A szent sír

„Én semmit sem tudok, de azt hiszem, hogy mindent sejtek” (Fehér György)

Szókratész nem tud semmit, nem szophosz, csak philoszophosz; nem bölcs, csak szereti a bölcsességet. Vágyik rá.  A vágy neve görögül erósz. Megszemélyesített alakja a legfiatalabb és legöregebb isten. Hésziodosz szerint Erósz az egyik legkorábban született isten, más mítoszváltozatok szerint pedig ő Aphrodité fia, a legfiatalabb és a legszebb az istenek között. Hogy a mítoszok nemcsak tájak és korok szerint változtak, de valamennyire „személyre szabhatók” is voltak, azt bizonyítja, hogy Platón A lakoma című dialógusában az Erószt dicsőítő megszólalók mind másmilyennek képzelik a szerelem és a vágy istenét.

A filozófus Erósz védnöksége alatt áll, hiszen egész élete a bölcsességre való, soha be nem tölthető vágyakozásban telik. (Ez a védnökség azonban nem csak szellemi téren nyilvánul meg, hanem mester és tanítványa homoerotikus kapcsolatában is. Ennek jellege felől persze folynak a viták. Nem tudhatjuk, hogy ezekben a szövegekben mekkora szerepe van a retorikának és a fikciónak, hogy tehát valójában a mester szokásosan „meddig ment el” tanítványaival.) Pierre Hadot szerint Szókratész egyenesen Erósz mitikus vonásait viseli magán, sőt, A lakoma Erósza nem más, mint Szókratész továbbgondolása. A felszólalók mind Erósz nagyságát zengik, majd megjelenik Alkibiadész, aki Szókratészről mond hasonló dicsőítő beszédet. Alkibiadész Szókratész-képe nagyban hasonlít ahhoz, ahogyan Szókratész „beavatója”, Diotima látta Erószt.

Diotima szerint Erószt – miként a philoszophoszt – folyton kínozza a tudat, hogy még mindig nem érte el a tökéletességet, azaz igazi önmagát. A Szókratész által megindított igazságkeresés több szempontból is erotikus. Kívülről befelé haladva:

– témája gyakran a szerelem

– formája nem monológ, hanem dialógus a tanítványokkal, akik közül néhányan kedvesei is Szókratésznak

– az önmegismerés erószi vágya hajtja a beszélgetőket.

Az önmagát még nem elért, a potenciáit még nem aktualizált ember ideáltipikus alakja a gyerek. Ő a lehetőségei terében élő ember. A gyerek mindent a nulláról kezd megérteni: nincs birtokában még szokások és példák irányította előzetes megértésnek. (Ez persze teljesen nem igaz, de ezen most ne akadjunk fönn.) A filozófus gyerek akar lenni: igyekszik kiüresíteni tudatát, megtisztítani a szokások és példák előzetes uralmától. Állandóan azon van, hogy életét eloldja a megszokottól. Csakhogy a szokás (ethosz) már Arisztotelész által is felismerten etimológiai kapcsolatban áll az erkölccsel (éthosz). Az erkölcsös viselkedést a szokás alakítja ki és erősíti meg. A filozófus élete tehát mindig az értékek átértékelése. Ez az élet nem abban a szellemi térben zajlik, amelyben a felnőttek élnek: gyermeki módon innen van a felnőttek hétköznapi világán, ugyanakkor túl van rajta. A filozófus az életet túlról, a halál felől látja. Munkája: epitédeuó hé apothnészkein, a meghalás gyakorlása.

A filozófus egész életében halni tanul és hal, mondja Platón. Lelke kikel a test sírjából. A szójátékot Platón is ismerte: szóma (test) – széma (sír). Azt is érdemes meggondolni, hogy a sírokon (szémai) elhelyezett jelek neve: szémeion, amiből a szémantikon, a nyelvi jel fogalma ered. Aki fogalmakkal dolgozik, az egész életében sírok közt botorkál. A fogalmak halotti emlékeztetők. (Ha valaki a lényegre rámutat, azt mondja: itt van a kutya elásva.) A szavakban valami ott van, ami valaha élt.

A fiatalokat a szerelem érdekli, az öregeket a halál. A filozófus tudja, hogy szerelem és halál ugyanaz. Az Erósz irányítása alatt álló filozófust Thanatosz pillantása kíséri: mindenen innen van, és mindenen túl. Erósz és Thanatosz az én legmélyére mutat, és abban kijáratot nyit. Szellemi embernek azt nevezzük, aki el tud tekinteni magától. Az én átélései megoszthatatlanok, az ember élete magányban zajlik. Ez amellett tény, hogy az ember eredendően a másokkal való együttlétre született, és hogy az egyedüllét nem más, mint az eredendő együttlét deficiens módusza. A filozófus – mivel gyerek, akit nem tartanak fogva a magánytól való menekülés szokásos felnőttes útvonalai – nem enged abból, amit érez. Saját életéhez, saját felfogás-kísérleteihez, öröméhez, beismeréseihez és fájdalmaihoz mindenen túl ragaszkodik. De mivel ugyanakkor aggastyán, tudja, hogy az emberlét borzalma közös. Felismeréseit ezért meg akarja osztani a többi magányossal. Mert érző kísértet ő: a vértelen létezést lüktető létháló szövi át.

A gyerek dolga, hogy járkáljon és megfigyeljen mindent a felnőttek világában. Hogy szocializálódjon, ami azt jelenti, hogy saját faktikus életét a kollektívum szokásain és példáin felnőve a többiekéhez igazítsa. Ezzel párhuzamosan a gyerek nyelve lassan belenő a felnőtti nyelvbe. De ha marad ereje ahhoz, hogy tudathasadt maradjon, hogy tehát eközben a szavakat úgy használja, hogy azok őrizzék és hirdessék szellemi integritását, akkor filozófussá válhat: jelölői ekkor egy szent sírra mutatnak. És ha közelebb megyünk, érezzük, hogy lüktet a föld.

