. És általában nem a hajléktalanok űzik el a rendszeresen a területet használókat, hanem inkább az a jellemző, hogy a kihasználatlan területeket veszik csak igénybe. Vajon, ha aktívabban kihasználnánk a közterületet, akkor is ezeken a területeken élnének a hajléktalanok, nem hiszem. Itt inkább arról van szó, hogy a hajléktalanság más társadalmi problémákra is rámutat, de nem térnék el a tárgytól. Csak annyit szerettem volna felvetni, hogy a térhasználat sok társadalmi kérdést világít meg, tesz láthatóvá. A hajléktalanok azokon a területeken jelennek meg, amiket a többségi társadalom csak periférikusan használ, de ez akkor is így van, ha a helynek magas presztízse vagy fontos szerepe kellene, hogy legyen. Így jelennek meg a senki által nem használt parkokban, a benzinfüstös nagykörút padjain, vagy a lepusztult aluljárókban…

A hajléktalanság komplexitásából csak kis szeleteket vettem most itt fel, és nem is tértem ki a hajléktalanság egyéni drámájára, pusztán a társadalmi vetületét próbáltam kicsit körbejárni. A jövő héten az egyéni viszonylatokra próbálok majd kitérni, hogy aztán február 4-én egy közös beszélgetésen sokoldalúan elmélyedhessünk, ebben a bonyolult és szomorú témában.

 

Bejegyzések

Viasz

Neked mondom, hátha én is tanulok belőle…

Az az igazság, hogy minden téren, minden problémában egyre inkább tehetetlennek, ezért marha feleslegesnek érzem magam.  Tehetségtelennek. Persze, az én koromban már nem engedheti meg magának az ember, hogy képtelennek tartsa magát az írásra. Ez már műveltség, önfegyelem, akarat és tudás kérdése is. Az embernek tudnia kell leszarnia a saját elképzeléseit, a világ állását, az ország hangulatát, a saját lehetetlen anyagi állapotát. A profi az profi. Az ír, ha kell ha nem, majdnem olyan már, mint a dilettáns, aki szintén. Ha kell, ha nem. Fossuk a szót. Ugyanakkor a tehetséges ember nem azért ír, hogy úr legyen, nem is azért, hogy megjelenjen, hogy olvassák, hogy valami hatást gyakoroljon a

 

világra… nem. Akkor? Miért? Ki tudja már, minek ír, aki írni tud? Talán megszokásból. Muszájból. Sorsból. Hitből? Tehetséges ember nem a sikerre megy. Tehetséges ember nem megy már semmire.
Bár a siker csak annyi, amennyit a közönség belőled megért, és az nagyon kevés. Így mondja Márai. De már közönség sincs.

Elmondom mi van.

Negyvenkét éves vagyok, és van egy rossz mosógépem. A kedvesemhez hordom át a szennyest. Mert van kedvesem. És persze van egy lakás, ahol a rossz mosógépem áll. Tehát van fedél a fejem a felett. Nincs lakáshitelem. Ez tehát nem panasz. Csak tény. Hogy máshová hordom a koszos ruhát. Ahogy ma mindenki. Képletesen persze.

A liberális értelmiség a “nácikhoz” viszi. Akiket lenáciznak – ha azok, ha nem -, kézenfekvően a zsidókhoz. (Elgondolkodom, vajon ezt is idézőjelbe kéne-e tennem, hogy értsd, nem vagyok antiszemita. Mégsem. Ez nem szitokszó.) Persze, nem mindenki olyan, mint a kedvesem vagy édesanyám, nem mossák ki a másik szennyesét, explicite a magukét sem.

Kurva nagy kosz van.

