„Csakhogy, amint már a bölcs görögök tapasztalák és megjegyzék, a nép erkölcsi romlása fölforgatja még a szavak érteményeit is elannyira, hogy azokhoz egészen ellenkező ideákat köt. Így mióta az emberi közönség, középszerű többség megaláztatott, azóta ezen szavaknak érteményei is annyira elváltoztak és alacsonyodtak, hogy azokhoz még a papiroson is alig tudjuk eredeti érteményeiket erőtetni.” (Berzsenyi Dániel, Poétai harmonistika)
Tehát tegyük föl, hogy komolyan beszél a Kemény István-Bartis Attila szerzőpáros, amikor a következőket mondja:
„Ha egy jogállamban egyre rosszabbul érzi magát az ember, ha azt látja, hogy érzelmi és mentális szinten gyakorlatilag háborús viszonyok uralkodnak, akkor ott valószínűleg kicsitől nagyig, fehértől feketéig, magyartól zsidóig és demokratától rojalistáig az egész társadalommal valami baj van. Egyszerűen nincs közös nevező. A konszenzusra való törekvés is harci eszköz, az egyetlen valódi célja a másikkal szembeni morális fölény látszatának a megteremtése, az ’én szeretnék veled beszélni, drágám, de veled tényleg nem lehet’ játszma része. Nincs mögötte valódi szándék, kizárólag a hajrámagyarország, hajrászegfűárusok, ezért a konszenzusra való törekvés is a legócskább pártszlogen szintjén jelenik meg. Úgy kommunistázunk és fasisztázunk, hogy már elvesztették a szavak a jelentésüket, ami nagyon veszélyes, mert ezeknek a szavaknak nem is olyan rég még elég pontos, mondhatnám: véres jelentésük volt.” (42., Bartis)
Ekkor szavak problémájával kell ugyebár kezdeni. Azon szavakéval, amelyek az „erkölcsi romlás” és a beszélő közösség „megaláztatása” hatására – legalábbis bizonyos „rossz nyelvek” szerint – elveszítik „érteményeiket”, mivel fölforgatva látszik lenni, zavarossá válik a beszélők világa, ami szerint a beszélők ellenkezései, különösségei és egyetértései beszélgetéssé, megbeszéléssé válhatnának.
Magának a nyelvnek az alapvető dialógikus jellege temetődik be. Hogyan értjük meg akkor egymást? Hát sehogy.
Ha tehát komolyan vesszük ezeket a szavakat, akkor itt nem az egyetértésről, a valamilyen ügy iránti konszenzuális elköteleződésről van szó. Hanem arról, hogy voltaképpen azt sem értjük meg a maga teljes jelentőségében, ha egyet értünk valamiben, vagy éppen nem értünk valamiben egyet egymással. Nem halljuk, hogy miben nem értünk egyet, ezért semmit sem értünk, csak fecsegünk. Nem halljuk annak „nyelvét”, amit mi és a másik mond.
Tehát hol vagyunk akkor? Minden bizonnyal egy mélységes mély szakadékban. De mivel nem halljuk a nyelvet – vagyis: nem halljuk, hogy nem halljuk –, ezért nem tudhatjuk, és nem is tudjuk, hogy szakadékban vagyunk. Nem vesszük észre, hogy nem értünk semmit. „Csak” beszélünk, szövegelünk, egyezkedünk anélkül, hogy egyezkedésünknek, vagy meg-nem-egyezésünknek, a konszenzusnak vagy az elhatárolódásnak bármiféle komolyan vehető alapja lenne. Itt minden adott szó alaptalanná válhat. Ahol ugyanis értik és beszélik egymás nyelvét, ott az egyet-nem-értés nagyon is termékennyé válhat, de ahol nem, ott az egyetértés is tökéletesen terméketlen marad. Ez nem nyelvészeti kérdés, minden inkább, mint nyelvészeti: politikai, filozófiai, etikai, és persze „nemzeti” kérdés (de erre még visszatérünk).
Világos tehát: egy akármilyen konszenzus itt semmit sem old meg. Ha jól emlékszem, Pilinszky János számol be arról, hogy neki a háború adta vissza a szavak valódi jelentését: jelentése lett a fájdalomnak, a szögnek, a kerítésnek, a kőnek, a kenyérnek, egyszóval visszajutott oda, ahol beszélni, eltalálni a helyes, a jó szavakat: élethalál kérdés. Oda, ahol a nyelv nem fecsegés, hanem benne jutnak napvilágra és mondódnak ki mindazok a dolgok, amelyek az embert mindennapjaiban és történeti/politikai meghatározottságai között is a leginkább illetik, amelyek az ő „világát” képezik. Ha ez nincs, világ- és jelenléthiány következik – és ezek a szavak itt már éppen hogy nem mondanak, nem mondhatnak akkor semmit.
