Ködös, őszi este volt. A férfi a rakparton sétált. Szerette a várost. Itt nyugalom töltette el. A város tompa zajától a saját problémái elcsendesedtek.
A barátnőjével csúnyán összevesztek, a lány mindenfélét a fejéhez vágott, olyanokat, hogy képtelen összeszedni magát, meg munkát találni, azt sem tudja mit kezdjen az életével, és hogy igazából nem is érti, hogy élhetett együtt egy ilyen töketlen szerencsétlennel.
Huszonkilenc éves volt, és ő maga is tudta, hogy csak él bele a világba céltalanul. De érezte, ott volt benne, az a kis magvas, az a befészkelődő reményteli gondolat, hogy ő legalább őszinte magához. Biztonságot nyújtó célokkal párnázzuk ki a félelmeinket és kényelmesen belesüppedünk, de ő bátor, ő bevallja, hogy ez mind hülyeség.
Kinek kellene lennie? Anélkül is önmaga, hogy lenne valaki.
Önkifejezés. Talán ez. Ezzel lehetne kezdeni valamit.
Nem él meg belőle? Önmagából senki nem élhet meg.
Leült a parton, nézte a vizet.
Rejtélyes, különleges világ volt a város.
Egy ideje ott ült már és gondolkodott, – talán kicsit el is bóbiskolt, – mikor egy hajót pillantott meg a vízen. Ahogy közeledett, látta, hogy ez inkább egy rozoga kis csónak, nagy jóindulattal lehetne hajónak nevezni. Erről eszébe jutott, hogy a csajának is pont ilyen nagy jóindulattal szokott kegyes-kegyetlenül hazudni arról, hogy majd igyekszik rendes munkát találni. Buta liba. Jó nekem így, jó és kész… – gondolta.
A csónakot egy szakállas öreg hajtotta; ahogy evezett alig hallhatóan mormolt valamit. Egyenesen a férfi felé úszott a csónak.
– Na, estét… igen, maga…mit ül ott a gondolataiba merülve, jöjjön csak, még beléjük eszi a fene. Na, jöjjön, nem érek rá egész este! Hopp, fel a csónakra. Úgy, nem baj, csak egy kis víz. Látszik, hogy városi úri gyerek. No, mondja, merre legyen?
– Nem tudom, csak menjünk, amerre gondolja – mondta.
– Nincsenek nagy elvárásai, máris szeretem magát. Akkor hát, uccu neki! – mondta és elindultak a vízen.
Pár percig csöndben haladtak, majd az öreg, mivel nem bírta a csendet, megszólalt.
– Maga is látja azokat a dinnyehéjakat? – kérdezte.
– Miket? – kérdezett vissza a férfi.
–Tudja, dinnyehéj…izé, jobb napjain kívül zöld, belül piros, nagy és kerek, rosszabbakon meg ugyanez csak darabokban. – mondta az öregember, aki igyekezett pontos leírást adni a dinnyehéjról.
– Nem látom – nézett furán az öregre.
– Jó, mert én sem. De egyszer vittem egy fiút, valami Attila gyereket, és az folyton erről beszélt, meg mindenféle lábakról halandzsázott, de nem olyan szépekről, mint a finom kis hölgyikéké itt Pesten, hanem ami egy versnek van. Na mondom, az kéne még csak, megéltem már jó pár évet, de versek lábakkal… Persze, nem csak a versek lábait szerette, odavolt ám a nők virgácsaiért is. Meg aztán ódákat zengett nekem ismeretlen nőkről. Hiába, férfiből volt ő is. Amolyan bajszos-óvodás képpel. Talán ezért volt, hogy mindig magában érte itt az este.
– Maga most József Attiláról beszél? – kérdezte meglepődve a férfi.
– Hát Attila volt az biztos, de hogy József is, na szépen lennénk, két név egy embernek… Hisz ételre is alig futotta neki. Még hogy két név… – mondta, és értetlenül nézett a férfire.
– Amiket most itt elmondott…maga ismerte…nem…biztos, hogy ő az… Na, de várjon! Ő ’37-ben meghalt. – gondolkodott el a férfi.
– No hiszen, már nem is beszélhetek olyanról, aki meghalt? Tudja ez olyan dolog, hogy aki most már nincs köztünk, régen azért volt…hogy is mondjam, hogy megértse…élt! Igen, ez az a szó. Magának azt hiszem lenne még mit tanulnia. – mondta és furcsán méregette a férfit.
– Nem, csak tudja azon gondolkodom, hogy hány éves lehet maga, mert ugye azért az mégis csak régen volt. Szóval érti, és nem tűnik olyan öregnek….
– Születésem óta, isten uccse’, mindig csak egy évvel lettem öregebb, nem vagyok az a habzsoló típus. Talán emiatt tűnök fiatalnak. A türelem, tudja, az a kulcsa. Nem két kanállal, hanem eggyel, de az is legyen kávés – jelentette ki határozottan a hajós.
Egy újabb bolond… – gondolta magában a férfi ahogy hallgatta az öreget – bár itt városban….