Erről nem lehet többet beszélni. A magány közös megélésének, az elmúlás általános fájdalmának kutatói eddig a csöndig vezetnek bennünket. Ahogy a filozófián túl egymásra nézünk, olyanok vagyunk, mint az állatok. Némán tűrjük egy olyan világ intéseit, amely a mi kimondhatatlanunkon túlról szól hozzánk. Az istenek háziállatai vagyunk. Ők beszélnek hozzánk, és azt hiszik, értenek bennünket. Ha néha megértjük egy-egy szavukat, mosolyognak, és azt mondják egymásnak: nézd már, teljesen olyan, mint egy isten!

Nietzsche, amikor megőrült, leveleit így írta alá: Dionüszosz. A tragédia születésében kikelt Szókratész és a szókratizmus ellen, amely betemette a dionüszoszi mélységet. Szókratészt – ahogy a kereszténységet is – Nietzsche életellenesnek látja. Szókratész a halál szolgálatában áll, mondja Nietzsche, ami nemcsak abban fejeződik ki, hogy pere során – amelynek kimenetele normális esetben a száműzetés lett volna, ami egy önmagát a leghontalanabbnak (atopotatosz) nevező filozófus számára igencsak adekvát büntetés – szinte kierőszakolta a halálbüntetést, illetve hogy nagy lelki nyugalommal issza ki a bürökpoharat, hanem abban is, hogy mindig a teóriát részesítette előnyben az élettel szemben, a gondolkodást az ösztönökkel szemben. Nietzsche nagy hévvel veti rá magát Szókratészre, akinek utolsó mondata: „Áldozzatok kakast Aszklépiosznak” arra utal, hogy a halál neki gyógyulást hoz, hiszen az élet betegség.

Pszichológiai hajlamú szerzők ezt a vehemenciát gyanúsnak találják. Nietzsche, akinek az élet effektíve a betegséggel volt azonos – hiszen egyszerre több rettenetes kór kínozta –, az élet imádatát zengte. Mi ennek az oka? Talán rettegett attól, hogy beismerje: maga sem hisz az életben? Talán így őrizte a szörnyű titkot? Így tartotta vissza legmélyebb tudását?

Szókratész és Nietzsche egész élete azt hirdeti és igazolja, hogy az öntudás elmondhatatlan. Maga Szókratész végül Platón maszkjává vált. Elénk lép Platón Szókratész-álarcban, és azt mondja: csak azt tudom, hogy nem tudok semmit. Te mit tudsz? És bebizonyítja, hogy mi sem tudunk semmit. Amink a szavakban él, megosztható, de ami megosztható, az nem a mi létünk. Szókratész bábáskodó tevékenysége abban áll, hogy visszatartja tudását. Talán valóban azért, mert beszélgetőpartnere még nem érett meg rá, hogy átvegye a rábízott jelentést („elmondhatnám, de ide már nem tudsz követni, kedves Gorgiaszom”), de talán azért, hogy a szavak ne váljanak a szent sír hullarablóivá.

Nietzsche megáll a sír szélén, és azt mondja: a tudásnál fontosabb az élet. Ugyanúgy gyászol, mint Szókratész vagy Platón. A szent sírban maga az élet fekszik. Ez a titok. A tudás visszatartása annyit jelent, hogy nem beszéljük ki a halottat. Mert akkor föltámad és kísértetté válik. A filozófusok élete mégis e kibeszélés jegyében fogant. Arisztophanész szerint a filozófusok kísértetek. A filozófus imbolyog az emberek világában. Mondja és nem mondja. Kérdez és tanít. Bábáskodik és kikapar. Erósz és Dionüszosz. A lelket önmagába küldi, de ennek formája a dialógus. Az életet látja, a halál felől.

Nietzsche megőrülése ebben a fényben vajon mi? Nem tudhatjuk. A megőrülésen túli világ teljesen transzcendens. Szókratész a halált választotta, Nietzsche az őrületet. Választani persze egyiket sem lehet. A gyászról is csak sejtéseink vannak. Ez minden.

Füstkarton

És érintetlen marad túlcsorduló tekintetünk viaszos fénye… Ennek nyolc éve már, egy szemhunyás. Nyolc év és még, a fej lecsuklik, de mérhető, amit kitapint a kéz. Megégtek széleim, határaim, szárnyaim. (Fáj a horizont, mit nem járhatnak lábaim.) Egy cserép föld, benne leander, és összeszorul a torkom. Ilyen gyönyörűség láttán elönt a mocsok, ez az egyszerűség megszégyeníti hiábavaló, de kacifántos életszenvedélyem. (Itthon vagyok, kiöntöm mérgemet, fogatlan kígyó a sárban tekereg.) Zárójel, zárójelentés. Julien Sorel halott, Poszeidón tajtékpipára gyújt. Az átkaim meddők, lényem szórom, galambok csipegetnek.

 

Nolite timere, galambocskáim. Ez a magánszám némileg előfeltétele egy orfikus nyitánynak, vállalt talánynak, az előkelő értelem röhejes zavarának. Éhen maradtam a tápláléklánc csúcsán, szomjam sem olthatom árral szemben, kifelé jövet Gargantua torkán, világot látni túl az ösztrogén zónán, vadhajtásként rémisztgetni a legnemesebb érzelmekbe szemzett szelíd jellemet, csujogatni anyáink temetésén, beleremegni egy dicséretbe, és sírni napfelkeltekor, és sírni napnyugtakor. Hordjátok szét pászkatestem, vérrel keverheti, akinek hasától jobban már csak emlékezni akarása dagad. El akarok fogyni.

