A macska önzése csak ártatlan dolgok körül forog és nem megy túl a létfenntartás által diktált mértéken. De elmondhatják-e ugyanezt magukról azok, akik az altruizmus fehér tógájában akarnak most fejbekólintani bennünket az erkölcsbíró bunkójával?

A macskapör.

Különös levél a szerkesztőhöz. Közvetíti Sugár Ottó[1]

Engedje meg igen tisztelt Szerkesztő Uram, hogy én is hozzászóljak a Budapesti Hirlap-ban felvetett macskakérdéshez. Jóllehet a vita le van zárva, remélem, mint érdekelt fél, személyes megtámadtatás címén, kivételesen mégis meghallgatást nyerek. Sietnem kell a válasszal, nehogy – a tudomány álláspontjának győzelme esetén – a másvilágról legyek kénytelen üzengetni.

De nem kertelek tovább. Felfedem inkognitómat. A nevem Jancsi, mesterségemre pedig kandúr vagyok. Olyan kandúr, kinek ítéletét már nem tévesztik meg a higgadt mérlegelésnek útját álló szenvedelmek.

Filozófiai és matematikai iskolázottságomnál fogva mindenekelőtt ki akarok rekeszteni a vitából egy olyan adatot, mely semmiképpen sem akar keresztülcsúszni tudományos kritikám szűrőjén. „Ki van mutatva, hogy egy macska átlag évente 55 éneklő madarat pusztít el.” Elámultam ennek az adatnak precíz voltán. Körkérdéssel fordultam vidéki szaktársaimhoz. És íme kitűnt, hogy közülük egyetlenegy sem töltött ki semmiféle statisztikai ívet, melynek adataiból a másvilágra küldött madarak számát meg lehetett volna állapítani. Önvallomás alapján tehát nem születhetett meg ez az adat. Személyes megfigyelés alapján pedig még kevésbé. Mert ha ebben a maradék-országban mindenre akad is megfigyelő, nyomozó és rubrikázó ember, kötve hiszem, hogy közismerten ravasz természetünk mellett egy egész éven keresztül meg volna a lehetőség minden lépésünk és minden ballépésünk megfigyelésére.

De hagyjuk a statisztikát! Két konkrét vád van ellenünk. Az első közegészségügyi. Bacillushordozók vagyunk. De édes Istenem, ki nem az? Vajon a bacillusok veszedelmétől úgy szabadítjuk-e meg a világot, hogy mindazokat, akik révén fennforog a terjesztés lehetősége, egyszerűen lebunkózzuk? Megengedem, hogy kórházakban, ahol a fertőzés fokozott veszedelme áll fenn, külön szempontok jönnek tekintetbe. De általánosságban nem úgy harcolunk-e leghatásosabban a bacillusok veszedelme ellen, ha intézményileg kiépítjük a jobb egészség előfeltételeit és okos közgazdasági és szociálpolitikával lehetőleg fokozzuk a fertőzésnek kitett szervezet ellenállóképességét? Az egér, melyet mi irtunk, a legnagyobb bacillushordozó és amikor pusztítjuk, ezerszer nagyobb hasznot hajtunk a közegészségügynek, mint amennyit azzal ártunk, hogy a szőrünket hullatjuk. Mi finnyás lények vagyunk és ügyelünk a tisztaságra. Nagy részünk a tanyán, falusi gazdaságok háztáján él jó levegőn, egy másik pedig városi lakásokban, szintén kedvező egészségügyi körülmények között. Igaz, nem vagyunk rabszolgák és nem engedjük magunkat láncon tartani. Igaz az is, hogy szerelmi lázunkban (mely azonban sohasem megy túl a fajfenntartás kijelölte határon, amivel nem minden állatfaj kérkedhetik) időnkint el is kalandozunk a háztól, de ösztönös tisztaságérzetünk sok mindentől megóv. Igaz, vannak közöttünk is proletárok, de amennyire csak lehetséges, ezek is ügyelnek magukra és hasznára vannak azoknak, akik most kiirtásukról tanácskoznak.

