Karnevál

              Karneválra készült a város. Mindenki. A polgármester, a kereskedők, diákok, háziasszonyok, utcaseprők, a koldusok is. Minden évben megrendezték, kellett valami, ami a kisváros szürke hétköznapjait, eseménytelenségét megváltoztatja, kilendíti. Készült új ruha, sok új csecse-becse. Gyakran cserélgettek díszeket, tervezgettek, szabtak, varrtak, ki selyemből, ki papírból. Nagy ünnepre készültek. Újságok, hirdetések, rádió, televízió, szóbeszédek, pletykák, irigykedések, mid erről szóltak.

 

               A fő utcát egy héttel előbb kezdték díszíteni. Tarka lampionokkal, csillogó füzérekkel, mű pálmákkal. Utolsóként a felfújt lufikat ragasztották fel a fákra. Több hangosan elpukkadt, nem baj, sokat rendeltek, fújtak újakat főleg a gyerekek nagy örömére.
                A zenekar pontban tíz órakor megfújta az indulót A polgármester adománya volt ez, meglepetés , egy barátját, a híres zeneszerzőt kérte fel komponálására. A sok trombita, harsona hangja szinte beterítette az utcákat, parkot. A galambok ijedten repültek fel az ereszekről. Sok lehullott tollpihét és ürüléket hagyva maguk után. Az összesereglett tömeg nevetve nézett utánuk.
                A díszmenet élén maga a polgármester jött peckesen. Napoleonnak álcázta magát, kezét gondosan kabátja gombolásába tette. Előző nap felesége és tükre előtt többször gyakorolta. Másik kezével álarcot tartott orra elé. Mellette tipegett Maria Antionette szoros fűzőben, kissé lihegve. Fodros álarcát titokban legyezőnek használta és mérgesen gondolt az előző estén bőségesen fogyasztott töltött káposztára.. Mögöttük jöttek a helyi méltóságok hivatalnokok, kereskedők, tanítók. Királyok, koldusok, pékek nagy lapáttal a kezükben, manók, törpék, balerinák, boszorkányok, pocakjukat, kilétüket palástolva, vidáman. Utánuk a város köznépe hintón, lovaskocsin, parádézva, tarka ruhában, parókával, álarc alatt, táncolva, kiabálva, vidáman. A gyerekek mellettük futkároztak, viháncoltak, kutyák ugattak, nem zavarta őket a nyakukon fityegő masni, nyakkendő. A zenekar fújta a ritmust. Boldogok voltak. Mások, mint tegnap voltak, és mint holnap lesznek.
                 A tarka forgatagban egy asszony egyedül jött. Testét súlyos selyemköpeny takarta el, cipője aranyozott, gyöngyökkel díszített. Kalapja nagy, színes hullámos karimáján levő tollak eltakarták arcát. Köpenyét kis bársonyretiküljével szorosra zárta. Többen meghökkenve nézték. Idegen volt, nem mosolygott. Csak ment, keresett valamit, vagy valakit. Aztán már nem figyeltek rá. Táncoltak, nevettek, üvegből itták a sört, mulattak.
                 Az asszony hirtelen megállt. Előtte állt a férfi, akit vár, aki várta őt. Frakkban, csokornyakkendővel, fekete lakkcipőben, kezében sétapálcával. Botját felemelte, mint egy karmester. Intésére az asszony köpenye hirtelen szétnyílt, leesett. Alatta csupán a mez volt. Mez amelyet, szeretetből, tudásból, kíváncsiságból, szenvedélyből, féltékenységből, indulatokból, gyűlöletből, kevés bátorságból és nagyon sok félelemből szőttek egykor, kizárólag neki. Evvel fedte magát, soha nem volt mez-telemül. De most, a második intésre ez is lehullt és ott állt a forgatag közepén pőrén, ráncosan, öregen, őszintén. Kalapját, gyöngyös cipőjét egy hirtelen jött szellő elfújta.
                  Csak egy percre és csak neki szólt. A férfi mosolygott, felsegítette vastag selyemköpenyét asszonya vállára, megcsókolta kezét és fülébe súgta: köszönöm.
                  Körülöttük az emberek döbbenten néztek, gúnyosan nevettek, csúfolódtak, mutogattak: ezek bolondok, mondták. Ők nem vették észre. Egymást nézték.
                  Összeölelkeztek és titkos, belső mosollyal arcukon eltűntek egy sikátorban.
                  A karneváli mulatozást ez nem zavarta meg. Tovább szólt a zene, táncoltak, bohóckodtak. A felvonuló sokaság a parkban pihent meg, megteltek a kocsmák, ettek, ittak, bokrok alján szeretkeztek, aludtak, mulattak.
                  A közeli part mellett álló csónakos hatalmas csobbanást hallott. Talán egy nagy hal jött mulatni, vagy csak kíváncsiskodni, mondta, és nagyot húzott a borosüvegből.

Erdei kereszt

A mélyülő hóban egyre halkult a patadobogás. A lovas kétségbeesetten szorította lábai közé a lovat, görcsbe merevülő ujjakkal kapaszkodott a gyeplőbe. Az erdő szürreális masszává csúszott össze látása perifériáján. Erőltette magát, hogy bal kezét arca elé emelje: órája sűrű könnyfátyolon keresztül tudatta vele, hogy már negyven perc óta száguld – még nem tudja, hová; már nem tudja, honnan. A halálfélelem kisöpörte az emlékezetét. Azután, lassan, a félelem is mögötte maradt: a szilajul vágtató mén csak egy félig-meddig átfagyott, lelketlen-gondolattalan hústömeget vitt a hátán, maga sem ismerve az úti célt. Csak futott, egyre futott, mígnem elfelejtette, miért is fut; megállt. Nem a szokott fokozatossággal – hirtelen. A nyeregből kirepülő húshegy – ami valaha ember volt; s, talán, egyszer még ember lesz – földet ért egy fa tövében és csak tudata tűzfalán jelent meg a lábai között hízó, gőzölögve fagyó pocsolya képe. A ló egy ideig próbált kezdeni valamit néhainak tetsző lovasával, majd, kényelmes tempóban, hazaindult.

Csönd borult az erdőre. Amikor az ember hallja, olvassa, vagy akár kimondja ezt a szót: csönd, talán bele sem gondol, mennyi nesz, mennyi zaj alkotja. A téli erdőben például az élelmet kereső apróvadak motozása, a túlterhelt faágat recsegése és az azokról lehulló hó puffanása – és, persze, a farkasüvöltés. Most is, egyre közeledett a halk morgásból vérfagyasztó nyüszítéssé, majd elviselhetetlenül magas hangú vonyítássá változó hang, közeledett az ínycsiklandóan zsákmányszagú helyhez, s a lassan mélyülő alkonyatban ár föl is tűntek az első, foszforeszkálóan zöld szempárok, azután az üvöltést mintha elmetszették volna. Lépések közeledtek: egy ember léptei. Nyugodtan ment, szinte sétált, mint akinek soha más dolga nem volt, mint hogy az erdei este táplálkozáshoz összegyűlt fiait puszta jelenlétével megzavarja. Kevés híján keresztülesett a földön fekvő testen. Az egyre gyérülő fényben ujjaival kellett kiegészítenie látását: kitapogatott egy vállat, egy fület. Borostát érzett; száj, orr, szemek; véres seb a halántékon. Mindez jéghideg, de, ha türelmesen vár az ember, megérezheti az ütőér bizonytalan lüktetését. Szóval még él. És ha él, nem maradhat itt. Vállra kell venni. El kell vinni a kunyhóig. Majd, ha mégis belehal, vissza kell cipelni – ne legyen baj.

A kunyhóban elhamvadni készült a tűz. A belépő férfi az ágyra tette, csak úgy hozzávetőlegesen, a vállán cipelt másikat és fát dobott a kandallóba. Hamarosan kellemes, gyantaillatú meleg töltötte meg a szobát; további fényt az egyetlen asztalon álló petróleumlámpa szolgáltatott; a kanóc sercegve fogadta el az odakínált gyufalángot, amely nagyot nyújtózott, mielőtt kettévált és félig meghalt volna. A sötétség lassan a gerendák réseibe hátrált az eleinte imbolygó, később erőre kapó világosság elől. Láthatóvá vált egy ágy, egy könyvespolc és egy komód. A falon feszület derengett, a legtávolabbi sarokban ócska tűzhelyt lehetett sejteni. Szabályos remetelak volt, amely egy ember minimálisra csökkentett igényeit volt csak képes kiszolgálni.

Ám most ketten voltak: egy élő, és egy, aki úton volt az elmúlásba. Előbbi az asztalra tette a kabátját és az ágyon fekvő utóbbihoz lépett. Megnézte az arcát. Kezeibe olyasféle fájás mart, mint amilyet havazás előtt szokott érezni – ebből sejtette, hogy már találkoztak. De nem akarta tudni, hogy hol; érezte, hogy ez az arc a kitörölt időkből ismerős. Lerángatta lelencéről a vizelettől és hólétől átnedvesedett ruhát – egyenruhát. Újabb nyilallás. Se név, se rangjelzés; a zsebek üresek. Közel a határ. A halántékseben kívül nem látható sérülés. Ki kell tisztítani a sebet. A komódfiók mélyén lapuló pálinka csípni fog, de úgysem érzi majd. A véres-szeszes gyolcs a kandallóban tanult meg repülni. A döngölt padlót borító medvebőr jó lesz takarónak.

Soha nem olyan borzasztó a magány, mint amikor van egy másik ember a közelben. Nem hall, nem lát, nem szól: csak ott van; de ez éppen elég. Márpedig az ágyon fekvő ismeretlen nem hallott, nem látott, nem szólt; lélegezni is csak nehezen sikerült neki. A veszélyesen alacsony testhőmérséklet magabiztosan emelkedett, mígnem a homlok bőre perzselte a hozzá érő tenyeret. Láz. Vagy túléli, vagy nem. Minden reggel az első pillantás a rég elhalt medve kobakjáé, amely a zaklatott légzés ütemében emelkedett és süllyedt. Még harmadnap is. Most már túléli. Kár is lenne érte: olyan fiatal; alig vagy épphogy harminc. Jól áll neki a szakáll. Erős szervezet. Katona. Ismerős a kitörölt időkből.

Amikor kinyitotta a szemét, fájt neki a verőfény. Homlokához emelte a kezét és elfordította a fejét. Egy idegen ember ült egy asztalnál és egy vastag könyvet olvasott. Azután becsukta a könyvet, és a homlokához érintette a kezét. Egy öregasszony képe merült fel a katona elméjében, aki ugyanígy vetett keresztet, miután félholtra verte őt egy nadrágszíjjal. Vagy mielőtt? Vagy az nem ő volt? És nem őt? Végül is, mindegy. Az idegen férfi keze elakadt a szíve fölött, majd lassan jobbra indult – észrevette az őt figyelő szempárt. Farkasszemet néztek, és tudták, hogy nem is olyan rég ugyanezt tették; máshol, máshogy. Az imádkozó férfi kezei azóta jelzik az időváltozást. A János Kórház nem sokkal az előtt vesztette el a legjobb sebészét. Öt embert nem sokkal az után kísértek a vérpadra. Az imádkozó férfi azóta él az erdei kunyhóban, távol tartva mindentől. Már egy éve. Most az ágyhoz lépett és konstatálta, hogy elmúlt a láz. Kenyeret hozott és vizet, majd ő is leült enni. Falatoztak, miközben a tekintetek fölcserélődtek: az ülő emberé megkeményedett s a fekvőébe költözött rémület.

