Bejegyzések

Város, hold, köd, rigó

A rendkívül fiatal költőket, főképp, ha első kötetük nagy nevű kiadónál jelenik meg, némi fenntartással fogadja az olvasó. Nem könnyű eldönteni, hogy a helyzeten segít-e vagy éppen ront, ha azt is tudjuk, hogy az induló költő nemrégen Petri György-díjat kapott. S hogy előítéletünket miképp befolyásolja, hogy a pályakezdő lány nem is akárkinek a lánya, hanem éppen egy elismert, kortárs költőé, arra már végképp nehéz volna választ adni.

 

Kemény Lili  „kamaszverseit” összegyűjtő Madaram kötetre a fentiek jól illenek, elképzelni sem egyszerű, hogy valaki ne előítélettel vegye kezébe a könyvet, legyen az jó vagy rossz feltételezés. De történik valami olvasás közben, valami megváltozik, Kemény Lili megbolygatja az előfeltevéseket.

 

Darvasi László a fülszövegben üdvözli, hogy a költemények még nem készek, illetve kevés szilárd pontja van ennek a lírának. Nem lehet, s talán nem is szabad egy induló költő esetében azt állítani, hogy megtalálta a hangját, stílusa letisztult, kerek. Annál inkább jó, hogy a fülszöveg sem kíván ekképpen nyilatkozni, mert a Madaram 2007 és 2011 közt keletkezett verseket fog egybe, amely azt is jelenti, hogy Kemény Lili 14 illetve 18 éves kora között keletkezett szövegeiről van szó. Nem is volna igaz a letisztultság a kötetre. Versei sok esetben csapzottak vagy túlírtak, s motívumok szintjén is ismétlődők. Olyan költemények is akadnak, melyeket könnyű szívvel ki lehetne hagyni a kötetből. Ám van valami, ami áttör a szövegeken, csapongásaikon és az egyes esetekben fennálló túlírtságon, ez pedig a költői érzékenység, amely nem egyszer felbukkan s megmutatja magát.

 

A kezdőszöveg az Alvó jó választás egy kötet megnyitására, rövid és az első versszakban olyan képpel szembesít, amely váratlan, s ígéretet tesz, hogy a kötet több ponton is meglep minket hasonlóval („aztán kinthagytam a lábtörlőn, az összegömbölyödve / alvó szelíd szörny mellett, aki egyszer hazáig követett” Alvó). Szelíd szörnyek, akik hazáig követnek minket lehetnek macskák vagy kutyák, de a Kemény Lili-szöveg nem igényli a kép referencializálását, kibontását, maradhat összegömbölyödve a szörny a lábtörlőn. Bátorsága, élénksége van e megoldásnak, szokatlanságában eredeti. Ahogy máshol megpaskolható a „Bűn” feje, s mondható róla, hogy „napi háromszor / megsétáltatom és minden reggel / kap majd enni is”(Óda az Éjszakához), éppígy megleshető „a szegény kis / Gonosz anélkül, hogy bántanánk” (Árnyjáték). Leginkább ilyen képekben, bizarr jelzőpárosításokban (szelíd szörny, szegény gonosz) érhető tetten Kemény Lili tehetsége.

 

A Kettőnk közül kimagasló teljesítménye a kötetnek, amelynek alapmetaforája a város és az apa megfeleltetése. Itt sem beszélhetünk kiegyensúlyozott szövegről, ám képileg nagyon erős tartalmakat hordoz, nem áll meg egy metaforánál, hanem tovább bontja azt: „Körutad óriáskígyó, duzzogva átkúszik / a Margitszigetre és összetekeredik. / Levedlett bőrében alszanak a villamosok.”. Erős képiség érvényesül itt folyamatosan, ugyanakkor egészen másképp jelenik meg e kép-alkotás, mint az olyan leíró-jellegű, pontosságra törekvő és vizualizálható szöveghelyeken, mint a ködöt leszorító fák (Téli eső fölszáradása a Városligetben).

 

A kötet több szakaszra osztottsága nem választja el élesen a benne szereplő verseket, ám a Díszalma a havon ciklus mégis kiemelkedik a többi közül, a legtöbb jól sikerült szöveg, vagy legalábbis ötlet, itt található. A Titkosírás, Budapest összevarrása Kelettel, Kopog című versekben mind van valamiféle erő vagy eredetiség. A megvalósítás néha kevésbé sikeres, mint a kiindulópont, vagy előfordul, hogy egy-két sort ki lehetne húzni (érdekes módon a szerző is érzi ezt, mivel sok esetben ez zárójeles megjegyzéseire igaz).

 

A túlírtságra lehet példa a Végtelenül egyszerű, ahol elég volna az első versszak, az utána következő szakaszokban inkább a modorosság és a sallang jellemző („Már csak ilyen porlepte fajta. Fáradt, / szívtelen szerelem.”). Az első versszak ezzel szemben kerek, önmagában állva jóval izgalmasabb képet mutat az almaültetvényen ragadt, és helyet cserélő két lélekkel. További gyengeségeihez tartoznak a már-már zavaróan sokszor visszatérő elemek: a Madaram legtöbbször előforduló motívumai a fák, a köd, hold, rigó, felhő, hó, város és varjak. Ezen ismétlések azt az érzetet keltik, hogy egy verse van Kemény Lilinek és a kötetben megformált szövegek csupán variánsai, lehetőségei ennek.

 

Azon költeményei is kevésbé sikeresek, amelyekben valamilyen társadalmi vagy politikai problémát feszeget. A Jelentés a türannosznak, A Gyarmat és a Déd-Európa egyaránt abba a hibába esik, hogy túlontúl az üzenetre helyeződik a hangsúly, így a költői megoldások háttérbe szorulnak. E szöveghelyeken elveszíti friss lendületét, és elmaradnak, vagy kevésbé hangsúlyosak bizarr képalkotásai, amelyek pedig legizgalmasabb pontjai a verseknek. Helyette olyan szövegrészek válnak gyakoribbá, mint „Kedves nemzedékem, mi szabadítottuk rá / őket arra a villamosra, mi voltunk, bizony. // Most elmorog felettünk egy repülő, / Nyugatra tart, mint minden repülő, (…) Nézzünk szembe a tényekkel, / végülis maholnap fölnövünk.” (Déd-Európa). Kilógnak az efféle szövegrészek abból a sűríteni nagyon is képes lírai hangból, amelyre ez a kötet következtetni enged.

 

Meglepő, bár sokszor még igen gyenge, ám érezhetően a tehetséget nem nélkülöző szerző kötete a Madaram. Kemény Lili verseit cselekményes lírának mondja Darvasi, amelyben a megismerés vágya munkál. Ám a Madaram inkább hangkeresés, próbálkozás, amely során a költő tiszta hangokat is megüt. Ami igazán érdekes, hogy mi lesz ezután, megtanul-e a madár tisztán énekelni?

 

Kemény Lili, Madaram, Budapest, Magvető, 2011.

 

A kritika a Láma visszavág című, Kolozsváron megtartott kritikai műhelybeszélgetés keretében készült.

http://www.facebook.com/events/432774516746453/

Bejegyzések

A bálványimádó

 

A most következő írás főszereplőjéről, az elmebeteg gyilkos és kannibál Farkas Lajosról – ki a tévénéző közönség által jól ismert Laki Piroska egyes részeit felfalta – számos hátborzongató pletyka látott napvilágot a bulvárlapok hasábjain és az országos televízióban is. Azonban egyetlen történet sem áll közel az igazsághoz, és közel sem olyan borzalmasak, mint a valóság.

Halála előtt – tudniillik a börtönben agyonverték cellatársai – hősünk elmesélte nekem, mi vezetett borzalmas tetteihez. Következzék hát az ő története.

 

Farkas Lajos egy elszegényedett miskolci család negyedik gyermekeként látta meg a napvilágot. Már tizennégy éves korában kirúgták otthonról deviáns viselkedése miatt, mivel rendkívüli módon szerette terrorizálni a kisebb állatokat és elfogyasztani belsőségeiket. Évekig hajléktalan semmittevőként tengette az életét. Sokszor aludt árokparton, erdőben, csövezett kriptákban, városi csatornákban és elhagyatott házakban. Ételt kukákból és dögkutakból szerzett magának, és gyakran evett elhullott állatokat – vagy élve elfogta a kisebbeket.