 

Ha az álmok valóra válnak, nincs menekvés. Lassan átlátszóvá válnak addig tisztelt mozdulatok, alatta tudott, de eddig nem látott álmok. Kudarc. És ezt mi mind megtehetjük. A tökéletlenségünk ad hozzá erőt, akárcsak ahhoz, hogy életveszély híján töketlenek legyünk. Még nem megyek vissza, gondolta. Már egy ideje az örök visszatérés gondolata foglalt volt. Istenülés. Foglalj helyet. Szakítsd meg életed filmjét, szokta mondani, amikor elmerül saját történetében, hagyd a sztorit, amikor hivatalos megbeszélésen van, történetektől zsong naphosszat, mint bódult kaptár, a fej. Ám legyen, gondolta. Majd a késért nyúlt.

 

Életet, mondta, mikor arcán átlósan áthúzta a pengén feszülő sebet. A jel átment és ott is maradt. Fiam, mondta, van alkohol a táskában, baloldalon, a tépőzáras fül alatt. Ugyanott tű és cérna. A tükröt az autótáskában találod. Hozd ide, kérlek.

 

Mit mondjak neki, gondolta, amikor hét éves? És mit, ha már huszonhárom lesz? Talán hagyom majd, hogy ő beszéljen. Add istenem, hogy legyen majd mondanivalója. Mindent majd.

 

A fiú visszatért, hátát egy fának támasztotta. Orrából csöpögött a vér. Kezében a kívánt dolgok. Szeme nedves, tekintete tiszta, arca kisimult, üde, ajkán enyhe vigyor. Azért az ég kék volt, így emlegették később ezt a napot.

 

Csak egy kicsit még, tarts meg így, gondolta és mondta. A vágás mély volt, hogy hiteles legyen. Kitámaszthatod a tükröt a térdemen, nem esik le. A ruhádon elég lesz ennyi vér, dugj papírzsebkendőt az orrlukadba, mondta. Ne haragudj, gondolta.

 

Megtaláltak minket, mondta a fiú, öten vannak, botokkal. Aztán egy almát vett elő a zsebéből, aztán pólóján fényesítette, aztán beleharapott. Aztán csönd. Így telt el az az idő, amit a nap utolsó simításának neveznek. Az állólámpa mellett egy légpuska volt a terasz korlátjához támasztva. Mellette kopott fedelű bőrönd, rézszínű csat zárta, és egy átmeneti időket idéző olcsó utazótáska, újszerű állapotban, félig nyitva, benne gondosan hajtogatott ruhaneműk sorakoztak. A bejárai ajtó egy hokedlivel volt kitámasztva, fehérre festett deszkaborításán kockás törlőkendő, redői között műanyag, zöld szappantartó volt látható, kissé odébb átlátszó, üveg salátástál üresen.

 

Ne szédíts, Koppikám, mondta Idusa, majd letörölte könnytől megfolyt szemfestékét. Kicsi vagy még a hazudozáshoz. Egyébként apád nemsokára itthon lesz, úgyhogy igyekezz. Koppit csak az anyja hívta Koppinak, mindenki más Kornélnak szólította volna. Mégcsak nem is csúfolták emiatt. Koppi. Koppanó. A rézhuzalt keresem, mondta, a fészerben nem találom. Nincs fészerünk, szedd össze magad, mondta Konti (írd: Konty), aztán a puskát térdére fektette. Apád bármikor itt lehet. És mit mondok majd neki?

 

Koppi elgondolkodott. Láttam, amikor lelőtted, mondta. Ezzel itt, és a puskára mutatott. (Hogyan mondjam el?) Ez csak csíp, talán kicsit fáj. Nem halálos, mondta Konti Idusa. Ha akarod, segítek megölni, szólt Koppi és a szúnyoghálós teraszajtót kinyitotta. A mágnes hangot adott. Kénytelen voltam megszemélyesíteni magam. Hogy megjelenjek. Hogy célpont legyek. Igyekezetemben, mellyel próbáltam elszakadni attól, mi egy kabátbélésen keresztül rugalmas ághoz kötött, apró neszre lettem figyelmes bal vállam fölött. Növekvő árnyék, aztán homok a fogaim között. Rezignációs hét, szólt a hang. Maga is rímekben gondolkodik? Menekül? Úgy értem, önmaga elől. És maga szerint ez helyes? Mi a francot keres itt?

 

 

Ajwain balesete, majd visszavonulni látszik

Atle Sakes – rendező

Matthew Stepson – forgatókönyvíró

Brendon Birth – producer

Ajwain Goner – férfi főszereplő

Silvia Vein – női főszereplő

Peter Sere – férfi mellékszereplő

 

(Atle) – Ajwain! Most ragadd meg Silviát, szorítsd erősen; láthatóan markold a karját, álljatok oldalt, közel a kamerához, hogy csak a testek látszódjanak. Úgy! Vonszold ki az utcára! Közben még véletlenül se nézz a szemébe. Ne nézz vissza! Nézz magad elé! Kiérsz egy folyosóra, a recepcióhoz, ne köszönj, és hogyha ki akar szabadulni, rángasd meg, mint egy rongyot. (Ajwain) – Jó. Kezdjük! (Atle) – Mehet!

Az utcára vonszolta, a kamera alig tudta őket követni. A liftes jelenet viszont nem sikerült elsőre, legalább négyszer újravették. Ajwaint ugyanis zavarba ejtette a tükör a liftben. Szembesítette szerepével, ami valahol persze ő, valahol viszont egy magára próbált, idegen póz; csupa színlelés.