Evés után a remete felállt, a katona kabátzsebéből egy pisztolyt vett elő, az ágyhoz lépett és a fegyvert a katona mellkasára helyezte, végül visszament az asztalhoz. Nézték egymást. A katona értetlenül, az orvos könyörgőn. Órák múlva a katona végre kimászott a takaró alól. Megálltak egymással szemben. A katona az orvos homlokához nyomta a pisztoly csövét. De nem lőtt. Az orvos szép lassan kibújtatta nadrágszíját a nadrág bújtatóiból. Az első ütés után a katona csodálkozott, amiért nem lő. A második után már azt csodálta, hogy nem is védekezik. A harmadik után rájött, hogy nem is akar védekezni.

Az orvos kiterítette a holttestet a padlón, egy darab szénnel felírta a falra a dátumot és keresztet vetett, mielőtt főbe lőtte magát.

Az olvadás meghozta a kunyhó első látogatóját is: egy magányos rendőrt. Két holttestet talált és a falon, szénnel írva, az 1957. november 4-i dátumot. A két holttest keresztet formázott.

Szöveg – dráma – lidérc (Tompa Gábor)

„Elkeserítelek, színész barátom:
a deszka reccsen és nem rólad szól az este.
Nincsen végállomás az Araráton,
annak, ki életét és nem Istent kereste.”
(Noé színháza)
Létrehozni egy szöveg koreográfiáját, teret, amelyben lehetségessé válik a szöveg, talán hasonlít a valódi színjátékhoz, a jelenre hozott szöveghez, a jelenethez („a színház az aktualitásból él”), ahol megtörténik az igazság – jelentsen egyelőre bármi olyat ez a szó, ami valóban megtörténik. A szöveget színpadként érteni azonban nehézségeket rejt, hiszen, ahogy Tompa Gábor vallja, a színpadon jelen lévő színész eszköze, mégpedig törékeny eszköze a művészetben megtörténő valóságnak, vagy valóságos megtörténésnek, ami azt is jelenti, hogy nem feltétlenül, vagy egyáltalán nem rendelkezik az alkotó szuverenitásával. A szöveghez viszonyítva tehát: a színház valóságával elsősorban nem a nyelv, hanem a színész testének médiumán keresztül találkozunk. Ami a szövegben a nyelv, az a színházban a színpad, a tér, a mozgás, a tárgy és a test. A színész egyúttal zenész, pontosabban hangszer, s e dramaturgia szerint ennek a parancsnak engedelmeskedik: úgy énekelj, mintha te magad lennél a hangszer.
A jelenet azonban mindig egyszeri és megismételhetetlen (hiszen az aktualitásból él), sem az előadás kontextusa, sem maga az előadás ugyanúgy többé soha nem rekonstruálható, örökre elveszett. A színész (azaz az ember) úgy tűnik, sokkal törékenyebb hangszer, kevésbé időtálló anyag, médium, mint a nyelv. E törékeny művészet, a jelen vagy a jelenet művészetének létrehozója, megálmodója nem a színész (noha neki is megvan/meg lehet a saját álma saját magáról), hanem a rendező: az ő szava, igéje lesz testté a színpadon: „a dráma a rendezés folyamatában feltöltődik: ’az ige testté lesz’” – mondja Tompa Gábor. Mely megtestesülés – ezt mindig tartsuk szem előtt – törékeny, mint minden test, mint a megváltás akrobatikája maga. A színészi mutatvány egy atleta christi, egy isteni kötéltáncos mutatványa.
Az előadás vagy egy jelenet aktualitását jól szemlélteti egy eset, amelyet Tompa Gábor 2004-ben kiadott interjúkötetében mesél el Slawomir Mrožek Tangójának rendezése kapcsán. A beszélgetés 2000-ben zajlik, éppen amikor Romániában az országgyűlési választásokon a szélsőjobboldali Nagy Románia Párt, élén Corneliu Vadim Tudorral – nemcsak a magyar kisebbség számára – katasztrófát sejtető támogatással kerül a parlamentbe. A választások estéjén kiszivárogtatott eredmények hatására a kolozsvári kocsmákban állítólag ilyesmit suttogtak egymás fülébe a magyar értelmiségiek: „Mindenki menjen szavazni, egyébként katasztrófa lesz.” Vadim Tudor programjában egyéb finomságok mellett a magyar kisebbség kitelepítése, illetve saját demokrata nemzettársainak felkoncolása szerepelt. Tompa Gábor ezekről az eseményekről elmélkedve idézi fel diploma-rendezését a nyolcvanas évek elején, a Tangót, amelynek első romániai bemutatója egyébként egybeesett az októberi forradalom ötvenéves évfordulójával: „akkor megértettem Mrožeknek azt a mondatát, amikor Eugéniusz, aki hatalmának birtokában falhoz állítja családjának többi tagjait, azt mondja: ’Vége a tréfának. Már ötven éve csak tréfáltok.’”
Az elbeszélésből látható, hogy hányféle idősík tapasztalata sűrűsödhet egy jelenetben, s ez a megörökíthetetlen, ha tetszik történetietlen pillanat miként segít hozzá, ha nem is a történelem, hanem saját történelemben való létünk megértéséhez. Az ünnep, az évforduló (az „éppen ötven éve történt” dramaturgiája most, 2007 szeptemberében, Budapesten számunkra is ismerősnek tűnhet) mint egyfajta intézményes szellemidézés, a kísértet (újra) megjelenése, mely kísértet kísértetként mégis először jelenik meg – hogy ne mulasszuk el itt Jacques Derrida Marx kísértetei című könyvére való utalást sem – magával a színházi jelenettel egyenlő. A(z ötven éve) nem jelenlévő jelenése, amikor a Király (vagy az Apa) visszatér, hogy parancsoljon Hamletnek, aki (ennek következtében?) kizökkentnek érzékeli az időt; vagy az idő kizökkenése, mert ünnep van s az ünnepi szellemidézés kiváltotta, épp csak pillanatnyi katasztrófa: valahogy így érthetjük a színház törékeny aktualitását.
Mrožek Tangójának szereplői maguk is élő kísértetek, szellem voltuk színpadi reprezentációi, emellett fontos felfigyelnünk arra a konfliktusra, amely a három generáció különféle világakarásait színre vivő szereplők közötti relációkat generációk közötti küzdelemként, egyben tehát az időben az idővel folytatott küzdelemként teszi értelmezhetővé. Eugéniusz bácsi, a nagyapa generációja, a régi, kiszámítható és konvencionális normák révén kényelmesen berendezett polgári világrend, egyfajta bugyuta konzervativizmus megtestesítője; Stomil, a középső generáció, a polgári világ konvencionalizmusa ellen lázad, individualista és liberális, a haladás híve, önmagát megvalósítani kívánó, de szintén bugyuta és dilettáns művész. Végül Artur, a legfiatalabb generáció, akinek nincsenek normái, de mivel apja már elvégezte a lázadás „munkáját” és lerombolta a normákat, már lázadó sem lehet. Az első felvonás második felében nyíltan fölvetődik a generációk közötti küzdelem kérdése, ugyanakkor a magyar fordítás lehetőséget kínál Artur dilemmáját a Hamletével egybeolvasni. Amikor Artur elmondja, hogy rendet és elveket szeretne a világban, Eleonorától a következő replikát kapja: „Én is csodálom, hogy miért épp te, a legfiatalabb, kívánsz mindenáron elveket. Mindig épp fordítva volt.” Arturra tehát nem érvényes az a szabály, hogy a fiatalok lázadnak, a világ fordítva működik, az idő a visszájára fordul. Ő ugyanis úgy látja: „Már a nagymama is abban a világban öregedett meg, amely kizökkent a normájából.” „The time is out of joint” („Kizökkent az idő”[1]) – kiált föl Hamlet éppen az eskü pillanatában, amikor vállalva küldetését, társaival megesküsznek a kísértet megbosszulására.
*
Mi az ünnep? Mit jelent (!) a jelenet kitüntetett pillanata? Hogyan? A jelentés a jelen jelenete vagy jelenléte? A jelentés, ami időhöz kötött, pusztán egy kísértet? Jelentés, jelenet, jelen, jel – mi közük van magukhoz és egymáshoz ezeknek a jelenéseknek? A jelentés a jel jelenése a jelenben, vagyis a jelentés csak most van, most, amikor írok? Mi az, ami előhív(hat) egy kísértetet a történelemben ugyanúgy, mint a színpadon, a jelenben? Kísértetek laknak a történelemben is? Most, amikor ezt a témát választottuk (Tompa Gábor, Tompa László unokája, a kolozsvári Magyar Színház igazgatója, rendező, költő) pusztán azzal a célkitűzéssel, hogy metszéspontokat (színház és szöveg), törésvonalakat (kizökkent idő), távolságokat (Budapest és Kolozsvár vagy Kolozsvár és Budapest), elválasztottságot tegyünk nyilvánvalóvá, improvizáljunk, a puszta utólagosság jutott osztályrészünkül. Mivel nem láttunk egyetlen jelenetet sem, pusztán rendezői jegyzeteket, színházzal kapcsolatos gondolatokat, interjúkat és verseket. Ma: nincs előadás. Improvizálunk. Egy heterogén (szöveg)jelenetet.
Milyen ez a jelenet? Álljon itt egy talán éppen ide illő idézet: „A középkori japán költészetben mindig nagyon tetszik nekem, hogy elvből lemond a kép végső jelentésének még sejtetéséről is, amelyet, mint valami szórejtvényt, csak a legvégén lehet megfejteni. Ezek a versek semmit sem jelölnek önmagukon kívül…” De, s talán éppen ezt üzeni nekünk egy kolozsvári rendező, ebben az idézetben egy olyan kijelentés van elrejtve, ami mellett nem lehet elmenni. A kijelentés olyasmit jelent ki, amit máshol ugyanő a művészet etikai dimenziójának nevez, ami a jelet és a jelentést, pontosabban a jelenést és a mindenkori jelent, azaz a valóságot, nem kölcsönös egymásrautaltságukban engedi érteni, mint ahogyan első olvasásra tűnhet. A kép végső jelentése nem azért hiányzik, mert nincsen jelentés, hanem mert jelentése végtelen. Azért mond le „elvből”(!) a jelentésről, hogy annál többet mondhasson, s eközben egyáltalán nem szűnik meg a művészi kép és a valóság – ahogyan ő fogalmaz: az élet – közötti jelölői viszony. A kép nem zárul magába azzal, hogy kizárja önnön megfejtését, hanem megnyílik, kitárja magát, és messze fölé emelkedik annak, hogy puszta öncélúságát jelentse be.
Mármost, hol található ebben az emelkedésben, ebben az „elvből” kijelentett kijelentésben az etikai dimenzió? Éppen abban, hogy mindezt „elvből”, akarva, a végtelent, a jelölés végtelenségét akarva, a valóság – azaz az élet – nevében teszi. Egy további idézet talán jobban megvilágítja mindezt: „… nem szabad elfelejteni, hogy a művészi képnek elsősorban nem asszociációkat kell kiváltania, hanem az igazságra kell emlékeztetnie a nézőt.”
Már a kijelentés intonációja is parancsolóan etikai, de ennél is fontosabb az a látszólagos paradoxon, amit a következőképpen foglalhatunk össze: egy kép, amely nem jelent önmagán kívül semmit, az igazságot jelenti. Van valami platóni és egyben kísérteties abban, ahogyan Tompa Gábor fogalmaz: „az igazságra kell emlékeztetnie”. Mit jelent itt a kell kényszere? Olyasmit, amit csak az emlékeztetés vagyis az örökség parancsa felől érthetünk meg. Ha azt mondanánk, hogy a kép az igazságot jelenti, valóban semmit sem mondanánk. De azzal együtt, hogy emlékeztetnie kell az igazságra, azt is mondjuk: egy emlékkép előtűnik, hogy emlékeztessen az igazságra, vagy – és itt ismét Derrida Hamlet-értelmezésénél tartunk, ahol a kísértet, mint a visszatérő múlt, örökség, a történelem képe, Hamletet emlékezteti egy – küldetésre („Kizökkent az idő; – ó, kárhozat! / Hogy én születtem helyre tolni azt.”) Az etikai parancsolat tehát mindig a múltból érkezik a jelenbe, miközben egy kép vagy jelenet formáját ölti magára.
Értjük tehát vagy érteni véljük a parancsolat irányát: a múltból tart a jelenbe. De mi maga az üzenet? Mit üzen a kísértet vagy a kísértet jelenése maga? Mit üzenhet a múlt? És mi ez a platóni hangvétel? Hogyan? Platón kísértete szól Tompa Gáborral 1984-ben (micsoda utópisztikus dátum, egy múlt utópiája?!)? Miről beszél? Természetesen az igazságról, erről a számunkra enyhén szólva is gyanús valamiről.
Itt az ideje, hogy az igazságról beszéljünk!? A leggyanúsabb ebben a felszólításban éppen az igazság. De gyanús az ige többes száma is. Kihez intézzük ezt a felszólítást? Ki ez a „mi”? Kinek van joga felszólítani másokat az igazságról szóló beszédre? Ki ismer magára ma bármilyen „mi”-ben? Bármilyen „mi” eleve két részből áll: én és a többiek, eleve osztódunk, eleve pártosak vagyunk. Nem beszélhetünk az igazságról, csak beszélhetek az igazságról? És ha van „mi”, lennie kell „ti”-nek is: mi, akik az igazságról beszélünk, szemben veletek, akik hazudtok, vagy legalábbis nem az igazságról beszéltek. És ha nincs „mi”, akkor mi van? Az igazságról szóló beszéd előbb vagy utóbb politikai beszéllyé válik – vagyis még inkább gyanússá.
