Mihály atya tulajdonképp nem is bánta, hogy középkorúak nem járnak az istentiszteletekre. Hogy őt nem hívják focizni, hogy nem bújnak el vele a gyóntatófülkébe, még a Facebookon sem jelölik ismerősnek.
A középkorúakkal miről beszélgetne? Ki kit csalt meg, hol, hogyan, miért, melyik párt a szemetebb. Tavaly egy festett hajú, tűsarkú cipős nő toppant be a plébánia konyhájába, és bevezetés nélkül elkezdte magyarázni, hogy A megcsalta B-vel, B megcsalta C-t D-vel, és erre a sértett C őt kezdte rágalmazni. Nincs igazság, sziszegte dühösen. Mihály atya meg ott állt a vanília- és fahéjillatú konyhában, kezében egy tepsi almás pitével, és bárgyún hümmögött. Igen, persze, persze, persze, hogyne… Talán egy kis birsalmával jobb lenne. No de vegyen csak, mondta az ide-oda topogó nőnek, szerintem így is elég könnyű lett… A nő megevett két-három pitét, szidta még kicsit B-t és C-t, aztán leporolta a szoknyáját, és megjegyezte, soha nem beszélgetett ilyen jót.
Hogy szól az a gyerekvers? A felnőttek furcsák néha.
Nagyon furcsák. Mihály atya szülei hajdan megállás nélkül veszekedtek. Elmondták egymást – két felajzott sárkány – impotensnek, csalónak, mindenféle cégéresnek, rossz naplopónak, perverznek… Aztán mihelyt kiordibálták magukat, nekiálltak együtt kuglófot, tortát, muffint sütögetni. Ezért nem váltak el, a közös szenvedély, a sütés-főzés összekötötte őket. Mennyire valóságos bármilyen bűn egy jó körtetortarecepthez képest? Mihály atya gyerekként meglehetősen sokat töprengett ezen.
Esténként a főzőműsorok után néha-néha ma is áttévedt a bűnügyi filmekre. Felnőtt emberek agyonverik, megerőszakolják egymást, felrobbantanak valamit, csapdát állítanak, bosszúért kiáltanak, arra is képesek, hogy megmérgezzék egymás kutyáját… hát valóság ez? Nem inkább valami képzelgésféle? Fatökű vagy, kiabálta néha a kis Misi anyja az apjának. Fatökűűűűűűű! Na, ugye… Mi is az a fatök? Blablablabla… Csak sárkánynyelven jelent valamit.
Szégyen, nem szégyen, Mihály atya a gyónásokat se tekintette egészen valóságosnak. Az emberek néha hajmeresztő dolgokról mesélnek. Magatehetetlen anyjukat halálra kínozzák. Tönkreteszik saját gyereküket. Egyetlen éjszaka vagyonokat pókereznek el. Rágyújtják a házat az ellenségeikre. Hát hogy lehetséges ez? Mihály atya mindig félt, hogy őt butának vagy tájékozatlannak tartják. Azt is restellte, hogy a legöregebb hívek, mint valami nagyra nőtt gyereket, Misikémnek szólítják. Misikém így, Misikém úgy. Azért mindig megfontolt képpel, komoran bólogatva hallgatta végig a gyónásokat.
Ám sokszor volt az az érzése, hogy csak a bolondját járatják vele.
Igazán csak a gyerekek között érezte biztonságban magát. Nagy szerencséjére özvegy unokatestvére, Ági, a közeli városban lakott, úgyhogy Mihály atya minden hétvégén hurcolászhatta a gyerekeit fogorvoshoz, edzésre, uszodába, gyerekzsúrra. A legjobban a mozit szerette, a Legendás állatok és az Így neveld a sárkányodat minden epizódját többször megnézték a fiúkkal. Ági nemcsak a sárkányokat, hanem a sütést-főzést sem szerette, rengeteget lótott-futott, hét közben a fiait mirelit pizzákkal etette. De sebaj! Mihály atya minden szombaton süteményhegyekkel indult Győrbe.
