Nyugtalan álomból riadtam, már éppen a másik oldalamra fordultam volna, amikor megakadt a szemem nyugtalanságomnak feltételezhető okozóján. Idősebb férfi ült az ágyammal szemben, makulátlan fehér öltönyben. Vonalzóval sem lehetett volna pontosabb pofaszakállat szerkeszteni, mint amilyet viselt, egész lénye és megjelenése oly természetes volt, hogy még számomra is egészen rendjénvalónak látszott, hogy a kanapémon trónol ezen a korai órán. Amikor észrevette, hogy ébren vagyok, frissen, ruganyosan de egyáltalán nem sietve felemelkedett a székből (megdöbbentően magas volt) és szó nélkül kezet nyújtott. Alapjában véve illedelmes ember vagyok, berögződött mozdulattal engedelmesen kezet ráztam vele.
– Meg is volnánk – mondta különös látogatóm –, akkor hamarosan – és biccentett.
– Restellem az alkalmatlanságomat – motyogtam kora reggeli érdes hangomon és valóban úgyéreztem, mintha valamiféle rituálét zavarnék meg a túlzott buzgólkodásommal – de megmondaná kicsoda maga?
– Ó – nézett rám csodálkozva, mint aki biztos benne, hogy mindez egészen magától érthetődő – én vagyok a Halál. Bevallom, kissé meghökkentett.
– Eszerint meg fogok halni? – kérdeztem bárgyún, bár kérhetetlen logikával.
– Természetesen – válaszolt különös látogatóm egy hamiskás és bíztató mosollyal, majd vette a kalapját és kifelé indult.
– Csak egy pillanat – motyogtam és egyre hülyébben éreztem magam – mégis mikor? –kérdeztem, mert semmi okosabb nem jutott az eszembe.
– Korrekt kérdés – ismerte el – nos, tekintetbe véve az egészségi állapotát, és hogy nyolckor már más dolgom van, azt mondanám, úgy negyvenkét perce van hátra. Biccentett és átsétált a falamon.
– De hát miért?! – üvöltöttem.
– Édes istenem! – hangzott a folytott válasz a szigetelésből – A maga egyedfejlődési szintjén, emiatt igazán nincs semmi oka megsértődni.
Bár nem értettem, azonnal megsértődtem. Elvégre csak huszonöt vagyok és vitaminokat is eszem. Egy darabig mérlegeltem, hogy visszaaludjak, aztán eszembe jutott, hogy így ágyban, párnák közt halnék meg, ezért felkeltem és feltettem a rezsóra a kávévizemet. Ha logikusan mérlegelünk negyvenkét perc nem olyan kevés még akkor sem, ha legalább öt perc míg kész a kávém. Mindenesetre, amíg megnéztem az e-mailjeimet a kávémat szürcsölgetve és mélyeket szippantva a cigarettámból, elhatároztam, hogy a megmaradt harmincegynéhány percemben megtöltöm tartalommal az életemet. Első lépésként tehát meg is borotválkoztam, majd lesétáltam a lépcsőházba. Az első meglepetés a földszinten ért. Házinénim fátyolos szemekkel várt rám a kapuban és miután teátrálisan és hosszan megölelt, könnyeivel küszködve adta vissza a következő három havi lakbéremet. Megilletődve léptem ki az utcára, de szűkös időmet szem előtt tartva határozott léptekkel az újságosbódéhoz siettem. Legalább hatan álltak sorban a bódénál, amikor megláttak közeledni egy emberként húzódtak félre előlem, amolyan ’menj csak öregem, nekünk van időnk’ tekintettel. Találomra vásároltam egy napilapot és mohón az álláshirdetésekhez lapoztam. Kikerestem a legközelebbi címet. A sarkon éppen recepcióst keresett egy jól menő svéd informatikai cég budapesti kierendeltsége.
Az újépítésű, csupa üveg épületszörnyetegben a vezérigazgató hosszasan és őszinte részvéttel szorongatta a kezemet. Biztosított róla, hogy cégük szem előtt tartja a dolgozók karrierlehetőségeit, és mivel az én esetemben a szamárlétra hagyományos végigjárása merő időpazarlás lenne, ezért felsőbb utasításra azonnali hatállyal vezérigazgatónak neveznek ki. Megmutatta, mit hol találok, majd vette a kalapját és elment, hogy a Dunába vesse magát. Mivel az amerikai és a japán konkurencia állapotomra való tekintettel kivonult a piacról, fél 8 körül már a világ legnagyobb elektronikai monopóliumának tejhatalmú ura voltam. Európa minden jelentősebb országában alapítottam leányvállalatokat, miközben egy szalvéta hátuljára sebtiben felskicceltem a posztmodern közgazdaságtan alapjait, majd kijelöltem az utódomat és kivillamosoztam a Margit szigetre.