De hát tényleg háborúnak kell jönnie? Szükséges a háború mint nyelvújítás? A kötet szerzői szerint, ahogy föntebb olvashatjuk, immár háború van. Ez persze lehet, hogy csak afféle költői túlzás. De talán a háború szó itt éppen azt a szakadékot nevezi meg, ahol nincsenek érvek és ellenérvek, pontosabban vannak, de semmit sem jelentenek senkinek, tehát azt az állapotot, amelyben alapvetően nem értjük egymást. Azért nem értjük, mert a háború idején nincsen dialógus, a háború idején dialógus helyett diktátum van.
Amikor betemetődik a dialógus lehetősége, s a beszéd diktátummá válik, olyankor az szabja meg a kimondottak súlyát, jelentőségét, hogy milyen vélt vagy valós autoritással rendelkezik az, aki beszél: melyik oldallal szimpatizál, milyen tudományos fokozattal rendelkezik, kik a barátai, kik olvassák a műveit, zsidó-e, cigány-e, esetleg határon túli magyar… Csak annyiban hallgatjuk meg, vagy vesszük kézbe, ha már tudjuk, hogy „miféle szerzet”.
Na jó, a tudományos fokozatnak, a pártszimpátiának, a nemzeti hovatartozásnak lehet jelentése, és természetesen van is, de hogy ezekből akarjuk megérteni, ezekkel azonosítsuk a másik mondandóját: ez nonsens. Aki így tesz, az tényleg elfelejtett beszélgetni, elfelejtette a saját anyanyelvét. És ezen nem segít a nyelv alkotmányba foglalt védelme, sőt a nyelv alkotmányba foglalt védelme azt mutatja: éppenséggel fogalmunk sincs, hogy miről van szó, mi is a probléma. Ugyanis:
„a magyar nyelv állapota nem a bazmegelés miatt siralmas, hanem mert lassan a legfontosabb szavak jelentésének szintjén sincs konszenzus, és így már amikor akarunk sem tudunk kommunkálni.” (Bartis, 42.)
S ez megint nem nyelvészeti probléma, ez valami más. Ez a nyelv önmagától való elidegenedettsége, amit a kötet szerzői ugyanúgy, ahogyan Berzsenyi – és még sokan mások – morális eredetűnek tartanak. De hát manapság, amikor boldog-boldogtalan morális válságról szónokol, vajon tudható-e egyáltalán, hogy mit kellene morálon értenünk? Nem úgy vagyunk ezzel is, mint a konszenzussal, hogy mindenki akarja, mégsem képes megvalósítani, érteni, hogy mi az?
Mindenesetre ahhoz, hogy jól beszéljünk, jól kell gondolkodnunk, s ahhoz, hogy jól gondolkodjunk, tudnunk kell jól beszélni. Valaha, az ókorban, a humanizmus korában és még ezután is (mondjuk nagyjából Berzsenyi koráig) „a jól beszélés tudománya”, vagyis a latin retorikák foglalták magukba a jogi, politikai, történelmi, etikai, irodalmi beszédmódok együttes regulációját. Ami azt jelentette: a jól beszélés tudománya egyúttal magában foglalta az összes tudományt, mivel mindegyikhez alapvető követelmény a „beszélni tudás”, mégpedig ennek egy speciális értelmében. Mert a beszélni tudás nem azt jelenti, hogy valaki ismeri a grammatikai, stilisztikai és műfaji szabályokat, s ezek alapján helyesen, vagy hatásosan beszél, hanem egyfajta érzéket, illetve kultúrát jelentett inkább. A beszélni tudás egyszerre jelent: érzéket az igazságosságra, érzéket a hatásosságra, érzéket az esztétikusra, érzéket a jóra.
Talán ezzel némiképp közelebb jutottunk ahhoz, amit Kemény és Bartis itt mondani akar: egyfajta érzéknek a kiveszéséről is szó lehet, amikor a konszenzus hiányáról, sőt értelmetlenségéről beszélnek. Az érzék (hasonlóan például a tapintathoz) nem olyasmi, ami velünk születik, inkább valami, ami tanulás és gyakorlás révén mintegy a természetünkké válhat. Mert nyilvánvaló, hogy szükségeltetik egyfajta érzék ahhoz, hogy le tudjunk ülni egy másikkal, legyen az akár egy „ezeridegen”, pusztán azért, hogy beszélgessünk vele, pontosabban nem „pusztán” beszélgetni, hanem a megértés és a kíváncsiság őszinte szándékával.
