Címke: esszé / publicisztika

Bejegyzések

Miért nem ő…?

Interjút készítve egy hetilap felvetette a kérdést: miért pont József Attila? Miért József Attilában vagyunk közösek? Hogy lehet, hogy ő az utolsó és ma talán az egyetlen „nemzeti költőnk”?     

            Persze ilyenkor az interjúalany bambán maga elé bámul, és próbál valami „értelmeset” összeszedni: Ööööö, Üüüü, Fhúúúú…..

            Én sem tettem másként.

           

Pedig felnőtt fejjel kétszer is találkoztam József Attilával, a nyolcvanas évek végén az öreg Németh G. Béla kurzusain és a rendszerváltás idején, a Pataky István Híradásipari Szakközépiskolában. A két találkozás közül az utóbbi volt a meghatározó. József Attila nélkül én – a tanítványaimnál öt-hat évvel idősebb fruska – még csak rendet sem tudtam volna tartani. De elég volt két-három sor az Ódából, a Téli éjszakából, és rögtön „megkomolyodtunk”: a levegő nehezebb, de áttetszőbb lett – később soha nem éltem át ilyen nagy, közös versélményeket.

            Nagyhangú, szakadt farmeros, cinikus, fülbevalókkal, biztosítótűkkel díszített fiúk voltak, nagyon értelmesek. Többségében kőbányai munkáscsaládok fiai. Ahhoz is volt elegendő eszük, hogy felismerjék, hogy 89-ben „nem az ő idejük jött el”. József Attila, a mi József Attilánk az ő nevükben beszélt a vesztesekhez. És ahhoz is értelmesek és érzékenyek voltak, hogy felismerjék, a kortárs irodalom nem hozzájuk szól, nem róluk beszél, nem tart igényt rájuk:      „Igen, tényleg jópofa dolgok ezek, de nekünk mi közünk ehhez, tanárnő…?”

            Én sem tudtam megmondani. De persze lelkesen elősoroltam az összes egyetemen tanult közhelyet. Órákig vitatkoztunk a Zalka Máté tér aluljárójában, és büszkén jelenthetem ki, a legtöbb szópárbajt megnyertem. De megtéríteni mégiscsak ők térítettek meg.  A „Zalka” óta én is azt gondolom, nyíltan vállalt identitás és felelősségvállalás nélkül nincs irodalom. Olyan irodalom, amit mi szeretni tudunk.

 

Ám teljesen naivan azért arról is meg voltam győződve, hogy a „fiúk” József Attila-kultusza azért mégiscsak a baloldali meggyőződésükkel függ össze. De rosszul gondoltam. 2009-ben egy recenziót állítottam össze a Kairosz Kiadó Miért hiszek? sorozatából, ahol többnyire idős jobboldaliak (köztük rengeteg pap, orvos, sok bevallottan „jobbos” művész és feltaláló) vall hitbéli kötődéseiről. A vallásos élményeket gyakran irodalmi szövegekkel illusztrálták, Pilinszky-, Reményi-, Babits-, Wass Albert-, Ady-, Márai- és – láss csodát! – József Attila-szövegekkel.

            Hát hogyan? Ilyen befolyása lenne az iskolai oktatásnak? Az ő tanárnőjük is a „Zalkában” tartotta a pótórákat? Vagy inkább arról van szó, hogy a XX. századi Magyarországon senki nem nőhetett fel az egzisztenciális magárahagyottság élménye nélkül? Se kitelepített tisztviselő-gyerek, se a családjával megalázott parasztfiú, se „elvhű” munkásgyerek?

            De miért pont József Attila? Miért nem más? Mondjuk Petőfi Sándor? Nekem ekkor tűnt csak fel, hogy az irodalomtankönyvek régi nagy sztárjában, Petőfi Sándorban milyen kevesen ismernek magukra…

            Pedig Petőfi is nagyon sok modern izgalmat kínál az olvasóknak. Ismerd meg a groteszk humorát, kapargasd meg a transzcendenciához való viszonyát, olvasgasd a Felhők-ciklus gyöngyszemeit! Petőfi hihetetlenül ellentmondásos, sziporkázóan sokszínű alkotó volt – de különös módon nem ezt a Petőfit szerették a XIX. századi olvasók és a Petőfi-utánzók. Őket Petőfi gátlástalan nyíltsága, egyszerűsége, népiessége bűvölte el.

            Szabó Magda Régimódi története a Petőfi-recepció érdekes dokumentuma is egyben. A regény a „48-as köznemesség” öncsalását a Jablonczayak három nemzedékének Petőfihez, a Petőfi-eszményhez való viszonyában is tükrözi, még ifj. Jablonczay Kálmán Petőfi modorában írt verseit is közli. A Jablonczayak, ezek a szifiliszes, tönkrement, kegyelemkenyéren élősködő szélhámosok Petőfi mintájára próbálnak meg érezni és gondolkodni – de ezt már nem lehet: a kiegyezés kora teljesen másféle, mint a „boldog ifjúkor”, az öröknek hitt negyvennyolc. A Jablonczayakat ez az örökös öncsalás teszi annyira groteszkké.

            Mert a „nemzeti költők”, a mi költőink az önmeghatározás gesztusait is közvetítik. Nemzedékek szereplehetőségeit, mozdulatait alakítják. Ezért tartom veszélyesnek, hogy miként a szegény Jablonczayaknak, nekünk sincs „kortárs költőnk” – olyan költőnk, akiben mindannyian ki– vagy megegyezhetnénk.

 

 

De miért változnak ilyen lassan a költőeszmények?

            Talán mert a kánonok mozdíthatatlanságához kőkemény emberi érdekek is fűződnek. Az irodalomtörténet-írás Trónok Harca is egyben. Pályád kezdetén kiválasztasz egy fiatal írót? Akkor ne tűrd, hogy mások jelentéktelennek nevezzék. Azt se tűrd (vagy legalábbis ne vedd jó néven), hogy más irodalmárok más írókat szeressenek. Mert ha ez megtörténik, akkor mindenből kevesebb jut neked: pénzből, hatalomból, tanítványokból, ösztöndíjakból …

            De magát az irodalmat mégsem lehet eléggé kordában tartani. Hiszen láss csodát! Petri György halála után jó sok évvel megint divatba jött politikai verseket írni. És ma már akkor sem hozol szégyent valamelyik kedvenc költődre, ha hazafiasnak nevezed. De a jelen átalakítása – mégoly lassú, mégoly kényszerű átalakítása – is persze a múlttal kezdődik. Hiszen a mai elsőkötetesek mellett mindig új régiek is születnek

            Az utóbbi évek egyik legfurcsább fejleménye Tormay Cécile rehabilitációja. Pedig az irodalomtörténészek többsége szinte mindent elkövetett ez ellen: agyonhallgatták, aztán önállótlan, mások irányította dühöngőnek láttatták – furcsa ez az „önállótlanság” egy pártfogók nélkül is nemzetközi kapcsolatrendszert felépítő írónő esetében. Tormay reneszánszának kétségtelenül van egy kulturkampfos hátszele – de ha már nem tudunk kitörni a bal-jobb szembenállásból, és úgyis divatba jött a nyíltan politizáló irodalom, akkor vajon nem lenne jobb újra felfedezni az agyonhallgatott nagy baloldali írókat? Galgóczyt, Tart, és igen… Móra Ferencet is?

