Kék lomokat szórt szét az ég a réten,
uralni a földet némiképpen.
Nincs árnyék, mindenünnen szembe tűz a nap.
Halkan feslik az elaggott malom,
s ami megkötött volt eddig, szabadon
kószál. A várt lépés elmarad.
Mert kishúgom közeleg a dombon odaát,
vállán újul a megviselt kabát –
egy almaágat himbál: jogarát.
És szól a sötéttel érdekemben.
Marosán Tihamér kinyitotta a bejárati ajtót, táskáját a cipős szekrény tetejére tette, majd bekulcsolta az ajtót. Szétnézett. A cipők szanaszét hevertek az előszobában, úgy, ahogy gazdáik lerúgták lábukról. Tihamér lehajolt, összepárosította őket, majd katonás rendbe helyezte őket a szekrény előtti rongyszőnyegre. Két lépést hátrált, s elégedetten tartott szemlét az immár vonalba fejlődött szakaszon.
Bemasírozott a hálóba, a vetetlen ágyat elrendezte, a lepedőt kisimította, ahogy azt egy leordított fejű baka tette volna, aztán az egészre ráterített egy barna pokrócot. Az ágy melletti könyvekből tornyot emelt, s mire felrakta minden darabját, rájött, el fog dőlni. Végül kettőt épített, mármint tornyot. Egyiket a bal oldalra, másikat a jobbra. Éppen csak az őrszemek hiányoztak belőlük. A kis perzsa szőnyegeket is megigazította, s betette maga mögött az ajtót.
Az első gondot a ruhaszárító okozta. Melltartók, tangák, szakadt és szétfingott alsógatyák tarkították a rácsozatot. Miért pont most, miért pont ma kellett fehérneműt mosni, tette fel plafonra szegezett tekintettel Tihamér a kérdést, s minthogy válasz sehonnan sem érkezett, fogta a ruhaszárító állványt, és betolta a sarokba. Leszarom. Leszarom az egészet, nyomatékosította a gondolatot, és duzzogva kivonult a konyhába.
A szekrény tetejéről levette a kávés dobozt. Szétszedte a kotyogós kávéfőzőt, a zaccot a szemetesbe ürítette, az alját megtöltötte vízzel. Miután visszatekerte a tetejét, felhelyezte a villanytűzhelyre. Amikor elfordította a tűzhely gombját, a platni szikrázott egyet, majd még egyet, végül sietősen izzani kezdett. Tihamér csodálkozva figyelte, amint a villanyplatni szédületes gyorsasággal felhevült, s vörösen világló körök jelentek meg a közepén. Két lépést hátrált, s a biztonsági zónából figyelte az eseményeket.
Megszólalt a kapucsengő.
– Az ingatlanos – szólt bele egy női hang.
Tihamér megnyomta a vörös gombot, s egy pillanatig reménykedve várta, hogy a robbanás majd szétfeszíti a házat, s az egész kupleráj összedől. Minthogy nem történet semmi hasonló, beletörődve az elkerülhetetlenbe, kikulcsolta az ajtót.
– Jó estét, Marosán… – kezdett bele Tihamér mosolyba torzult arccal.
– Ez itt az előszoba – nyomakodott a lakásba az ajtót teljesen kitárva az ingatlanos. – Magas, tágas, igazán kiváló. Jöjjenek bátran – fordult hátra a mögötte érkező házaspárhoz. Azokat nem kellett sokat biztatni, lendületesen követték az ingatlanos kisasszonyt, aki hosszú szövetkabátjában már sarkig tárta a hálószoba ajtaját.
Az események felgyorsultak. A kisasszony csizmájával ütemes ritmust kopogva járta be a hálót, s reklámtollával itt is, ott is rámutatott a szoba előnyeire. A magassága megfelelő, akár galériázni is lehet, de ő itt nem javasolná, minthogy alig lenne hely a feljárónak. Továbbá a padló is rendben van, békebeli parketta, alig nyikorog, de egy alapos felcsiszolás és lakkozás után szinte új is lehet. Ezért egyesek ölni is tudnának, fejtette ki apró kis mosollyal a szája szegletében. A házaspár bólogatott. A férfi szakértelemmel hajolt le a kissé kopottas parkettát szemügyre venni, aztán fejét csóválva emelkedett föl. Persze, az alapos csiszolás mindenképpen szükséges, előzte meg a mondatot a kisasszony, s széles mozdulattal kitárta a nappali ajtajának mindkét szárnyát.