Egy nap, midőn már hónapok óta a fővárosban tengődött, rámosolygott a szerencse. Már-már mesébe illő, ami ezután történt vele. Szóval, egy jótékony alapítvány munkatársai rátaláltak, és segítettek neki beilleszkedni a társadalomba. Egy darabig szállást és ételt kapott az alapítvány hajléktalan-szállójában, és egy pszichiáter segítségével leszokott beteg szokásáról. A következő nehéz években tehát elindult a „normális” életvitel irányába.

Az alapítvány szerzett neki munkát vidéken, egy tiszántúli faluban: a településhez közeli fröccsöntő gyárban dolgozott. Ezen felül, a falu szélén, egy eredetileg önkormányzati tulajdonban lévő, kisebb parasztházat szociális alapon, olcsón kibérelt.

Ennél a pontnál, ha valóban egy mesét mondanék, akár véget is érhetne a történet a boldog befejezéssel, és azzal a tanulsággal, hogy jó szándékú embertársaink segítségével, és persze kellő akaraterővel még nehéz körülmények között is felülemelkedhetünk hibáinkon és helytállhatunk. Azonban, a tapasztalat azt mutatja, hogy az emberfaj genetikailag, gyárilag hibás, és Farkas Lajos sem volt kivétel: legfeljebb elsorvasztani tudta magában súlyos elmebaját, ám évek múltán egy kicsit másféle, nem kevésbé bizarr deviancia vett rajta erőt.

 

Történt egy napon, hogy szokásához híven a televíziót bámulta este, a megfáradt munkás nap végén. Mivel alapjaiban egyszerű lélek volt, beérte az egyik kereskedelmi csatorna műsora által nyújtott szórakozási lehetőséggel. Említett csatorna akkoriban indította népszerű, énekes tehetségeket kutató, úgymond „sztárcsináló” műsorának ki tudja hányadik évadját. Bár Farkas Lajos sose konyított az énekhez és zenebonához, mivel meglehetősen botfülű volt, de mindig jót szórakozott azon, ahogy a zsűri megalázta a valóban tehetségtelen versenyzőket.

És akkor, pontban 21 óra 34 perckor, a reklámblokk utáni folytatásban a képernyőn feltűnt egy olyan gyönyörű, talán nem is e világi teremtés, hogy Lajosunknak tátva maradt a szája, majd, amikor pacsirta módjára dalolni kezdett, hősünknek már a padlón kellett keresnie az állát:

 

,,Szívemben nincsen soha többé nyár,

Hisz nem láthatlak soha többé már…”

 

 A mindössze 18 éves, göndör, szőkés barna hajú felvidéki lányka, Laki Piroska saját szerzeményével a zsűrit is lenyűgözte, olyannyira, hogy meg is nyerte ama fordulót.

 

Eztán a következő fordulókat ugyanúgy vitte, és bár a döntőbe is bejutott, a lány végül – sokak bánatára – azt nem nyerte meg. Persze, ettől függetlenül ugyanolyan felkapott sztárocska lett belőle, mint a győztesből. Hamarosan alá is írta első lemezszerződését (a lemezt (,,A tovatűnt nyár” címűt) Farkas Lajos az elsők közt rendelte meg), és egyre több cikk is megjelent róla a bulvármédiában.

Hősünk minden ilyen szennylapot megvett, hogy kivagdossa belőlük a Laki Piroskára vonatkozó cikkeket; eztán sorba rendezte, katalogizálta, ahogy azt bármely tisztességes életmű-kutató tenné. A tévészerepléseit felvette a lomispiacról szerzett videomagnóra, azokat újra és újra megnézte. Valahányszor hallotta Laki Piroskát valami új kontextusban megszólalni, vagy egy új zeneszámot énekelni, szinte tapsikolt örömében.

Egy nap az az ötlete támadt, hogy a szobája egyik sarkából eltünteti az amúgy is semmire sem használt, szúette könyvespolcot, és helyette inkább kidekorálja a művésznőről összeszedett fényképekkel. Egy női magazinból kivágott, életnagyságú poszter lett e kis zug éke.

Idővel néha kenyeret, süteményt vagy gyümölcsöket, és virágokat helyezett oda. Amikor egy nap a tévében bejelentették, hogy Piroska egy férfimagazin kedvéért aktfotózást vállal, és megmutatták a forgatás részleteit is, Lajosunk számára új dimenzióval gazdagodott imádata. Természetesen ezt a műsort is felvette, és a magazint is beszerezte, a benne lévő képeket ugyanúgy a sarokba kiragasztván. Ezeket nézegette a leggyakrabban, esténként pedig arról fantáziált és álmodott, ahogy Piroska feszülős bőrruhában szigorú dominaként megparancsolja neki, hogy a lábát nyalogassa. Ezt nagyon élvezte, de ezt most nem óhajtjuk részletesebben kifejteni.

Egy idővel egyre kevesebb hír jött Piroskáról. Még egy lemeze kijött, de már alig foglalkozott vele a média, és lassan kezdték elfelejteni. Hűséges rajongói közt persze megmaradt Farkas Lajos is. Ő egyébként egy nap kicsit megingott, amikor az egyik újságnak többen azt nyilatkozták, hogy egy híres focistával látták az énekesnőt kézenfogva. Rosszul lett a gondolattól, hogy a lány másé lehet. Átkokat szórt a focistára, azt kívánta, sorvadjon el a lába és a nemi szerve, és végül himlőben pusztuljon el. Piroskának pedig újabb, másfajta áldozatokat hozott, a kertben fogott patkányt, valamint verebeket és más kismadarakat.

Bár a focistának nem lett semmi baja, később mégis lehozta a média, hogy szakított az „álompár”. Farkas Lajos majd kiugrott a bőréből örömében, és egy újabb patkányt vitt áldozatul Laki Piroskának.

 

Ám mindez az öröm még semmi volt ahhoz képest, amikor hallotta, hogy a művésznő legújabb koncertje náluk lesz a falunapon! Bizony, mert addigra Piroska csillaga már leáldozóban volt, ezért csak falusi haknikon tudott zsebpénzt szerezni főiskolai tanulmányaihoz (kommunikáció- és médiatudomány szakra járt).

Hősünk szabadságot vett ki már egy héttel a jeles esemény előtt, mindennap illegett, szépítkezett – azaz órákon át nézte magát a tükörben, ötvenszer átigazítván haját, és egyszer még meg is fürdött –, és persze közben újra és újra meghallgatta Piroska lemezeit. No, meg persze a napi áldozat se maradt el, de most csak egy ízben vitt egy énekesmadarat – különben virágokkal kedveskedett inkább.

 

A koncert egészen középszerű volt – bár szegény Piroska becsületére legyen mondva, nem playbackről ment –, de Lajos végigtombolta.

 

,,Egyszer talán újra

Szerelemben

Kéz a kézben

Jössz velem az útra…”

 

Együtt énekelt, együtt lélegzett földöntúli boldogságban a felvidéki csalogánnyal, aki ezt látva széles mosollyal honorálta igyekezetét, valahányszor megtalálta őt tekintetével a közönség soraiban (ami nem volt nehéz, mert elől volt), és egy ízben a kezét is felé nyújtotta.

Miután vége lett a koncertnek, Farkas Lajos azonnal rohant, hogy beszéljen Piroskával. A lány a kocsmához ment, hősünk pedig sietett utána, ám ekkor megtorpant. Egy nyegle, punkfrizurás fiatal fiúval váltott csókot a lány! Egy pillanatra azt gondolta, mindjárt megüti a guta, és legszívesebben odament volna, hogy – az ő szóhasználatát idézzem – megfojtsa azt a taréjos barmot!

Ámde, ekkor előbújt Farkas Lajos ördögien ravasz énje, és jobbat talált ki. Pontosan nem emlékszem, mit mondott, hogy mit beszélt a párocskával, miután odament. Néhány szemtanú emlékszik, hogy félrevonultak így hárman, és hősünk rozzant Wartburgja felé mentek. Lajos minden bizonnyal azt mondta, autogramot kérne a lánytól, de lemezei a kocsijában vannak.

Nos, ezt nem tudni, de az biztos, hogy a kocsihoz közel, viszont másoktól kellően távol leütötte őket, majd elviharzott tanyájára.