Ilyenkor reggel nem sokan andalognak errefelé, ám az én helyzetemben nemigen válogathattam. Megálltam hát az egyik padon turbékoló ifjú pár mellett és megköszörültem a torkom.. Ahogy megpillantottak kiült az arcukra a már ismerős részvét. A fiú felkelt, keményen, férfiasan kezet rázott velem.
– Ez a legkevesebb, öregem, majdcsak találok másikat – és kissé imbolygó léptekkel elsétált a legközelebbi kocsma felé. A lányhoz fordultam:
– Kisasszony, képes volna szeretni engem, amíg a halál el nem választ?
– Hogyne! – rebegte –, de 9-re már be kell mennem dolgozni.
Ebben meg is egyeztünk. Krisztinának hívták, mint Mikszáth aranykisasszonyát, rögvest biztosítottam róla, hogy más körülmények között nemhogy Amerikába de akár a Holdra is elmennék a kedvéért aranyatmosni, de jelen helyzetemben inkább csak sétáljunk el a villamoshoz. Közben kiderült, hogy szereti a kutyákat és a jazzt. Három gyermekünk született: két lány és nagy örömömre egy angyalarcú szőke kisfiú. Az órámra pillantottam, van még majdnem negyedórám. Sietve megcsókoltam idősödő feleségemet és táviratoztam Miamiba a fiamnak, hogy mindegy hogyan alakulnak a dolgok, borítsunk fátylat a múltra. Tudnia kell, hogy az apja mindig büszke volt rá.
Odahaza aztán leültem megírni a memoárjaimat. Tizenkét kötetes önéletrajzom alapjaiban formálta át a modern regényről alkotott képet. Neves kiadók azonnal tervezni kezdték a megjelentetését, de konokul ragaszkodtam a posztomusz kiadáshoz.
Hátradőlök. Pontban nyolc óra. Megtapogatom a pulzusomat, nem értek hozzá, de semmi rendellenes. Ez mindenesetre különös, hacsak nem rossz vicc az egész. Már éppen kezdeném meggyőzni magam, amikor… Hohó – csapok nagyot a homlokomra –, hiszen öt percet siet az órám, én magam állítottam át, hogy biztosan elérjem a vonatom. Öt egész perc nem csekélység, kérem. Lázasan töröm a fejem, halántékomon kidagadnak az erek, elkeseredetten próbálok koncentrálni bármire, ami még fontos lehet. De csakugyan, mit is kezdjen az ember az életével?
Egyes mediológusok szerint korunk művészetei közül a zene követi le leginkább a (társadalmi – de ugyan, milyen más lenne) élet változásait, és ennyiben – egyfajta kísérleti nyúlként – előrejelzést nyújthat a többi művészeti ágnak is. A zenének ez a fajta gyors reakciókészsége az internet térhódításakor hatványozott mértékben mutatkozott meg. A zene melletti másik legnépszerűbb művészeti ág, a film például szinte semmi hasznot nem tudott húzni az internetből. A youtube-ot a pusztán a médium adta lehetőségeket élvező amatőrök lepték el, ahelyett, hogy – teszem azt – a rövidfilmet sikerült volna felfuttatni vele. Emellett a filmkánon se hiszem, hogy túlságosan nagy mértékben átrendeződött volna. Hiába lehet szinte minden filmet pár kattintással elérni, az emberek ennek ellenére szinte ugyanazokat a filmeket nézik, mint az internet felfutása előtt. 