Hadonásztak az úttesten. Ajwain taxit hívott, a nő az első lökhárítóba kapaszkodott, tartotta magát. A forgatókönyvben megírtak szerint autók szaladtak a négysávoson. Persze, ki volt téve nekik a tábla, hogy ideiglenes sebességkorlátozás, de vannak, akik egyszerűen nem veszik figyelembe a szabályokat, akár a vásznon mozognak, akár azon túl. Silvia a megbeszéltek szerint hirtelen oldalba vágta a dühöngő férjét, de talán túlságosan is, mert Ajwain elvesztette egyensúlyát és…

Később megdöbbenve kérdezgették Silviát, mért csinálta. Egy ilyen törékeny, ártalmatlan asszony honnan merít ekkora erőt, hogy egy nagytestű férfit így elintézzen?

Az egész nagyon hirtelen történt, tehát Ajwain megszédült, a belső sávba tántorodott és egy közeledő gépkocsi kereke alá csapódott.

Még három hónap után sem tudott lábra állni. A producer, Brendon siettette a forgatást, hiszen az első évadot be kell fejezni májusig. Matthew és Atle rendszeresen látogatták Ajwaint a kórházban, az orvosok évekig húzódó lábadozást jósoltak, végül a forgatókönyvíró úgy döntött, nem várja ki a második évad szeptemberi kezdését. A vásznon májusban eltemették Ajwaint, majdnem végleg.

A film időközben óriási nézettségre tett szert. A Goner család megrendítő tragédiája és a tragédia alapja egy forgatáson lezajlott baleset. A civakodó, problémákkal küszködő házaspár, Ajwain balesete, Silvia és az öccs, Peter gyásza, mindez dramaturgiailag jól megkomponált eseménysorozat keretében.

Viszont komoly nézői ellenállást váltott ki Ajwain búcsúzása a sorozattól. Aláírásokat gyűjtöttek, tüntetést szerveztek, még Atlet is megrohamozták, fenyegették a pár hónapos szünetben megéhezett rajongók.

Eközben Ajwain a vártnál korábban felépült. Alig látszottak sérülései és járása is biztos lett. Akarta folytatni a forgatást, hiszen ebben a szerepben remekül játszott, a karaktert mintha rá írták volna. (Az Ajwaint játszó színész alapvetően nem erőszakos, nem karrierista, de van néhány rögeszméje és azokat bármi áron véghezviszi.)

Augusztusra a pénzügyi vezetőség döntött. A támogatók nyomásának hatására valahogy vissza kell hozni Ajwaint a sorozatba. Atle és Matthew a hír hallatára meglehetősen elkeseredett, mivel ők igényes, hiteles történetet álmodtak meg, nem szappanopera-szerű, fiktív bestsellert.

Atle, Matthew, Peter és Silvia (lényegében Ajwainon kívül mindenki) így emlékszik vissza az augusztusi kezdés első napjaira. Ugyanis, a felvétel után többen fölfigyeltek arra, hogy a már leforgatott kópián a visszatérő Ajwain alakja mintha halványabb, szürkébb lenne. Persze ezt mások legendának vélik, vagy buta, öncélú hitegetésnek, reklámfogásnak, de valóban, Ajwain első jelenései furcsa hatást keltettek. (Peter) – Ajwain, nem véletlen, ami veled történik; Isten sem akarja, hogy visszatérj. (Silvia) – Majdcsak megerősödnek a színek, Ajwain, a karaktered elhatalmasodásával együtt. És gúnyosan nevetett hozzá.

A film forgott tovább. Minden egyes kockája szakmai elismerést hozott. Ajwaint imádták, lassan másról sem szólt a sorozat, minthogy ebben és ebben a részben mi történt vele.

Ajwaint különben kisebb filmes mohóságát leszámítva jó embernek ismerték. Nagy, hűséges kutyaszemeivel, enyhén elálló lapátfüleivel, határozott, néha túlságosan is indulatos kiállásával tisztelet és szeretet övezte. És Silviát magánemberként is nagyon kedvelte, gyakran korzóztak a Hollywood Boulevardon.

Már a második évad végéhez közeledtek, amikor Silvia és Peter (Ajwain öccse) játékán kisebb változások kezdtek megmutatkozni. Előnyükre, – természetesebbek, markánsabbak, szerethetőbbek lettek szerepeikben. És hiába adta ki Atle és Matthew az ’utasításokat’, hogy pontosan mit is kéne eljátszani, hiába állítottak be és terveztek el mindent, ők ketten valahogy egyre többet mutatkoztak a vásznon; a háttérben meghúzódtak olyan jelenetekben is, ahol semmi keresnivalójuk nem lett volna. (Atle) – Teljességgel kezelhetetlenek. Így a rendező és a stáb munkája vontatottá, nehézkessé vált.

Silvia aztán egy új ötlettel állt elő. Félrehívta Atlet (Silvia) – Ez az epizódok óta húzódó konfliktusmentes állapot nem tesz jót a sorozatnak. Atle és Matthew megfogadta Silvia javaslatát, új koncepciót dolgoztak ki: a feleség elhidegül férjétől, a régi, üres, jelentéktelen nézeteltéréseknek súlya lesz ezentúl, Peter, az agglegény testvér is jóval többet játszik; az eddigi békés, mesébe illően naiv, már-már idillikus filmvilágot kiagyalt ármánykodások, intrikák piszkították be.

Ez a változás addig fokozódott, míg Ajwain szerepköre jócskán háttérbe szorult. Nem avatták be a teljes napi forgatókönyvbe, egyedül a rá vonatkozó részleteket olvashatta el.