Csak reggel tűnt fel Piroska talajrészeg menedzserének, hogy aranytojást tojó tyúkja sehol sincs, és hívta a rendőrséget. Ekkor azonban már késő volt.

 

Farkas Lajos részletesen kifejtette nekem, mit tett azon az éjszakán. Az énekesnő barátját, Olivért (aki egyébként főiskolai szaktársa volt) jó alaposan agyonverte egy kalapáccsal a kertben, majd a kútba dobta.

Piroska már csak arra tért magához, hogy félmeztelenre vetkőztetve és megkötözve fekszik a hideg padló koszos deszkáin, és hogy saját képei tornyosulnak fölé a félhomályban, miközben a saját lemeze szól. A szája nem volt bekötve, bár hiába is sikított, ahogy tudott… nem hallotta senki.

Lajos ekkor jelent meg újra előtte. Hiába sírt, könyörgött, az elmeháborodott és hátborzongató külsejű, ápolatlan férfi meg se hallotta, mit mond, csak az ő egyik legnagyobb slágerét énekelte:

 

,,Azok a kék szemek

Értük én odaveszek

Azok a kék szemek

Felfaló tekintetek…”

 

Meglepő, de Farkas Lajos nem követett el nemi erőszakot a kiszolgáltatott lányon. Valami sokkal, de sokkal borzalmasabbat cselekedett vele ekkor. Bár Piroska érezhette, hogy fortyogó víz gőze száll a konyhából a szobába, nem is sejtette, mi következik vele. Néhány percig csak nézte őt üveges szemeivel a tébolyult ember, majd kirohant a konyhába. Egy hatalmas hentesbárddal és egy vágókéssel tért vissza, miket meglátván Laki Piroska elájult. Farkas Lajos precízen először a lány fejét és a melleit vágta le, majd szinte csontról-csontra, porcról-porcra haladva széttrancsírozta, a késsel pedig kivágta a belső szerveit.

Ezután újságpapírokba csomagolta a megmaradt részeket, külön a zsírt, a húst, a beleket és a csontvelőt, és elsőként a szívét és a máját tette bele a fazékba (melyeket aztán sózott főtt krumplival, csalamádéval és egy üveg koccintós bor kíséretében ízletesen el is fogyasztott), a többit pedig a spájzban lévő fagyasztóba helyezte.

Ha már nem lehetett az övé Piroska, úgy döntött, hát magához veszi. Illetve, magába. És ha teljesen felfalja, hitte, ahogy nekem elmondta, hogy a lelke is vele marad, és mindörökre neki fog énekelni álmaiban. Meg fog bocsátani, mert látni fogja, igaz szerelemből és imádatból tette, és még a túlvilágon sem fogják elválasztani őket.

 

Hogy terve meghiúsult, az annak köszönhető, hogy reggel végül megérkeztek tanyájára a rendőrök a szemtanúi beszámolókat követve. Ekkorra már Laki Piroska több szervét elfogyasztotta (akkor épp a combját rágcsálta, egy nagy kondérban pedig pörköltnek való rotyogott a tűzhelyen).

A kiérkező zsarukra ököllel támadt rá a vérengző pszichopata, így hamar le tudták ütni a gumibottal. Egyikük később mesélte, hogy majd fél évig szanatóriumba kellett járnia: nem bírta elfelejteni, ahogy az eszméletlenül is vicsorgó Farkas Lajos véres fogain ott csüngtek a mócsingok, melyek Laki Piroska húsából megmaradtak.

Bejegyzések

Aleksandar Gatalica: Euripidész halála (részlet)

