„A nemek csak szimbólumok.”
(Tormay Cécile)
Mikor vetél el egy férfi? Távolról sem olyan látványos és drámai esemény ez, mint a neki megfelelő tragédia nőknél, ám, alighanem, szükségszerűbb, s így gyakoribb. Többnyire pozitív esemény váltja ki, mint például siker a nőknél, beteljesült karrier, nagyobbacska jövedelem tartós ígérete, saját ház, erőd teljével való elégedettség, megérdemelt hatalom, kivívott tisztelet, biztonság, egzisztencia, vagy tapasztalat, rutin az egzisztencia-nélküliség, a sikertelenség, a hatalomnélküliség elviselésében, stb. Egyszóval: a révbe érés pillanata. De nem is a pillanat, a külső beteljesülés mozzanata a lényeges itt, hanem a meglelt nyugalomhoz kapcsolódó érzés, amely valahogyan alulról árnyékolja a „férfilét öntudatát”.
Valamelyik lelke elhagyja a férfit, s egyúttal a dolgokat is. Eztán már valahogy minden tárgyszerűbb lesz. Valamifajta tehetetlenség és anyagszerűség eluralkodása ez, amit mások, némileg eufemisztikusan, belátásnak, felnőtt belátásnak neveznének talán, valamifajta érettségi bizonyítványnak. Testünkben egyszerre ver fészket a remény és a reménytelenség, a hatalom és a kiszolgáltatottság, az erő és a laissez faire. S mindeközben megszületik a félelem is, ám ezúttal mintha tartósabban akarna berendezkedni. Bátornak lenni ezután már saját belső félelmeiddel szemben kell, nem pedig a világ állapotával szemben. Sőt, a „világ” eztán már a mi bensőnkben ágazódik széjjel, nincsen neki külseje: a külseje a belseje, a fonákja a színe.
Mitől is félünk? A tanácstalanságtól: nem tudjuk, hogyan jó, s hogy mi a megoldás, persze azért rutinosan úgy teszünk, mintha tapasztaltak lennénk „minden efféle” dologban; vagyis a magabiztosság gesztusaiban voltaképp masszív kétségbeesés rizeg. Aztán a saját vágyainknak, agressziónknak, önzésünknek, akaratunknak, tévedésünknek, tehetségünknek (potentia) való kiszolgáltatottságtól. Az önuralom elvesztésétől, éppen az önuralom gyakorlása, érvényesülése közben, s szinte észrevétlenül. Mert valami hatalmasabb válik most láthatóvá, valami, ami nem szellemi, hanem természeti és dionikus. Annak józanságától, hogy hit, társadalmi elkötelezettség, státusz, állás, imázs, teljesítmény, cél, küldetés, tudás, barátság, szerelem, erkölcs – hogy mindez csak valamiféle rárakódás, bár ettől nem kevésbé jelenvaló, sőt. De ami alul van, az valahogy a vér, az ösztönök, a zsigerek, a rostok hálózatszerűen egynemű kiterjedése, valamiféle határolatlan, vagy éppen határoltságokból álló, végtelennek tűnő, molekuláris és spirituális dzsungel, belső külvilág.
Egyszerre válik evidenssé a moralitás valamifajta lényege és az amorális igazságkeresés ösztönös vonzereje. Képesek vagyunk mindent a legteljesebb virtualitása szerint szemlélni és megítélni, ugyanakkor vadságra, a vér zsákmányára vágyunk. Valamifajta pogány önkiterjesztésre és önelvesztésre. Túl egyszerű lenne „ősi vadászösztönnek”, vagy „vadállatiságnak” tekinteni mindezt. Tulajdonképpen nemtelen erő az, ami ébred és nem nélkülöz egyfajta szeretetet, meghittség-igényt, hiperérzékeny, már-már romboló erejű gyöngédséget vagy angyaliságot – persze nem valamifajta celofán-angyalkákra kéne itt gondolni, hanem a ragadozó kérlelhetetlenségére, kitartására és angyaliságára, ami határozottan elutasítja a céltalan emberi kegyetlenséget és nyers hatalomvágyat. Célszerű akarat, amely önmagába csavarodik vissza, mégsem öncélú, inkább áldozás-jellegű.
Mindez valamiképpen összeütközik az addig ismert férfiszerepekkel, s különféle fiziológiai reflexekkel jár együtt. Üres, már-már romboló szexuális vággyal vagy éppen impotenciával; szublimálhatatlan és dogmatikus agresszióval, vagy épp a dogmatikus családapai ösztönök fölerősödésével; dogmatikus alkoholizálással és/vagy aszketikus elme-, test- és magánygyakorlatokkal. Egyre több titkunk lesz mások előtt, de nem az őszinteség hiánya, hanem a megsejtett energiák szublimálhatatlansága, kibeszélhetetlensége, és az ezekből fakadó frusztráció miatt. Minden csak egy pillanatig tart, de minden pillanat életbevágóan fontos. Kiesünk magunkból, kiesünk a nyelvből, kiesünk a társadalmi szerepekből, a kodifikált viszonyokból. Kívül még minden megvan, de belül már kies-tünk. Egy bőséges és kiapadhatatlan forrásra való rátalálás meseien szép mozzanata ez, csakhogy ennek a forrásnak a teljessége abban áll, hogy ami belőle ered, titokzatos módon önmagába folyik vissza. Nem hasznosítható bőség. A felületek, az érintések, a karcolások drámája zajlik ott, ahol eddig semmi említésre méltót nem vettünk észre. Redukálhatatlanul széttartó folyamatok egyidejűsége: önmagát elnyelő forrás, a teljesség reménytelensége, a bensőségesség sivataga.