A másik fővád, három szóban foglalható össze: kegyetlenség, ravaszság, önzés.

Kegyetlenség, vadállati ösztön. Hát igen, a fajtánk kegyetlen. Kegyetlensége azonban dicséretes addig, míg az emberiség egyik legkártékonyabb ellensége: az egér elleni harcban nyilvánul meg. De menten bűnné és förtelemmé válik, amikor az éneklő madárról van szó,  a madárról, amely nemcsak énekel, hanem férget és hernyót is pusztít. Gyönyörű dolog, hogy az éneklő madár az embernek annyira a lelkéhez nőtt. De legyen szabad itt valamit kérdeznem. Ha történetesen a madár csak énekelne hernyófogás nélkül, vajon éppen olyan rajongó hívekre találna az emberek sorában, mint most? Vagy pedig: ha a természet történetesen a kárttevő egeret ajándékozta volna meg a pacsirta énekhangjával, vajon éppen olyan elragadtatással írnának-e róla is a költők, mint ma a pacsirtáról és éppen olyan andalogva hallgatnák-e a szerelmesek? A macska kegyetlen és vérszomjas. Pusztítja az egeret, és nem tagadom, ha hozzájut egy-egy madárhoz, bizony azzal is végez, feltéve, hogy a macskába nem a madár szakít bele a csőrével vagy a karmaival. Egymással a macska azonban csak marakodik, de nem gyilkolja egymást. Holott, ha helyesen értettem, amiről múltkor a gazdáim beszélgettek, van egy másik állatfaj, mely éppen nemrég milliószámra harapta át egymás torkát és hosszú éveken át szakadatlanul gázolt egymás vérében. A macska vérszomjas és önző. De nem jár-e hamis nyomon a tökéletes emberiség, amikor azt kívánja, hogy a macska is olyan legyen, mint ő: szelídlelkű és irgalmasszívű? A macska önzése csak ártatlan dolgok körül forog és nem megy túl a létfenntartás által diktált mértéken. De elmondhatják-e ugyanezt magukról azok, akik az altruizmus fehér tógájában akarnak most fejbekólintani bennünket az erkölcsbíró bunkójával?

A macskakérdés megoldására ajánlott módok és rendszerek közül nehéz választanom. Az annyi szeretettel ajánlott csapóládák bizonyára mind kitűnőek. Különösen humánusnak tartom a póttalálmányt, mely szerint a csapdából kifogott macskát egyetlen nyakszirtütéssel meg lehet ölni. El vagyok ragadtatva attól a gondolattól is, hogy etetéssel rajszámra kell bennünket valamely helyiségbe csábítani, ahol azután a nyitva hagyott gázcsap fogja a feltaláló úr intencióit valóra váltani. Amint látni méltóztatik, meglehetős lelkinyugalommal nézem a feltaláló urak nemes tülekedését, azzal a titkos mellékgondolattal, hogy a macskák közismerten pokoli ravaszsága majd csak megfelelő ellenhúzásokat fog kieszelni. A csapdajátékhoz ugyanis már ősidő óta ketten kellenek: egy, aki a csapdát felállítja és egy másik, aki a csapdába besétál. Nyíltan megvallom: valamennyi csapda közül csak egyet tartok komolyabb veszedelemnek: azt, melyet a főszolgabíró úr ajánlott.[2] Mi tagadás: idegenkedem attól, hogy bennünket „törvény elé állítsanak”, „adóköteles állatoknak” nyilvánítsanak, vagy szebben mondva: bevonjanak az adózás sáncaiba. Szerkesztő úr bizonyára tudja, mit jelent adóköteles állatnak lenni. Ám állítsanak ellenünk akármiféle csapóládát, nyissák ki ránk a gázcsapot, de ne küldjék ránk az adószedőt. Úgysem mennek vele semmire. Mi a szabadság szülöttei vagyunk és mind a négy lábunkkal fogunk kapálódzni az ellen, hogy adóbélyeget akasszanak a nyakunkba. Egy néger író mondta, hogy az állat mindenkié, aki szereti. Mi hasznunkra fordítjuk majd ezt a mondást. Hivatalosan csak addig leszünk a gazdánké, amíg szabadon és adóbélyegmentesen élhetünk mellette. De amint komolyra talál fordulni az adódolog, csak vendégségbe járunk majd haza, és felette bajos lesz bennünket cicanépszámlálásra vagy adóellenőrzési szemlére előcsalogatni. Majd meglátjuk, utánunk jön-e az adóközigazgatás a – háztetőre?

