Zudor János nevével csak igen elvétve, véletlenül találkozhat a magyarországi olvasó.

Az irodalomtörténet – amennyiben számon tartja –, a harmadik Forrás-nemzedéket követő generáció tagjaként említi az 1954-ben született költőt. Ha el akarjuk helyezni, minden bizonnyal nagyobb sikerrel járunk, ha Nagyvárad bestiáriumában keressük a helyét.

A szélsőségesen nehéz életű költőről anekdoták keringenek, nemzedéktársai, barátai számolnak be találkozásaikról, beszélgetéseikről, kivételes nyomot hagyó személyiségéről. Ezzel ellentétben – bár a Jónás és a mérték Zudor hetedik kötete –, költészetének nyomai alig-alig fellelhetők – kötetei Magyarországon jóformán elérhetetlenek. Amennyire tudni lehet, ez a kötet is barátok, támogatók segítségével állt össze: a nagyváradi Posticum szervezet már Zudor legutóbbi kötetének (És egy kicsit tovább) megjelentetésében is hathatós segítséget nyújtott, ahogyan a válogatást magára vállaló Szálinger Balázs is. A Jónás és a mérték tehát egy koprodukció terméke, a versíróé és a versőrzőké – akik az elkallódástól őrzik a szövegeket, valamint írójukat.

Zudor János költészetének fő motívumai jellegzetesen vészterhes világ konstellációját rajzolják ki. Mind az egészen konkrét, mind pedig a metafizikai síkján. Előbbi a „diktatúra”, a „durva Rend” Balkánjának, pontosabban Romániájának, míg utóbbi a „világkatasztrófa”, a „világcsőd”, az állandó „tűzpróba” és az „örök télelő” síkja. A két dimenzió nem mindig válik külön, és ez a szélsőségesen komor, utolsó pillanatban bevésett világmetszet mindvégig érvényesül, még abban a néhány szerelmes dalocskában is, amelyek – gyengeségük ellenére – helyet kaptak a kötetben (vártalak a vártalak a / teleszart lakásban, / vártalak a vártalak a diktatúrában”). Ugyancsak meghatározó a súlyos múlt, legyen szó a „ceauşescu-időkről”, vagy – tágabb perspektívában – „rakétaelvű madarakról”, tömeghalálról és népirtásról. A versek azonban legtöbbször az általános szintjén mozognak, ami hamar üressé teszi a sokszor amúgy erős képeket, ezért hat üdítően a konkrétra történő összpontosítás, legyen az a személyesen megélt nyomorúság és fájdalom, vagy a szolidaritás felvillantása a csavargók „kicserélhető élete” láttán (Jónás: Az utcák királya). Az elkeseredés, a pusztulás dominanciája már-már túlterheli a kötetet – az említett szerelmes versek közül is a Melinda emelkedik ki, pontosan az idősödő férfi pajzánságában és testi szerelmében rejlő humor kijátszásával. Ugyanakkor mégiscsak tematikus kötetről van szó, amelynek keretét a világ „ninivei” képe alapozza meg. Azonban nem csupán Jónás-verseket találunk a kötetben: a legtöbbször már címükben is a Jónás-tematikát artikuláló versek viszont nem különülnek el a többitől – sem a kötet szerkesztésében, sem a szövegeket strukturáló alapmotívumokban vagy tónusban –, így láthatóvá lesz, hogy a „ninivei” világkép nem csupán a tematika, hanem a zudori poézis alapköve is.