– Ezt nézzék, hatalmas, ide kell aztán a fantázia – lépett be a szobába, utána pedig a férfi, majd a nő, akiről nem igazán lehetett eldönteni, tetszik-e neki a lakás.
Elhaladtak a sarokba tolt ruhaszárító mellett, s a kisasszony megállt a szoba közepén. Ide galéria kell, tökéletes a magasság, még lépcsőnek is van hely, vagy akár ketté is lehetne vágni a szobát egy gipszkartonnal, folytatta, s nem vette észre, hogy a vevők figyelme, mondjuk úgy, elkalandozott. A férfi odalépett a könyvespolchoz, levett egy könyvet és forgatni kezdte, de közben nem bírta levenni szemét arról a hajszálvékony tangáról. Belelapozott a könyvbe, forgatta, de szeme sarkából mindegyre csak a kék kis bugyit bámulta. A nő a polc mellett lévő állólámpát vizsgálta, néha párjára pislantott, majd szinte már szégyenkezve a szakadt alsógatyákra. Hogy lehet így élni, szörnyülködött magában, s kiszámított, jól begyakorolt mozdulattal megigazította a szemébe hulló hajtincset. Mert ha megnyitják azt az utcáról látott vakablakot, akkor két világos szobájuk is lehet egy helyett, sorolta rendületlenül a kisasszony, s tollával a hófehér falra bökött. Oda, ahol feltételezhetően a vakablak rejtőzött.
A konyha és a fürdőszoba szemléje után visszatértek az előszobába. Az ingatlanos aláíratta a házaspárral az adminisztrációt, majd felajánlotta, esetleg menjenek körbe még egyszer. Nem szükséges, vágta rá a nő, de a férfi újra körbejárta a lakást, hosszasabban időzve a nappaliban. Visszaérve, a közösköltség iránt érdeklődött.
– Nem tudom, pontosan miből áll össze – mondta az ingatlanos.
– Talán kérdezzük meg az urat…
– Majd a tulajdonost, az úr csak albérlő – válaszolta az ingatlanos és betette maga mögött az ajtót.
A vasútállomás, és a palotakerti megálló között születtem, a gödöllői HÉV első kocsijában. A szüleim már nagyon vártak, két éve voltak házasok, és jól berendezkedtek az egyik bal oldali négyes ülésen. Szomszédaink balról és jobbról is, mind nagyon kedves emberek, bár voltak köztük nézeteltérések, amiket kénytelenek voltunk hallgatni utazás közben. Két hét telt el úgy, hogy nem veszekedtek, ugyanis az orvos, aki a Palotakertnél szállt fel, figyelmeztette a szüleimet, hogy egy kis lyukkal születtem a szívemen, aminek idő kell, hogy magától benőjön. Mire a Szabadság térre értünk, kikerültem a pólyából, de mivel folyton sírtam, a mögöttünk lévő biciklitároló részen ülők egyike azt tanácsolta anyámnak, hogy adjon nekem kamilla teát, attól majd megnyugszom. Valóban ez történt, de azzal a mellékhatással, hogy a mogyoródi megállóig szanaszét ázott a textilpelenka.
Később az első kocsiból több családdal is jóban lettünk, és lettek barátaim. Mogyoród és Szilasliget között rettenetesen rázkódott a HÉV, és apám számítógépe folyton lefagyott, míg én mellette, a többi utas lábánál legóztam hol egyedül, hol a többi ülésről átmászott barátaimmal. Az új felszállók idegeit leginkább az borzolta, mikor beleléptek egy szúrósabb építőkockába, vagy szanaszét hagytam a matchbox autóimat. Anyám szenvedélye eközben a tájfutás, és az első kocsitól kezdve az utolsóig futott, legtöbbször a szerelvényen voltak kijelölve a pontok, de volt, amikor nehezítettek és a megállótól akár tíz-húsz méterrel arrébb is el kellett futnia. Apám az elején még figyelte a vonat ablakából, de hamar megunta.
– Nincs unalmasabb sport, mint a tájfutás – mondta és újra elszállt a gépe, miközben anyám tájfutáson szerzett érmei a poggyásztartóról lógtak a feje fölé.
Pár év múlva elváltak, anyám messzebbre futott a kelleténél.
Mire Kerepesre értünk, apámmal maradtam a négyes ülésen, nem ültek mellénk hosszabb időre. Ekkora már nemcsak nekem, de az összes utasnak lett számítógépe, sőt mindenkinek fülhallgató lógott a füléből, amit mobiltelefonokra csatlakoztattak és zenét hallgattak. Nagyanyám, aki rendszeresen aggódott telefonon keresztül, hogy utazás közben járok-e templomba, úgy jellemezte ezt az elektronikai fellendülést, hogy itt már Amerika van. Kinéztem az ablakon, de én csak a kistarcsai megállót láttam.
