Zudor János nyolcadik kötetéhez, a 2012-ben, Nagyváradon megjelent több mint száztíz oldalnyi versanyagot magába foglaló A rusnya valcerhez írt utószó alcíme igen beszédes, jócskán árulkodik ennek a sajátos szövegvilágnak az interpretálhatósági nehézségeiről: „Kísérlet Zudor János verseinek értelmezésére”. A kötetet Selyem Zsuzsa állította össze a korábban Sziveri-díjat kapott Zudor legfrissebb verseiből, magát az utószót is ő írta, melyben így vall erről a költészetről: „Zudor János verseit képtelenség megértenem, bár arról mélyen meg vagyok győződve, hogy a rusnya valcer pontosan írja le az emberi létérzékelés különféle dimenzióit”. És valóban: a meglehetősen pesszimista hangoltságú versek jelentéstanilag nehezen szétszálazható szövedékében, ha nem is sikerül logikus összefüggést felismernie az olvasónak minden egyes sor, szintagma között, minden, a szerzőre vonatkozó életrajzi háttértudás nélkül is (melyek Zudor esetében kiemelt jelentőséggel bírnak) felsejlik előtte valami a létbe vetettség sokszor keserves kötelezettségének terhét cipelő egyén egyetlen lehetőségének, az önmagával és az őt körülvevő környezettel kapcsolatos folytonos értelmezési, értelemképzési kényszer eredményének harsány esszenciáiból. A szövegek állandó velejárója a legmegfejthetetlenebb darabokból is előszüremkedő, baljóslatú hang, mely leginkább karakterizálja Zudor különös beszédmódját.
Bár igazi panaszt ritkán hallunk ezekben a versekben, szinte mindegyik darab mikrokozmoszában ólomsúlyú a tapasztalat, és nem kecsegtet semmi jóval. A kötet verseinek nagy hányadát áthatják a lírai én jelenkori vagy közelmúltbeli hétköznapi gondjai (Szereposztás, Az elkínzott), a lét kellemetlenségének nyűge (Fáj, Meztelen a városban), egyfajta passzív kiszolgáltatottság és a megingott egyensúly érzete (A hóhér előtt, Nekem kijutott a rácsos szoba), valamint ami első olvasatra igen szembetűnő, bizonyos tehetetlen bennragadtság, a szabadulni nem tudás bénító béklyója, a Kint című versben is megfogalmazott „istentelen bentlevés”. A szabadulni akarás vágya hallatszik ki Az individuum bosszúja című darabból, ugyanezen tehetetlen állapot elviselésének kényszerét vizionálják A bokacsattogtatós lidérc kezdő sorai: „A kései fuldokló vázlatos fulladása:/ nyüvig tart, azaz övig−szügyig”. Különösen megdöbbentő a versekben folyton jelenlevő bennrekedtség képzete, a panasz helyetti puszta állapotregisztrációvá transzformált kijelentéseken, a zaklatott, egymásra halmozott képeken is átsejlő eltompított riadtság a szerző önéletrajzi vallomásának fényében, hiszen ahogy ő fogalmaz, kötete „elmegyógyintézeti verseket” tartalmaz, a versek jelentős része ugyanis a zárt elmegyógyintézetben töltött másfél év alatt született. Nem könnyű, nem zökkenőmentes feladat a költő ilyen mértékben traumatikus időszakában megszülető szövegeiről jó vers/ rossz vers kategóriákban gondolkodnia a kritikusnak.
A kötet igen nagyszámú látomásos, álomszerű, nem ritkán avantgárd vagy dadaista megoldásokat idéző szövegeinél jobb verseknek tartom azokat, amelyek a lírai én létéről beszélnek, amelyeknek fölfejthető epikus tartalmuk van. Általában ezek a szövegek sem mentesek teljesen szürreális, egymásra halmozott képektől, azonban kifelé, az olvasó felé fordulnak ihlető élményükkel. Ezek már nem csupán önmagukba forduló, az olvasóra szinte számot sem tartó, a kimondhatatlant elbeszélni próbáló versek, melyeknek inkább csak „saját részre szóló” értelemképző funkciójuk van, nem frusztrálják a befogadót folytonos tüntető átláthatatlanságukkal (Ponyva, A megfigyelt). Legsikerültebbek azok a darabok, ahol visszafogottabb a „képözön”, csupán néhány szokatlan jelzős szerkezet simul a kidolgozott, műgonddal megírt lírai szövegbe, mint például a „kacsalábon forgó éjszaka” képe a Körösparti ódában vagy a kétértelmű összetétel, a „kérdező ősz” a „Miért a szirmok?”-ban. Utóbbiban egyébként a kötet többi szövegéhez viszonyítva egyedülállóan tiszta lírai hang szólal meg: „Miért a szirmok arcod zuzmarás/ tükre előtt? / Lehetne tavasz,/ tükröd eltörött? / És miért a válladon hiúzmarás? […] Vagy száz virág, de húsevő kancsóka? (Ezoterikus, éjfekete csóka?) / Ezer darabban szétrepül a madár”. A köteten uralkodó közönyösen pesszimista kijelentések között egyedülálló ez a darab a kérdezés dallamára épülő versritmikájával.