Az etikai parancsolat, érkezzen a múltból vagy máshonnan, etikai mivoltában feltételezi az igazságot. A parancsolat parancsolat-jellege pedig feltételezi, hogy amire kényszerít minket, megkérdőjelezhetetlen. A parancsolat követésre szólít fel, nem pusztán cselekvésre, hanem egy bizonyos módon való cselekvésre: a helyes cselekvésre. A cselekvés pedig feltétlenül a jövőre irányul, valami olyasminek a létrehozására, ami még nincs, vagy valaminek (az időnek) a helyre tolására, mert kizökkent; korrekcióra ott, ahol valami elromlott. A jövő felé taszít minket ez a parancsolat, mely a múltból érkezett és egy művészi kép formájában jelent meg. Ha azonban a jelen korrekcióra szorul, akkor cselekvésen a jelen (legalábbis részleges) megtagadását és a jövőnek valamilyen másik elv mentén való akarását kell értenünk. A parancsolat így valamiképpen forradalomra, forradalmi cselekvésre szólít fel. Itt az ideje, hogy egy szöveg igazságáról beszéljünk, melynek címe A remény imperatívusza.
Régi szöveg ez is, 1988-ban írta Tompa Gábor, érzékelve azt az apokaliptikus hangnemet, amelyen a művészet az ezredvégen kezdett el önmagáról beszélni: „A ’világvége’ divatjában mindig az adott kultúra önmagára kiszabott halálos ítélete fejeződik ki. Szorongás és bűnélvezet jellemzi, mint társait, a sci-fit, a horrort, a zombie-t, a new wawe misztikus pornográfiáját és megannyi más, mai spiritualista divatot. A tömegkultúra satanikus divatpózai mégsem a felismerést, hanem a vereséget erőszakolják: sematizálják a bűntudatot, megszoktatják velünk a szokhatatlant.” Nem is az lesz itt számunkra a fontos, hogy elviekben egyet értsünk vagy ellentmondjunk ennek a kijelentés-sornak, hiszen mindebben a szerző részéről sincsen elvi állásfoglalás. Jellegzetesen a jelenségek (a satanikus divat, a zombie, a horror, a pornográfia) jelentését kutatja, és, ami még meglepőbb, arra szólít föl egy a címbe foglalt parancsolat formájában, hogy a reménytelenből merítsünk reményt. A remény imperatívusza – mindenekelőtt ez egy jó cím, hatásos cím, arra szólít föl, hogy el kell olvasnunk, amit e cím alá foglalt a szerző, illetve hogy – reménykednünk kell. A remény imperatívusza: kétszeres felszólítás, tautológia, hiszen mi más a remény, ha nem a jövőben való reménykedés, egy jövő akarása (még inkább a jövő akarása), és mi más a parancsolat, mint egy múltból érkező felszólítás, ami a jelenbe kódolt jövő (a bukás, a vereség, a bűntudat) megváltoztatására irányul. A reményre vonatkozó parancs (Reménykedjetek!) itt is, mint Tompa Gábornál oly sokszor, egy bizonyos evangélikus szólam hatását kelti, színházias, patetikus hangnem, ahogyan egy igazságról kell beszélni.
Mit akarhat, ha akarhat, üzenni egy mai kolozsvári rendező húsz évvel ezelőtti írása? Pusztán egy múltbeli akarás, egy múltbeli színház, egy múlt jelene (a 80-as, 90-es évek kolozsvári, marosvásárhelyi, sepsiszentgyörgyi, tompagábori színházai), vagy, mint minden múlt és emlékezés, magában foglal egy parancsolatot is? Mire vonatkozik ez a parancsolat, abban a formájában, ahogyan mi olvasunk egy parancsolatot? A színházra, a történelemre, a művészetre, az igazságra? És egyáltalán, végre mi az igazság? Hogyan segít hozzá e két kiemelt parancsolat: a művészi kép igazsága és a remény imperatívusza az igazság megértéséhez? Jön-e valamilyen üzenet bármilyen határon túlról és a múltból, akkor is, ha véletlenszerű a téma (nem hiszünk a véletlenekben), az, hogy ma és itt éppen Tompa Gáborról akartunk beszélni, akkor is, ha mindennél inkább fennál e szöveg aktualitásának törékenysége?  És itt kénytelenek vagyunk számba venni, hogy amit akkor mondott, talán ma már nem érvényes: „Ma elsősorban a kezdet, a nem számítható kezdet kultúrájára lenne szükség…”, hiszen ez 1988-ban hangzott el. Megtörtént-e azóta a „nem számítható”, az új, amire a remény imperatívusza vonatkozott? Vannak-e új s új kísérteteink?
*
A ’89 forradalom Erdélyben nem feltétlenül a művészi kép forradalma volt, mégis több erdélyi költőt késztetett arra, hogy művészi tevékenysége mellet, vagy annak róvására a politika vagy a közélet színterein próbáljon szerencsét. Többféle „remény”, amit itt nem célunk vizsgálni, késztethette erre a döntésre Markó Bélát, Szőcs Gézát vagy másokat, azonban a lírai beszéd „mi”-je, a költő szerep lappangó vagy nyílt szakrális, közösségi, kódolt ellenzéki funkciója, úgy tűnik, megszűnt vagy arányai radikálisan megváltoztak. Talán mondhatjuk, hogy ma ugyanez mintegy negatívan van jelen, az ilyen jellegű szerepvállalás ironizálásaként, a küldetésszerűség komikussá tételében. Mindez, valószínűleg, nem csak egy a „költő-papokat” érintő változás, hanem magát a közösséget, a közösségi identitást is radikálisan átformáló társadalmi átalakulástól, a mediatizált társadalom és az új politikai és karrier-esélyek megjelenésétől is függött. A közösségről való beszéd, a képviseleti beszédmód jogát az irodalomtól a politikai képviselet, egy politikai párt vette át.
A szekuritáté (Securitate) kísértetei után azonban új, másféle fantomok ütötték föl a fejüket, s ezek a kísértetek, a történelmi emlékezetből szándékosan vagy önszántukból előtűnő elődök, apák, ősök, lidércek sokkal kevésbé rendelkeztek olyan jövőre irányuló etikai parancsolattal, mint a dán királyfi apjának kísértete. Kovács András Ferenc írja Tompa Gábor Lidércbánya (igen, itt már néven nevezi a kísértetet) című kötetének fülszövegében:
„Mert fellelősök görbe csontja már por,
S még áskálódnak zordon bányarémek,
Hogy költők szája hordjon kányaprémet,
Ha Helsing-őrként jelszót ont magából!”
                             (Félbalkezes szonett)
Ez a kötet, ahogyan a cím is utal rá, nyíltan számba vesz néhány kísértetet, amelyek kereskedelmi árucikké váltak Erdélyben. A múltbeli kísértetek mediális rajzásáról van szó (hiszen a kísértet ugyanúgy nem-jelenvalóként van jelen, mint a tévé képernyőjén látható, virtuális vagy digitális kép), az Erdély iránti, mint a múlt iránti nosztalgiáról, a hamis idillről, a nosztalgiaturizmusról és az ezek következtében kiépülni látszó kultúrhazugságról, illetve – ahogyan Tompa Gábor fogalmaz – a „vidékiesség” és „nyájszellem” kísértő veszélyéről. A koncepció, amit ebben a kötetben Tompa Gábor fölrajzol a kísértetekről, alapjaiban érinti mindazt, amit eddig Hamletről, a múlt üzenetéről, etikáról igyekeztünk megfogalmazni. Az új kísértet-koncepció alá nem csak a Lidércbánya-ciklust, hanem a szinte tíz évvel korábban megjelent, Kovács András Ferenccel közösen írt négykezes-kötetet is besorolhatjuk (Depressio Transylvaniae), mégpedig az „ellenállás a kísértetnek” címszó alá.
Az intuíció, hogy az Erdélyi Szellem (a ’szellem’ szónak mind ’szellemiség’, mind ’kísértet’ jelentésében) eleve egy üzenetet tartogat, hogy maga a föld, maga a hely, sőt, maga a név (Erdély) mágikus erővel bír, a magyarországi szellemiséget, pontosabban egy bizonyos magyarországi szellemiséget is megbűvölt. Érdekes fordulat (kizökkent idő): nem a múlt jön a jelenbe, hanem a jelen tart(ana) a múltba, ami arra utal, hogy a jelen a múltnak egy másik jövőt (a jelen jelent) akarna, ami viszont arra, hogy a jelen nem kap semmi olyan üzenetet a múlttól, a mi a jövő fele tolná. Zavaros képlet. De egy olyan képre vagy jelenetre utal, amelyben Hamlet nem az Apa szellemét, hanem Yorick koponyáját, egy nem élő szellem szellemét bűvöli, tőle várva üzenetet. Egy jelzővel toldva meg Tompa Gábor szellemes szóalkotását: a bűntudatba süppedt zombie, a nekrofil temetői „mélymagyar” álmodozása képezi a jelenet tárgyát. Ideje idézni:
„Egy holdvilágos decemberben,
amikor befagy minden álom,
lidércet bányásztunk a kertben,
hogy álmodozzunk mindenáron.
(…)
de álomtalan éjszakáink
magyar statisztikáinkra törnek,
s hogy ne küldjük Ábelre Káint,
hódolnánk álmosabb elődnek…”
              (Lidércbánya a kertben)
Honnan e rengeteg kísértet? És melyik közülük az igazi? Ahogyan Tompa Gábor fogalmaz 2004-ben: melyik „az igazi erdélyi szellemiség”? Hogyan lehet egy kísértet valódiságára fényt deríteni?
Ha e szövegszínház jellegzetes közlésmódja a kérdezés volt, ez az utolsó kérdés a jelen jelenetére vonatkozik, a jelen színházára, a jelen kísérteteire, az erdélyi szellem és kísértet, vagy átfogóbban, a magyar szellem és kísértet létmódjára és parancsolatára. Válasz, vagy inkább csak válaszút gyanánt két lehetséges útvonal felvillantására vállalkozunk.
 Az egyik a turista-szellem, a visszatérés, vagyis az ismétlés neurózisára utalna, amelyet Freud a halálösztönnel és a kísértetiessel köt össze nevezetes Homokember-elemzésében. A halálösztön, amely bizonyos helyekhez, legyenek akár lelkiek, mint a “haza ténye”, vagy topográfiaiak, mint amilyen a „vadregényes” földrajzi adottságokból előhívható erdélyi szellem vagy kísértet egzotikuma, s az egzotikum iránti vágyhoz járuló gyarmatosító szellem (ők is mi vagyunk, következésképp ők is a mieink), úgy tűnik, még mindig az 1988-as Tompa Gábori-i parancsolat érvényét erősíti. A bűntudat, a zombie és a misztikus pornográfia (pl. a „szerezzünk egyszerű (!) erdélyi barátnőt”, mint jellemző turistanosztalgia) jelenléte, a halálösztön, olyan „felelősségre” (Tompa Gábor) szólít föl (kit is?), ami a „kezdetnek”, mint nem „számítható kezdetnek” a parancsolatával közelít az ’80-as évek rendezői jegyzeteinek, esszéinek kísérteteként a jelen felé, felénk.
A másik útvonal egy olyan kérdésre adott válaszok lehetőségét vizsgálná, amely kérdés egyszerre nyelvi-retorikai („költői kérdés”?), egyszerre hermeneutikai és egyszerre horzsolja a létező és lehetséges politikai nyelvek alakzatait. A kérdés már egyszer szerepelt ebben a szövegben, de érdemes újból, új kérdésekkel tetézve megismételni. Létezhet-e olyan nyelvi alakzat, trópus, szókép, amely a „kik azok a mi?” kérdését úgy tudná alkalmazni, hogy a létező magyar nyelveket (minden egyes magyar nyelvet, hiszen nagyon sok van) elvonja a politikai alakzatok megosztó, elkülönítő és megbélyegző hatalma alól ugyanúgy, mint az erőszakos egységesítés hazug gyarmatosító szelleme és diktatúrája alól? Egyáltalán, szükséges-e ilyen alakzat? Létezik-e ez a kérdés, amely részek és az egész viszonyaira vonatkozik? Nem eleve elhibázott kísérlet-e a magyar nyelvek kísérteteinek parancsolataira várni és hallgatni? Vagy csak a kísérteteknek, a kísértetek tele-mediatikus rajzásának való ellenállás lenne a jelen(et) törékeny aktualitása? Létezik-e a remény, vagy legalább a remény reménye, a jövő akarása és imperatívusza? Ez az alakzat a magyar nyelv nem-tudásának regiszterében lelhető-e csak föl, ahogy Tompa Gábor sugallja, amikor arról beszél, hogy a magyar nyelv megóvása mellett azért fölösleges agitálni, mert egyszerre ivódott belénk végérvényesen és elpusztíthatatlanul, és egyszerre megtanulhatatlan: „…a nyelv esetében a mindent tudás, amit sosem érsz el, és a semmit tudás egyenlőek.”
Aligha tagadható, hogy a fentiekhez hasonló jövőre vonatkozó kérdések mindig a végre vonatkozó kérdések is egyben. De a végről szóló beszéd, örök közhely, mindig is a kezdetről szóló beszéd. Befejezésül, a számtalan magyar nyelv közül, e szöveg(színház) véletlenszerű koreográfiáját és az improvizációt most már végtelennek és lezáratlannak meghagyva, erre a paradoxonra idézzük föl a sok közül az egyik első magyar nyelv példáját, a Halotti Beszédét. Ez a szöveg elsőként, vagyis abban a mivoltában, hogy először beszél, hogy egyike az első magyar nyelveknek, először is és mindenek fölött egy halottról beszél, egy halott kísértet nevében kíván hozzánk szólni.
Felhasznált irodalom:
Ichim, Florica, Tompa Gábor, Beszélgetések hat felvonásban, Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2004, ford: Váli Éva.
Kovács András Ferenc – Tompa Gábor, Depressio Transylvaniae, Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 1998. (Versek – négykezesek)
Tompa Gábor, A késdöfés gyöngédsége, Kolozsvár, Korunk Baráti Társaság, 1995. (Esszék)
Tompa Gábor, Lidércbánya, Versek (1997-2004), Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2004.
Tompa Gábor, Noé színháza, Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2004. (Versek)
Tompa Gábor – Visky András, Romániai magyar négykezesek, Pécs/Bukarest, Jelenkor/Kriterion Könyvkiadó, 1994. (Versek-négykezesek)


