Címke: József Attila

Miért nem ő…?

Interjút készítve egy hetilap felvetette a kérdést: miért pont József Attila? Miért József Attilában vagyunk közösek? Hogy lehet, hogy ő az utolsó és ma talán az egyetlen „nemzeti költőnk”?     

            Persze ilyenkor az interjúalany bambán maga elé bámul, és próbál valami „értelmeset” összeszedni: Ööööö, Üüüü, Fhúúúú…..

            Én sem tettem másként.

           

Pedig felnőtt fejjel kétszer is találkoztam József Attilával, a nyolcvanas évek végén az öreg Németh G. Béla kurzusain és a rendszerváltás idején, a Pataky István Híradásipari Szakközépiskolában. A két találkozás közül az utóbbi volt a meghatározó. József Attila nélkül én – a tanítványaimnál öt-hat évvel idősebb fruska – még csak rendet sem tudtam volna tartani. De elég volt két-három sor az Ódából, a Téli éjszakából, és rögtön „megkomolyodtunk”: a levegő nehezebb, de áttetszőbb lett – később soha nem éltem át ilyen nagy, közös versélményeket.

            Nagyhangú, szakadt farmeros, cinikus, fülbevalókkal, biztosítótűkkel díszített fiúk voltak, nagyon értelmesek. Többségében kőbányai munkáscsaládok fiai. Ahhoz is volt elegendő eszük, hogy felismerjék, hogy 89-ben „nem az ő idejük jött el”. József Attila, a mi József Attilánk az ő nevükben beszélt a vesztesekhez. És ahhoz is értelmesek és érzékenyek voltak, hogy felismerjék, a kortárs irodalom nem hozzájuk szól, nem róluk beszél, nem tart igényt rájuk:      „Igen, tényleg jópofa dolgok ezek, de nekünk mi közünk ehhez, tanárnő…?”

            Én sem tudtam megmondani. De persze lelkesen elősoroltam az összes egyetemen tanult közhelyet. Órákig vitatkoztunk a Zalka Máté tér aluljárójában, és büszkén jelenthetem ki, a legtöbb szópárbajt megnyertem. De megtéríteni mégiscsak ők térítettek meg.  A „Zalka” óta én is azt gondolom, nyíltan vállalt identitás és felelősségvállalás nélkül nincs irodalom. Olyan irodalom, amit mi szeretni tudunk.

 

Ám teljesen naivan azért arról is meg voltam győződve, hogy a „fiúk” József Attila-kultusza azért mégiscsak a baloldali meggyőződésükkel függ össze. De rosszul gondoltam. 2009-ben egy recenziót állítottam össze a Kairosz Kiadó Miért hiszek? sorozatából, ahol többnyire idős jobboldaliak (köztük rengeteg pap, orvos, sok bevallottan „jobbos” művész és feltaláló) vall hitbéli kötődéseiről. A vallásos élményeket gyakran irodalmi szövegekkel illusztrálták, Pilinszky-, Reményi-, Babits-, Wass Albert-, Ady-, Márai- és – láss csodát! – József Attila-szövegekkel.

            Hát hogyan? Ilyen befolyása lenne az iskolai oktatásnak? Az ő tanárnőjük is a „Zalkában” tartotta a pótórákat? Vagy inkább arról van szó, hogy a XX. századi Magyarországon senki nem nőhetett fel az egzisztenciális magárahagyottság élménye nélkül? Se kitelepített tisztviselő-gyerek, se a családjával megalázott parasztfiú, se „elvhű” munkásgyerek?

            De miért pont József Attila? Miért nem más? Mondjuk Petőfi Sándor? Nekem ekkor tűnt csak fel, hogy az irodalomtankönyvek régi nagy sztárjában, Petőfi Sándorban milyen kevesen ismernek magukra…

            Pedig Petőfi is nagyon sok modern izgalmat kínál az olvasóknak. Ismerd meg a groteszk humorát, kapargasd meg a transzcendenciához való viszonyát, olvasgasd a Felhők-ciklus gyöngyszemeit! Petőfi hihetetlenül ellentmondásos, sziporkázóan sokszínű alkotó volt – de különös módon nem ezt a Petőfit szerették a XIX. századi olvasók és a Petőfi-utánzók. Őket Petőfi gátlástalan nyíltsága, egyszerűsége, népiessége bűvölte el.

            Szabó Magda Régimódi története a Petőfi-recepció érdekes dokumentuma is egyben. A regény a „48-as köznemesség” öncsalását a Jablonczayak három nemzedékének Petőfihez, a Petőfi-eszményhez való viszonyában is tükrözi, még ifj. Jablonczay Kálmán Petőfi modorában írt verseit is közli. A Jablonczayak, ezek a szifiliszes, tönkrement, kegyelemkenyéren élősködő szélhámosok Petőfi mintájára próbálnak meg érezni és gondolkodni – de ezt már nem lehet: a kiegyezés kora teljesen másféle, mint a „boldog ifjúkor”, az öröknek hitt negyvennyolc. A Jablonczayakat ez az örökös öncsalás teszi annyira groteszkké.

            Mert a „nemzeti költők”, a mi költőink az önmeghatározás gesztusait is közvetítik. Nemzedékek szereplehetőségeit, mozdulatait alakítják. Ezért tartom veszélyesnek, hogy miként a szegény Jablonczayaknak, nekünk sincs „kortárs költőnk” – olyan költőnk, akiben mindannyian ki– vagy megegyezhetnénk.