A gyerekkori barátok közül nem sokan maradtak, egészen pontosan egy volt közülük, akivel megmaradt a jó viszony. Tizenöt éves koromban elmentünk a harmadik kocsiba bulizni, ahol sok ismerőst láttam az első kocsiból. A vonat zakatolása felerősödött a sok alkoholtól, a legtöbben a csomagtartókon húzódzkodtak, vagy lányokat próbáltak feltuszkolni a rácsra, hogy felmenjenek utánuk és együtt aludjanak. A legózást felváltotta a sörözés, és amikor a HÉV a Kistarcsai Kórháznál megállt, visszatámolyogtam az első kocsiba. Apám horkolásától senki sem tudott aludni, így szinte rögtön lebuktam, sokáig nem is mehettem a harmadik kocsiba.
Miután leérettségiztem és felvettek az egyetemre, alig jártam haza a bal oldali négyes ülésre, ahol jobban belegondolva, már húsz éve nem is volt megpucolva az ablak. Cinkotára érve lerobbant a vonat és átszállás közben találkoztam későbbi feleségemmel, két gyermekünk született. Az esküvőt már a másik HÉV-en tartottuk, az összes utas hivatalos volt a lagzira.
Már lediplomáztam, de nem találtam munkát, feleségem pedig gyesen volt a gyerekkel, amikor óriási szerencse ért. Olasz turistákkal találkoztam, akik Cinkotán – vagy, ahogy ők mondták „csinkótán” – szálltak fel, de eltévedtek és mivel az egyetemen angol szakon végeztem, nemcsak szót értettem velük, de vállaltam, hogy leszek az idegenvezetőjük. A pénz mindenképp jól jött, így elköltözhettünk a negyedik kocsiba, az ötödik kocsihoz közelebb lévő biciklitárolóra, ahol az egész család kényelmesen elfért. Egészen a budapesti végállomásig, az Örs vezér térig ott laktunk.
A végállomás rettenetesen nyomasztott. A gyerekek felnőttek és leszálltak, ahogyan apámtól is búcsút kellett vennem, de ő az Örstől egész más irányba ment. Anyám azóta is fut. A gyerekeknek sikerült lakást találniuk, az egyiknek Budán, a másiknak a Kossuth Lajos tértől nem messze, a Balassi Bálint utcában, mi pedig pár megállóval később visszaköltöztünk egy négyes ülésre. Feleségem sírt, mikor el kellett búcsúzni tőlük, én pedig némán fogtam a kezét, miközben becsukódott a HÉV ajtaja, és elindult visszafelé oda, ahonnan indultunk. Emlékszem, csak meredtem magam elé, és még erősebben szorítottam a feleségem kezét, mikor nagyokat kattogott a vonat és zötykölődni kezdtünk, miközben recsegett a hangosbemondó.
Bóklászunk, ujjak összefonva,
elköszönni még korai.
Hallgatag vagy, én szólni lomha.
Sötétül. Szinte hallani.
Templomba nyitunk csöndesen be:
nász-dal fogad s keresztelő.
Szemünk nem kapcsolódik össze …
Velünk nem ez fordult elő?
Bóklászva temető haván, csak
mert a tüdőnknek tágasabb,
a hóba karcolsz kicsi házat,
hol ketten élnünk már szabad.
Botár Attila fordítása
Bár harminc pénzük visszadobtam
De már e harminc pénz vagyok
Hogy eszem váza összeroppan
Gyilkosaim az angyalok
A csillaghalálig bűntudat
Uram elhasznált eszközöd
Hogy a légiókat kardokat
Róma lovait elkötöd
Hittem elég a Jézus-arc
Lehettem volt zelóta bár
Ő nem egy volt a sok között
Ő Egy volt
S azóta már
A lelke túl a Rák-ködön
Nekem naponta visszajár
Örök időkig vízözön
S a tűzeső lett hazám
Eleven élő poklokat
Tudok
Szerepem ez
A szörnyű juss
Nem láttam át szándékodat
Már tudom a terved kozmikus
Hazám csak egy a sok között
Hazám csak bolygó habár
Minden lehető gömb közül
Hazám az Egy mi visszavár
De eszem váza összeroppan
Gyilkosaim az angyalok
Bár harminc pénzük visszadobtam
De már e harminc pénz vagyok