[1] Arany János fordítása

A HM nyíl

Az EBTSZ (Európai Biokémiai Társaságok Szövetsége) 2005. július 17-én, Budapesten rendezett XXXIII. kongresszusán olyan dolgok történtek, amik örökre bevésték Budapest nevét a tudománytörténetbe. Persze, ahogyan az már lenni szokott, aznap még senki nem sejtett semmit: a budapesti konferencia tudományos és kevésbé tudományos résztvevőinek fogalmuk sem volt arról, hogy mi kezdődött el. A kongresszust Markus Strogowsky, az EBTSZ nagytekintélyű elnöke nyitotta meg. Kitűnő angolsággal beszélt a tőle pontosan elvárható dolgokról, miszerint az emberiség olyan korszakba lépett, melyben a tudomány (jelen esetben a biokémia) az emberek életminőségének ugrásszerű javulását fogja eredményezni, és így tovább, és így tovább. A beszámolók szerint Markus Strogowsky beszéde nem sikerült a legjobbra, az igazán emlékezetes esemény még váratott magára. Persze előbb Dobsai Árpád, a magyar tudományos miniszter tartott egy megnyitó utáni, annál azért hosszabb megnyitót. A miniszter tudatta a jelenlévőkkel, hogy a történelmet igazából mindig is a tudósok írták, csak mi, az egyszerű emberek (meg a tudósok) tanultuk azt, hogy a nagy, történelemformáló személyiségek a királyok, politikusok, hadvezérek voltak, pedig igazából mindig a tudomány hajtotta előre a világot, és ez így is lesz mindig, mondta Dobsai miniszter, és gyorsan elsietett, hogy megkoszorúzza a magyar szabadságharc egyik tábornokának emlékművét. Így már nem hallhatta ahogy Markus Strogowsky kitűnő angolságával méltatja Judith C. Nathony, a párizsi Pasteur Intézet 62 éves igazgatónőjének munkásságát, és átnyújtja neki az EBTSZ életműdíját. A professzor asszony a mintegy 1300 jelenlévő hatalmas tapsa kíséretében, arcán szerény mosollyal vette át a díjat, amit tanárainak, családjának, munkatársainak ajánlott, hiszen nélkülük soha nem kerülhetett volna még a díj közelébe sem. Majd immáron az EBTSZ friss életműdíjasaként kezdett bele életműdíjas előadásába. Judith C. Nathony valóban igen kiváló tudós volt, neve azonban mégsem forradalmi kromatin-szerkezeti kutatásaiért került be a tudománytörténetbe (és a hadvezérekkel teli történelemkönyvekbe sem). Hanem valami egészen másért. Az EBTSZ XXXIII. kongresszusának életműdíjas előadása az előzetes tervek szerint mintegy hatvan percig tartott volna, azonban Judith C. Nathony a kilencedik ábrájának kivetítése után, úgy a tizenkettedik percben egy elfojtott kiáltás hallatott, aztán némán kivonult a teremből. Azt nem tudni, hogy miért döntött a néma kivonulás mellett, igazság szerint másnap már senki nem gondolt arra, hogy mit érezhetett Judith C. Nathony. A Pasteur Intézet professzor asszonyának kilenc kivetített ábrája közül négyen, összesen hat darab nyíl jelent meg (nevezetesen: egy-egy nyíl volt a kromatin struktúráját bemutató ötödik, a hetero-, és az eukromatin szerkezete közötti különbségekkel foglalkozó hatodik, valamint a kromatin és a nukleáris mátrix kapcsolatát szemléltető nyolcadik ábrán, a kromatin fehérjéinek a génszabályozásban betöltött szerepét bemutató kilencedik ábrán pedig mindjárt három is), mind ugyanazzal a felirattal: hülyeség! A legelső nyíl olyan állításra mutatott, melynek nyilvánvaló hamissága nyilvánvalóan elírásból adódott, Judith C. Nathony mormogott valamit maga elé (a közelében helyet foglalók megesküdtek volna rá, hogy a professzor asszonyi szájból a következő mondat jött: „Elképesztő, hiszen a laptopomon nem is látszik, csak kivetítve!), majd kiváló érzékkel csinált könnyed tréfát az esetből. Ekkor még mindenki azt hitte, hogy Judith C. Nathony szándékosan ejtette ezt a hibát, és persze a nyilat a felirattal is ő rajzolta, mintegy ezzel is színesítve az előadását, így aztán az első nyilat, és Judith C. Nathony kommentárját hangos derültség fogadta. Annál kínosabb volt a csend a következő nyilaknál, mindegyik a professzor asszony saját kutatásaiból levont, a modern biokémia dogmatikussá vált állításaira mutatott. Hülyeség! Judith C. Nathony becsületére legyen mondva, hogy a kilencedik ábráig bírta, csak azután hagyta ott a nagytekintélyű Markus Strogowskyt és az EBTSZ XXXIII. kongresszusának mintegy 1300 tagú hallgatóságát. A teremben döbbenet, zavarodottság és hangzavar maradt. Egy fiatal szervező (valami olyasmit motyogott a mikrofonba, hogy a professzor asszony előadásának előzetes áttekintéskor az ábrákon nem volt semmi oda nem illő) kezéből Markus Strogowsky ragadta ki a mikrofont, mire a hangzavar némileg csitult. Az EBTSZ elnöke felháborítónak és elképesztőnek nevezte az esetet, majd az egész EBTSZ és külön a saját nevében bocsánatot kért a francia professzor asszonytól. Ezután a szervezésért felelős Dajka Sándor akadémikus, biokémia professzor nevezte botrányosnak és szégyenletesnek a történteket, és kért bocsánatot Judith C. Nathonytól az ország, a szervezők, az EBTSZ és külön a saját nevében. A hangzavar ismét teljessé vált: a résztvevők találgatták, hogy mi történhetett, a leendő előadók az ábráikat bújták, vajon nincsenek-e azokon is olyan nyilak, a szervezők fejvesztve rohangáltak: ilyen kis ország! ekkora konferencia! mekkora botrány! Néhányan kéjes mosollyal figyelték a magyar szervezők futkosását: micsoda rendezés! pompás konferencia! bezzeg, ha mi rendezhettük volna! Időközben visszaért az emlékművet koszorúzó Dobsai Árpád miniszter, a másnapi híradásokban nem szerepelt, hogy megtörtént-e a koszorúzás, avagy a miniszter a koszorúzás előtt (és így helyett) igyekezett vissza a konferenciára, felkapta az asztalon heverő mikrofont, és az egész tudományos világot lejáratni szándékozó arcátlan terrorakciónak minősítette az esetet, amely ellen azon nyomban föl kell venni a harcot!, mondta, és katonásan dobbantott. Az EBTSZ mosolygásra még képes résztvevői (sokan voltak) mosolyogtak ezen az erős túlzásnak tűnő kijelentésen. Az egész tudományos világot lejárató terrorakciónál egyes jól értesültek sokkal valószínűbbnek tartották, hogy a tudományos elismertsége mellett egyébként kiállhatatlan nőszemély hírében álló Judith C. Nathonyt személyes ellenfelei (két-három név is elhangzott) akarták lejáratni. Mások azt vélték tudni, hogy magát a nagytekintélyű Markus Strogowskyt akarta valaki (három-négy név is elhangzott) fölöttébb kellemetlen helyzetbe hozni, mivel, egészítették ki és erősítették meg ismét mások, Strogowsky ragaszkodott annyira Judith C. Nathony kitüntetéséhez, akinek kétségtelen tudományos érdemei mellett, tette teljessé a gondolatmenetet pár bennfentes, a legnagyobb érdeme mégiscsak az, hogy régebben gyengéd szálak fűzték Strogowskyhoz. Szóval alig vette valaki komolyan a miniszter látnoki kijelentését. Pedig pár nap múlva hasonlókkal telt meg a világsajtó. A budapesti szervezőket némileg megnyugtatta a hír, miszerint a fél órával később Madridban kezdődött Meteorológiai Világkongresszus megnyitó előadásán a budapestihez kísértetiesen hasonló események történtek (a madridi szervezőkbe minden bizonnyal azonos mértékű megnyugvást öntött a budapesti eset híre). A magyar szervezők, bizonyságát adva annak, hogy a tudomány művelői mennyire fontosnak tartják az újonnan szerzett ismeretek szabad áramlását, önzetlenül, egyetlen árva percig sem tartották vissza eme értékes információt, rögvest tájékoztatták az EBTSZ még jelenlévő résztvevőit. A másnapi san diego-i Magfizikai Világnapokon, az osakai Embriológiai és Őssejtterápiás Konferencián, a buenos aires-i Fertőző Betegségek Világkongresszusán, a július 19-én megnyitott san fransisco-i Amerikai Daganatterápiás Napokon és a Londonban négy nap múlva kezdődött, a Föld klímaváltozásáról tartott tudományos konferenciákon megismétlődtek a budapesti és a madridi események. Minden előadó ábráin nyilak jelentek meg hülyeség! felirattal. A legtöbb előadás félbeszakadt, kínos magyarázkodásokba torkollt, vagy bohózattá fajult. Ezen történések utólagos ismeretében igencsak furcsának tarthatjuk, hogy miért lepte meg annyira a tudományos (és nem csak a tudományos) világot, amikor a Nature július 22-én és a Science július 23-án az interneten és nyomtatott formában megjelenő legfrissebb számaiban 389-szer, ill. 423-szor jelent meg a nyíl. Azt hiszem, ez tulajdonképpen teljesen várható volt. A nyíl előfordulása július 17-e után igen