A többi érvre csak röviden akarok válaszolni. Ha mutatnak egyetlen egy gyermeket is, akinek lelkét elvadította a velünk való érintkezés, alázattal nyalogatom meg a vádaskodók kezét. Azoknak pedig, akik a nyomorgó emberiség érdekében néznek szigorúan gazdáinkra, a hébe-korba nekünk juttatott néhány csöpp tej és tréfaszámba menő parányi vajaszsömlye-moszat miatt, azt mondom, hogy az emberi nyomor enyhítésében ugyanazok járnak elöl, akik még az állat nélkülözései mellett sem haladnak el figyelmetlenül. Az élelmiszerüzleteknek a macskáktól való megtisztítása nem rossz gondolat. Így a felhalmozott készletek elfogyasztásának kérdése legalább a konjunktúrától függetlenül nyer majd megoldást. A cicáknak a fertőzött lakásokból való eltávolításához nem akarok hozzászólni. Nem akarom kiaknázni azt a szempontot, hogy a betegnek hogyan esik majd kedves állatjának „eltávolítása”. Orvosi kérdés ez kérem, és az orvosok, úgy tudom, sohasem szoktak tévedni.

Itt abba is hagyom. Zárom macskakaparásomat. Mi az emberiségnek használunk azzal, hogy velünk született „vérszomjas ösztönünknél” fogva távol tartjuk tőle az egércsapást, ami a technikai készülékek elméleti jelentőségénél fogva nélkülünk sohasem volna elérhető. Ennek a vérszomjas hajlamnak csak gyenge mellékzöreje a hernyóirtó (énekes) madarak pusztítása, mely minden statisztikai kimutatás ellenére csak akkor volna számbajövő, ha mi is szárnyakat kaptunk volna a gondviseléstől. Az embereknek sok lelki gyönyörűséget okozunk. Az embernek szüksége van arra az önzetlen, gondoskodó szeretetre, melyet irántunk érez. Nem mindenkinek mutatjuk meg a mi kis lelkünket, de akinek megmutatjuk, az sok szívbéli örömöt talál benne. Aki bennünket, gyámoltalan állatokat szeret, lelkileg saját magát gyámolítja. Ne üldözzenek! Gondoljanak arra, hogy a természet nagy műhelyéből valamennyien, nagyok és kicsik, tökéletesek és tökéletlenek bizonyos mértékig egyformán kerültünk ki. Ha az ember a természet koronája, a szegény állat ennek a koronának egy szerény cirádája, amelyet nem szabad letördelni annak, aki gyönyörködni akar az ékszer szépségében. Tessék elhinni, szerkesztő úr, nem vagyunk fölöslegesek. Az emberek még tanulhatnak is tőlünk egyet-mást. Filozófiát. Életművészetet. És főleg megtanulhatnák tőlünk a – dorombolást. A dorombolás nálunk a fenntartásnélküli, megelégedésen alapuló, vidám jóérzés kifejezője. Valami olyasféle, ami valamikor az embereknél a tiszta, szívből jövő kacagás volt. Hol hallunk ma már ilyet? Az emberek durván nevetnek, vagy gyönyörükben hisztérikusan sikoltoznak. De ki dorombol ma az emberek közül, tiszta, nyugodt, boldog megelégedéssel? Tessék ezt tőlünk újra megtanulni. Nagyobb haszon lenne ez, mint a legszebb – csapóláda.

A szerkesztő úrnak alázatos szolgája,

Jancsi kandúr.