Velencén pedig, Velencén cseppet sem egyszerű gyalogosan keresztülvergődni annak ellenére, hogy itt, a vízre épült városban minden talpalatnyi területet elraboltak a Veneto- és a Laguna-öböltől, és rajta a mindent úgy egybepasszíroztak, mintha a nagy tengertől féltenék a várost, attól, hogy előbb-utóbb eljön visszavenni iszapos, meleg öbleit és tocsogóit, akárcsak a legendabeli király elszöktetett menyasszonyát. Csaknem fél órába telt, mire a Szent János és Pál-templomtól, a dózsék örök nyugvóhelyétől a San Polo templomig és iskoláig értünk. Ez volt, Euripidészem, a reneszánsz kori Velence legnagyobb jótékonysági intézménye. A barokk és a gótika után, íme, a reneszánsz, sétáink és az erkölcsről szóló disputáink közelgő végére; évszázadokat átívelő barátkozásunk betetőzésére. A Scuola Grande di San Rocco építését ifjabb Bartolomeo Bon építész kezdte el 1515-ben, és csak harmincnégy évvel később fejezte be Antonio Scarpagnino különlegesre tervezett homlokzattal, az itt elhaladó utcákra asszimmetrikusan elhelyezve. A Velencei Köztársaság szabad polgárainak adományaiból alapították és emelték, hogy a létszám fölöttieknek kezdetben a fekete halál elleni menedékül szolgáljon. Úgy szól a fáma, hogy építészeti szabálytalansága a sietség, a kapkodás következménye, amit az 1527. évi pestisjárvány váltott ki: az adományozók és Bon építész alig várták, hogy beléköltözhessenek, és paradicsomi kertjébe zárkózva ki-ki estéről estére elmondhasson egy-egy igaz történetet Velence múltjából. Odabenn, a szentély belsejében viszont nincsenek szabálytalanságok, következetlenségek, hiszen maga Giacopo Tintoretto festette ki a Szent Rókust, Tiziano utóda, legyőzve a megbízásért folyó versenyben Veronese festőit, Salviatit és Zuccharit. Négy falkép, négy zseniálisan megragadott látvány, négy fénypászma, amelyek tintorettói módon, borotvaélességgel hatolnak a freskókon a homályba, elválasztva azt, ami van, attól, ami nincs – itt az alkalom, hogy emlékeztessünk rá, a lényeges és a lényegtelen elválasztása egymástól, ami az ontológiának, a filozófiai diszciplínák királynőjének a tiszte, az eszmék létalapja, de a legnagyobb mérvű bűntetteké nemkülönben. Ami van, az van, ami nincs, az nincsen, az kiiktatható, semmibe vehető, kérdése közönséges kérdés, amire közönséges válasz adható. Belgrád városparancsnoka rejtjeles táviratban 1942-ben „megoldottnak” minősítette a zsidókérdést. Mit gondolhat magában Kant, miről álmodik örök álmában a városban, amelyből mind egy szálig kilakoltatták a németeekt? Ami van, az van, ami nincs, az nincs… Vagonok, marhavagonok kattogtak a sínpárakon emberhússal teletömve: az volt bennük, „ami nincs”. Oranienburg lakói alig tudtak levegőt venni a sachenhauseni láger krematóriumának füstjétől. Utóbb semmire sem emlékeztek: sem a füstre, sem a buzre, mert hiszen odabenn olyasmit égettek el, „ami nincs”, és mindenki szentül hitt ebben… Nem hallottál, Euripidészem, Bergen-Belsenről? Sem Auschwitz-Birkenauról? Ezek a halálgyárak, amelyekbe menetrend nélküli szerelvények gördültek be, százezreket pusztítottak el a háború előtti korosztályok zsidó járadékosai, filozófusai, költői, gyárosai, tudósai és mérnökei közül. Éjjel-nappal üzemeltek ezek az üzemek, mint manapság a mi csirkegyáraink, és olyanok szolgálták ki, akik saját igazságukhoz, következésképp saját német moráljukhoz tartották magukat. Vajon az válhatott volna-e francia vagy brit igazsággá? Nem; de azért a németek, ha tudták is, hogy a lágerekben valami retteneteset művelnek, azt igazságosnak és a német nép szemszögéből szükségesnek gondolták. Nézd csak, a bejárattal szemközti freskón, az egész középső hajót eluralva, Krisztus keresztre feszítése. Nagyot téved mindenki, Mneszarkhosz fia, aki azt képzeli, hogy a nácik tábora maroknyi gonosztevőből állt, mert bizony Hitler követői és munkatársai a halál bölcselői és angyalai voltak. Himmler, Heydrich, Goebbels és mind, akik halálfejet viseltek fekete sapkájukon (SS, belső biztonsági szolgálat) úgy tekintettek a lágerekre, mint ahogy ma az atomerőmuvekre tekintünk: veszélyesek, piszkolnak, de villanyáramra mindannyiunknak szükségünk van. Valakinek végtére – ezt mondta Dietrich Eckhart, Hitler beszélgetőtársa Spandau börtönéből – mások helyett is ki kellett mondania a helyes szót és meg kellett cselekednie a helyénvaló tettet. A németek közül a legtöbben szentül hitték, hogy a halálfejes sapkás osztagok, az ő nevükben is, helyesen cselekszenek, és mindannyian, ó, egek, nemes vitézeiknek és gyámolítóiknak tartották őket, a végsőkig hitelt adva nekik. Goebbels felesége, Magda, kevéssel az amerikai katonák megérkezése előtt, egész családját kiirtotta. Mielőtt ő maga is kettéharapta volna a ciánkapszulát, feljegyezte: „Gyermekeink túlságosan jók ahhoz az élethez, ami utánunk következik, az irgalmas Isten meg fogja bocsátani, hogy én magam segítettem őket a kímélethez.” Fordulj körbe a Szent Rókusban, Mneszarkhosz fia, szemléld meg Tintoretto toivábbi három freskóját is: Krisztus Pilátus előtt, A keresztvivő Krisztus, végül az Ecce homo. Az emberiség történetében, szalamiszi, soha még nem jelentkezett ilyen erőteljes eszme, más eszmevilágoktól függetlenül, amely a sejtburjánzás sebességével bontakozott erkölcsi teljességgé, az igazság letéteményesévé előrelépve. A németek valószínűleg már a múlt század harmincas éveinek közepétől, amikor Zeppelin mezején ezrével járták körbe a horogkeresztnek a fényt megidéző jelét (die verflüchten Haken kreuzler, a horogkeresztnek azok az átkozottjai), meg voltak győződve róla, hogy igazságos háborút folytatnak majd. Hogy ez a túlélésért, Ukrajna és Oroszország búzamezőiért, a faj és a szellem tisztaságáért folyó harc, abban a német haza egyetlen fia sem kételkedett.(Egy házasságkötés, Eva Brauné, a bunkerben, alig egy vagy két nappal az öngyilkosság előtt, s egy kérdés a katonai káplán, Valter Wagner tiszteletes szájából: „Mein Führer, bocsánat, de ez a szabály, meg kell kérdeznem Öntől, tiszta árja-e.”) Hogy a lángba borított London védelme igazságos, az egyetlen angol számára sem volt kétséges. Hogy atombombát kell előállítani, abban mindegyik tudós biztos volt, aki az új-mexikói Los Alamosban a Manhattan titkos terven dolgozván plutóniumot nyertek uránból, miközben hatalmas sugárzásadagnak tették ki magukat. Hogy helyénvaló szétbombázni Kölnt, Frankfurtot (kilátás a Röhmer-dombról: a városközpont töredezett fogsor, közepén a székesegyház, az egyetlen épület, amely nincs földig rombolva), Drezdát (jaj, Drezdát, ahol ezerszámra égtek el fél ezredévnél régebbi nyomtatványok) és Berlint, a legrégebbi európai egyetemi városokat, afelől semmi kételye nem volt a szövetségi repülőgépekben ülőknek sem nappal, sem éjszaka, sem 1943-ban, sem 1944-ben, sem 1945-ben. Az ellenségnek, szónokolt a brit légierő parancsnoka, romlott szíve legközepébe kellett csapást mérni. Hát a németek, a németek, akikre Brutus és a felforgatók egész panteonja bvetette tekintetét? Friedrich Nietzsche németjei. Richard Wagner németjei. Richard Strauss németjei. Immanuel Kant németjei. Afféle Ikaroszok módjára ők éles vasszárnyakat fabrikáltak maguknak és siklórepülésben borotváltak le velük mindent, ami avítt, mindent, ami szenilis. És szentül hitték, hogy igazuk van, mert egy eszme vezérelte őket, egy olyan eszme, Euripidészem, amely egyedül volt alkalmas egymillió gyermek megölésére gázkamrában. A németség ifjú náció, s szövetségeseivel, a az olasz fasisztákkal és futuristákkal kiebrudalja az Ókontinensről a franciák és angolok elaggott, szklerotikus nemzetét; mert hiszen, istenemre, Európa beteg, és közeleg, hirdette Nietzsche, a zsarnokság kora, amelyben Németországnak le kell számolnia a történelem látszataival. Egyszerűen kénytelen ezt tenni, nincs visszaút, mint ahogy hőseidnek, mint ahogy a tragédiákban nincs visszaút… Mindenkit magával ragadott akkor az eszme, mindenki közös célja: a katonáknak a keleti front lövészárkaiban éppúgy, mint az ő Lili Marlenjüknek. A zsidó karmesterek lidérceitől megszabadulva a legkiválóbb német koncertmesterek, Wilhelm Furtwengler, Karl Böhm, a parédébiztos Von Karajan főhadnagy, Max Schillings és Fritz Knapertsbusch elnagyoltan dirigáltak, az árnyalatokkal nem törődve, tobzódva a mu patetikus beltartalmaiban. Maguk a nácik, Goebbels és személyesen Hitler (jóval a bunker és az ottani kérdés előtt) sem habozott karmesteri pálcát ragadva kiállni a kiéhezett, rongyokban járó berlini zenészek elé attól a vágytól vezérelve, hogy az új rend apostolaiként legalább egy pillanatra uralmuk alá vonják a germán repertoár kedvelt dallamait. És akkor minden romba dőlt: a városok, a tervek, az égre vetett tekintetű emlékművek. A vén Európában végrehajtott gonosztettek felett szörnyülködő amerikaiak nem tudták megérteni a tanácstalan és nagyképűségről árulkodóan szófukar németeket és osztrákokat, akiknek az arcára volt írva a vesztesek torz cinizmusa. Belerobbantották a balti-tengeri kikötők vizébe a daruk utolsó vasszerkezeteit, és vadásztak a holdkórosokra, akik átaludták a végső vereség hajnalát, valamint az ordas eszmék rabjait, 1945–46 „farkasembereit”. Az Ein Deutsches Requiem folyamatos basszus hangokkal indul, a szünetek hegedűszólamai és az egész sötét tónus pedig azt sugallja, hogy az összes ígéret sem csitíthatja el a fájdalmat. Állapodjunk meg, szalamiszi: minthogy minden ember jónak gondolja magát, a felfedezett és sajátjának elfogadott részleges érvényű erkölcs az, amely bűncselekményre készteti őket, mert hozzá ragaszkodva követelik maguknak az igazságot. A paradicsomi kertek, amelyeket úgy gondoznak, mint a pestistől menekülő velenceiek, paradox módon azok késztetik őket gonosztettekre. Mert mindent ezen a világon meggyőződésből tesznek: a mérget azért adják Szókratész kezébe, azért hozzák létre a Société des amis de la constitution, séant aux Jakobins nevű társaságot, a jakobinusoknál összeülő alkotmánypártolókét; és minden egyéb szörnyűség in a history of the mankind az elszántságnak és annak a tükörképe, hogy el kell menni a végsőkig és következetes politikát kell folytatni: Place de la République Guillotine doktor találmányával a közepén, a Lubjanka, amelynek mélyén a forradalom sok elárulója a legképtelenebb vallomásokat írta alá, mert mindannyian, a vallatók is, a vallatottak is szilárdan hitték, hogy a bolsevik forradalomnak el kell mennie a végsőkig, és hogy akkor, a keserű harmincas években veszélyben forog. De azért Roberto, Roberto Menazzini író nem volt elég meggyőző. Az én engedékeny és szédítő anyám, a falu szépe, Tiborért kárpótolta magát vele. Házassága romjai alól menekült a karjaiba. Egy befuccsolt regényből keveredett ki – mellesleg jó, hogy megúszta ép bőrrel –, és mint valami Jeanne d’Arc, igyekezett legalább egy lépést hátrálni máglyájától. Roberto regényterve sokkal ígéretesebb volt, a vakmerőségig merész elgondolás, különösen ha számításba vesszük, hogy kiötlője csak egy vidéki művészi üvegfúvó, semmi több. Az új olasz irodalom leendő remekművének forradalmisága abban nyilvánult volna meg, hogy nincsen cselekménye, de még cselekvést jelző igék sem szerepelnek benne. A La breve istoria della mia Italia helyzetek sorozataként volt elképzelve, egymás mellé tett képek gyanánt, ami történik benne, az valójában az elmozdulás az egymást követő képek közt, mintha egy filmtekercset kockáról kockára néznénk végig. „Nagyon érdekes”, mondta anyám, méhe szépséges, meleg öblén ekkor már bimbózásnak indult, gömbölyödött egy kis élet. Holdtöltekor, amikor anyámat táncba vitte, Roberto otrombán kurjongatott a szabad ég alatt, feje felett a vacsoracsillagot felhőbodrok millió kis vitorlása vette körül. És azután Roberto őt is beléptette a regénybe, elmozduló képei közé. A La breve istoria della mia Italia sugárzott, mint a freskók, mint rendházak csendje és zsolozsmái, mint a tengerzúgás a fülünkre illesztett kagylóhéjban – és mégis, ez a begubózottság, Roberto kimerevített képeinek özöne lassan, de biztosan szétmállasztotta regényét. Úgy fogalmazott, mintha dalolna: „Ce lo vediamo sussurla a bassa voce. E il suo sussurio si perdeva ridotto il polvere. ’Io sono lo spavento di tutte le generazioni. Non pu nemmeno immaginarsi da dove sia giunto: dall’oscuritr, dall’orrore, dall’universo delle sofferenze umane. Da secoli ormai vivo dove le grida e le invocazioni umane non significano nulla. Il buio impera dappertutto laggi e un fetore appiccicoso s’infiltra in ogni poro. Il fango c la mia terra, il marciume il mio cibo e il rosso dei carboni ardenti il mio sole…” Roberto ihletett irálya szárnyalt: „Látjuk őt, amint a nő füléhez hajol, és suttogása szétszitálva porlik. ’Mindeníziglen a rém vagyok nektek. Sejtelmetek sem lehet, honnan jöttem: a sötétségből, az iszonyatból, az emberi szenvedés óceánjából. Ahol századévek óta leledzem, ott minden sikoly és jajveszékelés hiábavaló. A sötétség ott mindent eláraszt, és ragadós buz itat át mindent. A sár az én országom, a rothadás az eledelem, a zsarátnok az én napom…” És talán az én szegény anyám, regényfiaskók Iphigéniája északon és délen, magyar és olasz földön, itt is megtestesül, ámde a kisöcsém, féltestvérem, Menyus másként akarta. A félresikerült csemete, a torzszülött világra jöttével azonban, akin a csodaszép szempár egy tengerszem kékjét tükrözte, elakadt a regényírás, amit egyébként is ilyen fatális végzet felé sodort a sok „si trova”, „si tratta”, „si vede”, melyek az igéket helyettesítve abban a hitben ringatták az olvasót, hogy Roberto regényében mégiscsak van valamiféle előrehaladás. Ott áll tehát, megint az ajtó küszöbén, az én bátor anyám pedig tüzesen dacol vele, útját állja, noha így, félkarúan is sokkal erősebb nála. Áll ott a Lloyd hajólistása, aki ottragadt a megtorpedózása után megfeneklett kórházhajón, rozsda és csapszögek közt, áll a szerencsétlen feketeinges elvékonyult szájjal, oldalához szorított csonkkal, ökölbe szorított balja ütésre lendül, anyám pedig állát felszegi, hátraveti szőke haját, mert valahol teste belsejében elkezdődött a tisztulás, a pete levált a méh faláról, siklik kifelé, és már semmi módon nem termékenyülhet meg Roberto magjától. Szegény anyám vérzik, még egy élet vetél el benne, de vérmaszatok csak itt-ott mutatkoznak hosszú lába tövén, szemérme meleg deltájában, kifelé észak büszke delnőjét mutatja még. Ez a meghatóan hamis asszony, az anyám, megtanult befelé sírni, könnyeit elnyelni, hogy mások ne láthassák, és most a zokogás áthullámzik rajta, hüppög és szipog szegény anyám, de közben válla és előremeredő bimbóival a kifeszített melle meg se rezdül. Keble kitárva, mindenki a szíve gyökeréig beleláthat, de nem veszi le róla átható tekintetét, farkasszemet néznek, végül aztán Roberto az, aki enged: sarkon fordul, s végighaladva a közös teraszon feldönti a hatos számú lakásbeli nénikék fehér fonott karosszékeit, hallom, veszettül káromkodik, de csak úgy maga elé. S anyám, az én állhatatlan anyám, látom, begyűjti pirruszi győzelme gyümölcsét, a tilalmak zónájába lép, arasznyival tovább megy, mint ahogy szabad lenne. Hát igen, az athéniak is szent meggyőződésből küldték a legifjabbik, legszebbik fiukat szicíliai hadjáratba.