gyakorivá vált, de jellemzően a tudományos életre koncentrálódott. Szinte az összes tudományos (és csakis a tudományos) konferencián kivetített ábra, és valamennyi július 17-e után megjelenő tudományos folyóirat internetes és nyomtatott formája tartalmazta a hülyeség! feliratú nyilat. A nyíl hallatlan következetességgel az ábrákon kizárólag az előadáson való kivetítés pillanatában, a folyóiratokban pedig csakis a web-re való feltöltés után, ill. a nyomtatott példányok kézhezvételekor jelent meg. Viszont (az egyetemi hallgatók legnagyobb bánatára) megkímélte az egyetemi előadásokat és tankönyveket; valamint az intézeti referátumokat, és persze a beszélgetéseket. No meg minden egyebet is. A The New York Times példátlan, világméretű tudományellenes terrorakcióról beszélt. E véleményen volt a The Washington Post is, és a titkosszolgálatok felelősségét firtatta. A Financial Times szerint a nyíl a tudományos élet teljes bénultságát okozhatja; a szerző a károkat dollár százmilliárdokra becsülve a világgazdaság elhúzódó recesszióját jövendölte. A Frankfurter Allgemeine Zeitung száraz tényként közölte, hogy a következő hetekben világszerte 59 jelentős tudományos konferencia marad el. A Le Monde felszólította a világ országait, hogy nemzetközi összefogással derítsék ki, hogy honnan jött a nyíl és mit akar, milyen hatással lehet az emberiség fejlődésére. A Blikk csak két okot tartott elképzelhetőnek: ha nem egy óriási hacker vicc az egész, akkor a nyíl minden bizonnyal az Antikrisztus eljövetelét jelenti. A Kurír felállította a nyíl horoszkópját és megállapította, hogy az a kissé fallikus alakját meghazudtolva csakis nőnemű lehet, szereti az állatokat, sajnos az embereket már kevésbé, sőt, a tudós embereket kifejezetten utálja (ennek oka a Kurír szerint ismeretlen), mindenesetre a csillagok állásából egyértelműen kiolvasható, hogy a nyíl komolyan veszélyezteti az emberi faj fennmaradását. Tudósítások, riportok, elemzések, publicisztikák, összefoglalók tízezrei foglalkoztak a nyíllal, minden más téma háttérbe szorult. Ritkán (legjobb tudomásom szerint sohasem) fordul elő, hogy egy napilapban megjelenő publicisztika bekerül a tudománytörténetbe, azonban július 31-én ez történt: a Chicago Tribune aznap reggeli számában James Coltright, fiatal amerikai publicista föltette a következő kérdést: mi van akkor, ha azok az állítások, amelyekre a nyíl mutat, tényleg hülyeségek? Pár nappal később a China Today angol nyelvű kínai portál mutatta be Wang Choapung munkáját, amelyben a kínai doktorandusz hallgató 65, a nyíl által hülyeségnek aposztrofált állításról bizonyította be, hogy azok tényleg hamisak, minden kétséget kizáróan hülyeségek. Ezután mind több és több nyílról bizonyosodott be, hogy valóban valótlan állításra, következtetésre, tényre, adatra mutat. Igazi tudományos áttörésnek számított a német Susan Ramoner közleménye (Science, szeptember 18.), mely csupán 46 olyan egyszerű állítást tartalmazott, melyekről világosan eldönthető, hogy igazak, vagy nem igazak (pl.: Susan Ramoner nő nemű, Susan Ramoner férfi, Susan Ramonernek van lába, Susan Ramonernek nincs lába). A közleményben 23 nyíl jelent meg, mégpedig csakis a Susan Ramoner által várt helyeken. Ettől kezdve nevezték a nyilat Hülyeséget Megmutató (HM) nyílnak (az eleinte használt Nathony-nyíl elnevezés hamar kikopott a köztudatból). Jó pár újabb bizonyító jellegű közlemény után egyre több tudományos lapban jelentek meg Susan Ramoner közleményét alapul vevő (Ramoner-módszer) publikációk, melyek immáron tudományos kérdésekkel foglalkoztak. És az eredmények igazolták a módszert, a tudomány lendületes fejlődésnek indult. Lassan a szkeptikusok is kénytelenek voltak elhinni, hogy a nyíl csak a valótlan állításokat bélyegzi meg. Új korszak köszöntött a világra. A The New York Times a tudomány világméretű fellendüléséről írt, mely az emberiség sosemlátott jólétét alapozhatja meg. Ezzel teljesen egyetértve a The Washington Post szorgalmazta, hogy az egyetemek sokszorozzák meg a tudománnyal foglalkozó szakemberek képzését. A Financial Times szerint a nyílnak köszönhetően valóságos tudományos reneszánsz indul meg, mely a világgazdaság minden képzeletet felülmúló szárnyalását fogja eredményezni. A Frankfurter Allgemeine Zeitung közölte, hogy a következő hetekben világszerte 348 jelentős tudományos konferenciát tartanak. A Le Monde felszólította a világ összes kutatóját, hogy erejét megfeszítve dolgozzon, árasszák el a Ramoner-módszernek megfelelően írt tudományos közleményekkel a világot. A Blikk szerint a nyíl kinyitotta a Paradicsom kapuját, az emberiségnek már csak be kell lépnie. A Kurír legfrissebb HM nyíl horoszkópjából bárki megtudhatta, hogy a nyíl annyi pozitív energiát és jóságot sugároz az emberekre, hogy attól egyszerűen nincs is több. Az emberek kiragadták a tudomány fogságából a nyilat: A HM nyíl hülyeség! feliratával baseball sapkák, pólók, labdák, hamutálak, kitűzők, stb., stb., stb. millióin jelent meg, visszapillantó tükrökön fityegett, kortárs szerzők verseiben, zenekarok szövegeiben bukkant fel, a londoni Pen Club az év drámájává választotta Henry Brock kitűnő, HM című drámáját, egy Joseph Bertacca nevű férfi pedig megalapította a HM NYÍL Egyházát. 2005-ben a Time a HM nyilat választotta az év emberének. 2006. július 17-én, a HM nyíl megjelenésének évfordulóján, hatalmas méretű ünnepi konferenciát rendeztek a nyíl születésének városában: Budapesten. Ahmut Romille ENSZ főtitkár rövid beszédében kifejtette, hogy mi mindent köszönhet az emberiség már eddig is a nyílnak, majd Dobsai Árpád Magyarország miniszterelnöke mondta el némileg hosszabb beszédében, hogy mi mindent köszönhet a miniszterelnök országa a nyílnak. Ezután Markus Strogowsky, a WHO frissen kinevezett főigazgatója beszélt arról, hogy ilyen tendenciák mellett 2020-ra a világból eltűnhet a szegénység, a fertőző betegségek, legyőzhetővé válhat a rák, a Parkinson és az Altzheimer kór, megszűnhet a környezetszennyezés, és így tovább, és így tovább. Markus Strogowsky után Dobsai Árpád, a WHO HM nyíl az emberiség szolgálatában elnevezésű tagozatának igazgatója, az EBTSZ nemrég megválasztott elnöke, tudományos összefoglaló előadása következett, melyben a 2005. július 17-e és 2006. július 17-e között a HM nyílnak köszönhetően felfedezett tudományos eredményeket, és azok máris megvalósult, ill. várható áldásos hatásait összegezte. A résztvevőkben némi rosszérzést keltett, hogy egy éve ez volt az első tudományos előadás, amelyben nem jelent meg a nyíl. Dobsai Árpád mindezt annak tudta be, hogy előadása tévedésektől mentes, tökéletes volt; nagy megelégedettséggel fogadta a tapsot. Hamarosan azonban Dobsai Árpád is gyanút fogott, ugyanis a következő előadó (Lévay Sándor András akadémikus, biokémia professzor, főszervező) ábráin sem jelent meg a nyíl. A szervezők közben értesültek arról, hogy a budapestivel párhuzamosan rendezett konferenciák közül egyetlen egyen sem mutatkozott a nyíl. A HM nyíl soha többé nem jelent meg. Újra új korszak köszöntött a világra. A világsajtó értetlenül állt a történtek előtt: okokat, miérteket keresett, felelősöket követelt, reményvesztett jóslatokba bocsátkozott – most eltekintenék ezek unalmas felsorolásától. A Newsweek szerint tökéletesen fejezte ki az emberiség tragikus életérzését Luis Frances Collado, angol-portugál festő Szögletes című absztrakt képével (2006, Tate Gallery, London). A képen hosszú, szögletes vonal ágazik ketté: felső folytatása erősen le van satírozva, de kivehető, hogy itt az addig szögletes vonal elsimul, hullámossá válik; az alsó folytatás továbbra is hosszú és szögletes, egy labda „gurul” rajta. 2006-ban a következő, talán még említésre érdemes események történtek: a sportolók, énekesek, színészek arcai visszavették a hatalmat a kitűzőkön, pólókon, labdákon, hamutálakon, a búskomor kortárs szerzők verseiben még jó darabig tartotta magát a nyíl, a zenekarok szövegeiből viszont teljesen kiveszett, Henry Brock újabb kiváló drámája (Eltűnés) sajnálatos módon kiesett a londoni Pen Club látóteréből, a HM NYÍL Egyháza pedig a nyíl újbóli eljövetelét kezdte hirdetni. Egyesek azt mondogatták, hogy az emberiség csak álmodta a HM nyilat. És az élet lassan visszatért a régi kerékvágásba.