A befejező epizódban szintén durva szóváltásba keveredtek Silviával. Akkor éppen a Hollywood Boulevardon forgattak, az asszony minden előzmény nélkül kilökte a már-már lehiggadt, magába roskadó Ajwaint az úttestre.

(Peter) – Őszinte részvétem. (Silvia) – Szintúgy.  

 

„Korcsosulnak!”

 

Az egyetemen a többéves „Pepszi”-képzésünk[1], és azok az alapelvek, amelyeket minden minket tanító szakember képvisel, szöges ellentétben állnak azzal, ami a gyakorlatban, az iskolákban folyik. Én és tanárjelölt diáktársaim nem könnyű megmérettetés előtt állunk: évekig tanítják nekünk, hogyan kell szaxofonozni, majd a kezünkbe adnak egy rücskös tilinkót: lássuk, hogy fújod, és leosztályoznak. Már korábban végzett diáktársaim történeteiből is tudtam: más komoly bajok is vannak a tanítási gyakorlatokkal. Én pedig megelégeltem, hogy ez tabutéma a közbeszédben, és úgy döntöttem, hogy előállok a magam esetével.

Egy közlekedésgépészeti szakközépiskolába osztanak be, méltán híres iskola, van, ahol csak az itt végzetteket veszik fel szerelőüzemekbe! Konzulensünk, E. fiatal-középkorú tanárnő, rögtön arra kér minket: tegeződjünk. Az első szembetűnő nehézség, természetesen, hogy kizárólag fiúkkal találja szembe magát az ember – de végül ez önmagában semmiféle gondot nem okoz.

Két lánykollégával együtt kerülünk ide magyar nyelv és irodalom tanítási gyakorlatra. Külön humán tanári is van, ahol udvariasan fogadnak, így kifejezetten pozitív előérzetem kezd kialakulni, eszembe jut: azt mesélték, hogy a *** Gimnáziumban a tanári küszöbét mi nem léphetjük át, a liftre pedig ki van írva, hogy károlis diákoknak használni tilos. Nem mintha bárkinek is hiányozna a liftezés, de ez kellően megadja ott az alaphangulatot.

A legelső órám volt a legjobb, és az utolsó, a vizsgatanításom a legpocsékabb, ami, gondolom, egy érdekes „fejlődéstörténet”.

Az első órámra ugyanis egyedül küld be E.

Kilencedikeseknek tanítom nyelvtanból a hangképzést. Hihetetlen, de az egész órán semmiféle úgynevezett fegyelmi probléma nem merült fel. A diákokat is meglepetésként éri a helyzet. Ebben igyekszem megkapaszkodni, talán ennek is köszönhető, hogy végül sikerül egy dinamikus órát levezetni.

A szép tavaszi napon egyszer csak elkezd esni a hó, amit képtelen vagyok szó nélkül hagyni. Azonnal odarohan mindenki az ablakhoz. Ez filmes klisé is szokott lenni: a tipikus füstbe ment tanóra. Leülök, és végignézek rajtuk, most nagyon örülök, hogy E. nincs jelen, elhatározom, hogy megfigyelem, mi fog történni. Egyszer csak megszólal valaki: na jó, skacok, azért nem óvodában vagyunk, üljünk már vissza – és mindenki visszaül. Beszélünk sok mindenről: hogy lehet, hogy nem felhős az ég, és esik a hó, stb., és emellett tisztességesen „leadom az anyagot”.

Rengeteg hangtörvényt kell ezeknek a kilencedikeseknek megtanulni, és rendkívüli részletességgel. Egy ilyen órán fordul elő először, hogy E. a vázlatom előzetes elolvasása ellenére, szavamba vágva… kiigazít. A dolog tömör lényege, hogy van egy törvény, ami három hangra vonatkozik egyértelműen, én ezeket felírom a táblára, mire E. közbevág: tessék írni a többit is, és lediktálja azt a még öt hangot, amire már nem olyan egyértelműen vonatkozik. (Ne felejtsük el: a diákoknak ez is bemagolandó anyag, amiből dolgozatra is számíthatnak. Azután ki elfelejti, ki meg csak kidobja a puskát.)

Egyébként ezekben a fiúkban valódi érdeklődés pislákol, még olyan „száraz” tárgy irányában is, mint a nyelvtan. (A nyelvtan „szárazságát” a tananyagra értem, és semmiképp nem a tudományágra!) Előfordult, hogy susmorgós beszélgetést hallottam: érdekes, hogy van ez a szeg meg szög, lehet, hogy a szeg a „hivatalos”, mert mindig azt látom a csomagolásokon, de én mindig szögnek mondom.

Azzal próbálom enyhíteni az unalmat, hogy olyan kapcsolódó témákat hozok, mint a Guiness-rekordok könyvéből a legtöbb magánhangzót vagy legkevesebb magánhangzót használó nyelv (hihetetlen jelenségek vannak a világ nyelveiben!). Máskor olyan játékot szervezek, hogy ki tud egy eleve inspiratív képet, melyet a táblára rajzolunk, több, mondjuk csak o-ó magánhangzós szóval leírni. (Ebből lesz az, hogy „horkoló holdkóros, jó torzonborz bohó hótoló kormos-koszos hógolyót dob, soroz.”) E. a dühtől vörösödő arccal kiabálva fejti ki kritikáját: szerinte ezeknek a játékoknak az volt a célja, hogy én gőgösen fitogtassam koromból fakadó helyzeti előnyömet, tudásomat.

Haladni-haladni-haladni! Még sok a hangtörvény! Nem mehet el ezekkel az idő!