A jól beszélésnek az alapja tehát egyfajta érzékenység a létező dolgok valóságos állapotának felmérésére, és azoknak a lehető legmegfelelőbb kifejezésére. Nem matematikai, hanem az árnyalatok fölismerésére szolgáló pontosságot követel meg. Nem előzetes tudást, és információkat, hanem készséget: szabadságot arra, hogy szabadon, kötetlenül beszéljünk – és gondolkodjunk. Az ilyenfajta pontosságnak nyilvánvalóan tökéletesen ellentmond a bináris oppozíciók (kommunista-fasiszta, jobboldali-baloldali, zsidó-magyar stb.), előítéletek, elhasználódott jelszavak (morális felelősség, konszenzus, tolerancia) szerinti gondolkodás. Mert ezekkel a szavakkal nem valós folyamatokat és feladatokat nevezünk meg, hanem pusztán jelszavakat puffogtatunk. Egy meglehetősen szegényes és silány beszédmód, vagy nyelvszokás beszél helyettünk, ami még ráadásul normatív igénnyel is lép föl: aki nem akar sem ide, sem oda tartozni, nem akar ezen jelszavak mentén színt vallani, az nem tartozik sehova, az senkiházi, nem is nagyon számít.
Amire tehát a leginkább szükségünk lehet ebben a nyelvínségben: az önismeret, helyzetünknek végre a valóságos állapotoknak megfelelő fölmérése, a lehető legpontosabb szavak fölkeresése, akár a „nagy szavak” rovására is. És mindazok, akik nem hajlandók fölülbírálni megszokott nézőpontjukat és egyúttal nem hajlandóak megújítani a politikai szókincsüket, azoknak persze továbbra is problémát fog jelenteni annak értelmezése, amiről a Bartis-Kemény-kötet például a december 5.-ke kapcsán beszélni akar – melyről persze megint csak túl sok a szólam, túlságosan tudjuk már, hogy hogyan „kell” erről az eseményről beszélni.
Ami a kötetben ennek kapcsán azért különös: a nemzet széthullásáról egyfajta sorsként beszélnek a szerzők:
„Ha rágondolok, ma is érzem a szégyent. És ami rosszabb: a végzetszerűséget. Valamiért ennek meg kellett történnie, végig kellett csinálnunk közösen azt a szomorú cirkuszt. És pontosan úgy, ahogy végigcsináltuk: undorítóan, látványosan és visszavonhatatlanul. Így lett december 5-ke a magyarság szétesésének egyik állomása. Trianon óta talán a legmegfoghatóbb.” (Kemény, 33.)
Persze a szerzők/beszélgetők tisztában vannak azzal, hogy egyesek szerint a „nagy nemzeti elbeszélések” kora lejárt, azonban
„e pillanatban nem él olyan ember a földön, aki ne valamelyik nemzethez tartozna. Ez tényállás, és ehhez képest másodlagos, hogy a hovatartozást egy adott élethelyzetben mennyire tartja fontosnak. A hovatartozás alapállapot. A kettős identitás pedig még véletlenül sem sehovatartozást jelent.” (Bartis, 34.)
Többek között ezek a kötetnek azon pontjai, amelyeket „jó érzékkel” kikerül egy szalonképes kritikus, aki az ÉS-be, vagy a prae.hu-ra ír kritikát a kötetről. Mert könnyebb fölmondani a leckét a „tankönyvekből” az elavult, a történelmietlen szemléletről, na meg „az író ne politizáljon” szlogen jegyében. Az én olvasatomban itt nem is politikáról, hanem érzelmi és erkölcsi dilemmákról van valójában szó, amit nem lehet, pontosabban nem érdemes politikai kódok mentén nivellálni. Ennek fölismerése nélkül a kötet mondandója teljesen elsikkad. Végső soron a nemzet kérdése – érzelmi kérdés, arról szól, hogy vállalom-e a közösséget egy többé-kevésbé meghatározható történeti, politikai, kulturális, gazdasági stb. közösséggel, amely nem „van”, hanem „történik”, legyen a nemzet „ideája” mégoly fiktív is. Ha Benedict Anderson vagy Nietzsche nekem azt mondja, hogy a nemzet az fikció, én azt mondom: rendben, én hiszek ebben a fikcióban, mint ahogyan mások a világpolgárság fikciójában. Magam egyébként hiszek a nemzet és a világpolgárság fikciójában vagy ideájában is. Néha reflektáltan, kételyektől sem mentesen, máskor meg teljesen reflektálatlanul, alanyian és kételyek nélkül, érzelmesen, sőt megszégyenülten és hitetlenül. Na így. És ezzel legalábbis Nietzsche nem biztos, hogy nem értene egyet.