Ám azok a kórházi telefonok! Azoktól mindig rettegett.
Jöjjön csak, Misi atya, megint van egy haldoklónk, fel kéne adni a betegek kenetét! Mihály atya persze tudta, hogy mi a kötelesség! Teljes papi díszben bevágta magát a kocsijába – a kesztyűtartóban gondosan elhelyezett néhány zacskó gumicukrot –, és nagy levegőt véve késlekedés nélkül indult a kórházba. Mi mást tehetett? E szent kenet által és nagy irgalmassága szerint segítsen meg téged az Úr a Szentlélek kegyelmével! Nagyon helyes. De sokan egy kórterem közepén akarják bevallani, hogy agyonütötték a szomszédot vagy élve eltemették a kutyájukat.
Isten bölcs. Ő majd eldönti, mi igaz ebből a tengernyi rémségből.
De mért hazudna valaki élete utolsó pillanatában? Miért az lenne a legfőbb gondja-baja, hogy egy kövérkés, zavarában minduntalan elvörösödő papot megtréfáljon? Mihály atya rettegve gondolt arra, hogy amit hall, az mind igaz, és ezt a sok nevetséges, borzalmas szörnyűséget tényleg elkövették az emberek. Az az ártatlan képű néni vagy bácsi az ajtó mellett.
Pontosan tudta, hogy ő egy fordított detektívregényt olvas: a tettest ismeri, de maga a bűncselekmény homályos és megfoghatatlan.
November végén egy viszonylag fiatal haldoklóhoz hívták.
A férfi nem volt teljesen ismeretlen, Mihály atyának úgy rémlett, hogy az utcán többször is találkozott már ezzel a karvalyarcú férfival. Vagy több ilyen veszedelmes fickó lakik a városban, és jut belőlük minden sarokra? Ilyen ne-járasd-a-pofád-mert-agyonütlekfajta. De a férfi most nem akart senkit agyonütni. Az ágy fejénél egy hamuszürke, szigorú, kis öregasszony szipogott, nyilván az édesanyja. Ugye nem haragszol, Józsikám? Csak a biztonság kedvéért. Az csak nem árt neked, ha imádkoznak érted.
Józsi nem haragudott, igaz, a fejét sem fordította a belépő felé. Mihály atya jóindulatúan krahácsolva odatipegett az ágyához, és már éppen rázendített az e szent kenet által és nagy irgalmassága szerint segítsen meg téged az Úrra, mikor a haldokló felmordult, és egyetlen kézmozdulattal kiparancsolta az anyját, a papot pedig odaintette magához. Mihály atyában győzött a kötelesség, a székét egészen közel húzta, és – jöjjön, aminek jönnie kell! – lehajolt a haldokló párnájához.
– Menj el a Kinizsi utca háromba, és hozd el a gyereket! A kurvát leszúrtam, de a kisfiú még életben van.
Mihály atya körül forogni kezdett a kórterem. Mi ez az egész? Valamit makogott a rendőrségről, a kötelességről, aztán kínjában előhalászta a mobilját, hogy megkérje Józsit, ő maga tegyen bejelentést… De akkor elkezdett sípolni Józsi fejénél egy gép, nagy sebbel-lobbal egy ápolónő rohant a terembe, nyomában az öregasszony a folyosóról ég felé emelt kezekkel, jajgatva. Jóóózsikááááám! Szedd össze magad! Aztán szaladt az orvos, szétnyílt köpenyben, dühödten hadonászva. Az egyre vörösebb atyát egyszerűen félrelökték.
Most higgyen vagy ne higgyen? Mi ez az egész?
Az ápolónők szavaiból lassan világos lett, hogy Tóth József, vagyis Józsika részegen karambolozott, az orvosok olyan reménytelennek tartották, hogy be se tolták a műtőbe. A halott Józsi még az élőnél is karvalyszerűbbnek tűnt: hegyes állát követelőzően Mihály atyára szegezte.