            Mert az elmúlt húsz év egyik legrosszabb öröksége, hogy karakán politikai állásfoglalással rendelkező írókat semmitmondó, a l‛art pour l‛art-os irodalmi ízlésnek is megfelelő címkékkel hatástalanították: „a számkivetettek írója”, „a gyerekek írója” etc. Mintha a társalmi identitás, a politikai önmeghatározás szégyen lenne, merénylet a szépirodalom ellen.

            De az emberek nem ilyen könnyen manipulálhatók. Ha ez így lenne, akkor már régesrég a legjópofibb költők és a legérzékenyebb költőnők országa lennénk, nem pedig (még mindig) József Attiláé. No de tulajdonképpen mit is olvasnak az emberek? Mi alakítja manapság az olvasási szokásokat? Csak az íróknak van joguk duzzogni, nem a kritikusoknak, ámde mi mégsem tudjuk, a magyarok mit és mért olvasnak. Wass Albert kultusza például biztosan nem vezethető le az irodalomtudomány belső csatározásaiból, de azért jó lenne tudni, mi az, ami a kortárs irodalomból olyan látványosan hiányzik, amely egy régi bestseller-író rehabilitálását szükségessé teszi…

            És milyen jó lenne értő és értelmes (nem pökhendi, nem lekezelő) kritikákat olvasni az Ulpius-ház nőíróiról, Fejős Éváról, Vass Virágról! Egyáltalán a mai bestsellerírókról. De „nívós” folyóiratok egy bizonyos szint alatt nem közölnek irodalmi kritikákat. Ez persze az olvasók százezreit nem zavarja – ők már úgyis más fórumokból tájékozódnak.       

            Az olvasók amúgy ritkán akarnak igazságot szolgáltatni, az irodalomtörténet-írás tévedéseit korrigálni (habár a durrbeleapofájába-kritikák tényleg nagyon kontraproduktívak, ezek valahogy még mindig hatnak, még ha a szerző szándéka ellenére is). Ámde ki az, aki azért olvas egy költőt, mert egy másik eddig „igazságtalanul” háttérbe szorította? Ha a Bujdosó könyv nem kínálna számos érintkezési pontot az ezredfordulós magyar prózával (Tar, Krasznahorkai), vagyis ha nem lehetne akár regényként olvasni, akkor sokkal kevesebben vennék a kezükbe.

            Ennek ellenére én nem nagyon hiszem, hogy Tormay egyszer nemzeti klasszikus lehetne. Nemcsak iszonyatos – időben amúgy változó – politikai nézetei miatt, hanem mert kevés közös érintkezési pontot kínál a különböző hátterű olvasóknak. És ez talán igaz az utóbbi húsz évben újrafelfedezett klasszikusok többségére is.

            Nagyon kevés író lehet „mindenkié”. És annál is kevesebb költő. Ezért is helyes, hogy a költészet napja József Attiláé, egyelőre csak József Attiláé. Vagy ha nem is helyes, nem tudunk, mit tenni.

            Mert ugyan miért lenne természetes, hogy csak a számkivetettség-élmény, a csalódás, a közös kétségbeesés egyesít bennünket? Nem kellenének más költők is? És persze más közös élmények? Olyan „nagy”, ha tetszik, nemzeti költők, akik a nyílt lázadás, a vallásos élmény, a humor vagy a pátosz közös élményével is megajándékoznak bennünket.

            Költőket ide…!

           

Bejegyzések

„Se lopók, se telhetetlenek…” (1Kor 6,10.)

Volt ez a könyv, amit egyszer nagyanyám adott a kezembe az egyik nyáron, még gyerekkoromban. Valami Károli nevű ember írta. Vagy fordította. Az most mindegy. Különböző anekdoták voltak benne egy figuráról. Egész érdekesnek tűnt egy darabig, de elég hamar ráuntam. Soha sem olvastam bele mamámnál. Jobban lefoglalt, hogy fára mászni tanítsak egy kutyát, a konyhaasztalnál ücsörögjek, vagy azt nézzem, ahogy öregapám ultizik. Nemrég találomra felcsaptam ezt a könyvet.

 Egy rövid történetnél nyitottam ki, melynek a főhőse egy pali volt. Ha jól emlékszem, Saulnak hívták. Szóval ez a Saul sétált egy úton, ami Damaszkuszba, vagy hova vezetett, és közben egy hang megszólította. Azt kérdezte: „Saul, Saul miért kergetsz engem?” Mikor Saul rákérdezett, hogy ugyan már, te meg ki vagy, a hang válaszolt neki. Mondta, hogy ő az Úr. Aztán így folytatta: „Kelj fel és menj be a városba, és majd megmondják néked, mit kell cselekedned!” Később Saul nevet változtatott, (hatalom híján csak a sajátját), és ennek az Úrnak az egyik első embere lett. Teltek az évek, évezredek, az emberek jöttek-mentek, térültek-fordultak az úton, de ennyi port rég nem vert fel senki rajta, mint mostanában. Napjainkban is ugyanúgy kezdődött az egész. Volt  benne egy pali, egy Saul, egy Paulus, egy kicsike Pál. Ő is sokat harcolt életében, de főleg a páston. Éppen azon gondolkodott az úton, hogy a szélrózsa melyik irányába induljon, mikor egy hang így szólt hozzá: „Kelj fel és menj be a palotába, és majd megmondják néked, mit kell cselekedned!” Pál kivívta magának. Csak ebben a korban, és ebben a kortárs pálszerepben a korinthusiakhoz írt első levél értékei lecserélődnek, főleg az első. A hitet felváltja a hitelesség, melyet a kis Paulus a történet végére (mindjárt meglátod) elveszít. A szavai hiteltelenek lesznek, a hívei hitetlenek.