 

 

De miért változnak ilyen lassan a költőeszmények?

            Talán mert a kánonok mozdíthatatlanságához kőkemény emberi érdekek is fűződnek. Az irodalomtörténet-írás Trónok Harca is egyben. Pályád kezdetén kiválasztasz egy fiatal írót? Akkor ne tűrd, hogy mások jelentéktelennek nevezzék. Azt se tűrd (vagy legalábbis ne vedd jó néven), hogy más irodalmárok más írókat szeressenek. Mert ha ez megtörténik, akkor mindenből kevesebb jut neked: pénzből, hatalomból, tanítványokból, ösztöndíjakból …

            De magát az irodalmat mégsem lehet eléggé kordában tartani. Hiszen láss csodát! Petri György halála után jó sok évvel megint divatba jött politikai verseket írni. És ma már akkor sem hozol szégyent valamelyik kedvenc költődre, ha hazafiasnak nevezed. De a jelen átalakítása – mégoly lassú, mégoly kényszerű átalakítása – is persze a múlttal kezdődik. Hiszen a mai elsőkötetesek mellett mindig új régiek is születnek

            Az utóbbi évek egyik legfurcsább fejleménye Tormay Cécile rehabilitációja. Pedig az irodalomtörténészek többsége szinte mindent elkövetett ez ellen: agyonhallgatták, aztán önállótlan, mások irányította dühöngőnek láttatták – furcsa ez az „önállótlanság” egy pártfogók nélkül is nemzetközi kapcsolatrendszert felépítő írónő esetében. Tormay reneszánszának kétségtelenül van egy kulturkampfos hátszele – de ha már nem tudunk kitörni a bal-jobb szembenállásból, és úgyis divatba jött a nyíltan politizáló irodalom, akkor vajon nem lenne jobb újra felfedezni az agyonhallgatott nagy baloldali írókat? Galgóczyt, Tart, és igen… Móra Ferencet is?

            Mert az elmúlt húsz év egyik legrosszabb öröksége, hogy karakán politikai állásfoglalással rendelkező írókat semmitmondó, a l‛art pour l‛art-os irodalmi ízlésnek is megfelelő címkékkel hatástalanították: „a számkivetettek írója”, „a gyerekek írója” etc. Mintha a társalmi identitás, a politikai önmeghatározás szégyen lenne, merénylet a szépirodalom ellen.

            De az emberek nem ilyen könnyen manipulálhatók. Ha ez így lenne, akkor már régesrég a legjópofibb költők és a legérzékenyebb költőnők országa lennénk, nem pedig (még mindig) József Attiláé. No de tulajdonképpen mit is olvasnak az emberek? Mi alakítja manapság az olvasási szokásokat? Csak az íróknak van joguk duzzogni, nem a kritikusoknak, ámde mi mégsem tudjuk, a magyarok mit és mért olvasnak. Wass Albert kultusza például biztosan nem vezethető le az irodalomtudomány belső csatározásaiból, de azért jó lenne tudni, mi az, ami a kortárs irodalomból olyan látványosan hiányzik, amely egy régi bestseller-író rehabilitálását szükségessé teszi…

            És milyen jó lenne értő és értelmes (nem pökhendi, nem lekezelő) kritikákat olvasni az Ulpius-ház nőíróiról, Fejős Éváról, Vass Virágról! Egyáltalán a mai bestsellerírókról. De „nívós” folyóiratok egy bizonyos szint alatt nem közölnek irodalmi kritikákat. Ez persze az olvasók százezreit nem zavarja – ők már úgyis más fórumokból tájékozódnak.       

            Az olvasók amúgy ritkán akarnak igazságot szolgáltatni, az irodalomtörténet-írás tévedéseit korrigálni (habár a durrbeleapofájába-kritikák tényleg nagyon kontraproduktívak, ezek valahogy még mindig hatnak, még ha a szerző szándéka ellenére is). Ámde ki az, aki azért olvas egy költőt, mert egy másik eddig „igazságtalanul” háttérbe szorította? Ha a Bujdosó könyv nem kínálna számos érintkezési pontot az ezredfordulós magyar prózával (Tar, Krasznahorkai), vagyis ha nem lehetne akár regényként olvasni, akkor sokkal kevesebben vennék a kezükbe.

            Ennek ellenére én nem nagyon hiszem, hogy Tormay egyszer nemzeti klasszikus lehetne. Nemcsak iszonyatos – időben amúgy változó – politikai nézetei miatt, hanem mert kevés közös érintkezési pontot kínál a különböző hátterű olvasóknak. És ez talán igaz az utóbbi húsz évben újrafelfedezett klasszikusok többségére is.

            Nagyon kevés író lehet „mindenkié”. És annál is kevesebb költő. Ezért is helyes, hogy a költészet napja József Attiláé, egyelőre csak József Attiláé. Vagy ha nem is helyes, nem tudunk, mit tenni.

            Mert ugyan miért lenne természetes, hogy csak a számkivetettség-élmény, a csalódás, a közös kétségbeesés egyesít bennünket? Nem kellenének más költők is? És persze más közös élmények? Olyan „nagy”, ha tetszik, nemzeti költők, akik a nyílt lázadás, a vallásos élmény, a humor vagy a pátosz közös élményével is megajándékoznak bennünket.

            Költőket ide…!