No de, istenem! Hogy tréfálkozhat valaki halála előtt egy gyilkossággal?
És ha nem tréfálkozott? Ha most Mihály atyán múlik egy ártatlan kisgyerek élete? Ha az esetből botrány lesz, ha eljut a hír a püspökig, a pápáig, sőt a lapokig… Ámbár ez nem volt igazi kórterem, inkább olyan őrzőféle, úgyhogy Józsika gyónását senki sem hallotta. Már ha azt gyónásnak lehet nevezni, hogy valaki halála előtt kibök egy ilyen mondatot. Mondhatta volna azt is, hogy tegnap felrobbantotta New Yorkot…
De nem mondta. Nem ezt mondta. A Kinizsi utca nem New Yorkban van, hanem itt a szomszédban. Mihály atya elképzelte egy kisfiú rettenetét, aki merev tekintettel álldogál az anyja holtteste fölött, és biztos abban, vége van a világnak.
Álldogál vagy üldögél… Ő, Mihály atya is üldögélhetne otthon. Süthetne valamit, vagy megnézhetné újra Mr. Bean kalandjait. Milyen remek is az az uszodában játszódó epizód! Mr. Bean felmászik az ugrótoronyba, de nem mer leugrani a vízbe Hányszor nézték ezt meg a hittanos gyerekekkel! Mennyit nevettek!
De talán őt is kinevetik, ha felhívja a rendőrséget. Halló, halló! Molnár atya vagyok. Egy bizonyos Tóth József halála előtt azt vallotta, hogy a Kinizsi utca 3.-ban megölt egy asszonyt. Elment az esze, Misi atya? A Kinizsi utca 3.-ban egy iroda van, onnan nem jelenthettek gyilkosságot.
És ha Tóth József nevezetes bejelentése gyónásnak számít? Ő pedig vét az anyaszentegyház ellen… Ha ezt megtudják a felettesek… A legjobb, ha itt hagyja a kórház előtt a kocsiját, és feltűnés nélkül elsétál a Kinizsi utcába. Talán mégis akad ott valami bank. Épp a Kinizsi utca 3.-ban. Vagy nincs bank, de a házból kilép egy fiatalasszony, és kézen fogva vezet egy gyereket. Ő pedig szép nyugodtan hazamegy.
Mihály atya lassan lépkedett a novemberi utcákon, és imádkozott, hogy nehogy valami borzalom történjen. A legkisebb unokaöccse, Balázs kemoterápiája alatt érezte magát így, már félt meglátogatni a gyereket. De most nemcsak a szörnyűségtől rettegett, hanem hogy kinevetik, csúfot űznek belőle. Mint Mr. Beant, őt is belelökik a hideg vízbe. Körbeveszik az emberek, kinevetik, és fatökűnek csúfolják.
Egy ennyire gonosz, ködös novemberi este bármi álnokság megtörténhet.
A Kinizsi utcát tavaly bontásra ítélték – hogy lehetnének erre bankok vagy irodák? Ezt az utcát már csak lecsúszott emberek lakják. Mihály atya már a gondolatai miatt is szégyellte magát. Jézus nem vetette volna meg még a lecsúszott embereket, még az ilyen részegen száguldozó Józsi-féléket sem.
A ház előtt hatalmas tumultus: rendőrök, szomszédok, járókelők, fejkendős, otthonkára húzott tolldzsekiben toporgó öregasszonyok. Még a fejük is reszketett az izgalomtól. Hát jól van, gondolta Mihály atya, ha ezek a nénik ilyen szépen idetaláltak, akkor hamarosan itt lesznek a gyámhatóság emberei is. De a szíve összeszorult, ahogy elképzelte a négy-öt éves gyereket, aki dermedten tölti első éjszakáját az intézetben… Nem kéne felajánlani, hogy ő keres szállást a kicsinek?