A régi Paulus apostol lett. A legkisebb az apostolok között, ahogy azt magáról mondta, mert állítólag úgy érezte, legalábbis nagymamám könyve szerint, bár tudjuk, hogy a szépirodalom a hazugság művészete, szóval úgy érezte, hogy nem méltó a címére. A kortárs Saul azonban nem tudott, nem is akart magától fordulni azon a bizonyos úton, ezért mások fordultak helyette, segítették a fordulást, egyes források szerint a korinthusiak, galíciaiak, sőt néhány kutatás bizonyítékai alapján még a thessalonikaiak között is akadt már bőven Saul előtt valaki, aki megfordult. Néhány bibliakutató statisztikája szerint az új Saul fordulása így néz ki: a száznyolcvan fokból százhúsz egy korinthusi Józsué nevű ember fordulásán alapul, negyven fok a fordulásból lépésről lépésre megegyezik egy galíciai férfi, valamilyen Áron fordulásával, a maradék húsz fokból tizenhárom és még egy fél fok egy thessalonikai bölcs lába nyomán történt. A kortárs Szentírásban pedig ez áll:

„És amint méne lőn, hogy közelge Damaszkuszhoz, nagy hirtelenséggel fény sugárzá őt körül. És ő leesvén a földre, hallá a szózatot, mely ezt mondja vala néki: „Kelj fel és menj be a palotába, és majd megmondják néked, mit kell cselekedned!”  Erre Saul remegve mondá: „Nem tudok íly hirtelenségben fordulvást színlelvén, városodba menvén, embereddé lenni!” A vele utazó férfiak azonban felsegítették, és a korinthusi Józsué fordulására, ki Ezekiél fia, és a thessalonikai Sámuel fordulására, ki Ávár fia Siheránból, és a galíciai Áron fordultára emlékezvén, ki Eshavár házának elsőszülötte, az ő lábuk nyomdokán fordíták Sault a helyes irányba.”  

A lényeg, hogy Saul térült fordult, és zsidó nevét megváltoztatva az „úr” embere lett. E modern apokrif szerint minden lépéslopásra fény derült, de ennél a fénynél erősebbnek érezte a damaszkuszi út fényességét Paulus, így apostoli címét, bár elvették tőle, mégis magáénak érezte. Egy írnoknak diktálta le véleményét, melyben elmondta, hogy nem csak Pál apostolként, de Saulként is sérelem érte, hiszen senki nem szólt neki a damaszkuszi úton, hogy a fordulást egyedül, önállóan kell elvégeznie. Ez a levél máig fennmaradt, ott olvasható az aláírása: Pál apostoll.

„ Jövének vala fordulatok Saul életében. Egy estve bebizonyíttatott, hogy Saul lopván lépte fordultát a damaszkuszi úton. A fordulat nem vala egyszerü fordulás. Pál maradt helyibe, tudomást sem vévén bukásáról, székét megtartván, hitelét elvesztvén. A történtek rendszerint átíródának, azóta nevezvén a damaszkuszi lépteket pálfordításnak…”

Paulusunk élete tele volt megvilágosodásokkal. És fordulatokkal. A következő fénysugárral szintén útközben találkozott. Gondolta, elsimítja a damaszkuszi hibát, méghozzá azzal, hogy szerez magának egy új apostoli oklevelet. El is indult Jeruzsálembe, egy mindenki által ismert helyre, melyet úgy hívnak: az iratófal. Azonban egy jelenés ismét eltérítette. A történetírók itt különböző teóriákat állítottak fel. Egyesek szerint az „úr” szólt ismét Paulusnak, állítólag már ő is kínosnak érezte hitelét vesztett emberének jelenlétét. Az „úr” félt, hogy nem csak Pauluson, de rajta is nevetnének az emberek. A másik teória éppen a nevetőkről szól. Paulusról különböző viccek, karikatúrák, és rajzocskák kezdtek terjedni, melyeket a szentföldi szél elfújt mindenfelé, nevetségessé téve a bukott térítőt. A modern páltörténet vége mindkét lehetőségnek helyet ad, innentől kezdve az igazság csak értelmezés kérdése. Annyi biztos, hogy az alábbi szöveg vagyon írva a fejezet végén:

„Pál fölkelvén székiből útra kélt, hogy hibáit elfedvén helyét megtartsa. Ekkor az úr szavát hallá: „Miért nem mondá le szerepedről Saul! Utad, mi az iratófal felé vezeté téged, hiábavaló vala. Immár későn cselekvél, hisz a szentföldi szél szerte szórá gúny övezte alakod.” Ekkor Pál megállá az úton és kimondá, hogy lemondá vala”.

 Itt a mese vége, sajnos a tanulság ezúttal kimarad. Amúgy nagymamám könyvét ritkán olvasom, nem úgy olvasom, ahogyan ő, de ezek ellenére néha mégis eszembe jut az, amiket mondott róla. És amiket most gondolok róla. Nem tartom magam vallásosnak, de azért hívőnek igen. Ahhoz nem kell könyv, vagy kereszt, csak az emlékek, amikor fára mászni tanítottuk a kutyát, körbeültünk az asztalt, vagy néztük, ahogy nagyapámék kártyáznak. Elég annyi, ami létezett. A kártya, az asztal és a kutya. És más nem érdekelt minket. „Se lopók, se telhetetlenek.”

Bejegyzések

A költő és az álköltő

A Föld egyik legfurcsább állatfaja a költő, latin nevén rigmus poeticus. Világszerte igen elterjedt. Helytől, kortól, társadalmi helyzettől függetlenül bárhol felbukkanhatnak. Tulajdonképpen belakják az egész bolygót. Az övék a világ! (Az enyém a világ! – elfogultabb változat.) Legalábbis ők ezt hiszik. Néhányuk még ennél is jobban. A költő roppant és fenemód önérzetes. Sokszor nincs is mása. Hogy is nézne ki egy másik lény, aki ő? Ettől függetlenül nem ritka az egymás majmolása. A költőre jellemző viselkedési forma hosszú generációk során alakult ki. A költővel csínján kell bánni! Egy szempillantás alatt veszélyessé válik. Nem ajánlatos ingerelni, még a fogságban lévő egyedeket sem. 

Ugyanakkor mimóza lélek. Gyermekeit költeményeknek, remekműveknek, stb. becézi. A költő, ha gyermekeit veszélyben érzi, gondolkodás nélkül támad. Anyatigrisként küzd minden egyes rímért, szófordulatért. A költő természetes ellensége a kritikus, aki nyálelcsöppen vággyal veti rá magát a költő ivadékaira. Mint általában a ragadozók, a kritikus is a gyengébb, vagy a fiatalabb egyedeket választja ki prédájául. Kegyetlen munkára képes. Csöpög a vér, dolgozik a szakmai metélő. Nem is csoda, hogy a költők mélységes ellenszenvet táplálnak a kritikusokkal szemben. Rossz nyelvek, és a hiedelem azt tartja, hogy a kritikusok voltaképpen olyan költők, akiket nem a megfelelő helyre vetett a gondviselés szeszélye. Sőt egyes kritikusokról az a hír járja, hogy korábban álköltők voltak.

A költő másik természetes ellenfele a szerkesztő. Összecsapásuk ritkán végzetes, de ezek sem kevésbé véres konfliktusok. A szerkesztő állítólag vegetáriánus, de sűrűn megesik, hogy előszeretettel vájja bele fogait és karmait a költő ivadékaiba, vagy éppen magába a költőbe. Ám utóbbi helyzete sem reménytelen e küzdelemben. Megesik, hogy az ilyen összecsapásban a szerkesztő húzza a rövidebbet, mint amikor a kafferbivaly felökleli az óvatlan oroszlánt. Az is előfordult már, hogy a költő egy másik szerkesztővel szövetkezett a riválisa ellen. A költőről az a hír járja, hogy nehezen köt kompromisszumot, de ha érdeke megkívánja, ebből is hajlandó engedni.