– Értem, szóval maga ismerte József Attilát – jelentette ki a férfi kétkedéssel a hangjában.
– Ha maga mondja. De voltak más utasaim is, olyanok, akik sok bosszúságot okoztak nekem, mert nem értettem őket. Például a kis Bandika folyton a nőügyeivel jött. Furcsán szeretett az a gyerek mit ne mondjak. Képzelje egy héjához hasonlította az asszonyt, hát hallott már ilyet? Kapott is érte otthon ebben biztos vagyok… Mondtam engem inkább ne szeressen, féltem, hogy valami csúf állathoz hasonlítana, mondjuk egy disznóhoz. Vele sokat veszekedtem, makacs volt és a falnak is fejjel ment. Sokszor mondtam neki, drága fiam, mondj valami kedveset is annak a nőnek, mondjuk, hogy úgy szereted őt akár magadat, vagy hát, hogy is van ez, túlozz, túlozz, mintha költő lennél, mondd, hogy magadnál is jobban. Na, ezután végig azt hallgathattam, hogy magam szeretem, ha szeretlek, magam szeretem blablabla… Akkor már tudtam, hogy reménytelen…De hát ilyenek a fiatalok, nemde? – kérdezte nevetve az öreg.
– Persze, szóval Ady-t is… – mondta és érezte, hogy a világ kifordult a sarkaiból, de tetszett neki az hajós meséje így nekibátorodott. – Meséljen, kiket vitt még? – kérdezte kíváncsian.
– Csupa-csupa dilinyóst fogok ki. Volt itt már mindenféle fura szerzet. Mindegyik álmokkal jött, tudja, hogy lehúzta a csónak farát? De aztán az idő megoldotta. Ahogy teltek az éjszakák egyre könnyebbek lettek.
Volt egy bolondos öregember, folyton a Margitszigetre járkált. Jól megértettük egymást, valami botanikus lehetett, mert végül mindig elkezdett a tölgyfákról beszélni. És sehogy sem értettem, minek becéz egy évszakot, sőt többes számba…mert jó, legyen őszike, ha ennyire szereti, de hogy őszikék…? Mondtam én a nyárikákat jobban szeretem, meg a jó időcskéket és a napsütécskéket. Jujj milyen mérges lett ilyenkor, hogy olyan szó nincs, hogy napsütécske. Óh, mondom bocsánat, ősz(i)-kecske…
– Arany – mosolyodott el a férfi.
– Hát biz’, arany egy ember volt, mármint úgy lelkületűleg. De a zsebe annak is üres volt. Viszont azok a súlyos álmok nála is, hiába győzködtem, hogy nagyok már azok, hagyja őket a csudába, vagy legalább a legkisebbet küldje el szerencsét próbálni, úgyis azok a legsikeresebbek, de ő se hallgatott rám.
– Ez az öreg lehet vagy száz… vagy annál is több éves – gondolkozott hangosan a férfi.
– No de annál egy perccel se több fiacskám, nézze meg ezeket a szemeket! Mit lát bennük? Na, mit? Pontosan, a vasakarat, meg egy-két szálka, tudja, ez a francos ócska evező. De ez itt – kezeivel hadonászva próbálta körvonalazni magát -ez szembeszáll mindennel! Egyszer vittem egy ilyen csuklyás embert egy kaszával, na mondom kaszával Pesten, jó, legyen úgy, de, hogy kaszával a Dunán? Mondtam is neki, maga vagy bolond, vagy túl sablonos jelmezt választott, hisz ezt a jó öreg halál már lestoppolta. De szótlan egy ember volt, csak nézett, hát mondom biz’ isten ez egy kihívás, így elkezdtem neki mesélni, hátha szóra bírom. Tudja örültem is, jó érzés volt, hogy végre engem is meghallgat valaki. Nem mondom, szeretem az embereket, meg beszélgetni velük, és sokkal beszéltem utána is, de ő akkor ott meghallgatott. Aztán mikor befejeztem egyszer csak hipp hopp fényességes csík jelent meg a vízen. Nem kellett több, én belehajtottam, úgy éreztem magam, akár egy kalóz, vagy egy kincses sziget felfedezője. Nagyon szép volt, de úgy eltelítődtem ezzel a szép érzéssel, hogy mint ebéd után szoktam, elszunyókáltam…
A férfit egyszerre szomorúság fogta el. Most már mindent értett, ha egyáltalán érthetőnek lehetett nevezni bármit is ezen az estén.
De a hajós folytatta.
– Másnap estig húztam, mikor egy kedves fiú keltett fel, Sanyinak hívták, nyurga teremtés volt, hetyke kis bajusszal, állandóan lázban égett, igazi vadvirága volt ennek a világnak.
– Hm…ő talán Petőfi volt… – mondta bizonytalanul a férfi, mert kevés volt az információ.
– Mondom Sanyi, nem Petőfi, egy nevet csak meg tudok jegyezni – bosszankodott a hajós. – De magát nem is kérdeztem még. Na, bökje ki, ki maga, mi a neve? – kérdezte.
A fiú elgondolkozott.
– Én, én még nem tudom.