* * * * * * * * * * * *

3108. (földi időszámítás szerint) – Hát ez itt meg micsoda?! – kiáltott fel Yank, aki a gépházban ücsörgött, mert itt volt elég meleg, hogy a számítógépét üzemeltethesse. Yank előtt egy lapos üvegtálban lepényhalszerű élőlény úszkált. A hal uszonyához valószínűtlenül nagy tulipán virágszirom hártyaképernyő csatlakozott. A képernyőn egy teljesen közönséges exponenciális felfutású grafikon volt, a tudományos közlemények számát ábrázolta a Földön eltelt évtizedek függvényében. Az exponenciális görbe egyik szakaszán furcsa, hatalmas kiugrás látszott, melyet apró nyilacska külön is jelzett. Yank, bár gondolati úton is tudott volna érintkezni a hallal, rátette a csápját a hal szemére és bekeretezte, majd kinagyította a grafikon furcsa részét. – Yonk, gyere ide! – szólt Yank társának, aki épp a gépház ajtaja előtt ment el. – Mi az? Mit nézel? – kérdezte Yonk. Yank eltorzult fintort vágott. – Tudod, hogy rám bízták ezt a baromságot! Meg kell vizsgálnom ennek a kihalt fajnak a történelme során keletkezett összes gazdasági, szociális és tudományos eredményét. Tiszta statisztika az egész! Yonk tréfásan közbevágott: – És azért hívtál ide, hogy átvegyem tőled? Ne is számíts rá! – Ugyan, hagyd már… Inkább nézd meg ezt a grafikont! – Miért, mi ez? Yank ránézett a képernyőre, a grafikon visszaugrott az eredeti méretére, s most a teljes időköz látszott. – Ez az ábra mutatja a faj tudományos fejlődését. Látod, az elején elég laposan halad, majd a kihalásuk előtt pár száz évvel hirtelen meglódul, és erősen emelkedik… – Mi ebben az érdekes? – ásított Yonk. – A miénk is valahogy így nézhet ki. – Áá! Nem ez a fontos! – mordult fel Yank. – Nézd ezt a részt földi időszámítás szerint 2000 környékén! Yonk guvadt szemmel meredt a képernyőre. – Nagyítsd csak ki! – kérte Yankot. Most már havi bontásban látszott a kérdéses szakasz: a megfelelő statisztikus zajjal terhelt, emelkedő görbe egyszer csak megtört, és vagy 100 pontot esett, majd pár hónap után megint emelkedni kezdett, de sokkal magasabbra ugrott, mint ahonnan elindult. Maximumát körülbelül egy évvel az első törés után érte el, aztán exponenciális lecsengéssel elérte a törésnek megfelelő értéket, ahonnan a változás előtti pontsorozatnak megfelelően haladt tovább. – Ennek az egyéves periódusnak az okát még könnyen meg lehet magyarázni. – ecsetelte Yank. – Biztos valami háborúval kapcsolatos hirtelen fejlesztés történt, majd a sok haláleset miatt ez a fellendülés megállt, és a háború végével szépen folytatódott az egész tovább, ahogy azelőtt volt. – Igen, ez lehetséges. Én is hallottam, hogy sokat háborúskodtak, és az utolsó a vesztüket is okozta. Bár legalább a bolygójukat megkímélték, nem úgy, mint a calterienek. – Csak egy valami nem stimmel. Mi a fenét keres itt ez a nyíl a grafikonon, és pont a kérdéses időpontban? – Micsoda? Azt nem te tetted oda? – kérdezte Yonk. – Dehogy! – Azt hittem, ezzel akarod felhívni rá másnak a figyelmét. – A francokat! Amikor elkezdtem elemezni az adatokat már ott volt. – Hogy a fenében? – Na ez az, amit én sem értek. – Várj csak! – kiáltott fel Yonk. – Ezen a nyílon van valami írás! Ráadásul a helyiek egyik nyelvén. El tudod olvasni? – Tényleg! – nézte meg jobban Yank. – Hmm… – És? Mit ír? – kérdezte Yonk izgatottan. – … ez … ez … hülyeség! – …

Levél feneüldözött Szépségességednek, avagy veszélybenforgásod mibenlétéről

Úgy lett légyen vala ezen dolognak kezdetje, hogy egybizonyos hír énengemet jósokáig kerülgetvén úgy döntött, hogy hallomásom útján közelíti meg tudatomnak nem éppen kicsinységét. Nos, így utólag elmondhatjuk, hogy e döntés igen-igen ésszerű volt (RÁD nézve meg egyenesen fölbecsülhetetlen értékű!), lévénhogy nagyfüleim roppant jól fókuszálják az efféle veszedelmes hírhangokat, így aztán mielőtt még rémhírecske fátyolteste többé bizony látható-hallhatóvá nem tehetővé porladt volna (fölöttébb érdekes, hogy a titokzatos és mibenlétükkel oly messzemutató híreknek mindig, hangsúlyozom: mindig, könnyen szétporladó fátyoltestük van), fölfigyeltem rá. Mit fölfigyeltem, egyenesen ráharaptam – már miután a széptónusú hanghullámok kiöklendezték mondandójukat –, mer’ hogyismondjam, hát nem akármiről volt szó! Hanembizony körülbelülegészenpontosan arról, hogy a fene, mondom a FENE, hm… szóval meg akar… huhh… enni… hm… Téged. Hallatlan, nem? Pedig jól hallottam: veszettül feni a fogát Rád a fene. És lenne itten még egy sekély csekélység: bizton állíthatom (és ebben akár barátaim sokaságának hírmondója is megerősíthet), hogy a fogát Rád oly nagyon fenő, a fenék közül a legislegislegelvetemültebb. Egyszerűen rémrettenetes egyfazon! Neki aztán tényleg a fene sem tréfa! Ezt hivatott a feneneve mellé biggyesztett jelző is mutatni: a fészkes! Na, nem mintha bármelyik fene is piskóta lenne, sőt, azt már most a leghatározottabban kijelenthetjük, hogy egyetlenegy fene sem piskóta.
Persze ismerem én a fészkest, magától sose jutott volna fene nagy eszébe egy Rád nézve ily félelmetes gondolat, de történt egyszer, hogy valaki – kilétét sajnos fülkagylóim hall-hatalmassága ellenére sem sikerült kiderítenem – azt találta mondani, hogy egye meg a fene! – mármint Téged. Ilyen szavakkal pedig nem szabad csak úgy dobálózni, mert mi van, ha… no, mint most is…
Az pediglen ugyebárno csak közismert, hogy engem a Te ilyesforma fenegetettséged hidegen biz’ nem hagyhat – indoklásként csak egy okot, a legislegbagatellebbet említeném: Hozzád fűződő igen komoly, mármár felebarátinak nevezhető viszonyomat –, így aztán muszáj volt mérhetetlen nagyfejemet gondolkodásra buzdítani; s lám, ki is sütöttem, hogy azért csak jó lenne, ha nem enne meg Téged a fene. Fejem további törése után arra is rájöttem, hogy mivel én a fészkest, mint mondottam, elég jól ismerem – mármint tudok róla egy s mást: pl. hol és mikor született, kik a szülei, milyen magas, hány kiló, mi a kedvenc zenéje, étele, itala, hol lakik, hová járkál esténként, ja, és hm… hogy ki a legjobb barátja –, majdcsak ráveszem valahogy, hogy ugyan ne éppen egy olyan személyt egyen már meg, akiről elmondható, hogy elég fontos nekem – ez persze erős túlzás, sőt, kifejezetten hazug állítás, de a fene előtt muszáj lesz hangsúlyoznom, milyen fontos vagy nekem – mégha nem is.
Azért megértem én a fenét, mer’hát elég guszta egy akárki vagy (mármint oly sok rendűrangú hímegyedtől hallhattam már ilyesféle énszerényszemélyemszerint* hatalmasnagy nemigazságot) – erről meg bizony csak Te tehetsz! –, szóval én is belédharapnék (márha csöppet érdekelnél, de ne haragudj, én igazán úgy sajnálom, de nem, nem, nem érdekelsz, tényleg nem).
Amúgy, jobban meggondolva, az is lehet, hogy a fészkes látja majd nagyerőmre tornyosuló mégnagyobb lelkesedésemet, és alkudozni próbál. De a fene fog a fenével alkudozni! Én biztos nem! Ráhúzok kettőt és az enyém leszel, egészben és egészen (persze csak, ha kellenél, legalább egy csöppecskét, de tudjuk, hogy nem, … majdcsak megleszek nélküled). No, hát akkor meg foglak menteni? Hátsz’ úgy néz ki. Dagadtam a büszkeségtől!
De, hátha küzdelem lesz! – bizonytalanodtam el rögvest. Mer’hát ha küzdelem lesz (nagy és nemes, az biztos, s elhullanak legjobbjaink a hosszú harc alatt, árváik könnyszeméből duzzadok patakzanak), akkor tuti, hogy rímforgatásban kell megmérettetnem! Ez tényleg tuti, mert a fene csak e nemes fegyvernemben hajlandó egy emberfiával kiállni. Na, ez a felismerés nem tett túlságosan boldoggá, mert a fene irtó jó rímforgató hírében áll, az meg igazán nem hiányzik nekem, hogy rettenetes rímnyelvével porig gyalázzon. (Egészhalkan és nagyszerényen jegyezném meg, hogy azért én sem vagyok olyan túlságosan rossz rímforgató.)
(E zárójeles kisbekezdés pár görnyedt sorocskájának fölbecsülhetetlen szerepet szánok abban, hogy egyszersmindenkorra, mostésmindörökké, holtodiglanholtomiglan elmondjam, megértsem, elhiggyem, hogy: szépnek aztán nem talállak, női mivoltod pedig még csak nemis érdekel, éppen ezért kelleni sem kellesz nagyon, azt a picike kis kellést meg úgy leküzdöm, mint a huzat! Akkor tisztáztuk a helyzetet? Ugye nem akarok tőled semmit?)