A költő hajlamos lenézni más fajokat. Pályafutását hexameterben méri. Ugyanakkor roppant hiú és a lelke hamar elsorvad, ha nem öntözik elismeréssel és Baumgarten-díjjal. Étrendje igen változatos, kedvence a krumplileves babérkoszorúval. Ha ez elmarad, hajlamos letargiába esni, jambus állapotában az önpusztítás különböző válfajában igyekszik maradandót alkotni.

Ám a költőnél is veszélyesebb az álköltő, a poeticus vandalicus, aki azt hiszi, hogy az, miközben nem. Gyerekkora kezdetén a balszerencse, mint szemfüles kakukktojó becsempészte őt a költőalomba. Kikelése után, vagy még előtte, büszkén és ellenvetést nem tűrően lát neki a pályafutásnak. Amíg a költő fennen szárnyal az éterben, addig az álköltő, aki mellesleg költőnek hiszi magát, holott nem az, bizony alant kutyagol. Bizonytalan verslábakkal tipeg a líra ingoványos talaján. Már-már görcsösen ragaszkodik az alomtársához, a költőhöz, akit ő annak hisz, miközben önmagát is. Amaz viszont nem hiszi ezt őróla. Sőt, nem is hisz felőle semmit.

Az álköltők valahol érzik, hogy másak, különbözőek emezektől, akiket mások, miközben maguk is, költőnek neveznek néven. Ugyanakkor nem veszik észre, hogy azok a magasban szállnak, ők meg odalent csörtetnek. Az intő jótanács nem jut el hozzájuk, elnyomja a csörtetés lármája.

Az álköltő sokszor kerül perpatvarba a költőkkel. Az álköltő álterhességét valódinak hiszi, hiszen környezetében a költők között számos hasonló esetnek lehet szemtanúja. Még megszületése után sem veszi észre, vagy egyszerűen nem hajlandó felismerni, hogy a végtermék, néha az is, megnevezésére nem alkalmas a vers szó. Bár ő inkább költeménynek becézi. Az igazi költők hiába figyelmeztetik, hogy gyermeke alapos nevelésre szorul. Az álköltő nem hisz nekik. Az ő hite saját személye körül forog. Az álköltő gyermekei többségükben a szerkesztők vagy a kritikusok kegyetlen vérszomjának esnek áldozatul. Viszont az álköltő szapora. Amíg a költő egy-egy utódjával hosszú ideig vemhes és megszenved a világrahozatalával, addig az álköltő felettébb gyorsan szül. A belterjesség jegyében számtalanszor jönnek világra torzók, vagy egyenesen szörnyszülöttek.

Az álköltő, mint a középkori familiáris rendszerben, gyermekeit előszeretettel adja be nevelés céljából egy-egy idősebb, elismeréssel bíró költő udvartartásába. Ha ilyenkor elutasításban részesül, máris szalad egy másik költőhöz, aki lehetőleg az elutasító riválisa, kvázi jogorvoslatért. Azt reméli, hogy a két mentort kijátszhatja egymás ellen és még gyermekei is részesülnek némi neveltetésben, de legalábbis nem veszik észre az álruháját. A kritikusoktól a költőknél és a szerkesztőknél is jobban rettegnek. Olyannyira, hogy igyekeznek elhitetni önmagukkal, az előbbiek nem is léteznek. A szerkesztőket szívből utálják, amiért azok nem hajlandók felismerni gyermekeik előnyös tulajdonságait. Megesik, hogy egyenesen pedofíliával vádolják meg őket. Meggyőződéssel terjesztik, hogy az illető szerkesztő botfülű, nincs ritmusérzéke, esztétikai dilettantizmusát messziről bűzlő verslábszaga is jelzi.

Az álköltő étrendje hasonlatos a valódi költőéhez, ennek ellenére gyakran fordul elő, hogy a lírai eledel megfekszi a gyomrát. Mert a hit sokszor vezet tévutakra. Kedvenc ínyencségéhez a babérkoszorúhoz ritkán tud hozzájutni, ezért pótolja fűzfával. A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak. Az álköltő még a költőnél is önérzetesebb. Hiúságának mértéke nemegyszer jelent elviselhetetlen terhet beteges alkatú képességei számára. Megromlott egészségét a Rím-félszigeten próbálja meg visszanyerni.

Az álköltő kinézetre hasonlatos a költőhöz, aki valóban az és nemcsak azt hiszi. Ezért külsőleg nagyon nehéz őket megkülönböztetni egymástól. Maguk a költők is csak az utódok vonásaiból ismerik fel, ki tartozik közéjük és ki nem. Ugyanis a líragenetika szabályai szerint csak a gyerekeken ütközik ki az a kóros elváltozás, ami bizonyítja, hogy a szülő bizony álköltő. Odafigyelő neveléssel javítani lehet ugyan a helyzeten, de az esetek többségében csak egy alapos vérátömlesztés segíthet. Olyan ez, mint a drog vagy a dohányzás, végül az utód szívja meg. Az álköltő még akkor sem hajlandó elfogadni a nyilvánvaló tényt, amikor az már a szemeit böködi.

A költők és az álköltők eredendően utálják egymást. Az előbbiek szerint az utóbbiak betolakodnak életterükbe, amely amúgy is szűkös, mert amióta lekerültek a cenzorok vadászlistájáról, a költők kórosan elszaporodtak. A helyzet már odáig fajult, hogy a saját érdekszervezetük vetette fel a mesterséges kilövés lehetőségét. Az amúgy is áldatlan helyzetet csak súlyosbítja az álköltők tömeges megjelenése.

Ezt a terhet egyre nehezebben bírja el a kiadók mesterséges etetője. A folyóiratoknál is egyre nagyobb a tülekedés az itatóhelyekért. Állatvédők az ENSZ szakosodott szervezetének és a nemzeti kormányok közbelépését sürgetik. Utóbbiak sajnos ezt kéretlenül is megteszik. Nem minden esetben a költők védelmében.

 

 

Bejegyzések

Odáig még nem süllyedtem

De hová is?

Itt a télvégi baktérium-invázó, de csak négyen vagyunk a rendelőben: két anyuka, két kisgyerek. A kötelező védőoltásra jöttünk. A másik anyuka a fiát leckézteti: hogy nézel ki, sáros a nadrágod, mit szól a doktornő, a végén még azt hiszik rólunk… Hát nem megmondtam neked…? Együttérzőn bámulok a fiú nadrágjára – nincs olyan pocsolya, amibe az ember gyereke bele ne ugrana. De a kimerültség nem engedi az anyukát lecsillapodni. A fiának igazi szegénygyerek-szaga van (veríték- és bűntudatszaga), ráadásul szégyenében és zavarában egyre jobban izzad, mégis odasimul az anyjához, a karjával, a lábával, az arcával védelmezve őt.

Denemmegmondtamneked…?Egészútonnemmegmondtamneked…? Énmárhiábabeszélek…?