És ahol kosz van, ott kosz van a fejekben, a kéz redőiben, ott kosz van a tiszta lapban. Egy mondat. Érted? Dehogy érted, testvér! Nem a zsarnokságra gondolok. A szó szoros értelmében arra gondolok, hogy ma, amikor mindenki olyan végtelenül tehetséges, művelt és okos – és mind megírja, hogy a többiek miért nem tehetségesek, műveltek és okosak – én nem tudok már leírni egy mondatot félelem nélkül. Nem megtorlásról tartok, Te rajtam nem tudsz semmit megtorolni. Attól félek, hogy tehetségtelen és alkalmatlan vagyok, mert nem szándékolok szónoklatokat mondani, hadüzeneteket írni, tréfás metaforákba csomagolni az ellenvéleményemet. (Elegem van a súlyos bizánci gesztusokból, szépek, de romlottak, szívtelenek. Nem festményeket kell megrendelni, hagyni kéne az életet megfesteni. Elegem van a nérói őrületből, a pusztulás pompájából is.) Sem elég laza, sem elég patetikus nem vagyok. Hogy értsd, elmondom mi történt tegnap. Éjjel jöttem haza Óbudán, kezemben három sajtburger- az én vétkem, az én igen nagy vétkem, s hozzá utolsó forintjaim! – , sorban álltam miattuk az autók között – még ez is! -, amikor is az Újlaki templom után egy garázs lejárat lépcsőin, a meleg léghuzatban félig éber, félig alvó hajléktalanokat pillantottam meg. A szemem sarkából. Tovább mentem, vitt a magam éhsége, fáradtsága – egész nap próbáltam elintézni valamit, valaminek a létrejöttét megalapozni, persze nem sikerült semmi, semmi nem úgy sikerült, hát ittam, na, ittam -, nem akartam törődni velük. De éreztem, hogy az egyik csak néz utánam. Nézte a zacskót, a három hamburgerrel. Nézte, hogy hogyan fogok majd enni. Nézte, hogy böfögök utána, jóllakottan, a kötelező cigaretta előtt, az ágyban, a kedvesemnél mosott tiszta ágyneműn. Én azt hiszem, ez a nézés állított meg. Visszafordultam, a hamburgereket megosztottuk. Ő enni kezdett. Én tovább indultam haza. És nem beszéltünk. Ha ezt a csendet meg tudnám írni, akkor tehetségesnek tartanám magam. Akkor úgy érezném, hogy érdemes. Akkor is, ha nem közölnek sehol. Ha közölnek, de nem fizetnek érte. Ha nem értenek, akkor is. Ezt a csendet… Amit csak csámcsogás és cipőkopogás zaja tör meg. Kicsit később. De én félek attól, hogy ezt a csöndet nem tudnám megírni. Ehhez a csöndhöz, amire szükségünk volna, egyként magyarnak, ehhez én kevés vagyok, barátom. Ehhez már kellenél Te is.  Most nem tudom, megértesz-e engem, vagy csak jár az agyad, hogy miről is próbálok beszélni…? Pedig éppen azt mondom, hogy próbálj megérteni. Anélkül nem megy. Én nem fogok visszaköpni, ha leköpsz, amiért azt állítom, hogy olyan világban élünk, amiben Kertésznek is, meg Csurkának is igaza van. Olyan ez, mint a lágy viasz. Mindenki ujja nyomot hagy benne. (A dilettáns kommentelőből előtör az intellektuális fenevad, és saját létbizonytalanságának félelmeit gépeli ki magából lázas indulattal. A profiból meg elősettenkedik az ősember. A művelt zombi. A horda szónok. Vagy az in usu hordár.) De miből fakad ez az egymás elleni felzúdulás? A( új) magyar demokrácia pubertáskorából? Ebből az énkép alakító, önmagát kereső, drámai harcból és analízisből, melyben mindenki eszeveszetten keresi önnön identitását, eredetét, múltját, az ősei múltját, amiket mind elvettek tőle, amiket mind letagadtak előtte, amiket mind elfojtott magában, mint egy gyerekkori traumát? Vagy a kultúra hiányából?
(Nemzetinek lenni nyelv, kultúra dolga. Nemzetinek lenni az anyaföld fogalmának megértése is. Azé a földé, mely etet, amiben őseid nyugszanak, ami nyelvnek és kultúrának hazát (házat) adott. Nemzetinek lenni – megérteni a nemzet tagjait. Az ősök őseit, a múltat. Én tudom, hogy nem mindenki tehet arról, ha hontalanná válik a hazájában – elszakítják a gyökereit. Nincs szülőföldje, csak lakáscíme, valahol, bárhol, ahová elsodorta a gond. “A vidéki, aki a hazáról kezd beszélni, az előbb utóbb a szülőföldre, a “szűkebb pátriára” lyukad ki: egy falura és legeslegvégül egy udvarra, onnan a konyhán át egy kétablakos szobára, amelyben anyja nyelvét megtanulta.” Így ír Illyés. És gyanítom, a világ is ebből a házból megismerhető, “széles gyűrűkben”, “mint a hullám a vízbe dobott kavics körül”. S aki maga sem tudja honnan való, azazhogy micsoda, honnan tudná az másról, hogy miféle, s hová való. Határtalanok vagyunk és boldogtalanok. Tantaluszi kín. Mindent megkaphatunk, de semmink sem marad. Személyes ügyünk a történelem, cserébe nem vesztettünk mást, csak személyes életünk. S ez nem pusztán belügy, azt hiszem.)

