Címke: krimi

Szolgaság és szolidaritás

No de ott bujkál bennünk kisördög: vajon mikor születnek meg a nagy csecsen, ukrán, roma, orosz, albán maffiózókról szóló idealizáló elbeszélések? Mikor drukkolhatunk majd mi – középosztálybeli kényelemben élő olvasók – Lev Davidovics, Ahmed Úszil, Kolompár Farkas sikereinek?

Végére értem Martina Cole Arcok című regényének. Nem akarom ajánlani Martina Cole-t egyetlen tanítványomnak vagy jó ismerősömnek sem, ellenállhatatlan vágyat sem érzek, hogy az angol nyelvű szerzőt a „helyére tegyem”, hogy „értékeljem”.

Bár egy regény szolgál apropóul, ez mégsem könyvkritika.

Az Arcokban – miképp a legtöbb krimijében – Martina Cole egy gengszter(család) sorsán át az etnikai alapú szervezett bűnözés hátterét vizsgálja. Szereplői angolul beszélnek, angolszász neveket viselnek, úgy öltözködnek, mint a britek többsége, de a saját maguk és a környezetük szemében írek – vagyis „különbözőek”. Patriarchális családszerkezetben élnek, legközelebbi munkatársaikat a többi ír közül választják, irigylik és közben megvetik a protestáns középosztálybelieket. Akármekkora csirkefogók, azonosulnak a környezetükkel. Nincs az a többszörös gyilkos ír gengszter, aki egyházi áldás nélkül merne átsétálni a túlvilágra. Közülük többen nemcsak a katolikus egyháznak, hanem az IRA-nak is „adóznak”.

Az etnikai alapú szervezett bűnözés egzotikus, és mégis „tiszteletreméltó” vonásainak nemcsak Martina Cole állít emléket. Mario Puzo sokkal jobb írói érzékkel ábrázolja azt az „izgalmas” küzdelmet, míg az olasz keresztapákból „színamerikai” vállalkozók lesznek, és „felküzdik” magukat az amerikai elitbe. Ahogy Martina Cole, úgy Mario Puzo is meghatározó szerepet tulajdonít a családszerkezetnek. Azért is lehetnek ilyen giccsesek és elfogultak ezek a keresztapa-sagák, tulajdonképpen csak azért születhettek meg, mert sem a Nagy-Britanniában élő ír, sem az USA-ban élő olasz kisebbség nem érzi úgy, hogy ezek a bűnöző-csoportok ellenükben működnének. Az ilyen irodalmi nehézfiúkra a saját „közösségük” (nyilván többségében törvénytisztelő polgárok) büszkeséggel tekint fel. Az etnikai alapú bűnözésre nyilván úgy tekintenek, mint a születéskori hátrányok – meglehet, törvénytelen – „kiigazítására”. De nemcsak a kisebbségek gondolnak, gondolkodhatnak így. Móricz Zsigmond is egy sajátosan magyar „gengszter-sagával”, a Rózsa Sándor regényciklussal akarta a magyar ponyva alapjait megteremteni.

No de ott bujkál bennünk kisördög: vajon mikor születnek meg a nagy csecsen, ukrán, roma, orosz, albán maffiózókról szóló idealizáló elbeszélések? Mikor drukkolhatunk majd mi – középosztálybeli kényelemben élő olvasók – Lev Davidovics, Ahmed Úszil, Kolompár Farkas sikereinek? Mikor fognak majd a kelet-európai keresztapák is puhafedeles kiadványok címlapján tündökölni?

Egyelőre nem, hisz a kelet-európai etnikai alapú szervezett bűnözés többnyire a bűnözők saját közössége ellen irányul. Az orosz, az ukrán, a roma, az albán maffiózók alaptőkéjüket épp az etnikai közösségükbe tartozó lányok és gyerekek eladásával alapozták meg. Jó érzékkel ismerték fel, hogy a posztmodern fogyasztói társadalmak – ahol egy „gondolatbűn”, egy rosszul megválasztott jelző vagy verbális „baki” bárkinek a közéleti karrierjébe kerül – minden hangzatos szólam ellenére igénylik a Kelet-Európába exportált rabszolgákat.