 

 

 

Bejegyzések

Szerelmi ecloga no. 2

Kívül véres, belül mézes, szeretőm duzzadt ajkai mögött csókja édes,
beleharapok és kibontom, kis kagylót fosztok termékeny hústól, vegyétek
és egyétek, mert ez az én kedvesem teste, nektek áldoz, értetek fogy,
mint a hold, ha naphoz hajol: hópehely a bágyadt-buta rózsaszirmon.

 

Kívül véres, belül mézes, te busó szerelmem, te, kinek arca vastag
oszlopból van finomra faragva, rémisztő, bús angyal, mosolya csorog
bánatos istennő-arcán, mint a tejfolt fekete haján, ha odacsurran-
cseppen kedvem s tartja kedve; te erőszakolandó teste az éjnek,
szobra örök nagyszerűségnek.

 

Kívül véres, belül mézes, takarj be, mint kisgyereket ölel a forróság ismeretlen
nők ölében fura-magányos éjjeleken, ismerős illatú reggeleken,
mikor nincs hova-kibe oda-belebújnom, mikor kéne. Mikor ölnélek,
halálra késelnének, ha ölelnélek, az indulatok, melyekkel hozzád eljutok:
vén indákon és vidám inakon.

 

Egy fura koporsóban lakom, szólj, ha menni akarsz,
világgá megyek, délre tartok, te merre akarsz?

 

Fogom lábfejedet, megsimogatom s te magad alá húzod, elbújtatod,
mint a kislány, kit tegnap láttam: szoknyáját emelve bújt anyja felemelt
szoknyája mögé s én segítettem lehajtani később, felbujtogatva, bokáját újból eltakarva.

 

Hova tartasz? Kedves Romlás Virága, te olvasó, szépséges, lassan érő,
lassan kívül s belül is véres, már nedves, negédes, te legédesebb? Ugyan hova
gondolsz? Most kezdődik, csak most, a legalaposabb befejezése egy elképzelt aktusnak:

 

Kívül véres, belül véres, hova legyek örömömben, hisz hiába mocskoltalak be
egy tiszta színnel, te nem haldokolva, de vérezve mosod magadban
csodálatosan, vörössel talán-ártatlan gyermeki lelkedet?

 

S itt a hoppá! Az álljunk meg csak egy röpke gyönyörnyi pillanatra
– szinte elvész, s mégis hosszas kéj rövidsége – s kérdezzük meg: ki oltott be kit
bűnnel? Talán nem ez a teremtett elrendeltetett rendje mindennek, mi nem kérdez,
csak érez és éppen ezért megy? Ha de, akkor igaz a szerelem. Ki mondta, hogy nem?
Ülve-fekve-állva táncoltam el neked mit kimondani nem lehet, vallomást tettem,
mozgó nyelvvel , nyitott szájjal, de mégsem a természetes csevej emberi hangjával…

 

Kívül mézes, belül véres, lihegve lop hangot a csendes kertben a lopakodó
vadállat, s amint észreveszi, hogy látják, úgy vált át, s fut vakon – a
végzetbe? – a sötét ismeretlenbe.

 

Így folytatom: Újra bele(m)ártom magamat, és tiszta szép vérbe…

 

Kívül mézes, belül mézes és véres: így folytatom míg megöregednek az inak, a lepedők ragacsos-nedvesek, elszakadnak a kötelek. 

 

Csak fekszünk és örökre kívánlak, lányka, mert fiatal vagy s lehetetlen, 

hogy megöregedj, én meg maradok, amilyen vagyok… hazug vagyok. 