A második felvonás már sokkal stilizáltabb képi megoldásokkal dolgozik. A francia udvar egy lecsupaszított színpadként jelenik meg pár hatalmas emelvénnyel, amelyeket giccses arany-fehér labdácskákkal vontak be. Olyan az egész, mintha egy labirintust kereszteznénk egy csokoládéreklámmal, ami egyszerre mutatja meg a francia udvar csillogó látszatát és annak mélyében rejtőző zavarosságát, ürességét. A francia királynak (Bodrogi Gyula) félrecsúszott kicsi koronája van és palástját két ember lobogtatja mögötte. Amikor először megjelenik a színen, éppen menekülni látjuk. A hercegnő (Radnay Csilla) egy vágyaktól túlfűtött fiatal lány, akit sokkal jobban érdekelnek a férfias magyar vitézek, mint a háború kimenetele. A szín közepén egy foncsorozott tükör áll, mely torzképet mutat arról, aki belenéz, és jellemző módon kizárólag a francia udvar lakói néznek bele. A magyar katonák, mint Isten felkentjei az angyalokkal érkeznek egy égi szférából, a színpad hátsó részén egy süllyedő emelvényről, hogy hősiességükkel megmentsék a fertőben fetrengő királyságot.
A harmadik felvonás már, mint egyfajta következmény tárul a nézők szeme elé: mi történik azzal az emberrel, aki nem elégszik meg az egzisztenciális felemelkedéssel, hanem emberi érzéseket keres a világban: Tündérországot, lelki identitást, szerelmet. Bagó (Hevér Gábor) és Jancsi a második felvonás végén elindulnak, hogy megtalálják Iluskát a halálon túl, Tündérországban. Ez a harmadik felvonás egy metró aluljáróban játszódik, a pásztorruha pedig, mely az előző részben katonaruhára cserélődött, most szakadt farmerré változik. A színpad sötét, kietlenségét a neonfények változtatják egy – még a francia udvarnál is – mesterkéltebb világgá. Úrrá lesz rajtunk a metró pokolbéli hangulata, egy nyomasztó érzés, amely tönkreteszi egy átlagos budapesti mindennapjait. Tündérország nem létezik, Iluska egy csapat prostituált kíséretében jelenik meg hollywoodi fénykavalkádban. Jancsi megretten a látványtól, a régi tiszta élete után vágyakozik. Az otthonát kereste Iluskában, de a lány, akivel találkozik, már nem ugyanaz, aki volt. Vissza akar térni, de Iluska már nem mehet vele az Alföld idilli környezetébe, hiszen egy másik világban beszennyezte magát. A menny utáni értelmetlen hajszában elveszett az eredendő ártatlanság, a haza, amit tulajdonképpen a kötődés, az identitás jelentett. Visszatérni már Jancsinak és Bagónak is késő. A metrómegálló eltűnik, mögötte meglátjuk az első felvonás díszletének kicsi, képszerű mását, melyben Jancsi és Bagó is alig férnek el. Hiába térnek hát vissza, hiszen ez a világ sem ugyanaz már, mint ahonnan elindultak. Alföldi nem ad lehetőséget a reménynek, az erkölcsnek vagy a boldog végkifejletnek. A rendező ezenkívül rámutat arra, hogy a János Vitéz identitásképző elemei korunkra jószerével értelmezhetetlenné váltak, a 2010 Budapestjét megidéző térben szédelgő Jancsinak saját magát kellene újraértelmeznie, hogy helyét megtalálhassa. Állhatatossága miatt azonban hősünk képtelen a flexibilitásra, és nem tudja saját világlátását megváltoztatni. Előrelépni nem tud, visszalépni lehetetlen, így válik János Vitéz semmiben lebegő eszmévé, identitásától megfosztott ideológiai hajléktalanná.
A popzenének az internethez köthető mediális fordulatával két domináns tendencia lett megfigyelhető. Egyrészt a kínálat bőségének köszönhetően sokkal kevesebb produkció tud globális ismertségre szert tenni, másrészt viszont a – szintén a netnek köszönhető -egyidejűségnek köszönhetően mára már alig van olyan élő tagokkal rendelkező zenekar, aki ne állt volna újra össze, vagy legalább pletyka szintjén ne került volna szóba egy reunió. Kicsi, érdekes, tizenöt perces új zenekarokra nagyon nagy lett az igény, és ez szinte már odáig fokozódott, hogy csomó előadónak mire megjelenik az első lemeze, már rég nem számít trendinek, vagy relevánsnak. Egy-egy a régi értelemben vett világslágert még el lehet érni, az Istenek közé az Olümposzra feljutni azonban majdhogynem lehetetlenné vált, talán Lady Gaga az egyetlen, akinek az új évezredben ez egyértelműen sikerült. 