Nem is szúrtam volna be az órák elejére mindezeket, csakhogy E. folyamatosan egymásnak ellentmondó utasításokat ad, így a gyakorlat egy totálisan szétesett őrületté válik, neki pedig nem nehéz olyasmire rámutatni, az ilyen kirohanások alkalmával, aminek nem feleltem meg. A kilencedik osztálynál például korábban azt hangsúlyozta, hogy ők nyelvi előkészítősök („nulladikosok”), így aztán „nem hajt a tatár”, van idő motivációra!

A kilencedik mellett egy tizenkettedikben is tanítottam. Óriási a kontraszt, látom, hogy a kilencedikesek csillogó szemekkel még valamire várnak, hogy itt valami történhet velük. A tizenkettedikeseknek már tele a… hócipőjük, miután rég rájöttek, hogy egész idő alatt nem kaptak gyakorlatilag semmit, ami személyesen, nekik fontos, értékes, érdekes (csak a nyelvtan és irodalom órákról nyilatkozom!). A kilencedikesekkel ellentétben náluk már felbukkannak az igazi gonoszok is, akiket a tanárokkal való kibabrálás izgalma éltet.

Itt sem kisebb feladat Babits halálköltészetével kezdeni. Elhatározom, hogy kisfogalmazásokat íratok: mit tennék, ha gyógyíthatatlan daganatos betegségem lenne, és már csak rövid ideig élhetnék. Így próbálom megalapozni, hogy egyáltalán beleérezzék magukat az alapszituációba, ami oly távol áll tőlük. (És a felolvasások végén egy Asimov-idézet, amely illusztrálja Babits hozzáállását is: „Ha szólnának, hogy öt percem van még az életből, nem jönnék zavarba – gyorsabban gépelnék”.)

Óra után viszont menetrendszerűen megkapom a magamét E.-től. Nem figyeltem ugyanis a szavaimra: „ütős”, „nagyon odatette magát” – ez fiatalos nyelvhasználat, ilyen kifejezéseknek nincs helye az órán!

Akkorra belátom, hogy fejre is állhatok: kizárólag hibáim vannak – az ő kritikája tükrében. Ha viszont mindent megvalósítanék, amit nem valósítottam meg szerinte, az nem negyvenöt perc lenne, hanem három óra tanóránként!

Egy idő után konkrét stratégiát választok: eljátszom a bűnbánó báránykát, aki várja a terelgetést, mindenre bólogatok, ez a legkevésbé rossz stratégiának bizonyul a hatáskörrel való visszaéléssel szemben.

Egy irodalomórán olyan kérdésekkel álltak elő tanítványaim, amelyekből végül is valami nagyon érdekes kerekedett ki mindannyiunk számára. Akkor épp az eddigieknél is nehezebben viseltem, hogy folyamatosan hazudnom kell magamról, a szerepemről és a tananyagról is…

Megemlítem, hogy Tóth Árpádból könnyű lesz leérettségizni: talán a legegységesebb az életműve.

Diák: „És most ezért kéne szeretnünk ezt a Tóth Árpádot?”

Én: „Nem írom elő senkinek, hogy szeresse!”

„De akkor miért került bele a tananyagba?”

„Nem tudok erre semmit válaszolni magának. Mert nem én állítottam össze a tananyagot. Ha én állítottam volna össze, akkor kéne tudnom elszámolni vele, hogy ilyen és ilyen okokból tettem bele.”

(Tudom, ezzel külön elvetettem a sulykot, de nem tudtam válasz nélkül hagyni a felvetést.)

Ahogy haladunk, idővel egyre többször fordul elő, hogy E. váratlanul, az óra kellős közepén megakaszt, nemcsak egyszerűbb kiigazításokkal, hanem szakmai… „vitákkal” is.

Egyszer arról beszélek, hogy egy konkrét versben keresztrímek vannak, és ezek lassítják azt. Éles hangon veti közbe: „a Toldinál is keresztrím van, és akkor mi van? Ott is lassítja? Akkor most hogy is van ez?”. Ahogy a diákoknak, nekem is ugyanúgy meghűl a vér az ereimben. Idézzük fel: a Toldiban nem keresztrímek vannak, hovatovább ez a leghíresebb magyar párrímes mű! De engem nem ez, hanem a kiabálós óramegakasztás eljárása döbbentett le a végletekig.

Ha már megszakításokról volt szó: egy alkalommal Tóth Árpád-verset olvasok fel, de az utcán felhangzó sziréna úgy belehasít, hogy lehetetlen folytatni. Na tessék, mondom, megérkezett a „bús gyársziréna” is, aláfestésnek. E.-től tudom meg óra után, hogy ezt se kellett volna, mert megakasztottam a verset. Addig azt hittem, hogy a sziréna akasztotta meg.

A gyakorlat végén az a feladatom, hogy dolgozatot írassak Tóth Árpádból. Eleve beharangozza nekem E., hogy gyenge dolgozatok születnek majd, egy csomó egyes, nekem köszönhetően, mert nagyon keveset… diktáltam. Máshogy ugyanis nem működik ezeknél a srácoknál szerinte, mindig diktálni kell a vázlatot.

Az eredmény váratlan. Sok jó jegyet oszthatok, és sok olyasmit leírnak, ami nem is került a füzetbe, csak szó volt róla, és úgy látszik, megragadta a figyelmüket. Például amikor a Meddő órán című – tragikus témájú – verset vidám hangon is felolvastam, és megkérdeztem, hogy „elbírta-e” ez a szöveg ezt a hangot is (meglepő, hogy mennyire elbírja!). Mindezekről E. egy szót se szól, inkább hallgat a dolgozat témában a továbbiakban.