Ezennel pedig bátorkodom küzdelmeimnek legnagyobb hevét megököríteni – biztos, ami biztos, előre is bocsánatot kérek az esetleges éretlen és értetlen olvasóktól (bár magam sem értem, miért olvasná valaki e szigorúan magán, csakéskizáróan Neked szóló levelet), akiket sérthet az alábbi sorokból áradó fokozott gusztustalanság:
No, most akkor csapjunk néki közepibe:
…csak úgy forgattam föl s le a félelmetes fészkesfene fertelmesen férges testében utánozhatatlanul hajlékony, hirtelenfürge rímeimet. Gondoltam is: hej, de megy ez nekem! És egyszer már dudira azt hittem, hogy legyőzöm, de, ahogy az már lenni szokott, abban a pillanatban, amikor ezt hittem, hát igen, elbíztam magam – ugye szabad szabadkoznom: na, ez még a legnagyobbakkal is megesik néha, én meg nem is tartozom közéjük, akkor velem hogy ne eshetne meg** –, és megfeledkeztem a fészkes fenekéről (á, pedig már az óvodások is fújják, hogy a fene fenekénél, a fene fenekénél, a fene-fene, fene-fene, fene-fenekénél … hatalmasabb nincs!***), így egy óvatlan pillanatban rímforgató nagyszámra méltóztatott helyezni eme fentebb említett, nemesnek éppséggel nem mondható testrészét. Hja, pedig istenuccse reménytelen helyzetben volt már! Abban azért biztos vagyok, hogy a számrafenekülést nem tudatosan, hanem csak lányos fenezavarában tette, lényeg az, hogy nagyfarától az étvágyamon kívül a kedvem is elment, mármint a harctól, hisz’ egyszer már legyőztem, akkor meg minek még egyszer?! Na, ekkor érkezett hozzám az azóta már agyondíszített vitrinkébe zárt, pompadíszbe öltöztetett, lágy szólamú sms-ed, mely remegő hangocskáján adta tudtomra, hogy egy egész egydarab légy hófehér kezecskédre mert szállni! (Csak reménykedem, hogy szarni nem merészelt.) Hallatlan! Egyből tudtam, hogy ebben is annak az aljas fenének a keze van! Mármint a légyRádszállásban – arra gondolni sem mertem, hogy esetleg a légyRádsza… jujj, le sem merem írni! Hidd el, hogy ő a ludas! Ludas fene! Én szemtől szemben küzdök vele (kivétel persze amikor farral szemben), ő meg alattomosan Rád támad! Naggyonnagyon mérges lettem! Képzeld csak el, ha tetszenél, vagy netalántán szeretnélek, hogy felbosszantana ez a gazság! Majd adok én feneségének! Ha ő így, hát én meg úgy!
E felfoghatatlan szemtelenség felismerése lelkiállapotomban visszafordíthatatlan változásokat okozott, olyan viselkedésfolyamatokat indítotva ezzel el, melyek nagymértékben elősegítették az ügy rohamos közeledését a végkifejlethez. Vak elhatározásomtól reszkető bosszúságos nagymancsommal leakasztottam a falról a kendermagos kutyafáját, abból is a feneölőbbiket (azt, amelyiket felmenőim végesvégtelen évszázadok óta tartottak a sufniban, hogy minden arrajáró huncutságot jól megfeddjenek vele), mireföl fenepajti kellőképpen meg is ijedt, én meg a szokásos laza márkságommal odaszóltam neki, hogy drága fenécském, nem kell egyből mimózának lenni! Azt hiszem, ezt nem hallotta – ezért mondjuk kár, mer’ szerintem nagyon vicces egy helyzet volt –, mert nyakába vett nagylába ujja sem érte a földet: loholt, loholt. Egyszóval megfutamítottam. Mégegyszóval elkergettem. No, meg le is győztem. Jó alaposan. Le én. Ennyi, vége, fusson csak.
Na jó, elismerem, tettem egy pár lépést utána, de ezzel vége is lett. Az is igaz, hogy kicsit utolértem, pont. Azt hiszem, a kezem még megemeltem. Oké, tényleg rásuhintottam egyetkettőt baráti biztatásként. Haj, ha láttad volna, hogy porzott a fene nagy háta… Elpáholtam no! És egy cseppet sem sajnálom, rohadt egy fene!

Ui.:
Most érkezett egy levél a feneketlen messzeségből, melyben – kicsit sértődötten és piperkőc stílusban, mondhatnónk nagykegyesen, de a lényeg az, hogy: tudatja bizonyos monsieur Fene, hogy a mai naptól méltóztatik minden ringó és ringatlan porcikádról lemondani, és egyben ezen értékeket rám, csak és kizárólag RÁM, azaz ÉNRÁM ruházni – még jó! mondom én, hisz’ még a legapróbb porcikád sem volt egy pillanatra sem az övé, az más kérdés, hogy pályázni éppen pályázott rá.

Megjegyzés:
azt nem igazán tudom, hogy én Téged mostan megkapva mihez kezdhetnék Veled, mivelhogy erről aztán szó sem volt, márhogy megkapnálak – nem is kellettél persze –, de elképzeltem, hogy mily elviselhetetlen volt számomra ez a fene nagy bizonytalanság, és úgy döntöttem, hogy… – még ha nem akarnám is.

Végmegjegyzés:
hm… azért teljesen meg nem nyugodhatsz, és jobb, ha én is rímforgató edzésben maradok, mert mikor tegnap a fene a kedvenc kocsmájában a kedvenc italát szürcsölgette a legjobb bar… hm… velem, valami olyasmit talált mondani, hogy a szomszéd asztalnál a franc fontolgatja elrablásodat – ő pedig tényleg a rímforgatók legrímforgatóbbika.

* rövidítve: é3sz
** kéretik nagyon szabadkozós hanglejtéssel olvasni!
*** az az igazság, hogy a fenti „mondókát” nemrég találtam ki, így persze még nem fújhatják az ovisok, de én mindent megteszek annak érdekében, hogy már ne sokáig kelljen nélkülözniük mondókarepertoárjukból ezen gyöngyszemet: terjesztem és terjesztem a mindenbizonnyal már nem sokáig idézőjelek közé szorításra kötelezett „mondókát”

Mók Géza, Minden Hajak Legfőbb Haja

Egy minden bizonnyal tökéletes, általam már számtalanszor kipróbált, és mindannyiszor látványos sikert aratott cselekvés és beszédmintát szeretnék nyújtani arra az esetre, amikor találkozunk a nővel – ha ismerjük őt, azért, ha akkor látjuk először, azért:
Mindenekelőtt igazítsuk meg fényes loboncunk oroszlánhullámait. Ezután könnyed meghajlásból elegáns, erőt sugárzó mozdulattal egyenesedjünk ki, hogy daliás termetünk megörvendeztesse a nőt, mert már biztosan reánk néz. És ha már egyszer reánk nézett, köszöntsük dallamos, búgó hangunkon mondott „Kezét csókolom!” -mal. Még mielőtt megszólalhatna, kecses, különleges alakú kezünkkel emeljük ki jól öltöztetett felsőtestünkre délcegen tapadó mellényzsebünkből az apró, de gazdagon díszített dobozt, majd a dobozból a derekán arany szalaggal átkötött hajszálat. Ünnepélyesen, mégis kicsit félszegen rebegjük a következőt: „Íme, bemutatom Kegyednek Mók Gézát, Minden Hajak Legfőbb Haját.” – természetesen a Mók Géza név helyett használjuk a sajátunkat. Ezek után nagy szemünkkel mindvégig mélyen a nő szemébe nézve meséljük el az alábbi csekélységet:
„Ott. A két nem akármilyen fülem közé szorult halálmezőn, ahol a rendet kegyetlen szigorral havonta ellenőrzik, és a többiektől való legapróbb eltérést csonkítással, vagy halállal büntetik. A magas homlokomtól az árkos fejtetőmön át a lapos tarkómig, ahol már milliárdnyi áldozatot szedtek az irtóztató rendszerességgel lesújtó, rémesen csattogó fémszárnyak. Az izgága halántékom körül, ahol oly sok jobb sorsra érdemes szál esett el értelmetlenül. A két homlokdudorom és a nyakszirtcsontom kiemelkedése közé feszített elátkozott réten, ahol az anyák zokogva ültetik utódaik hagymácskáit, mert tudják, hogy fiuk vértanú lesz. A szemüvegszárak közé kerekedett rengetegben, ahol ismeretlen a töredezett, ősz öregség, mert senki nem éri meg. Ahol az élet ijedten kuporog a csonka hajszálak tövében, ahol a borzalmak fényes nappal csapnak le az égből. Igen ott. A fejem tetején, annak is a kellős közepén, a Fémszárnyú Istenség tizenötödik esztendejének Dermesztő havának első napján született egy hajszál, akinek szülei a Géza nevet adták.
A Fémszárnyú Istenség hű társa, a Százfogú Istenség kíséretében minden hónap utolsó előtti napján meglátogatta alattvalóit, és szörnyű pusztítást végzett közöttük. A Százfogú félelmetes sercegéssel adta a Fémszárnyú szájába a hajszálakat, erre a Fémszárnyú megállt, hangosan köhintett, majd egy fényes és nyikorgós csattanás nyomán ezernyi élettelen test hullott a mélybe. Aztán mohón újabb szálakat kapott be, és megint újakat, és megint újakat, végig, körbe-körbe érdekes alakú fejemen. Mikor éhsége csillapodott, megparancsolta a Százfogúnak, hogy csak különlegességeket szolgáljon fel. És a Százfogú örömmel vettette magát a sűrűbb, a hosszabb, a csapzottabb részekre, ezeket terítve a Fémszárnyú szárnyai közé. Aki kéjes, halk csattanássokkal ropogtatta ezt a zamatos desszertet. Végül a Százfogú pontosan megmérte a megmaradt hajszálakat, és amikor mindet egyforma hosszúnak találta, mind a száz foga elégedetten felkacagott, ezzel jelezve a Fémszárnyúnak, hogy a lakomának vége. Ekkor a két istenség jóllakottan távozott, milliónyi holttestet és milliárdnyi levágott testdarabot hagyva a pontosan másfél centiméter hosszúra nyírt, vérben fürdő, jajgató hajszálakon.
A hónapok szörnyű sorában a Dermesztő hónap volt az egyetlen, melyben a Fémszárnyú és a Százfogú nem osztott halált. Így azok a szerencsések, akik e hónap elején születtek, épségben megérhették akár a két hónapos kort is. Ennyi idő pont elegendő volt ahhoz, hogy nagyra nőjenek, sokkal nagyobbra, mint azok, akiket egyszer már megcsonkoltak az istenségek. De ez a nagyság feltétlenül a halálukat okozta, mert míg a Fémszárnyú a rövidebb hajszálak testéből csak jókora darabokat metszett ki, a hosszabbak ínycsiklandó különlegességként egészben kerültek a szárnyai közé. A Mók Géza nevű ifjú hajszálnak azonban irdatlan és csodálatos szerencséje volt, mert nem sokkal születése után egy kődarab méretes ütést mért a fejemre, és eltépett a Mók Géza gyökerét tápláló négy erecske közül hármat, így ez a szerencsefia csak egy zsinóron keresztül kapta az életet, minek is az lett a következménye, hogy teste rettentő lassan növekedett, ráadásul még festékanyagokat sem kapott megfelelő mennyiségben. Amikor tehát az Olvadó hónapban eljött a Fémszárnyú, Mók Géza nem csak kicsi volt, de szinte láthatatlan is: egészben élte túl a mészárlást.
Hála oly lassú növekedésének, élete az elkövetkező két hónapban sem forgott veszélyben. Ám Mók Gézának csak a teste volt satnya, hajszálfejében roppant értelem növekedett, és a négy túlélt hónap alatt igencsak nagy tervek fogantak benne. De a megvalósításukhoz szüksége volt a meggyötört, nyomorék, reményvesztett hajpolgárok segítségére. Ehhez pedig legalább a legkisebb körzetben, a Fejtetőmközépi Hajszálkörzetben, össze kellett hívnia a Hajsággyűlést. De már ez is lehetetlen feladatnak tűnt. A halál rendszeres eljövetele, és utána a tetemek millióinak két-három hétig tartó eltakarítása arra késztette az életbenmaradt hajszálakat, hogy az istenek következő eljöveteléig fennmaradó egy, esetleg két hetet – melyek könnyen lehet, hogy az utolsó heteik -, családjukkal töltsék, a többi hajszálról szinte meg is feledkeztek. Nem voltak rendezvények, szervezetek, gyűlések, fórumok, összejövetelek, nem voltak iskolák, munkahelyek, templomok, hivatalok, sőt akik egyáltalán tudták még, hogy ezek a szavak léteznek, azok is igen kevesen voltak – egyre kevesebben. A hajszálak még az utcára sem léptek ki, féltették a perceket, melyeket valami, vagy valaki elvehetett volna tőlük. Csak ültek otthon, és csendesen nézegették szeretteiket. Ámbár, megkockáztatom, hogy mivel mindez már nemzedékek óta így folyt, a dolgok valamennyire megszokássá is váltak – már amennyire a borzalmak megszokhatók, de erről a hajszálak tudnának mesélni.
Ehhez képest nem is sok az a négy teljes hónap, amely alatt Mók Géza megszervezte a Hajsággyűlést – ó, mennyi szerencsétlen hajszál hullott el ez idő alatt a szeme láttára! Tehát a Fémszárnyú Istenség tizenötödik esztendejének Szőkítő havának utolsó hetében, az istenségek eljövetele előtt három nappal, megtartották az Első Hajsággyűlést. Teljesen kikopaszodtak a hajszálkörzet egyéb részei, annyira nagy számban tódultak a hajszálak a Fejtetőmközépi Forgóterembe. Ott aztán egymás hegyére hátára zsúfolódva – bizony mondom, egy tűt nem lehetett volna leejteni! – vették körbe az emelvényt, és izgatottan várakoztak. Maga Mók Géza is megdöbbent azon, hogy a minden percüket féltő és csak a családjuknak szentelő hajszálak milyen hatalmas számban jelentek meg, és szorongva lépett az emelvényre. De szorongása hamar elmúlt, mert a hajszálak kitörő lelkesedéssel fogadták, és minden mondata után üdvrivalgásban törtek ki. Napokig lehetne erről a hajszáltörténeti jelentőségű gyűlésről mesélni, de most csak annyit mondanék – egyelőre -, hogy az Első Hajsággyűlésen ellenszavazat és tartózkodás nélkül, hihetetlen forró, forradalmi hangulatban a következő rendkívüli intézkedéseket hozták Mók Géza – akit közfelkiáltással a Hajak Hajának választottak meg – javaslatára:

1. A Fejtetőmközépi Hajszálkörzet legerősebb polgáraiból különleges egységet hoznak létre. A mintegy tíztucatnyi hajszálnak ezután az lesz a feladata, hogy a Fújó hónaptól a Fehérhulló hónapig – azaz négy teljes hónapon át – a Fémszárnyú és a Százfogú Istenségek elől a lehető legjobban elbújva, szorosan a fejbőrömhöz tapadva eddzék és erősítsék magukat, valamint különleges fizikai és szellemi kiképzést kapnak.
2. Azok, akik nem tartoznak a különleges alakulatba – az úgynevezett közhajszálak -, kötelesek lesznek az alakulat tagjait:
– táplálni (oly módon, hogy minden polgárnak a saját gyökerét tápláló négy ér közül egyet fel kell ajánlania, ezen milliónyi ér vérét aztán egy nagy skalpalatti tóvá gyűjtik, amelyet kizárólag a különleges alakulat tagjainak táplálására fordítanak)
– rejtegetni, eltakarni (ez gyakran azt jelentette, hogy a közhajszálak saját testüket dobták a Százfogú elé, hogy aztán ők kerüljenek a Fémszárnyú félelmetes szájába, megmentve ezzel az alakulat tagjait; hasonló hősiességgel védték egykor a hajanyák hajfiaikat)
– és azok minden kívánságát lesni és teljesíteni.
A gyűlés után a tíztucat hajszál kiválasztására és elrejtésére mindössze két napjuk maradt, de a körzet minden hajszála megállás nélkül dolgozott, így a Fémszárnyú csak a közhajszálakból zabálhatott, az egyébként valószínűleg desszertként asztalra kerülő elithajakat önfeláldozóan elrejtette a nép.
A Fehérhulló hónapban aztán a különleges alakulatból kiválasztották (figyelembe véve pl. a hosszúságot, a színt, a vastagságot, az illatot) azt a tizenkét hajszálat, amelyek a leginkább alkalmasnak látszottak őrszemnek. Ezeket a stratégiailag legfontosabb helyekre vezényelték kettesével. Az alakulat nyolc tagja újabb hajszálakat toborozott, és nyolc csoportban megkezdődött az olyan speciális védőfeladathoz értő hajszálak kiképzése, mint a nemezeseké (feladatuk a Fejtetőmközépi Hajszálkörzet határainak védelme, valamint – Mók, és a többi hajszál reményei szerint – a majdani megszerzett területek elkerítése), a göndöröké és a feketéké (nekik kellett a kiképzőközpontokat, a gyűléseket, és más különösen fontos helyeket és rendezvényeket elrejteni), a szőkéké (belőlük őrszemek, kémek, előretolt egységek lettek), a vastagoké (akiknek támadó és védő harci feladatuk lett), az észrevehetetlenül véknyaké (ők, majdan óriási sokaságban, egy láthatatlan, de igen erős hálót képeztek a Fejtetőmközépi Hajszálkörzet fölött), a könnyen kihullóké és a töredezőké (akik a Fémszárnyú közeledtére száz, és száz darabkára törtek, azt sugallva ezzel a Fémszárnyúnak, hogy elég már a mészárlásból). A különleges alakulat maradék tagjait harcosokká képezték, és nekik kellett az új harcosokat is kiképezni. Hónapokig lehetne a hajszálkörzet védelmének megszervezéséről, és az ezt követő borzasztóan kegyetlen, hosszú harcokról mesélni, de most – egyelőre – csak annyit mondanék, hogy a Fejtetőmközépi Hajszálkörzet tizenhárom hónapig tartó rettenetes vérengzés után kivívta függetlenségét. A bátor hajszálak – már amennyien megmaradtak – megszabadultak a Fémszárnyú és a Százfogú Istenségektől, megszületett a Független Fejtetőmközépi Hajköztársaság. Mók Gézát, a hajszabadság-mozgalom elindítóját és irányítóját, minden tervek kiötlőjét és végrehajtásuk felügyelőjét pedig a Minden Hajak Haja címmel ruházták fel.
A Független Fejtetőmközépi Hajköztársaság hajpolgárai ezután minden erejüket arra fordították, hogy újabb területeket foglaljanak el, és felszabadítsák hajtestvéreiket az istenségek elnyomása alól. A hajszálak kezdeti látványos sikerei után azonban az istenségek feltartóztatták a hajhadakat, és ellentámadásba lendültek. A hadiszerencse megfordulását a hajtörténészek ma a következőkkel magyarázzák:
1. A Fémszárnyú és a Százfogú már nem havonta egyszer, hanem hetente, sőt hetente többször, ráadásul teljesen váratlan időpontokban (az is megesett, hogy sötét éjszaka!) támadott.
2. A két istenség irtózatos kegyetlenséggel bánt a szabadságukért küzdő harcosokkal, a lázadásért csak egyféle büntetés létezett: halál.
3. Az egyszerű hajnépet szigorúbban és gyakrabban ellenőrizték, a hajhossz-határt fél centiméterre csökkentették, és a hajnép közül is jóval többen haltak meg, mint az a háború kitörése előtt megszokott volt.
4. A hajszálak lelki megtörésére is nagy hangsúlyt fektettek – a Százfogú hosszú sorokban emelte föl a még élő hajszálak fejét, így kényszerítve őket arra, hogy végignézzék, amint a Fémszárnyú a harcosok és a védők jól látható helyekre felaggatott testét bestiális kegyetlenséggel felkoncolja.
Mindezeknek köszönhetően a fejemet óriási kopasz foltok és hajtetemek milliárdjaival fedett megtört, legyengült, beteg, földönfutó hajszálak borították. A hajhadsereg nemcsak, hogy visszavonulásra kényszerült, de úgy tűnt, hogy a Független Fejtetőmközépi Hajköztársaságot újra leigázza a Fémszárnyú és a Százfogú. Az isteneknek nagyobb hatalmuk volt, mint valaha. Reménytelen, kétségbeejtő volt a helyzet. Egyesek már a hajnép teljes kipusztulásáról beszéltek.
Ezekben a válságos napokban az egyik hajszálnak óriási ötlete támadt. Ez a hajszál pedig nem volt más, mint Mók Géza, Minden Hajak Haja. Az utolsó esélyt jelentő ötlet pedig következő volt: Minthogy a hajtársadalom rendelkezik egy hatalmas, nagynyomású skalpalatti vértóval, melyet annak idején az elithajszálak táplálására hoztak létre, az istenek elkövetkező támadásaikor üssenek apró réseket a skalpon, és az így nagy nyomással feltörő vérnyalábbal újra és újra áztassák el a Fémszárnyút, miáltalis az – Mók Géza és a még gondolkodásra képes hajszálak reményei szerint – nagyon hamar berozsdásodik, mozgása lelassul, esetleg el is pusztul; a Százfogú egyedül pedig már jóval könnyebben megfutamítható.
Évekig lehetne mesélni ezekről a harcokról, de most – egyelőre – elégedjen meg annyival, drága Hölgyem, hogy Mók Géza ötlete bevált, hosszú, hosszú áztatás után az egykor csillogó fémszárnyak végre berozsdásodtak, a Fémszárnyú lelassult, elbizonytalanodott, aztán teljesen eltűnt, talán meg is halt. És negyvennyolc havi szüntelen küzdelem után homlokomtól a tarkómig, halántékomtól halántékomig a legutolsó hajszál is szabad lett. Jópár hétnek kellet ezután eltelnie, míg a hajszálak megerősödtek, megsokasodtak. Akkor aztán összehívták a Nagy Hajsággyűlést, és kihirdették, hogy a hajság mostantól független és szabad mindörökké. Mók Gézáit pedig Minden Hajak Legfőbb Hajának választották – derekára aranyszínű szalagot kapott. A Nagy Hajsággyűlés után sosemlátott ünnepségeket tartottak körös-körül az egész fejemen.
Kezdetét vette egy békés és boldog időszak, amelyről szívesen mesélnék nagyon-nagyon sokat, de most, drága Hölgyem, csak annyit mondanék, hogy a nagy harcok óta – mintegy hatvan hónapja már – a Fémszárnyú Istenség, és hű társa, a Százfogú Istenség messze elkerüli hajszálaimat. És a fejemen minden hónap utolsó előtti napján csöndes megemlékezést tartanak a zsarnokság áldozatainak tiszteletére.”

Most, hogy befejeztük e minket kimerítő, a hölgyet megható, megindító történetet, könnyeinken keresztül ellenállhatatlanul nézzük az ekkorra már minden bizonnyal megpuhult nőt. Ismerjük fel azt a felemelő pillanatot, amikor akaratát teljesen elveszítve megszédülni látszik, ekkor elcsukló hangon, lassan, meg-megállva mondjuk a következőket:
„Ma reggel, édes álomból ébredve kicammogtam a fürdőszobába, és az előző esték mulatságainak következtében csak résnyire nyíló szemeimmel belenéztem a tükörbe. Valami egészen nagy szörnyűséget láttam! Ó, elmondanom is nehéz! A hőst láttam! A rendíthetetlen hőst, Mók Gézát, amint a tisztségének megfelelő pompázatos arany szalaggal a derekán élettelenül lóg a jobb fülemre… Milyen méltóságteljes és nagyszerű volt még akkor is! Ó, drága Hölgyem, képzelheti, mily veszteség ez számomra!” A legjobb, ha ebben a pillanatban lehajtjuk fejünket, és felzokogunk. Ez nem gyengeségünk, sokkal inkább érzékeny lelkünk bizonyítékának fog tűnni. De hamar szedjük össze magunkat, és barna, nagy, könnyes szemeinkkel felnézve mondjuk ezt: „És én most szeretném Mók Gézát, Minden Hajak Legfőbb Haját Kegyednek ajándékozni!” Ünnepélyes mozdulattal fektessük a hölgy kezére Mók Gézát.
Teljes biztonsággal állíthatom, hogy ha az utasításokat pontosan végrehajtottuk, a kívánt hatás nem maradhat el. A hölgy olyannyira elgyengül és elérzékenyül, hogy minden kívánságunkat teljesíti, mindjárt elsőnek teljes mellszélességével karjainkba hullik.

De ha esetleg, netalántán valamit mégsem akar megtenni, ártatlanul csillogó szemeinket forgassuk körbe, és kedvesen kérdezzük meg: „Vagy meséljem el részletesen az Első Hajsággyűlésen történteket? Esetleg a függetlenségi harcokat? Esetleg a …”
Végezetül igazítsuk meg, fényes loboncunk győzedelmes oroszlánhullámait.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info