Másrészt azonban – egyfajta vigasztalásként (?) – meg kell jegyeznem, hogy a magyar nemzet ideájához konstitutív módon hozzátartozónak érzem azt a fajta – nevezzük talán ideiglenesen így – önsorsrontást, amit a fönti idézetek körül akarnak írni. És azt gondolom, hogy mindez nem Adyval kezdődött, mint ahogyan az ebben a kötetben is szóba hozott, Kemény István által írott, a Holmiban megjelent és elhíresült Ady-esszé is sejteti, amely paradox módon mintegy az „utolsó magyar” felől próbálja láttatni az „utolsó utáni magyarok” „sorsát”. Mert annak története, amit a 19. századi nacionalizmusnak szokás nevezni, ezzel a panasszal kezdődik: „már kipusztultunk”. Sőt Ady előtt egyszer már annyira kipusztultunk, hogy Berzsenyi Dániel, a 19. század szerintem legnagyobb költője és vészmadara, elhallgat, mert úgy hiszi, már nincsen akinek énekelnie, mert azt már senki sem érti („A szent poézis néma hattyú, / S hallgat örökre hideg vizekben.”). Nem beszélve arról a panaszáradatról, amely a Berzsenyi előtti irodalomból egészen vissza Mohácsig ott visszhangzik. Azt hiszem, erre mondják a történészek, hogy „nemzeti toposz”, mint a kelet-nyugat dichotómia, vagy a piros paprika. Vagyis addig vagyunk, amíg azt hisszük, hogy már nem vagyunk, s minél inkább úgy érezzük, hogy na most aztán tényleg nem.
Na persze ez nem ilyen egyszerű, hisz itt van december 5-ke, amikor egy közösség kinyilatkoztatja, kinyilatkoztatni kényszerül, hogy kiket nem tekint már ezen közösség konstitutív részének. Ez azonban egy affirmatív gesztus, amelynek sajátossága, hogy részévé válik, s már részévé vált – legalábbis most úgy tűnik – egy közösség emlékezetének. Éppen ez a közös emlékezet az, ami még mindig tanúsítja annak létét, ha mégoly ellentmondásosan is, amit az affirmatív gesztus tartalmilag tagad ugyan, de mint a „beíródás helye” egyszersmind fönt is tart. Még mindig önmagát nyilatkoztatja ki az, aki úgy nyilatkozik, hogy ő már nincs. Ahhoz, hogy tagadni tudjak, „igenelnem” kell egy „nem”-et. Ma vélhetően sokkal többen tudják, sőt értik, legalábbis sejtik, hogy mi történt 2004. dec. 5.-én, mint mondjuk 1848. március 15.-én. Nem a magyar nemzet hullott ezzel szét, ennek eléréséhez én még mindig keveselleném Gyurcsány és hasonszőrű barátai ámokfutását, illetve a csetlő-botló politikai elit „nagyvonalú” kijelentéseit és gesztusait. Azonban kétségtelen, hogy valami mégiscsak véget ért.
A határok fölötti egységes nemzet spirituális eszméje – nevezzük játékosan csak „Trianon-paradigmának” – az, ami ezzel talán valóban megdőlt, mert időszerűtlenné vált. Erdély, Délvidék, Felvidék, Kárpátalja ma idegen helyek, melyeknek Magyarország és Budapest semmilyen értelemben nem szervező centruma. Alapvetően nem érti egymást egy magyarországi és egy határon túli (kivétel persze van). Ez tragikus, igen. Mint ahogyan a történelem a maga morbid visszafordíthatatlanságában és irányíthatatlanságában többnyire mindig tragikus, s nálunk felé főleg. De mint ilyen, egyben lehetőség is: annak megértésére, hogy mit nem értünk, hogy benne vagyunk ebben a szakadékban, mely szakadék talán maga a történelem. És a szakadékból csak úgy van kiút, ha bele vetem magam a szakadékba. Ez nem csak filozófia, pszichológia is.