Ebben a világban mozog tehát Jónás, akinek perspektívája, hangja a legtöbb versben megjelenik. Isten szerepének kérdése adódik közvetlenül: a kötet világában látens módon jelen van ugyan – Isten nem halott –, de éppen „hátat fordít vagy körülnéz”. Azonban távol áll ez a költészet a vallási hangoltságtól. A Jónás-motívum, pontosabban a próféta-motívum azt a régi, mára már igencsak kikopott toposzt idézi föl némelyik versben, amelyben a próféta a költő metaforájává lesz. Nem vátesz-szerepről van szó természetesen, hanem a „helyzetjelentő” kitüntetett pozíciójáról. A próféta-költő hang reflektálása a megszólalásra, annak körülményeire és lehetőségeire felveti helyenként a versek ars poeticaként való olvasatának lehetőségét is. Zudor Jónását a „szakmával” járó szükségképpeni magányon túl már-már az Ószövetség Jeremiásának hányattatásaira emlékeztető gyűlöletes kitaszítottság, megvetés övezi, mégpedig a „mértéket” mutatás okán („Ha már a végére / végképp kimerülten / mer még szólni a világ megmaradásáért, / azt rossz szemmel nézik.”). Ez a mérték pedig, olvassuk a versekből, kiküszöbölhetetlenül kiveti Jónást „Ninivéből”, a költőt világából. Azonban nem valamiféle meghatározott értékrend mértékéről van szó, ebben az értelemben nem fonódik össze erkölcs és poézis. Annyiban azonban mégis, miszerint a költő, a prófétához hasonlóan, szólni kénytelen, nincs más választás számára, ha valami, csupán ez jelentheti az erkölcsöt a poézisben: a megszólalás, az el nem hallgatás. És legtöbbször kínos a szembesülés azzal, ami így artikulálódik, ahogyan ezekben a kényszerű megszólalásokban is: a fentebb leírt univerzális fájdalom nem fér meg a ninivei rendben, szép világunk kiigazgatottságán ejt sebet.

„Jónás” hangjában a botrány tehát maga a megszólalás, ez fordítja szembe „Ninive” öncsalásával. Nem fontos, amit mond, sokszor már nem is tud mit mondani („– Azért fogok tollat a kezembe, / hogy ne írjak semmit… / A mondanivalótlanság áldása, / hogy ölni se lehet általa”). Célja vesztett, erőtlenné lett a próféta-költő, akinek „lefénylett ideje is”: „a lejáratott élet / kiszáradt ága lett”. Az imént leírtak közül mindkettő összeforrasztja Zudor Jónását Babitséval, aki ugyanúgy tudta, hogy „vétkesek közt cinkos, aki néma” (Jónás könyve), és akiben ugyanúgy küzdött a megszólalás kényszere a „hűtlenné” lett szavakkal, a „tétova, céltalan, parttalan” létezéssel (Jónás imája). Bármilyen idegenül is hat ma a próféta-költő toposz, annak szoros közösséghez kötöttsége, és bármilyen elfeslett is az idősödő költő idegenség-érzése, valamint szavaiban rejlő erejének megkérdőjelezése, mégis a kötet javára válnak a „lefénylettség” közhelyei (például a Jónás, a mentőben jelenik meg sodró erővel).

Zudor radikálisan szabad asszociációhalmozó, egészen a zavaró feltorlódásig gyűlnek egymásra a képek. Ez nagy ereje lehetne ennek a költészetnek, azonban sokszor – és nem a képek tobzódása miatt –, egyszerűen szétesnek a versek. Mintha híján volnának valamilyen – ha költészetről szólva megengedhető ilyen hevenyészett metafora – centripetális erőnek. A szétszóródás végén pedig nem marad más, mint egymást követő sorok, egymásra dobált képek vagy magukban álló szintagmák sorozata. Legtöbbször a versek szemantikája sérül – nem újul, gazdagodig –, darabokra esik, és eltűnik valahol a sorok, képek, szintagmák, szavak mögött. Ez pedig ellentétes irányban hat a próféta-költő verseinek mondani-akarásával, a közösségben való megszólalással (példa erre a Jónás és az apriori című vers).

A Jónás és a mérték egy gondosan szerkesztett kötet, és komplex képet ad a Zudor költészetében jelenlévő erővonalakról. Mint ilyen, jelentős állomás az életműben. Ugyanakkor láthatóvá lesz ezen erők némelyikének erőtlensége vagy korlátoltsága, esetleg idegensége is a kortárs irodalomban. A képek szuggesztivitása ellenében a szövegek szemantikájának időnkénti széthullása hat, az univerzális fájdalom kényszerű artikulálása ellenében pedig a tematikus kötetben rejlő monotonitás veszélye. Sok erő feszíti tehát a kötetet, amelyek közül kétségtelenül az asszociációk szabadugrásai által kirajzolt képek ragadnak magukkal leginkább.

Zudor János: Jónás és a mérték, Kolozsvár, Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, 2010.