Már odalépett volna a rendőrökhöz, mikor meglátta a kicsit: hatalmas termetű kamasz, a vállán majd szétrobban a bőrdzseki. Mihály atya megkönnyebbült: a gyilkos meglakolt, a kisfiút megtalálták, most már viszontlátásra, nincs tovább! Ez a kamasz nem látszott olyannak, mint aki békésen vacsorázgatna a kántor családjával. De természetesen még nem indulhatott. Oda kellett lépnie az öreg Tóthnéhoz, a gyászoló anyához, és elmormolni pár együttérző szót: hblm…hbmlml… igen, szívből… mélyen. Furcsamód az öregasszony egy cseppet sem látszott elveszettnek.
Egy ennyire gonosz, ködös novemberi este bármi álnokság megtörténhet.
De hát mit tehetett volna? Csendesen eloldalgott.
Este, vacsora után utánanézett ennek a Tóth Józsefnek. Igen, ebben a kisvárosban született, de nyoma sincs annak, hogy valaha megkeresztelték. Ráadásul büntetett előéletű, ahogy az idősebbek mondanák, igazi himpellér. És ez az édesanyja, ez az idősebb Tóth Józsefné! Neki van-e az egyházhoz bármiféle köze? No de mért ne hívhatna papot a fiához valaki, aki egyszer sem tette a lábát a templomba?
Ki ne tudná, hogy a felnőttek furcsák néha.
Amúgy nem merült fel sok kétség a gyilkossággal kapcsolatban. A konyhaasztalon megtalálták Tóth József levelét, egy mocskos papírfecnit: megérdemelte ez a rohadt kurva, nem bánok semmit. Józsi.
Mihály atyát egy régi hittanos tanítványa, egy családos őrmester hallgatta ki a rendőrségen. Mondja csak, Misi bácsi, a feleséggyilkosságról nem mondott a vádlott valami érdemlegeset? Érdemlegeset? Ez vajon mit jelenthet? A jóságos Mihály atya csak forgatta a nyakát. Szörnyű kínjai lehettek szegénynek, vallotta, ő ugyan egy szavát sem értette. Az őrmester bólogatott: értem én, Misi bácsi, a titok az titok, de szerencsére le tudjuk az ügyet így is zárni.
Feleséggyilkosság. Ha lezárták, akkor lezárták. Ha a rendőröknek sincsenek kétségeik, akkor ő miért aggasztja magát? Mihály atya rengeteget evett, járt az unokaöccseivel focimeccsekre, de többé semmi sem esett jól. Mr. Bean csak zuhan, zuhan lefelé, de nem ér a víztükörhöz. Mert nincs ott lent semmi.
A szelídek öröklik a földet. Egyszer. A távoli jövőben.
A morcos öregasszonnyal, Tóth József anyjával többször is összefutott a városban. Köszönjön neki? Ne köszönjön? Nehéz volt dönteni. És közben valami ellenállhatatlanul vonzotta a Kinizsi utcába is. A ház utcára néző szobájában egy albérlő lakott, szerette a hangos zenét, Mihály atya többször hallotta, hogy az öregasszony, vagyis Tóth József anyja beront és leteremti. A-fejedet-verem-a-küszöbbe-ha-meghallom-hogy-levegőt-veszel. Hát nem lehetett kellemes anyós ez a szegény néni … Néha a dagadt fiú, a kisunoka imbolygott el a ködben a biciklijével. Vajon hova tart? A gyárak felé? Vagy a városon túl, a titokzatos semmibe?
Tavaszra aztán Mihály atya elfelejtette az egészet. Új hittanosok, új főzőműsorok. Karácsony. Újév. Vízkereszt. Új mozifilmek, új triatlonversenyek. És egy váratlan kiadás: multifunkciós hátizsák a legkisebb unokaöccsének. És közben az orvosa megfenyegette: ha nem fogja vissza az édességeket, ha nem ad le pár kilót, cukorbeteg lesz. Mihály atya restelkedve megrendelt egy szobabiciklit. Részletre. Mert a hittanosok süteményei, a szombati utazgatások és ez az extra-szuper hátizsák elvitte a megtakarításait.