Szólj hozzám, úgyis értem, úgyis mást válaszolok, galád vagyok,

kellesz, értsd meg, nem csak amiatt, vagyok…

 

Többet nem válaszolok, talán mert állatok vagyunk, gyerek! Kicsik, 

nagyok, vadak vagy szelidített kölykök, ezekkel ne törődjünk! Testünkből 

áldozzunk minden nap a halálnak egy pár cseppet: menjetek és sokasodjatok, 

készüljetek, addig csókot adok szeretőm duzzadt ajkaira s beleharapok.

 

 

 

Bejegyzések

Tuti üzlet

 

 

Cseke Ádám még huszonhárom sem volt, amikor fogott egy darab fémet, aprólékos precizitással öntőformát készített belőle, átlátszó, folyékony polimert öntött rá, majd amikor a műanyag megszilárdulván tenyérnél kisebb lapocskává lett, melynek oldalában ott húzódtak az öntőformától nyert, öt és száz mikron közötti szélességű, ötven mikronnál nem magasabb, tehát szabad szemmel alig látható csatornák, akkor a műanyag lapocskát steril üvegre ragasztotta, majd az így nyert speciális tárgylemezt egy nagyteljesítményű mikroszkópba dugta, melyhez előzőleg egy húszezer kép per másodperc teljesítményű képrögzítő berendezést csatolt (az sok), majd katétert vezetett ki a vénájából, a vért a miniatűr csatornarendszerbe vezette, onnan vissza a vénájába, s végül bekapcsolta a képrögzítőt. Dióhéjban. A felvételeket megmutatta a bátyjának, Péternek, aki orvosként karitatív missziókban vett részt olyan humanitárius katasztrófa sújtotta helyeken, mint például az egykori Amerika államaiból kinőtt banánköztársaságok. Vagy a közelebbi Anglia, Németország és Franciaország, ahova Kína, Irán és Oroszország az előbbiek korrupt, hazaáruló tisztviselőinek segítségével a nukleáris hulladékát helyezte el.

Péter lenyűgözve bámulta a lassított felvételen az öccse milliószorosra nagyított, áramló vérét, időnként megállította a képet, hogy jobban megvizslashasson egy-egy, az árral sodródó foltot.

− Ez fantasztikus! − jelentette ki. − Tudod, mit jelent ez nekünk, akik főleg terepen dolgozunk? Nem kell magunkkal cipelnünk egy méregdrága laboratóriumot ahhoz, hogy kimutassuk a vérben lévő kórokozókat. Elég ez a kis lapocska, a mikroszkóp és a videó. Életek millióit mentetted meg ezzel, drága öcsém!

− Ugyan! − felelte zavartan és tisztelettel Ádám − Te mented meg életek millióit, ráadásul a saját életed folyamatos kockáztatásával. Én csak elgondolkoztam kicsit, miután a múltkor említetted ezt a problémát. Mint láthatod, nem találtam fel semmi újat, csak a meglévő eszközökkel…

Ez kétezer-negyvenkettőben történt. Ezt az egész hóbelevancot egyébként már kétezer-tizenegyben feltalálta annak a kis országnak egy másik elméje, de a kis ország régi hagyományainak megfelelően akkor nem törődött vele a kutya se. De közben nagy változások történtek. Kétezer-negyvenötben, huszonhat évesen Cseke Ádám már − találmányának köszönhetően − gazdag embernek számított, míg bátyja, aki nap mint nap golyózáporban, aknamezőkön át, halálos, fertőző betegségek fenyegetettségében kézbesítette és használta a szerkezetet a válságövezetekben, éppen olyan keveset keresett, mint azelőtt. Egyszer Svédországban még el is rabolták a saját állításuk szerint a rezsim ellen harcoló, valójában az alsóbb néposztályokat sarcoló gerillák. Másfél hónapig tartották fogva a hegyekben, míg az öccse, Ádám végre el tudta oda juttatni a váltságdíjat.

Az a kis ország ott Európa közepén, ahol Ádám és Péter éltek, viszonylag jó egészségnek örvendett, főleg Európa többi országának csendesen füstölgő romjaihoz mérten. Ugyanis még a kétezres évek elején, alig néhány évvel azután, hogy egyáltalán a tagja lett, az akkori kormányok sorozatos gazdasági és politikai baklövéseire való hivatkozással végül kizárták a kis országot az Európai Unióból, nem sokkal azelőtt, hogy Kína átfogó gazdasági támadást indított az unió ellen. A többek közt despotaszelleműnek bélyegzett kis ország helyzetét az is javította, hogy a hatalmas, despotaszellemű Kína bizonyos bizonytalan történelmi okokra való hivatkozással távoli rokonnak tekintette az ottani népet, a magyarokat. Az amúgy is válsággal küzdő Unió szétrobbant, tönkrement, ám nem ment vele tönkre a kis ország, sőt Kína gazdasági helytartójaként éberen hordozta tekintetét az őt körülölelő, haldokló Európán. A kis országnak ezer éve volt rá korábban, hogy megszokja a nagy országok hasonlóan erőszakos gyámkodását. Meg is szokta. De akkor először profitált belőle.

Cseke Ádám hősként, sőt majdnem szentként tekintett nemes lelkű, a pénzzel sosem törődő bátyjára. Őt magát sem érdekelte a pénz soha, de azért hálát adott az égnek, hogy így alakult a sorsa. Már csak azért is, mert vagyonát amolyan infrastruktúrának tekintette, amivel a megfelelő hátteret biztosíthatja igazi nemes küldetéssel, ám vajmi csekély jövedelemmel bíró bátyja, annak gyermekei és felesége számára. Neki magának sem gyermeke, sem felesége nem volt. Kétezer-hatvanhétben, negyvennyolc éves korában legalábbis nem. Pedig még mindig jóképű, magas, jó testfelépítésű és vonzó férfi, akárcsak a bátyja. Ráadásul gazdag emberből igen gazdag emberré nőtte ki magát, olyan gazdaggá, akinek vagyonáról a közemberek legendákat mesélnek, ám annak valós mértékéről gőzük sincs. És mégsem volt nős soha. Sőt úgy tűnik, a szerelem se érintette meg.

A cége orvosi műszereket, protéziseket, vakcinákat és egészségügyi segédeszközöket gyártott. Például olyan fényszikét, mely a lézernél háromszor sűrűbb, de milliószor vékonyabb fénynyalábbal működött, és úgy vágott ketté élő szöveteket, hogy még a sejtreceptor se sérült közben. Olyan csigolya- és egyéb ízületprotézist, mely egy biokibernetikus eljárást alkalmazva a beültetés után élő szövetű porcokat növesztett a megfelelő helyekre. Olyan oltóanyagot, mely az influenza összes mutációjához hasonlóan maga is folyton mutálódott, így életük végéig védte az embereket. És herekötőt.

− Tuti üzlet! − mondta mindig Cseke Ádám, ha szóba került a téma. − Míg ember él a földön, gyógyító eszközökre szükség lesz. Csak nem szabad megpihenni, mert nincs olyan üzlet a világon, mely új ötletek nélkül is fennmarad.

Szavának állt, sosem ült a babérjain, s bár ő maga már nem dolgozott új találmányokon, de fiatal zsenik egész seregét alkalmazta. Biomérnök apjától örökölt ön és munkafegyelme, szorgalma és konstruktív tehetsége, aprólékos mérnöki pontossága mindig sikerre vitték vállalkozásait. Aki ismerte, higgadt, minden helyzetben fegyelmezett és szenvtelen embernek tudta, aki sosem engedi, hogy holmi érzelmek befolyásolják döntéseit, cselekedeteit, életét. Ha visszagondolt megélt éveire, ő maga sem talált ott soha egy fikarcnyi eltúlzott szenvedélyt, holmi romantikus bolondságot, cseppnyi rendetlenséget.