Visszatérve Keményhez és Bartishoz. Persze tudják ők, hogy például Erdély mindig is külön egység volt az egységen belül, csak hát olyan régi műfaj a panasz, meg az a fránya nosztalgia. Hadd idézzem hosszabban a kedvenc részemet a kötetből:
„Bár december 5-én többek között pont az derült ki, hogy már nem azonosak a hívószavak sem. Meg merem kockáztatni: az erdélyi magyar néplélek jobban különbözik a magyarországitól, mint az erdélyi román néplélek a regátitól. És ne áltassuk magunkat azzal, hogy ezt a problémát mi egykettőre áthidalnánk. Mondom, nekem van egy olyan balsejtelmem, hogy feltéve, de meg nem engedve a határrevíziót, az erdélyi magyarságból, de legalábbis a székelységből lenne Magyarország egyik nemzetiségi kisebbsége. Aminél fájdalmasabbat elképzelni sem tudok.
Kibököm valahogy: én ízig-vérig transsylvanista vagyok. Visszavásárolni a kiárúsított szászokat, hazaimádkozni a még élő zsidókat, megszállni a Bánságot, mint Erdélyhez hasonlóan nem gyárilag, hanem történelmileg multikulturális övezetet, megnemtámadási szerződést írni alá Budapesttel és Bukaresttel, államforma: demokratikus fejedelemség, főváros: Kolozsvár, szavazati jog: érettségi függvénye, államnyelv: magyar, román, német, bizonyos megyékben a lovári; a dákoromán kontinuitás, valamint a sumér-magyar rokonság megkérdőjelezése pedig háromtól öt évig terjedő szemétgyűjtögetéssel büntetendő. Így képzelem.” (37., Bartis)
Ennél én sem tudok jobbat – kivéve talán mondjuk Luxemburgi Zsigmond királyságát –, ám ez csak mint kívánalom reális, nem mint lehetőség, még akkor is, ha reálisan ábrázolja a Budapest, Bukarest és Erdély viszonyát a „megnemtámadási szerződés”. Azonban talán ez még mindig annak az erdélyi öntudatnak a szólama, mely szerint a magyarországiak a „határon túliak”, mert Erdély önálló centrumot képez. Bizonyos értelemben – történelmileg például – jogos, bár többnyire nem reális már ez az öntudat sem. Erdély sok tekintetben még ma is rendelkezik „tündérországi” tartalékokkal, másrészt ott van a másik arca is, amelyet Kemény így fest le:
„…délután van, ferdén süt a téli nap, egyedül utazom hazafelé a vonaton, és Medgyes után feltűnik a kiskapusi erőmű és környéke. Addig azt a borzalmas kiskapusi létesítményt csak tavasszal meg ősszel láttam (mindig vonatból), és szó szerint fekete volt körülötte tíz kilométeres körzeten belül minden, fű, fa, virág, ember. Mordor éjfekete földje…” (26., Kemény)
Ez is Erdély, Mordor éjfekete földje is Erdély, legalább annyira, amennyire a Tündérkert az. Ettől a képtől így elég messze van a demokratikus fejedelemség fölskiccelt idillje. S úgy tűnik, a feladat Erdélyben inkább ez: Mordor éjfekete földjét és a Tündérkert képét „egybelátni”, egy pillantásban látni meg ezt a kettőt, az álmot és az álom visszáját, negatívját – nem feledkezve meg persze arról sem, hogy a Tündérkert és Mordor mellett egy harmadik kép is érvényesen jelen van már: pláza áll a Szamos partján.
Még nagyon sok mindenről szól ez a kötet, természetesen, amiről én nem fogok szólni. Nem azért, mert nem érdemes, hanem mert szándékosan azokat a részeket emeltem ki, melyekről vélhetően sokan nem fogják ildomosnak tartani, hogy beszéljenek. Bizonyos értelemben tehát a kimondások könyve ez, amely automatikusan kihívja a „fogjuk be a fülünket” attitűdöt. És ahhoz a fölismeréshez vezet közelebb, hogy valamiért rosszul használjuk a szavakat. A kötet címe (Amiről lehet) az elhíresült Wittgenstein-tétel allúziójaként nekem éppen azt üzeni, hogy mi nemcsak arról nem tudunk beszélni, amiről alapvetően nem lehet, tehát amiről „hallgatni kell”, hanem arról sem, „amiről lehet”. És hogy ennek a lehetetlen állapotnak a tényleges fölismerése, annak elfogadása, hogy benne vagyunk – ha tetszik, ha nem – ebben szakadékban, ahol nem tudunk beszélni, már egy másfajta beszélgetés kezdetét jelenthetné.
(Kemény István – Bartis Attila, Amiről lehet, Budapest, Magvető, 2010.)
Nincs menekülőút (ügynökregények)