            Egy perc, két perc, három perc, négy perc, öt perc. Nem akar az idő múlni.

Nyuszifül, mondom a fiúnak, és odacsúsztatok egy csokit. Nem is értem az anyukáját: az oltás attól még oltás marad, ha egy nagyon fehérköpenyes, nagyon középosztálybeli, nagyon felsőbbséges nő adja be. A fiú zavartan elfogadja a csokit, aztán még közelebb húzódik az anyjához (anyu, én téged szeretlek), miközben a gyerek szeretetétől megerősödött anyukából most felém fröccsen a szemrehányás. Mit képzel maga? Mit képzel rólam? Én egy dilis vagyok, vagy egy hülye cigány, aki reggeltől-estig rikácsol, és nem tud szépen beszélni a gyerekével? Na, odáig még nem süllyedtem.

Hováig? Nyílik az ajtó. És ő a szemrehányástól füstölögve beviharzik a rendelőbe.

Aztán öt perc múlva a nagyon okos, nagyon fehérköpenyes doktornő megmagyaráz mindent: idegesek az anyukák, ő nem tehet róla; úgy érzik, kifut alólunk a világ, egyre szegényebbek vagyunk, süllyedünk. Összeesküdtek ellenünk a csillagok vagy talán a hold. Mindenki összeesküdött ellenünk.

Kuncogva próbálja a másik lámentálását utánozni. És olyan magabiztosan áll a gyógyszeres szekrényke előtt, mint egy szépen faragott orrdísz a süllyedő hajón.

 

Más világ, más kerület. Még nincs vége a napnak.

A válltáskámban a tanítványom versei, hozom bemutatni a szerkesztő úrnak. „Kuss, mondaná a délnyugati szélnek, ha egyszer meglátná tengert.” Na, igen, ígéretes, egészen ígéretes, mondja, de én látom rajta, hogy ezt a kussot nehezményezi. Vagy talán mást is nehezményez. Közelebb hajol, már-már gyengéden, és így suttogja bele a fülembe: nem is tudja, kinek a fia-borja ez a gyerek. Jobb résen lenni. Mert van, ha az a végén kiderül, hogy ez fiú nem hozzájuk tartozik. Ő nem kirekesztő, vagyis nem liberális. Azok mindig nyitott tenyérrel ütnek. Ha nem hallgatsz rájuk, kicsinálnak, örökre tönkretesznek. Nem érezted még a tarkódon a nyitott tenyerüket?

Közbevágok. Hiszen nem arra kértem, hogy verje, vagy ne adj Isten, agyba-főbe verje a gyereket, hanem hogy közölje. Vagy ha nem közli, legalább olvassa el.

De nem, ez nem megy, ez így nagyon nem megy, nagyonnagyonnem magyarázza. Hiszen nem tudunk róla semmit. Te más vagy, Évikém. Egy nőnek a vérében a befogadás. Ő így van kódolva, ugye. De a férfiaknak nehezebb persze. Ki ez a gyerek? Hogy hívják? De ha a végén kiderül, hogy a lényeges dolgokban nem egyezik a véleményük, ők akkor sem akarnának bosszút állni.

Odáig még nem süllyedtünk. Hát erre nem emlékszel…?

Én nem emlékszem, vagy nem erre emlékszem. Hét éve találkoztunk utoljára, akkor a Dante művében keringő napról és holdról beszélgettünk.

Akkor még szerette a verseket.

 

Az este az egy másik világ már.

És a szomszédasszonyom nem paranoid öreg szerkesztő, hanem egy elbűvölő, huszonöt éves lány. Nevetős szeplői vannak, vörös lobonca, hol itt ragyog, hol ott ragyog a lépcsőházban. A piroshoz lilát hord, a sorthoz neccharisnyát, a limonádét mindig citromkoktélnak nevezi – az a fajta, aki soha nincs otthon, mert mindig várják valahol. Ő mégis nagyon régóta egyedül van, egy kéthónapos gyerekkel hagyta el az élettársa.

Hetente egyszer ő vigyáz a lányomra. Utána beszélgetünk, koktélozgatunk, és közben beavat engem a stratégiájába.

Mert arról nincs szó, hogy negatív lenne, magyarázza. Még benne van a sodrásban, ott van mindenhol, a facebookon követi az eseményeket. És már a jövő heti koncertekre és irodalmi estekre is feliratkozik, mert ki tudja, hogy addig hogy lesz. Én bólogatok, helyeslek, de azt én sem tudom, hogy mi lesz vele. Egyre kevesebb a pénze, a telefonját már kikapcsolták, azok a menő, csodálatos ismerősök már akkor sem találnák meg, ha akarják. És ha a netet is kikapcsolják, akkor itt lesz a vég: egy álomvilág dől össze, vagy éppenséggel kilencszázharminckettő facebook-jóbarát megy tüntetni a magyar parlament elé.

De ezt kötve hiszem. A bezártság nem tett jót a szomszédasszonynak. Már a szeplői is kifakultak. A nagy harsányságával csak azt leplezi, hogy mennyire fél.

Te, mondom, gyere el, a tanítványaim bulit szerveznek. Pogácsa, tánc, minden, ami ilyen egyetemista bulikon szokott, kitrécseled magad, aztán hazajössz szépen. Nem szól semmit, csak néz rám – ez egy ilyen zsíroskenyér-buli, nemdebár? Én még nem süllyedtem ilyen mélyre. Persze ha még egyetemista lenne, akkor ilyen helyen is jól érezné magát.

De udvarias fiatal, meg aztán szüksége is van rám, ezért zavartan elneveti magát. Most ugye, újhold van, ez őt kikészíti rendesen. Az a gyanakvó kis félhold az égen tönkreteszi az ember vérnyomását. Mintha az a holddarab lesne minket, hát nem? Az ember ingerült lesz, negatív, ez csak egy rossz passz, szerencsére gyorsan elmúlik.

Nagyon köszöni, persze, persze, persze de még bejöhet pénteken valami más. Valami komoly dolog. Az unokatestvére fiúja megjön Angliából, és akkor megsértődne, ha ő, épp ő az egészből kihúzná magát. Pénteken még minden megtörténhet, hiszen hányan ígérték, hogy jelentkeznek, vagy eljönnek megnézni a babát…

A minden mindig pénteken történik, de mindig a rákövetkező pénteken. Péntekenként a hold is más – telten, bizalommal ragyog az olyan nőkre, akik hónapok óta nem fizetik a gázszámlát. De persze mondani nem mondok semmit, megköszönöm, hogy vigyázott a gyerekemre. Megiszunk egy citromkoktélt, aztán kikísérem.

Az ajtóban visszafordul. Nem kell aggódni értem, mondja. Nem süllyedtem olyan mélyre.

 

Mert ugye mindig van lejjebb, és nekem épp ebből van elegem. Hiszen akárhova süllyedünk, mindig van nálunk cigányabb, jelentéktelenebb, ellenségesebb.