Sok alkalommal kellett végigülnöm az E. által tartott órákat, hogy figyelve tanuljak tőle. A legfontosabb tanulság számomra ezekből, hogy általában azok az órák voltak élvezetesek, amelyeken a diákok természetes érdeklődésüket kissé erőszakosan érvényesítették. Ilyenkor tulajdonképpen nem hagyták leadni az anyagot, de sok olyasmit felvetettek, hogy például miért nem oldódik meg azzal a gazdasági válság, ha kétszer annyi pénzt nyom a Nemzeti Bank, vagy hogy érdemes lenne-e a gazdasági válság kitörésekor aranyra cserélni a pénzünket (történelem, társadalomismeret órákról van szó, tehát mégsem kerültünk ezzel fényévnyi távolságba a tananyagtól).

A vizsgatanításomon háromtagú zsűrit kapok egy igazgatóhelyettessel és még egy magyartanárral. Belépek, mindenki síri csendben ül, és néz. Működésbe lép a betyárbecsület, hiszen itt osztályzatot fog valaki kapni!

Nagyon szokatlan és zavarba ejtő, egy más világ. Diákjaim tekintete azt sugározza, hogy „nyugodj már meg, haver, azért nem a kivégzéseden vagy”.

Nekem viszont így is olyan, mintha a kivégzésemen lennék. Negyven percig egy nagyjából épkézláb órát tartok, majd egy ponton teljesen leblokkolok, megköszönöm a figyelmet, elköszönök, és ezzel vége az órának.

C’est la vie: egész addig fogcsikorgatva, de tartottam magam, aztán öt perccel a célszalag előtt valahogy hirtelen egybesűrítve omlott rám mindaz, amit itt addig kaptam.

Egy héttel később megyek be, átvenni a naplót. A gyakorlatra és a vizsgára is egy-egy hármast kaptam, hálás vagyok, hiszen az öt perc miatt meg is buktathatott volna E., ahogyan nyomatékosan hangoztatja is. A szöveges értékelésbe annyi pozitívumot ír rólam, hogy jó érzékkel javítottam ki a dolgozatokat. Ez egy fél mondat, a többi elmarasztalás. (Az osztályzat tehát ellentmond a szövegnek: túl jó.)

A személyes indulatoktól függetlenül objektívnek maradni egy munkakapcsolatban bámulatra méltó erény, de úgy látszik, nem mindenkitől követelhető meg. (Tapasztalatból tudom: nem is lehetetlen!)

Kezem már megkönnyebbülve a kilincsen, de még utoljára megragadja az alkalmat, rögtönzött előadást tart arról, hogy a gyerekek korcsosulnak.

Ennek egyik fő oka szerinte az internet, a másik, mint kifejti, az, hogy atudásmennyiségnek, amit tíz éve taníthatott, jó, ha a felét taníthatja ma, köszönhetően annak, amit felülről az oktatáspolitika diktál.

Amikor arról beszélnek, hogy a mai gyerekek értéktelenebbek, mindig kinyílik a bicska a zsebemben.

Nem.

Nem azok, csak változnak, mert a világ állandóan változik (mostanság épp extragyorsan), minden generáció más, bármilyen félelmetes is ez. Én sem értem, a huszonéves a tizenévesek jó pár új attitűdjét. Hogy lehet olyan menő dolog fiúként körmöt, szemet festeni, hajat vasalni, lányként pedig… de talán most hagyjuk… Ezzel én már nem fogok tudni azonosulni a születési dátumomból következően. Ez már a következő kisgeneráció világa, tudása, értéke – gondolom. De nem bélyegzem emiatt rosszabbnak őket a saját korombelieknél, és nem akarom „megjavítani” őket.

Örülnék, ha tanárjaik zöme is szépen lassan leszokna erről az infantilis kényszercselekvésről. Ha megpróbálnák e helyett megismerni a fiatalokat (úgy látszik, nem lehet elégszer hangsúlyozni: ők vannak a fiatalokért és nem fordítva). És amennyiben ezzel kudarcot vallanak, nem a hiba áthárításán erőlködnének.

Még jobban örülnék, ha mi, akik most lépünk majd katedrára, egyáltalán nem folytatnánk az efféle hagyományokat.


[1] A tanár szakos hallgatók pedagógiai-pszichológiai képzése (a szerk.).

Korrektúra: Knausz Imre

Játék határok nélkül

A Mitteleuropäisches Theaterkarussell – Bécs egyik évről évre megrendezésre kerülő színházi fesztiválja  – idén november 10-20-ig tartott. A Theater Brett igazgató-rendező-színésze, Ludvik Kavín maga válogatta az előadásokat a környező országokból: Csehországból, Lengyelországból, Magyarországról és Szlovákiából. Az öt előadás megtekintése után bátran állíthatom, a hazánkat képviselő Maladype Színház Tojáséj című előadása kimagasló volt a mezőnyben. Nem, nem hazabeszélek. Igyekszem megindokolni, a jó miért volt jó, s a rosszak miért voltak, noha azt szívesebben felejtem el. Szlovákiából két előadás is érkezett, igen jó ötletnek tartom, hogy gyerekelőadás is került a programba, s az is fontos, hogy a színészek a gyerekek miatt németül is képesek voltak eljátszani az alapvetően szlovák nyelvű előadásukat.