Ma mindenki ahhoz beszél, aki meghallgatja. Ha azt mondom: nemzeti, mindenki érteni vél valamit. Egészen meglepő élmény, amikor nem. Amikor egy ember, mondjuk Badacsonyban az egyik borozó előtt, nem ért ezen semmit. Ez neki természetes. Sem cinkosság, sem cinikusság nem tör ki belőle. Egyszerűen nem döbbenti meg, hogy magyar. Ez persze nem túl korszerű. Olyan tizenkilencedik századi stichje van. Szóval. Érezni igen kevesen érzik, hogy a szó, ez a múlt, ez a történelem, ez a kultúra mit is jelent. (Persze ma nem sikkes megértőnek, figyelmesek, gondolkodónak lenni, még egy opportunistának is magasabb erkölcsi státusa van, mint annak, aki igyekszik elválasztani az ocsút a tiszta búzától. Nehezebb is, mint szériában zsidózni és fasisztázni, az igaz.) Na, azon kevesek csöndje, amit nem tudok szavakba önteni. Abban a józan, szeretetteli csöndben nem hallatszik sem az amit én mondok, sem az, amit Te. Hiába is ordibálunk. Az a csönd más.

Van más csönd. Zajos és makacs és fiatal. Elmondom ezt is. A Pesti Magyar Színházban jártam nemrégen, egy, az Akadémia megmentésére rendezett gálaműsoron. (A gálára nem ültem be, bevallom fáradt voltam hinni, fáradt voltam, ha most szégyenlem is.) Maradtam a “Gobbiban”, a kis sarki művészcsehóban. Maradtam az ott lármázó ifjúság között. Az első, amit megláttam  a falon, a Megmaradni plakátja volt. Csurka István írta, 1988-ban. (Tanult publicista ilyenkor odaírja, hogy “no comment”, művelt pedig azt, hogy (sic!). Hát (sic!). Én tudom, hogy már akkor háború volt. Én tudom, hogy háború van az Új Színházért, a Pesti Magyarért, a magyar drámáért, a magyar kultúráért, de még emlékszem arra, hogy akkor béke is volt. Béke és Advent a Hargitán. És valahol béke van ma is. Azokban a zabolázhatatlan “gyermekekben”, akik ott a Gobbiban, ott a Pesti Magyar színpadán, a bölények nyomában a lépcsőfordulóban színházról, életről vitáztak, egyetlen nagy, szerelmes háborúban. Mert abban a háborúban igenis béke van. Nem zsíros, fáradt, füstös, áporodott ügyeskedés, kémek és szárnysegédek játékai, nem “odamondások” és cáfolatok, nem sértődések és ellentámadások, hanem virtus. Hit, akarat, álom zajgása. És ebben a zsongásban, ebben a hangzavarban az emberben csönd terem.

Hát ezekben a csöndekben még azt is elhiszi az ember, hogy nagyon, halaszthatatlanul fontos, hogy nekiveselkedjen megint. Hogy írjon. Csak lassan. Csak keveset. Abban a csöndben végre újra egyértelmű a gondolat, mint viaszban a kanóc. Abban elővilágol valami újra, apró fénnyel, persze, mint gyertyán a láng.

Abban a csöndben nem érzi feleslegesnek magát az ember, mert tudja, hogy ami felesleges, az mind kívül maradt.