Ha már műgondról esett szó, nemrégiben a kolozsvári Bulgakov kávézóban megrendezett felolvasással egybekötött beszélgetésen maga Zudor is szólt alkotói szokásáról: „Kapásból írok verseket, sok a szemét benne, utólag alaposan ki kell válogatni”. A kötet számos darabján érezhető bizonyos sürgető megszólalási kényszer, amellyel előzúdul a sűrű, megformálatlan versélmény, sokszor második pillantásra is logikátlanná stilizált képek halmazát mutatva az olvasó felé. Azonban ha összevetjük a versek között felbukkanó több-kevesebb megfelelést mutató szövegvariánsokat (pl. A vénasszony – Fabula; a két Stop című szöveg), azt tapasztaljuk, hogy a szerző egyes esetekben átdolgoz, újrahasznosít sorokat vagy egész szövegtesteket. Azaz a nyolc kötetet megért szerző nagy valószínűséggel nem csupán egyfajta módszerrel dolgozik, költészete egy gyors, asszociatív alkotásmechanizmus mellett sem nélkülözi az átgondoltságot, egy szövegtest variálását, ahogyan magától értetődően egy témára, egy hangnemre is több vers készülhet.
Erős hangot kapnak a kötetben a lírai én halállal szemben kialakított attitűdjei. Ebben a szorongatott léthelyzetben érthető módon minden az elmúlás felé gravitál ezekben a szövegekben. A „Jön a vihar, és megszagol” – típusú sorok vagy az ősz szinte folyamatosan jelenlevő képe állandóan a lírai én fenyegetettségét asszociálja az olvasóban. Mintha bizonyos versszövegek azt sugallnák, hogy már a halál sem tud újat mutatni a lírai énnek: „meg is éltem/ a halált, mint az egyszeregyet,/ a többi ráadás csak. Azóta élek oly boldogan” (Felkészültem a saját halálomra). Más darabok viszont a keseredett magány, a megbecsületlen próféta végkövetkeztetéseit beszélik el: „Kár volt békénhagyni/ ezt a Világot. Megrendülten távozom az élők sorából! […] Megrendülten egymagam / viszem terhem” (Megmentettem). A többes számban, a közösség nevében megszólaló ima, az Isten labdája és az egyensúlyi állapotot, értelmet kérő Dicsőség Istenünknek, ne olyanok legyünk című darabok egy másfajta hangot szólaltatnak meg: ha van közösség vagy annak maradéka, akkor a „szedett-vedett halál” elleni oltalomért fohászkodásnak is lehet értelme.
A kötet versei közül érdemes néhány szót ejteni a Selyem Zsuzsa által posztvárad–verseknek nevezett darabokról. A Ballada egy letűnt Váradról című vers befejező sorai, a pusztuló város statikus állapotleírását adják („Beáll a csend, a kocsik/ leállnak a Bank körül”), kapcsolatot tartva az Egy molekula gondolat című darab gondolatvilágával, mely a fogyasztói társadalom önfelszámolásának végét jövendöli. Zudor nem ítél, csak regisztrál. A Meztelen a városban című darab nyomán azt érezheti az olvasó, ha minden sérült, egyensúlyából kibillent is a lírai én létét illetően, és bár otthon, a szülővárosban történik mindez a borzalom, mégis legalább ott. Ha már Várad, nem is mellőzheti a kötet az Ady-intertextusokat (pl. A tegnap városa). Selyem Zsuzsa a Könnyű méreg című verset József Attila Eszméletének XII. darabjával hozza összefüggésbe, azonban ezt a kötet legértékesebb, letisztultabb lírai hangon megszólaló szövegei között elhelyezhető verset beszédmódja miatt érthetné az olvasó egy, az emberi lét végességén átívelő, Ady-hangon, Ady-modorban megszólaló versként is. Talán emiatt is kapcsolható ez a darab legszorosabban az egykori Várad hagyományához, holott a város képe nem jelenik meg benne, a kötet legtöbb verséhez hasonlóan inkább itt is csak az egyén állapotregisztrációját, önértelmezési kísérletének nyomait látjuk.
A rusnya valcer gazdag versanyagának talán nem ártott volna, nem vett volna el semmit a kötet sokkoló alaphangjából egy szigorúbb szövegrostálás, azonban úgy gondolom, emellett jó döntés volt az egyes szövegvariánsok beemelése is a kötetbe. Selyem Zsuzsa szerint „Zudor verseinek dimenziója olyan tapasztalatokat ad át, amelyekre csak most kezd felkészülni a kortárs költői nyelv”. Ez az egyedülálló, nehezen dekódolható költői nyelv kétségkívül új kihívásokat támaszt a befogadóval szemben. Bár sem nyelvében, sem formakultúrájában nem tartom kifogásolhatatlan kötetnek A rusnya valcert, számomra más költő hangjához nem hasonlítható beszédmódot közvetít, így minden tematikus terheltsége ellenére frissnek, olvasandónak tartom. Talán éppen az olvasóval szemben támasztott kihívás adja erejét. Mert olyan kötettel van dolgunk, mellyel szemben vagy mellett az ész értelemadó kényszere valóban csak „kísérlet” lehet.
Zudor János, A rusnya valcer, Új Forrás Könyvek, Tata – Posticum, Nagyvárad, 2012.