Ugyanakkor egy igen nehéz és kényszerű döntés pillanata ez, amire sohasem lehetünk felkészülve, vagy legalábbis minél inkább nem, annál inkább válik súlyos tapasztalattá a férfivetélés. Olyan, mintha döntenünk kellene arról, hogy „kik vagyunk?”, de már a kérdést sem értjük, hiszen megfosztottuk minden alapjától az ilyen típusú azonosításokat és identitás-konstrukciókat. Mégis készen áll már egy kimondhatatlan válasz, amely szinte sorsszerűen rettenetes: már megvagy, már megszülettél, már meg vagy sebezve, föl vagy írva a testedre és a szavaidra, de még mindezt eltörölheted (?). Vagy lehet, hogy nem is dönteni kell, hanem elfogadni egy már megtörtént döntést? Elfogadni (eltörölni?) valamit, ami most kezd a maga hátborzongató idegenségében egyáltalán láthatóvá válni? Talán éppen ezt nevezték a régiek rezignációnak, amihez valamifajta érdek nélküli – vagy annak tűnő – figyelem is társul, s ami védtelenné tesz a csábítással, és a létezés és önmagad valamifajta megnevezhetetlen szépségével/kifosztottságával szemben.
Mindez maga után vonja a csendes és destruktív lázadást, legalábbis az ellenállást mindazzal szemben, amit eddig fölépítettél, amiben hittél, amiben azt hitted, hogy hiszel, vagy amiben azt gondoltad, hogy nem hiszel, most mégis kiderült, hogy részese vagy. Különféle rutinokba és rendszerekbe keverted bele magad, s ez most csendes megadással, ugyanakkor tehetetlen dühvel, elégedetlenséggel és olykor undorral tölt el. De már csak belül lázadsz, önmagad ellen. Saját alkotmányaidat kellene szétrombolnod, saját magadat, saját gyermekeidet. Mintha távolról, a beláthatón túlról, a látóhatár vonalán túlról, mintegy hátulról a horizontra vetődne a Halál neonkék fénye. Ettől kezdve már cinkosa vagy saját halálodnak.
Elkezdesz kifelé mozogni a saját rendszereidből és fölfedezed (újra) magányodat, annak redukálhatatlanságával és megoszthatatlanságával együtt. Sivatagban élsz, egy jókora homoksáv vesz körül, s ez nem hagy el akkor sem, amikor emberek között vagy. Ott vagy közöttük, és ezen a sivatagon keresztül szemléled őket. Ha át akarod lépni ezt a sivatagot, mindent le kell rombolnod, amit eddig raktál, de ugyanakkor azt is tudod, hogy amit ezzel elérhetsz, talán csak egy újabb alkotmány, újabb rendszer, ami rutinná válik. Döntened kell: még egy kísérlet vagy a magány, a csend, a szavak nélküliség, a ritka szólások kérlelhetetlen fenségessége? Van-e következő szint, aminek meglépése még a te döntési körzetedbe tartozik? Mire van még, ha van egyáltalán, szabadságod és erőd? Kibírsz-e még egy kitagadást, önkifosztást, egy újabb otthontalanságot, egy újabb nomáddá válást, vagy beszippantod a meglévőbe – az emlékezetből és a képzeletből – a kint maradt otthontalanság-esélyeket? Voltaképpen tékozlás és tékozlás, önelvesztés és önelvesztés közül kell választanod. A hűség sivataga vagy a hűtlenség sivataga közül például. Ám lehet, hogy a kettő egy és ugyanaz.
Igen, a sivatag. A rostok magánya. Megképződik benned ez a belső külvilág, ami nem új és fölfedezendő terület, vagy csak annyiban az, amennyiben az Űrt, a Semmit, a Teljesség önmagát megvonó, önmagába visszahúzódó területét „föl lehet fedezni”, lehet részletezni. Mert valahogyan minden fölfedezés előtt és ellenére már valamilyen redukálhatatlan evidenciával rendelkezik ez gömbölyű sík: mindig már megelőz téged. Valaki vagy Valami kimetszett belőled egy darabot, megsebzett téged, talán épp az ágyékodnál, és a kimetszett hús helyére plántálta ezt a forrást, ezt a nemtelen szervet, protézist, ezt a tejüveggel berakott szemüvegkeretet.
Sivatag gyökere, virág,
virág gyökere, sivatag,
letörölni,
egyszerűen csak letörölni.