Ránézett a régimódi, digitális, de papírt utánzó asztali naptárra, mely kétezer-hatvanhét június tizedikét mutatott, s megjegyzés rovatában éjfél óta pirosan villogó betűk hirdették: Apa születésnapja Péteréknél. Elmosolyodott, kellemes érzések virágoztak ki benne az összejövetel gondolatára. Nem csak az apja miatt, hanem úgy egyáltalán. Az anyja, a bátyja, a bátyja három gyermeke miatt, kik közül kettő egészen őrá hajazott, s ez a tény őt mélységes büszkeséggel töltötte el, valahányszor Éva, a kölykök anyja csodálkozó mosollyal megjegyezte. Na és persze Éva miatt is, kinek a főztje bátran okot adhat Anya féltékenységére, a szépsége pedig bármelyik nő féltékenységére, gondolta Cseke Ádám mosolyogva. Csodálatosképpen őt sosem érintette meg igazán, pedig látta jól a nő szépségét, teltkarcsú alakját, érzékelte kecses mozdulatait, kedvelte okosságát, kifinomult humorát és nagyon is szívesen mártózott meg kisugárzó, női gyengédségében, szeretetteljes, szívből jövő kedvességében. De hogy is érinthetett volna meg, hisz a testvérem felesége, az ég szerelmére, gondolta. Úgy vélte, az etikával semmiképpen nem fért volna össze még egy ilyen gondolati kilengés sem. Éva húsz éves volt, amikor Péter bemutatta neki, vagyis nála hat, a bátyjánál kilenc évvel fiatalabb. Már elmúlt negyvenegy, nem igaz, hogy nem fogott rajta a kor, de… azok közé a nők közé tartozott, akik (ha jól is tartják magukat), nem látszanak fiatalabbnak a koruknál, azonban minden kor jól áll nekik. Az ilyen nőknek nem kell törekedniük rá, hogy fiatalabbnak nézzenek ki. Hm, Péter szerencsés fickó.

Szeretett a körükben időzni, szerette a gyerekek okozta folytonos felfordulást, a bátyja derűs férfiasságát, Éva nőies légiességét. Ők voltak a családja, akikről anyagi értelemben gondoskodnia kellett, és akik egytől-egyig csodálatos személyiségükkel és példás életükkel fizettek a gondoskodásáért. Cseke Ádám úgy érezte, ennek így kell lennie, s nagyon is helyes, hogy így van.

Felállt egyszerű, ám hatalmas, cseresznyefából készült íróasztala mögül, és kifelé indult az irodából. A külső helységben barátságosan rámosolygott a három titkárnőre, kellemes estét kívánt nekik, s a másnapi viszontlátásig elköszönt tőlük.

− Ajándékot, virágot nem óhajt vinni, uram? − kérdezte a legidősebb, Irén.

− Virágot? Az apám születésnapjára?

− Úgy értettem, valamelyik hölgynek.

− Az anyám és a sógornőm lesznek csak jelen.

− Ó… nos… előfordult már.

Cseke Ádám nem emlékezett, hogy előfordult volna. De mégis… talán az anyja születésnapján… de neki is inkább csak ajándékot szokott venni.

− Ajándékot viszek. De magam akarom megvenni.

Irén bólintott, s a telefonhoz nyúlt, hogy értesítse a sofőrt Cseke Ádám hamarosi érkezéséről.

 

Szokása szerint percre pontosan csöngetett be. Éva nyitott ajtót, az előszobában lesegítette róla a kabátot. A szokásos parfüm, gondolta szórakozottan Cseke Ádám, s kissé beszívta sógornője illatát. Kellemes. Éva világoskék, ujjatlan ruhát, kecses kis szandált és nyakában gyöngysort viselt. Erős, vastag szálú, hullámos, fekete haja a nyakáig ért, vállait és tarkója nagyobb részét szabadon hagyta. Cseke Ádám az ajándékdobozt egyik kezéből a másikba vette, miközben Éva segítségével kibújt a kabátjából. Aztán az aranyló kis bolyhokat figyelte a fogasnál nyújtózkodó Éva nyakán, amik csak a kintről befelé, nyalábszerűen rájuk sütő napsugárban váltak olykor láthatóvá. Cseke Ádám tett egy lépést a nappali felé, s egyenesen nekiment a lendületesen megforduló Évának. A nő haja az arcába sepert, illata ismét erősen az orrába csapott, felsőtestük összeütközött. Az ajándékcsomag a földre zuhant. Cseke Ádámban finoman megvonaglott valami.

− Jaj, bocs!

− Semmi baj, én voltam ügyetlen!

Egyszerre hajoltak le a dobozért, kezük összeért. Mindketten fogták a csomagot, amikor felegyenesedtek, s váltottak egy szokatlanul hosszúnak tűnő pillantást. De hát ez… mi ez, gondolták ugyanazt.

− Elengeded? − kérdezte végül Cseke Ádám.

− Hogy? Ja persze, tessék! − felelte Éva.

Elengedte, s nézte a férfi kezében a csomagot.

− Mi van benne?

− Pipakészlet.

− Ó, annak örülni fog!

− Remélem.

Vacsora közben egyszer sem néztek egymásra. Illetve Éva egyszer pillantott futólag Cseke Ádámra, amikor az anyósa így szólt:

− Nahát, Éva, igazad van! Most, hogy már ilyen nagyok, a két kisebbik még jobban hasonlít Ádámra. És persze a nagyapjukra.

Ebben mindenki egyetértett.

A kölykök nagyapja, Áron a vacsora végeztével rápipált, s nagyobbik fiát ösztökélte, hogy számoljon be legutóbbi útjáról. Akkor aztán mindannyian, Éva és Ádám is Péteren csüggtek, a feltétlenül tisztelt, csodált és szeretett hősön, aki elesett, nyomorgó embereken… és a többi.

Este Cseke Ádám elköszönt tőlük. Ahogy az ajtó felé kísérte, Éva könnyedén a derekára tette a kezét és végigsimított a hátán a lapockájáig és vissza. Ahogy máskor is. Csakhogy máskor nem akadt el ettől Cseke Ádám lélegzete, Éva pedig máskor a mozdulat előtt nem vetett a háta mögé egy gyors pillantást, mintegy ellenőrizendő, hogy nem figyeli-e valaki. De hát ez… mi ez, kérdezték maguktól mindketten.

Az ajtóban Éva megkérdezte:

− Akkor a szerda megfelel, hogy levágjam a hajad?

Megismerkedésük óta ő vágta a haját, ahogy Péterét is. Nyilvánvalóan nem anyagi megfontolásokból, sokkal inkább a családi, érzelmi kapcsolat tudatosan őrzött szimbólumaként. Cseke Ádám bólintott.

− Persze, itt leszek.

 

Pontosan a megbeszélt időpontban becsöngetett. Éva egyedül volt otthon, ócska papucsot és nyilván a nyári melegre való tekintettel egy rövid, agyonmosott, szétnyúlt, bő, ruhát viselt, ami könnyű szellőssége ellenére is esetlenül, otrombán állt rajta. A mellei messze eltartották a testétől, így semmit nem árult el a térdéig terjedő szakaszból, akár kövér is lehetett volna. Sőt, így annak tűnt. A hajából egyik oldalon pókháló lógott a halántéka fölé.

− Szia! Gyere be! − mondta, s visszahúzta vállára a ruha lecsúszott pántját. − Éppen a padláson próbálok valami rendet kialakítani. Ne tudd meg, mennyi kacat…

Egy székre ültette a férfit, műanyag palástot kötött a nyaka köré, amilyet a fodrászok használnak. Fésűt, ollót kerített, s nekiállt. Cseke Ádám egyenes derékkal és nyakkal mozdulatlanságba dermedt. Nem érezte a megszokott parfümöt, csak Éva testének nyári kipárolgása csapott az orrába. A nő megfontoltan, határozottan dolgozott. Közben beszélgettek, közömbös, érdektelen témákról. Éva olykor terpeszbe állt a férfi térde fölött, előrehajolt, ruhája anyaga csaknem érintette az orrát. Volt, hogy érintette. Cseke Ádám eltűnődött, vajon visel-e bugyit. Megdöbbentette a gondolat. Nem emlékezett, hogy valaha is fantáziált volna Éváról. Arra sem, hogy valaha is érzett volna ilyen zavart és izgalmat sógornője közelében. Nem lehetetlen, gondolta felindultan, ilyen melegben… egyedül… mért viselne? Néha felpillantott a nő arcára. Szemeit figyelmesen összehúzva, nyelvét éppen csak kidugva szájából összpontosított a vágásokra. Cseke Ádám a saját kezét figyelte csodálkozva, amint önálló életet élve felemelkedik a bő fodrászköpeny fedezékében, óvatosan kinyúl alóla, s Éva ruhája alatt, két combja között a levegőt simogatja. A szíve hevesen dobogott, míg Éva hosszasabban elidőzött egy tinccsel. A beszélgetés abbamaradt, egyikük sem szólt sokáig, csak az olló halk, fémes, rövid csattanásai…

− Kész − mondta Éva húsz perc elteltével kissé rekedten.