Felnézek a holdra, most is egy körömhegynyi világít belőle, gyanakvón, fél- vagy negyedoldalasan. Mintha csak nézné, vagy lenézné…

De hát nem a hold kering a föld körül? Ez a jelentéktelen, szikkadt kődarab. „Kuss, mondaná a délnyugati szélnek, ha egyszer meglátná tengert.” De ahhoz túlságosan kicsinyke, túlságosan öntelt, szikkadt, hogy engem vagy a tengert megértse – engem, aki mégiscsak a bioszféra tartozéka, egy teljes jogú földlakó vagyok. Ha volna a konyhában egy megfelelő kapcsoló, bizony isten kikapcsolnám, hogy ne ragyogjon.

 

Na, ehhez mit szólsz?, kérdezném a körömdarabnyi holdtól.

Nem süllyedtem ilyen mélyre, kacsintana a távolból…


Bejegyzések

Fénnyel írni

A Fiatal Írók Szövetségének szervezésében megrendezésre került, immáron második Fényírás-fesztivál lassan a fővárosi kulturális élet és partykultúra egyik legmarkánsabb, legeredetibb profillal jelentkező eseményévé növi ki magát. A tavaly májusban útjára indított Fényírás-projekt második kiadásának február 25-én, ugyanúgy, mint 2011-ben, idén is a Fogasház biztosította a kellőképpen underground hangulatú helyszínt és környezetet, és minden kétséget kizáróan a múlt szombati esemény méltó folytatása volt a nagy sikerű indítószeánsznak, ezzel mintegy véglegesen be (fény)írva magát nemcsak a kortárs irodalmi élet horizontjába, hanem a kurrens, pesti partyzás kalendáriumába is. Valahol ebben rejlik a Fény-írás események ars poeticája: egy tető alá hozni, összeboronálni az irodalmat a bulizással, ezáltal új dimenziókat nyitni mindkét területen belül. A sokszor csak a kortárs költészet nagy conaisseur-jeinek szóló, finoman belterjes szerzői estek és felolvasások új, friss formát kapnak azáltal, hogy kiemelkednek a megszokott, institucionalizált keretek közül, bekerülnek egy új, nem-konvencionális térbe, ami lehetőséget teremt a legkülönfélébb és legváltozatosabb interakciók létrehozására. Nagyjából ezt a félig-meddig partizán alapú kultúrpolitikai stratégiát követik az utóbbi években az új-nautilus estek is, amelyeknek keretében a fesztelen irodalmi beszélgetéseket, szimpóziumokat, kötetbemutatókat és felolvasásokat még fesztelenebb koncertek követik. Senkiben sem merül fel kérdésként egy jól sikerült este után, hogy vajon megférnek-e egymás mellett Hajdú Szabolcs vallomásai a Biblothéque Pascal keletkezéstörténetéről, Bánki Éva elmélkedései a női szerep szükségességéről illetve szükségtelenségéről a kortárs költészetben, vagy éppen Szöllősi Mátyás kötetbemutatója az olyan radikálisabb, punk-gyökerű koncertekkel, mint a Halál Judit. A modernizmus egyértelműen és egyoldalúan elitista diskurzusának megdöntését kitűző posztmodern kánon már régóta leépítette a művészeti térben regnáló hierarchikus szétválasztásokat, a kultúra magas és alacsony regiszterekre való doktriner szétválasztását, ennek ellenére még mindig tetten érhető a kortárs irodalmi diskurzusban egyfajta görcsös ragaszkodás az irodalomnak, mint olyannak, privilegizált, elitista státuszához. Posztmodern ide vagy oda, a kortárs irodalom sokszor csak a nagy „értők”, a nagy „megfejtők” és „magyarázók” ügyének, sőt kizárólagos tulajdonának tűnik. Az új-nautilus estek és a Fény-írás sorozat kifejezetten ezt a prekoncepciót igyekeznek leépíteni, azáltal, hogy az irodalom világát összeolvasztják a partyzás világával. Ebből a kölcsönös megtermékenyítésből, vagy akár derrida-i mélységű oltásból az irodalmi eseményeknek egy ezidáig ismeretlen, új fajtája, generációja látszik kiemelkedni. A Fényírás-soiréek üzenete olyan egyértelműen rajzolja ki magát, mint a vetítők a fiatal írók verseit a Fogasház málladozó falaira: mindenkinek joga van az irodalomhoz, illetve megfordítva a tézist – az irodalomnak joga van mindenkihez. A Fény-írás egy friss, nem-konvencionális közegbe emeli be a kortárs irodalmat, olyan emberekhez juttatja el a szövegeket, akik egyébként nagy valószínűséggel nem találkoznának, nem érintkeznének közvetlenül a kortárs kultúrának ezzel a felületével. A kortárs irodalom és a kortárs irodalom (meta)diskurzusának abszolút demokratizálódása, kiterjesztésének folyamata érhető tetten a Fény-írás politikájában, mely komoly lépést tesz afelé, hogy a kortárs irodalmat beillessze a „kúlság” és a „trendiség” koordinátarendszerébe.

    A Fényírás-est a már megszokott módon a Fiatal Írók Szövetségének szűkebb holdudvarába tartozó szerzők felolvasásával kezdődött. A közeljövőben várhatóan első kötetével jelentkező Rhédey Gábor verseit, Csapody Kinga ironikus kisprózája, majd a nemrég Tengerlakó címen megjelent elsőkötetes Izsó Zita felolvasása követte. A programban előre megjelölt három szerző mellé ad hoc módon csatlakozott három további FISZ-es szerző: Bósa Diána, Bende Tamás és Borbáth Péter. A meglepetésfelolvasások laptopok és egy iphone segítségével valósultak meg, ezzel mintegy kihangsúlyozva az irodalom digitális paradigmaváltásának tagadhatatlan jelentőségét és utat nyitva a technikai médiumok fokozott kiaknázására alapuló performance-ra, amely a felolvasásokat követte.

   Az idei Fényírás-esemény abszolút fénypontja a brazil nemzetiségű Márcio-André hangköltészeti performance-a volt. Márcio-André a nemzetközi, kortárs neo-avantgarde és performance-szcéna egyik legmarkánsabb alakja. Rendhagyó előadásaival, performance-aival installációival, kisfilmjeivel és videoperformance-aival Buenos Airestől Párizsig végigjárta a világ legnagyobb városait. Műveiben a hangköltészet hagyományát újragondolva jut el egy sajátosan interdiszciplináris esztétikához, melynek alapfogalma a performer esszékötetében (Ensaios Radioativos. Axóuxere Editora, 2012) több oldalról is körbejárt kontamináció: a hang, a nyelv, a látvány, a tárgyak, a testek, a mozgások, a különböző minőségek dinamikus kölcsönhatása, mutáns elkeveredése, kiasztikus önfertőzése.