Májusban a legnagyobb békében sütögetett két tanítványával és az anyukájukkal a napfényes, szépen felújított konyhában. Körtetorta, ez volt Mihály atya messze földön ismert specialitása, ajándék az elsőáldozóknak, csodálatos csemege. Épp betolták a tortát a sütőbe, mikor csengettek, az egyik kislány ajtót nyitott, és Tóth József anyja belépett a konyhába.
– Tessék csak türelemmel lenni – mondta zavartan Mihály atya, és elvörösödve betuszkolta az asszonyt a nappaliba.
Ő visszament a konyhába a körtetortához, de valami megkeseredett a szájában. Pedig nem sajnálnia kéne szegény öregasszonyt? Pár hónapja temette el a menyét és fiát. És a nyakán ott az a nagyra nőtt kamasz, a kisunoka. Hát nem érdemelne több együttérzést? Megkérte az anyukát, fejezzék be a sütést, utána rakjanak rendet, ő meg addig intézi az „elintéznivalót”. A kötelesség, ugye.
Így neveld a sárkányodat! De hogyan?
Az elintéznivaló ott magasodott a nappaliban, és az atya felszólítására sem volt hajlandó helyet foglalni.
– Látom, szobabiciklije is van magának.
– Van – mondta az atya fülig vörösödve. – Csak mondja el, miben segíthetek.
Az asszony kifújta az orrát. Hát azt bizony jól sejti az atya, hogy megint segítségre van szüksége. Hiszen Jézus is mennyire szereti a gyerekeket! Szegény Jocóka, az unokája újra bajba került, megint miatta fájhat a feje.
Mihály atya látta maga előtt a biciklin imbolygó kamaszt, és bólintott. A Jocóka! Hát persze! Engedjétek hozzám a gyerekeket!
Nagyon rendes volt magától, folytatta az asszony, hogy eljött meggyóntatni a fiamat, és elmondta a rendőröknek, amit kell. Mihály atya nem javította ki, csak zavartan bólogatott. Elmondta. Hát persze. Mi sem természetesebb.
Ők mind a hárman haragudtak a menyére. Koszos volt, ivott, mesélte tovább az asszony. Ha rászóltak, csak sírdogált. Semmi hála, semmi jóérzés. Aztán a szegény, kis Jocó már nem bírta tovább. Mind a hárman meglökték azt a semmirekellő Ilonkát, de úgy adódott, hogy Jocóka szúrta le. A körülmények, ugye. Az a szegény kisfiú nem egészen egészséges. Hát lehet ezen csodálkozni? Egy ilyen anya mellett… Az a szegény apja mindent elkövetett, hogy megmentse. Pont úgy, ahogy kell. Mert a szeretet.
Édes vanília- és körteillat kúszott be a konyhából.
Ez most valami éjszakai film? Vagy csak egy vicc?
Mr. Bean mindjárt a nyakát szegi, mert fejest ugrik a semmibe.
– Tessék csak folytatni! – hebegte Mihály atya.
– Már megint a Jocóka. Az én unokám! Ez a szegény kisfiú nem is tehet róla. Az egyik kislány heccelte az utcában, kellette, tette-vette magát, gúnyolódott rajta. Így-úgy, ugye nem mered? Szegény Jocó épp csak meglökte. Azt kéne mondani a rendőröknek, hogy Jocóka jóérzésű, de beteg fiú, idejár magához, és maga tudja, hogy mennyire szelíd, jó gyerek, míg föl nem hergelik. Csak nagyon érzékeny. Ne vigyék intézetbe, mert azt nem éli túl.
– Hogyan? – kérdezte Mihály atya. A szoba forgott vele.
– Fő az igazság, tessék elhinni. Hogy Isten nem hagyja elveszni a legkisebbet sem. Mert a szeretet, ugye. Ez a fő, ez számít igazán, nem a körülmények. Ha már egyszer mellénk állt, nem hagyhat cserben minket.
Első megjelenés: Eső folyóirat
https://www.esolap.hu/archive/99/2642.html