(Fotó: Kállai Tóth Anett)

November 10-én a budapesti Maladype Színház: Tojáséj című fantáziájával nyitott a fesztivál. A két éve bemutatott előadás érdekessége, hogy egyetlen szó sem hangzik el benne, a színészek előre nem ismert (illetve: saját műveltségük okán gyakran ismert) dalokra improvizálnak helyzeteket, néhány kellék: tojás, cigaretta, kockacukor, flamingók és tonettszékek felhasználásával. Elsőre nem tűnik többnek, mint ami: mintha egy workshop-bemutatót látnánk – gondoltam másfél éve, mikor először volt szerencsém megtekinteni az előadást. Újbóli megnézésekor (most) minden ködös gondolatom eloszlott. Talán tényleg nem egy darab, persze. Talán tényleg háromszor vége van, jó-jó. De mindenekelőtt: nem lehet nem észrevenni, és kiemelni azt, hogy itt volt most épp öt színész (mikor mennyien játsszák), és ők bármire képesek. Bohócokat meghazudtoló magabiztossággal vetik magukat a földre, mélybe, őszinteség, zabolátlanság tükröződik minden mozdulatukból. Valószínűleg jobban féltünk a nézőtéren, mert nem tudtuk, mi fog történni, és sosem mernénk megtenni olyan dolgokat, melyeket ők sorozatban gyártottak az előadás során. Példátlan ön- és emberismeretről tettek-tesznek folyamatosan tanúbizonyságot, és ez hatalmas kincs. Másodszori megnézés után persze látni már, mi az, ami mégsem improvizáció. Kérdés azonban, el lehet-e így hagyni esetleg a tanult finálét, ha jobb, amit improvizálnak. S talán csak egyszer lenne akkor vége.

 

Másnap a Marguerite Duras: Der Liebhaber (A szerető) címen világhíressé vált könyvéből készített előadását mutatta be a pozsonyi Arteatro. A szórólapon ígért szöveg alapján egy dramatikailag és szcenikailag stilizált, kifejező testbeszédet használó előadásra vártunk. Mivel szlovákul nem értek, elsősorban a testbeszédre figyeltem (és a német szöveget jelző felső kivetítőre). Noha tudjuk, a jó színház átíveli nyelvi határaink, értjük, ha működik. Itt sajnos nem értettem. Éppen a kiemelt testbeszéd nem működött. Éppen ott voltak olyan hiányosságok, hogy az előző napi előadás szereplői bátran belekeringőzhettek volna akár… Hiába egy stilizált előadást ígérnek, (s ez díszletszinten meg is jelent), nekik maguknak nem volt olyan erős jelenlétük a színpadon, hogy bármelyikükre feltétel nélkül figyeltem volna, egyéb külső körülményeket kizárva.

Szintén pozsonyi válogatás volt a PIKI Theater: Schlimmariuma, bár feltehetőleg egy faluról falura járó házaspárról van szó, akik ketten mindent megtettek azért, hogy a gyerekek felhőtlenül szórakozhassanak. Néhány ötletes kellék, gyermekdalok – garantált siker. A gyereknek nem kell sok, ha elengedheti a fantáziáját, s itt bőven volt erre lehetőség. Beavatottak lettünk mindannyian, a titokba. Büszkén indultunk haza, mert az együttjátszás öröme továbbtartott. Talán valahol még ma is tart.

Vasárnap Mrozek: Das Haus auf der Grenze (Ház a határon) című abszurdját láthattuk lengyel-osztrák koprodukcióban. Az előadás első részében még azt hittem, bodóviktoros őrületet láthatunk majd, olyan zenék és koreográfiák követték egymást, de a második felvonásra sajnos ez elfáradt, s már csak egy-két tánc ismétlődött, az új karakterek pedig nem tudtak olyan színeket hozni, hogy szinten tartsák a darabot. Kiveszett belőle az abszurditása, nem volt már min nevetni. Mindenesetre elgondolkodtató (és igen aktuális), s ezen mélázni a második felvonás alatt bőven volt idő, hogy hátsó indokok tömkelegét lehet emberekre zúdítani, hogy kikerüljük a nyílt beszédet, hogy pitiáner dolgokat lehet akkorára tupírozni, hogy emberéletek menjenek tönkre, és hogy mindig át lehet lépni egy határt, de mégsem lesz akkora visszhangja, mint előtte gondoltuk róla.

Hétfő este a Magyarországon már több ízben bemutatott Kövek a zsebben/Kövekkel a zsebében című előadást láthattuk két lengyel fickó előadásában (Theater in Vitro, Lublin, Lengyelország). A darab két férfire íródott, akik ketten összesen 15 szereplőt jelenítenek meg, a sztárszínésznő Caroline Giovannitól kezdve az aljasmód leittasult helyi tehénpásztoron át a két, úgymond főszereplőig (Charlie Conlon és Jake Quinn), akiknek a szemén keresztül látjuk a történetet. A készítők három mindenre képes hordozható vécé (ToiToi) köré építették az előadást, annak kellékei, néhol részei szolgáltak a szereplőknek kellékül. A vécé különböző fázisaiban lakókocsiként, kocsmaasztalként, de fürdőkádként is megjelent. Rendkívüli energiákkal dolgozó két színészt láthattunk, akik bravúros pontossággal játszották végig a két felvonást.

A fesztivál utolsó előadásaként a brnoi Divadlo Husa na provázku: Das Schwein oder Václav Havel’s Hunt for a Pig-et mutatta be. Ez a Václav Havel életének egy részéről szóló, emlékestként is értelmezhető egy óra megjárta már a világ nagy színházi fesztiváljait, Avignontól Moszkváig. Sok zenével, humorral, igazi örömünnepet varázsoltak a színpadra. Méltó zárása volt ennek a fesztiválnak, amelynek válogatási koncepciójára ha nem is sikerült rájönni (talán az előadások olcsósága lehetett csak az), arra igen, hogy emberi léptékkel is lehet fesztivált szervezni, és ez tiszteletre méltó cselekedet

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info