A nyugati társadalmak emberi jogokkal kapcsolatos nyilvános állásfoglalása és a rabszolgaságot eltűrő gyakorlata sajátos tabukat kényszerít a nyugati (és köztük a magyar) döntéshozókra. Pintér Sándor nem azzal követte el a legnagyobb bűnt, hogy a rabszolga-kérdést negligálta, hanem hogy ügyetlen módon szavakba öntötte a politikai döntéshozók ezzel kapcsolatos cinizmusát. (Ha azt állítom, hogy nincsenek szexrabszolgák, akkor bárki felállhat, és szembesíthet az ellenkezőjével.) Pintér Sándor akkor viselkedett volna „politikailag korrekt” módon, „érett”, „európai színvonalú” demokrataként, ha „mélyen” elítéli a jelenséget – tenni persze nem tesz semmit.

Ahogy a nyugat-európai döntéshozók többsége sem.

Ez a kimondott szavakat megtorló, a bűnöket viszont jóváhagyó társadalmi gyakorlat aztán különös hatalmi szereppel ruházza fel a hátrányos helyzetű etnikai csoportok „keresztapáit”. Hiszen alacsony rangú közreműködőkként a klasszikus rabszolga-kereskedelem működtetésében is részt vettek feketék (az „árut” ők szállították a kikötőkben várakozó fehér rabszolga-kereskedőknek), de a hajók nem az ő tulajdonukban voltak, a döntő haszon nem hozzájuk került, nem ők árulták Amerikában a rabszolgákat – és ami a fő, a célországokban sem ők tartották kézben a rabszolgák „ellenőrzését”. A mai társadalmi gyakorlat viszont minden jogot „átad” a bűnözői csoportok.  Ők hajtják fel, ők szállítják, ők ellenőrzik, ők dolgoztatják az „árut”.

Mintha az afrikai rabszolgahajcsárok átkelnének az amerikai kontinensre, hogy a rabszolgáikat élethossziglan felügyelhessék.

És meddig is tart ez az élethossziglan? A napi 14-16 órás szexmunka és a kábítószer lehetetlenné teszi, hogy bárki épp testtel és lélekkel hazatérjen. Itt nincs tovább. Itt nincs folytatás. Ezért is tűnik ésszerű döntésnek, hogy a rabszolga-kereskedelmet ellenőrzésük alatt tartó bűnözői körök az „áru”, az emberi erőforrás újratermelését is ellenőrzésük alatt akarják tartani. Nemcsak a gyerekeket és a fiatal lányokat, hanem a gyerekeket és fiatal lányokat évről-évre „újratermelő” közösségeket.

Ez pedig – úgy vélem – a kelet-európai „kisebbségi lét” perspektíváit is átértékelheti. Ebből következően aztán egy hátrányos helyzetű csoportba született fiatal lánynak alig marad választási lehetősége. A többségi nemzet nem fogadja be, de a saját etnikumába tartozó „elitben” sem bízhat, hiszen azok éppen az ő „értékesítésére” alapozták az egzisztenciájukat. Nemcsak a többségi nemzet, hanem a saját csoportja szemében is született áldozat.

Bár rengeteg hallgatás veszi körül az emberkereskedelmet, azért arra még várni kell, míg hollywoodi megaprodukciók éltetik a kelet-európai keresztapák tündöklését és bukását. Vagy csak egyelőre? Úgy tűnik, nincs az a politikailag korrekt nyelvhasználat, ami – egyelőre – a csecsen, albán, roma, orosz maffiózókból is hősöket (a közösségük érdekében tevékenykedő hősöket) tudna csinálni.

De a Kelet-Európából szervezett emberkereskedelem nemcsak a hátrányos helyzetű kisebbségeket, hanem a Nyugat eszményeit is fenyegeti. Vagy azok úgy megkoptak, hogy már nincs is értelme „fenyegetni”? Hiszen még a politikai jelszavakat annyira kedvelő korunk sem tud a nagy francia forradalom harmadik jelszavával, a testvériséggel mit kezdeni. Érett nyugati demokráciákban a szabadság és egyenlőség még bálványnak számít, de a testvériségen csak mosolyogni szokás. Hiszen ez csak amolyan gyanús, lábszagú, nevetséges érték. Ha még érték egyáltalán. Lelkes kiscserkészekhez illik, nem komoly gondolkodókhoz vagy állampolgárokhoz.

És ebben én is egyetértek velük.

De úgy tűnik, Martina Cole, az ír szervezett bűnözés fáradhatatlan krónikása is. Az arcok, azaz a „régimódi” (még egynéhány emberi értéket tisztelő) gengszterek ideje lejárt. A helyüket – mint meglehetős melankóliával érzékelteti – majd a szolidaritást hírből sem ismerő bűnözői csoportok veszik át.