      Adorno elmélete a művészetek és a különböző művészeti ágak kirojtosodásáról, valamint Baudrillard transzesztétikája és metasztázisfogalma ma már szinte közhelynek számítanak egy olyan posztmodern művészeti térben, mely nem vesz többé tudomást a klasszikus értelemben vett határokról. Márcio-André mindezek ellenére ezeken a nemlétező határokon mozog, pontosabban fogalmazva ezeket a nemlétező határokat mozgatja, tolja egyre kijjebb és kijjebb. A Fény-írás est keretében tartott performance-ában a hangköltészet történelmi hagyományából (Hugo Ball, Henri Chopin, Dick Higgins, Bob Cobbing, Enzo Minarelli, illetve magyar kontextusban Szkárosi Endre) merített elemek, John Cage atonális zajzenéjével, a fluxus mozgalom radikalitásával és egy technicizált, intermédia alapú művészetfelfogással léptek termékeny kölcsönhatásba. A performance-ot a brazil művész egy apró fémharang megkongatásával indította, amely nemcsak egy új kezdet, egy új művészet bejelentését lebegtette meg, hanem egyfajta sajátos liturgiai horizontot is megnyitott. Ezt a felvillantott liturgikus jelleget erősítette tovább egy saját vers, kellőképpen szuggesztív, de hagyományos elszavalása.  „Ez egy templom…Tested egy templom belül és kívül…A templomot csak belülről lehet megérteni… Egymás templomai vagyunk” („Este é um templo…Seu corpo é templo por dentro e à volta… Um templo só pode ser compreendido de dentro do templo…Somos templo um do outro”) – a fennhangon elszavalt vers a performance kezdetét jelölve ajtót nyitott a cselekvésnek, de ugyanakkor mintha kirajzolta volna egy lehetséges értelmezés tartományát is. A vers felfogható az egész előadás allegóriájaként, hiszen a meghatározhatatlan irányokból érkező, folyamatosan változó vetítésekkel a performance rendhagyó helyszíne – a Fogasház lépcsőháza – eltagadhatatlanul szakrális-misztikus jelleget öltött. Márcio-André a széteffektezett, repetitív hangokkal fokozatosan a művészet autonóm templomává változtatta az egyébként kifejezetten profán és szükségszerűen közömbös lépcsőházat. A különböző rejtélyes hangokkal és fényekkel machináló művész egy rituális beavatási szertartást celebrált – melynek lényege a performance-művészetbe való beavatás, illetve a néző performerré avatása, hiszen a több irányból érkező vetítések nemcsak a lépcsőház sajátos fémszerkezetén és a málladozó falakon futottak szét ezernyi szétszálazhatatlan irányba, hanem magán a néző testén is megtörtek, aki ezáltal a performance szerves részévé avatódott. A követhetetlenül hömpölygő fényversek a néző testén megtörve magát a testet is templommá alakították kívülről. A néző így, mozgásával a térélmény autentikus alakítója, a rituálé tevékeny résztvevője lett. A vers tehát egyrészről, mint abszolút mottó ott lebegett végig az előadás felett, annak irányát kijelölte, másrészről viszont a performance első és egyben utolsó nyelvileg egyértelműen artikulált momentumaként is tételeződött. A vers elszavalása után a nyelv mintha darabokra hullott volna, antilogosszá változott – elveszítette strukturáltságát, képtelen volt bármilyen konvencionális jelentés hordozására, közvetítésére. Az egész performance olvasható a nyelvnek, mint logosznak a dekonstruálásaként, a nyelv, a logocentrizmus erőszakos hatalma elől való menekülésként, a jelölttől és a szimbolikus rendtől való szabadulásként. A költészet lényege, egy a jelentés nélküli, csak jelölőkből álló tiszta, csillogó nyelv kapott így teret, egy unreine Sprache, amely totálisan közvetít, megszabadítva önmagát a jelölő és a jelölt hierarchikus viszonyától. A performance során a nyelv hagyományos formája több ízben is megpróbált visszatérni, megpróbálta visszafoglalni a helyét, ezek a kísérletek azonban minden alkalommal kudarcot vallottak. A logosz képtelen volt áttörni a több oldalról fojtogató hangok és zajok falát. Az artikulált beszéd a vers elszavalása után mindig kivehetetlenül, eltorzított formában tért vissza, képtelen volt visszanyerni privilegizált logosz-státuszát. Ami átvette a helyét, és ami a performanace után is mintegy felfüggesztett űrként töltötte be a teret, az a nyelvnek az a varázslatos, mitikus zsongása, csábító zenéje, amit Roland Barthes la bruissement de la langue-nak nevezett.

 

Bejegyzések

Nem a hideg

Tudósítás az Újnautilus „A szegénység provokációja” című rendezvényéről.

 

Bokáig állsz hóban, a hideg fokozatosan hatol át a három réteg ruhán, először még el tudod terelni a figyelmed, de a fájdalom szépen lassan kezessé tesz, magához szoktat, soha nem voltál még ennyire benne a saját testedben, mint most, és soha nem érezted még ennyire ott magad, ahol vagy, mert a fizikai fájdalom a jelenhez szögez, ez az egyetlen dolog, ami ennyire tökéletesen meg tudja tenni ezt.

 

Ezek azok a pillanatok, amikor a leginkább magadra gondolsz, amikor már reflex az önzés, nincs átgondolt célja, nem tudatos elhatározás, értelmüket vesztik a konyhamelegben kialkudott illúziók, szembesülhetsz azzal, aki vagy. A Normafán egyszer láttam egy anyát, aki nem szedte ki a saját fia nyakába dobott havat, úgy elgémberedtek az ujjai, annyira fájt, képtelen volt segíteni, mintha elkezdték volna letördelni, ő mondta így.

 

Az Újnautilus folyóirat az utóbbi időben egyre több szegénységgel, otthontalansággal foglalkozó esszét, tanulmányt jelentetett meg, már-már külön rovatot szentelt neki.

 

 A legutóbbi rendezvény is ehhez a témához kapcsolódott, ami helyszíne miatt egyfajta demonstratív szolidaritási akcióként is szolgált, hiszen mínusz néhány fokos hidegben, szabad ég alatt, a Városligetben került megrendezésre. A szervezők letörölték a hóval borított padokat, forró teát osztogattak, és néhány pokróc is előkerült, nem jó, ha egy aktivista beteg lesz, és utána hosszabb ideig nem tud részt venni a munkában, nem az a cél. A beszélgetés résztvevői, a hajléktalanokat segítő szervezetek tagjai között egyébként éppen ezen a téren bontakozott ki a legérdekesebb vita-kérdés, vajon milyen messzire lehet elmenni az eszközök megválasztása során, és mennyire kell tekintettel lenni az esetleges kockázatokra. Az Udvarhelyi Tessza kulturális antropológus által képviselt Város Mindenkié csoport például országszerte ismert hatásos akcióiról, határozottan megfogalmazott álláspontjairól. Vecsei Miklós, a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke szerint ugyanakkor a nagyobb összeütközések felesleges energiaveszteséggel járhatnak, a nem megfelelő megszólalásmód miatt esetleg megszakad vagy létre sem jön a párbeszéd, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy végül elérjék a kívánt eredményeket. Ráadásul a radikálisabb akciókat nem mindig kíséri megfelelő médiavisszhang, ezért előfordulhat, hogy a beszámolók alapján pontatlan kép alakul ki az adott szervezetről a köztudatban.

