A Fiatal Írók Szövetségének szervezésében megrendezésre került, immáron második Fényírás-fesztivál lassan a fővárosi kulturális élet és partykultúra egyik legmarkánsabb, legeredetibb profillal jelentkező eseményévé növi ki magát. A tavaly májusban útjára indított Fényírás-projekt második kiadásának február 25-én, ugyanúgy, mint 2011-ben, idén is a Fogasház biztosította a kellőképpen underground hangulatú helyszínt és környezetet, és minden kétséget kizáróan a múlt szombati esemény méltó folytatása volt a nagy sikerű indítószeánsznak, ezzel mintegy véglegesen be (fény)írva magát nemcsak a kortárs irodalmi élet horizontjába, hanem a kurrens, pesti partyzás kalendáriumába is. Valahol ebben rejlik a Fény-írás események ars poeticája: egy tető alá hozni, összeboronálni az irodalmat a bulizással, ezáltal új dimenziókat nyitni mindkét területen belül. A sokszor csak a kortárs költészet nagy conaisseur-jeinek szóló, finoman belterjes szerzői estek és felolvasások új, friss formát kapnak azáltal, hogy kiemelkednek a megszokott, institucionalizált keretek közül, bekerülnek egy új, nem-konvencionális térbe, ami lehetőséget teremt a legkülönfélébb és legváltozatosabb interakciók létrehozására. Nagyjából ezt a félig-meddig partizán alapú kultúrpolitikai stratégiát követik az utóbbi években az új-nautilus estek is, amelyeknek keretében a fesztelen irodalmi beszélgetéseket, szimpóziumokat, kötetbemutatókat és felolvasásokat még fesztelenebb koncertek követik. Senkiben sem merül fel kérdésként egy jól sikerült este után, hogy vajon megférnek-e egymás mellett Hajdú Szabolcs vallomásai a Biblothéque Pascal keletkezéstörténetéről, Bánki Éva elmélkedései a női szerep szükségességéről illetve szükségtelenségéről a kortárs költészetben, vagy éppen Szöllősi Mátyás kötetbemutatója az olyan radikálisabb, punk-gyökerű koncertekkel, mint a Halál Judit. A modernizmus egyértelműen és egyoldalúan elitista diskurzusának megdöntését kitűző posztmodern kánon már régóta leépítette a művészeti térben regnáló hierarchikus szétválasztásokat, a kultúra magas és alacsony regiszterekre való doktriner szétválasztását, ennek ellenére még mindig tetten érhető a kortárs irodalmi diskurzusban egyfajta görcsös ragaszkodás az irodalomnak, mint olyannak, privilegizált, elitista státuszához. Posztmodern ide vagy oda, a kortárs irodalom sokszor csak a nagy „értők”, a nagy „megfejtők” és „magyarázók” ügyének, sőt kizárólagos tulajdonának tűnik. Az új-nautilus estek és a Fény-írás sorozat kifejezetten ezt a prekoncepciót igyekeznek leépíteni, azáltal, hogy az irodalom világát összeolvasztják a partyzás világával. Ebből a kölcsönös megtermékenyítésből, vagy akár derrida-i mélységű oltásból az irodalmi eseményeknek egy ezidáig ismeretlen, új fajtája, generációja látszik kiemelkedni. A Fényírás-soiréek üzenete olyan egyértelműen rajzolja ki magát, mint a vetítők a fiatal írók verseit a Fogasház málladozó falaira: mindenkinek joga van az irodalomhoz, illetve megfordítva a tézist – az irodalomnak joga van mindenkihez. A Fény-írás egy friss, nem-konvencionális közegbe emeli be a kortárs irodalmat, olyan emberekhez juttatja el a szövegeket, akik egyébként nagy valószínűséggel nem találkoznának, nem érintkeznének közvetlenül a kortárs kultúrának ezzel a felületével. A kortárs irodalom és a kortárs irodalom (meta)diskurzusának abszolút demokratizálódása, kiterjesztésének folyamata érhető tetten a Fény-írás politikájában, mely komoly lépést tesz afelé, hogy a kortárs irodalmat beillessze a „kúlság” és a „trendiség” koordinátarendszerébe.

    A Fényírás-est a már megszokott módon a Fiatal Írók Szövetségének szűkebb holdudvarába tartozó szerzők felolvasásával kezdődött. A közeljövőben várhatóan első kötetével jelentkező Rhédey Gábor verseit, Csapody Kinga ironikus kisprózája, majd a nemrég Tengerlakó címen megjelent elsőkötetes Izsó Zita felolvasása követte. A programban előre megjelölt három szerző mellé ad hoc módon csatlakozott három további FISZ-es szerző: Bósa Diána, Bende Tamás és Borbáth Péter. A meglepetésfelolvasások laptopok és egy iphone segítségével valósultak meg, ezzel mintegy kihangsúlyozva az irodalom digitális paradigmaváltásának tagadhatatlan jelentőségét és utat nyitva a technikai médiumok fokozott kiaknázására alapuló performance-ra, amely a felolvasásokat követte.