 

Udvarhelyi Tessza szerint csoportjuk természetesen tisztában van ezekkel a kockázatokkal, de megfogalmazása szerint a döntéshozók gyakran elutasító hozzáállása nem egy esetben a határozottabb fellépést indokolja, hiszen e nélkül el sem jutnának az illetékesekhez javaslataik. Ők utolsó lehetőségként nyúlnak a radikálisabb, ám korántsem szélsőséges eszközökhöz, miután már minden egyéb kapcsolatfelvételi módot megpróbáltak.

 

Összességében a nézetkülönbség ellenére a gyakorlatban valószínűleg előnyös, hogy egyaránt létezik diplomatikus, valamint a figyelemfelkeltő megszólalásmódot is vállaló szervezet, hiszen talán a két módszer párhuzamos alkalmazásával lehet elérni a legjobb eredményeket.

 

 A szervezetek képviselői között a kitűzött célok tekintetében is érzékelhetők kisebb különbségek. Vecsei Miklós véleménye szerint a hajléktalanok érdekében először nem is a lakhatáshoz való jog törvénybe iktatását kellene követelni, ennél sokkal lényegesebb olyan célokat találni, melyek könnyebben megvalósulhatnak. Például mivel az elmúlt évben a kilakoltatások közel nyolcvan százalékának oka közüzemi számlatartozás volt, ez a jövőben egyszerűen megelőzhető lenne az előrefizetéses rendszer bevezetésével.

 

A Város Mindenkié csoport ugyanakkor a már-már elérhetetlennek tűnő, távlati célokat is fontosnak tartja, hiszen ezek lelkesítik aktivistáikat. Nem elégedhetnek meg a kisebb  sikerekkel, a jelentős eredmények eléréshez elengedhetetlen az állandó, aktív közéleti jelenlét, a folyamatos szerepvállalás.

 

Az utóbbi évtizedek politikája és a gazdasági berendezkedés rengeteg embert juttatott a társadalom perifériájára. A rendszer pedig fél szembesülni önmagával, és azzal, amit okozott, ezért kézenfekvő és gyors megoldást talált abban, hogy eltünteti szem elől, a közterekről és aluljárókból saját kudarcának bizonyítékait, a hajléktalanokat.

 

Az ehhez hasonló akciókat általában azzal indokolják, hogy az emberek is ezt akarják, ami részben igaz is, hiszen a járókelők többsége az undor érzetén túl a hajléktalanok láttán egzisztenciálisan maga is megrendül, és kimondva- kimondatlanul arra gondol, hogy ha ez ebben a rendszerben ennyi (és egyre több) emberrel előfordul, akkor esetleg maga is ilyen sorsra juthat. Viszont ha idővel nem kell szembesülnie ezzel, akkor azt hiszi majd, a probléma nem is létezik, vagy megoldódott, és a hajléktalanok megfelelő helyre kerültek. Vecsei Miklós szerint ezek az érzések nem az emberek gonoszságából vagy az együttérzés hiányából adódnak, igazság szerint a legtöbben egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a hajléktalanokkal, és ettől tanácstalanná válnak, mert ha például találnak egy földön fekvő, beteg embert, akkor telefonálhatnak a mentőknek, ha viszont egy hajléktalant látnak, aki valamilyen szinten természetesen szintén segítségre szorul, egyszerűen nem tudnak kit kihívni, ezért az államtól várnak megoldást.

 

A hajléktalan életmódot szankcionáló jogszabályokkal a döntéshozók éppen ezt a problémát próbálják megoldani úgy, hogy a pénz-és szabadságvesztés büntetéssel való fenyegetés segítségével gyakorlatilag megkísérelték beterelni a szállókra a hajléktalanokat. Ez az előbbiek alapján érthető törekvés, azt azonban senki sem vette figyelembe, hogy először a megfelelő feltételeket kellene megteremteni, mert amíg ezek nem adottak, addig egy ilyen rendelkezés gyakorlatilag az erdőkbe száműzi az otthontalanokat.

 

Ráadásul, ha egy utcán élő embert kiszakítanak a megszokott lakókörnyezetéből, az legalább akkora –ha nem nagyobb- lelki megrázkódtatást jelent számára, mint ha egy házzal vagy lakással rendelkező kénytelen elhagyni otthonát. A hajléktalan embert sokszor segítik a környéken lakók, esetleg rábíznak dolgokat, kutyasétáltatást vagy kerti munkát, egy esetleges kényszerköltözés kapcsán az otthontalan ezeket az emberi kapcsolatait is elveszíti, megszakad a kapcsolata a társadalommal, ismét kirekesztett lesz, perifériára kerül.   

 

B. Magyar Csilla, a Város Mindenkié mozgalom tagja kiemelte, hogy éppen ezért önmagában a lakáshoz juttatás nem is jelenthet megoldást, mert ezeknek az embereknek nem a lakás hiányzik, a legjobban nem a hideg vagy az otthon hiánya fáj, hanem az önbecsülés, az emberi kapcsolatok, a célok, a hasznosság érzetének hiánya, hogy nem találják magukat érdemesnek arra, hogy éljenek. Ennek a lelkiállapotnak az eredménye lesz aztán a fizikai romlás, az elhanyagolt, ápolatlan külső, szenvedélybetegség, ami alapján az emberek később megítélik őket, holott ez az állapot nem hajléktalanságuk oka, hanem eredménye.

 

B. Magyar Csilla elmondása szerint a Város Mindenkié csoport ezt a problémát oldja meg nagyon sikeresen. Tagjaik között egyaránt megtalálhatóak a hajléktalanok és szövetségeseik, egyenrangú és egyenértékű együttműködőkként. Itt mindenkit ráébresztenek arra, hogy szükség van rá, és együtt nagyon sok mindent tehetnek társaikért.

 

A rendezvényen egyébként jó néhány hajléktalan ember is jelen volt a Város Mindenkié csoportból. Kedves, kedélyes, vidám emberek, nem kevés öniróniával. Szegények, de korántsem szerencsétlenek.  Igazán jó rájuk nézni, összemosolyogni velük. Néhányan Debrecenből jöttek, ahol a napokban alakították meg a Város Mindenkié első vidéki tagozatát. A beszélgetés végét még megvárják, de sietniük kell, hogy elérjék a vonatot.

 

Lassan teljesen átfagyunk. Állunk még egy darabig a fák alatt, a havon, hát ennyit vállalhatunk át, ennyire lehetünk részesei, csak a hideget érezhetjük, a többiről, a lényegről nem sok fogalmunk lehet. A járókelők időnként érdeklődve pillantanak felénk, de nem maradnak túl sokáig, határozott léptekkel indulnak el inkább a közeli műjégpálya felé, ott több értelmét érzik a hidegnek.

 

(A képeket Szöllősi Mátyás készítette)