   Az idei Fényírás-esemény abszolút fénypontja a brazil nemzetiségű Márcio-André hangköltészeti performance-a volt. Márcio-André a nemzetközi, kortárs neo-avantgarde és performance-szcéna egyik legmarkánsabb alakja. Rendhagyó előadásaival, performance-aival installációival, kisfilmjeivel és videoperformance-aival Buenos Airestől Párizsig végigjárta a világ legnagyobb városait. Műveiben a hangköltészet hagyományát újragondolva jut el egy sajátosan interdiszciplináris esztétikához, melynek alapfogalma a performer esszékötetében (Ensaios Radioativos. Axóuxere Editora, 2012) több oldalról is körbejárt kontamináció: a hang, a nyelv, a látvány, a tárgyak, a testek, a mozgások, a különböző minőségek dinamikus kölcsönhatása, mutáns elkeveredése, kiasztikus önfertőzése.

      Adorno elmélete a művészetek és a különböző művészeti ágak kirojtosodásáról, valamint Baudrillard transzesztétikája és metasztázisfogalma ma már szinte közhelynek számítanak egy olyan posztmodern művészeti térben, mely nem vesz többé tudomást a klasszikus értelemben vett határokról. Márcio-André mindezek ellenére ezeken a nemlétező határokon mozog, pontosabban fogalmazva ezeket a nemlétező határokat mozgatja, tolja egyre kijjebb és kijjebb. A Fény-írás est keretében tartott performance-ában a hangköltészet történelmi hagyományából (Hugo Ball, Henri Chopin, Dick Higgins, Bob Cobbing, Enzo Minarelli, illetve magyar kontextusban Szkárosi Endre) merített elemek, John Cage atonális zajzenéjével, a fluxus mozgalom radikalitásával és egy technicizált, intermédia alapú művészetfelfogással léptek termékeny kölcsönhatásba. A performance-ot a brazil művész egy apró fémharang megkongatásával indította, amely nemcsak egy új kezdet, egy új művészet bejelentését lebegtette meg, hanem egyfajta sajátos liturgiai horizontot is megnyitott. Ezt a felvillantott liturgikus jelleget erősítette tovább egy saját vers, kellőképpen szuggesztív, de hagyományos elszavalása.  „Ez egy templom…Tested egy templom belül és kívül…A templomot csak belülről lehet megérteni… Egymás templomai vagyunk” („Este é um templo…Seu corpo é templo por dentro e à volta… Um templo só pode ser compreendido de dentro do templo…Somos templo um do outro”) – a fennhangon elszavalt vers a performance kezdetét jelölve ajtót nyitott a cselekvésnek, de ugyanakkor mintha kirajzolta volna egy lehetséges értelmezés tartományát is. A vers felfogható az egész előadás allegóriájaként, hiszen a meghatározhatatlan irányokból érkező, folyamatosan változó vetítésekkel a performance rendhagyó helyszíne – a Fogasház lépcsőháza – eltagadhatatlanul szakrális-misztikus jelleget öltött. Márcio-André a széteffektezett, repetitív hangokkal fokozatosan a művészet autonóm templomává változtatta az egyébként kifejezetten profán és szükségszerűen közömbös lépcsőházat. A különböző rejtélyes hangokkal és fényekkel machináló művész egy rituális beavatási szertartást celebrált – melynek lényege a performance-művészetbe való beavatás, illetve a néző performerré avatása, hiszen a több irányból érkező vetítések nemcsak a lépcsőház sajátos fémszerkezetén és a málladozó falakon futottak szét ezernyi szétszálazhatatlan irányba, hanem magán a néző testén is megtörtek, aki ezáltal a performance szerves részévé avatódott. A követhetetlenül hömpölygő fényversek a néző testén megtörve magát a testet is templommá alakították kívülről. A néző így, mozgásával a térélmény autentikus alakítója, a rituálé tevékeny résztvevője lett. A vers tehát egyrészről, mint abszolút mottó ott lebegett végig az előadás felett, annak irányát kijelölte, másrészről viszont a performance első és egyben utolsó nyelvileg egyértelműen artikulált momentumaként is tételeződött. A vers elszavalása után a nyelv mintha darabokra hullott volna, antilogosszá változott – elveszítette strukturáltságát, képtelen volt bármilyen konvencionális jelentés hordozására, közvetítésére. Az egész performance olvasható a nyelvnek, mint logosznak a dekonstruálásaként, a nyelv, a logocentrizmus erőszakos hatalma elől való menekülésként, a jelölttől és a szimbolikus rendtől való szabadulásként. A költészet lényege, egy a jelentés nélküli, csak jelölőkből álló tiszta, csillogó nyelv kapott így teret, egy unreine Sprache, amely totálisan közvetít, megszabadítva önmagát a jelölő és a jelölt hierarchikus viszonyától. A performance során a nyelv hagyományos formája több ízben is megpróbált visszatérni, megpróbálta visszafoglalni a helyét, ezek a kísérletek azonban minden alkalommal kudarcot vallottak. A logosz képtelen volt áttörni a több oldalról fojtogató hangok és zajok falát. Az artikulált beszéd a vers elszavalása után mindig kivehetetlenül, eltorzított formában tért vissza, képtelen volt visszanyerni privilegizált logosz-státuszát. Ami átvette a helyét, és ami a performanace után is mintegy felfüggesztett űrként töltötte be a teret, az a nyelvnek az a varázslatos, mitikus zsongása, csábító zenéje, amit Roland Barthes la bruissement de la langue-nak nevezett.