Megköszörülte a torkát. Főzött egy kávét, megitták, beszélgettek… közömbös, érdektelen témákról. Aztán Cseke Ádám elköszönt és távozott.

 

Másnap hatalmas cégbirodalma legmagasabb pontján, vagyis a központi irodaház legfelső emeletén lévő hatalmas irodájában, hatalmas íróasztalának hatalmas székében ült, és hatalmas agyát igyekezett kétségbeesetten munkára ösztökélni. Két hétig küzdött, aztán…

− Tehát ilyen vagy − suttogta maga elé a belső szerveiből elégedetten falatozó gonosz kis férget figyelve. − De hogy a pokolban történhetett meg? És mért pont őt? Hisz annyi nő van a világon, az isten szerelmére! És ha eddig nem, akkor most miért?

Cseke Ádám kétezer-hatvanhétben éppúgy nem kapott válaszokat, ahogy a megelőző évmilliók során előtte járó szerencsétlenek sem. Mint például Áron, az apja. Vagy Áron apja, András… és még folytathatnánk a sort Ádámig és Éváig. De Cseke Ádám ezt nem tudta. Nem emlékezett, hogy valaha is töprengett volna ilyesmiken. Negyvennyolc éve dacára olyan készületlenül érte a csapás, akár egy tizenhárom éves kölyköt. A dédapja (Zsolt) ennyi idős volt, amikor meghalt. Igaz, az öreg mindkét végén égette a gyertyát, ahogy mondani szokás, és már tizennégy éves korában szerelmes verseket írt.

− Elmentem, ma már nem jövök vissza! − közölte egyes számú titkárnőjével, Irénnel, s a lift felé indult.

Irén a telefonért nyúlt, de Cseke Ádám mentében visszaszólt:

− Nem kell sofőr, taxival megyek.

Szerelmes… már megint, gondolta Irén, s az órára pillantott. Még delet se mutatott. Nagyot sóhajtott, amint főnöke liftajtóban eltűnő alakja után pillantott. Nem érdemli meg… egy ilyen jó ember… a szívem hasad meg érte.

Cseke Ádám leintett egy taxit, szórakozottan állapította meg, hogy az ajtajára ragasztott logón egy teve ácsorog. Egyenesen az öccse házához vitette magát. Illetve kicsit arrébb, ahonnan jól láthatta a bejárati kaput.

− Ne állítsa le az órát!

− Oké. De nem lép le, ugye?

− Ki se szállok.

− Vagy úgy. Mondjuk, nem olyannak néz ki, aki lelép fizetés nélkül.

− Ezt jól látja − jegyezte meg hidegen.

− Jól van, nem azért… Na és? Várunk valakit?

− Maga csak ne törődjön semmivel!

− A várakozási percdíj jóval kevesebb, mint amit menet közben számolunk, szóval ha a végtelenségig itt állunk, az nem olyan tuti üzlet.

A zsebébe nyúlt, számolatlanul bankjegyeket nyújtott a sofőr felé. Az számolttá tette őket, majd elvigyorodott, s két ujjával olyan mozdulatot tett, mintha zipzárt húzna be a száján. Kényelmesen elhelyezkedett.

Cseke Ádám a kaput figyelte, majd egy idő után szórakozott pillantásokat vetett az utcára, a többi házra, a járókelőkre és sofőrje tarkójára. Nála jóval fiatalabb fickó volt, talán még a harmincat se ütötte el. Hosszú, fekete haját varkocsba fonta, kockás ingét a karján felgyűrve, alul kihúzva viselte, rálógott kopott farmerjára. A lábán tornacipő. Nem éppen limuzinsofőr. De a ruhája tiszta, a képe frissen borotvált. Cseke Ádám unalmában, szemét a ház bejáratán tartva, megpróbálta kitalálni a sofőr életét. A gyerekkoránál kezdte, ahogy mindig. Gyakran játszott ilyet, de sosem volt bátorsága ellenőrizni, vajon mennyire jár közel a valósághoz. Már a fickó érettségijénél tartott − mert értelmesen csillogó szemei végett gimnáziumba íratta, s úgy tervezte, csak családja nehéz anyagi körülményei miatt nem felvételizteti az egyetemre − amikor Éva feltűnt a kapuban. Cseke Ádám szíve nagyot dobbant.

− Látja ott azt a nőt? A feketét… zöld szoknyában… − kérdezte a taxisofőrt, s kissé lejjebb húzódott a hátsó ülésen.

A sofőr felriadt, elbóbiskolt a másfél órás rostokolásban. Megdörzsölte a szemét, majd a mutatott irányba nézett.

− Látom.

− Milyennek találja?

Muszáj volt valakivel szót váltania Éváról. Csak egy idegen jöhetett szóba. A sofőr méregette kicsit a járdán feléjük gyalogló Évát.

− Semmi különös.

− Úgy látja?

A sofőr megfordult, belepillantott a szemébe.

− De maga nem úgy látja, mi? Hát… csinos amúgy. Jé! Maga ismerős nekem. Nem találkoztunk mi már?

− Kétlem. Sosem járok taxival − felelte Cseke Ádám, és nem tette hozzá, hogy millió helyről, újságokból, tévéből, a netről ismerheti az arcát.

A sofőr visszafordult Éva felé.

− És a hölgy is ismerős.

Abban se volt semmi különös, Éva gyakran állt a férje mellett különböző sajtótájékoztatókon, támogatótoborzó gyűléseken.

− Kövessem? − kérdezte a sofőr.

Cseke Ádám csodálkozva pillantott rá.

− Parancsol?

− Azt kérdem, kövessem-e.

Követni… micsoda képtelen ötlet. Hiszen ő a közelébe se mehet Évának. Megvonta a vállát.

− Hát… jól van, kövesse!

− Nagyon köszönöm, uram, igazán hálás vagyok a lehetőségért!

− Jól van, nem úgy értettem… izé… Sofőr! Legyen szíves, kövesse azt a nőt!

− A nevem Kálmán, uram. Nézze csak, itt áll: Takács Kálmán, személyszállító…

− Jól van… Kálmán… induljon már!

Követték Évát a postára, a cipzárjavítóhoz és a piacra. Onnan már nagy szatyrokkal jött ki, s indult a sarkon túl parkoló autója felé.

− Előzze meg! A sarkon forduljon be, ott kiszállok! Gyorsan!

Bankjegyeket nyomott a sofőr kezébe és kiugrott. A taxis vigyorogva intett utána.

Laza testtartást vett fel, nagyot sóhajtott. Mi a fenét csinálok? Oké, épp csak beszélünk pár szót, épp csak megnézem kicsit és már itt se vagyok, na gyerünk! Határozottan kilépett a sarok mögül… és egyenesen nekiment Évának, aki elképedve ütötte orrát a mellkasába, és elejtette a szatyrokat. Zöldség, hús, tészta, kenyér és péksütemények gurultak szanaszét.

− Jaj istenem elnézést! − motyogta Éva illatától bódultan.

Éva nem válaszolt, az orrát babusgatta. A szeme könnyben úszott. Istenem, milyen gyönyörű, gondolta Cseke Ádám.

− Te hogy kerülsz ide? − lehelte Éva.

− Erre volt dolgom és… gondoltam, beugrok a piacra.

− Minek?

− Hogy minek? Venni egy… ezt azt… − segítségért lenézett a járdára − répát például.

− Répát? Szabadságra ment a személyzet? Főzni fogsz?

Cseke Ádám kétségbeesetten hallgatott. Most erre mit mondjon?

− Nem történt baja az orrodnak?

− Már jobb kicsit.

És álltak és nézték egymást.

− Na és… mi újság felétek?

− Semmi különös. Péter holnap indul. A hollandok evakuálásában segédkezik. Már alig maradt ott szárazföld.

− Ja igen. Segítek hazacipelni ezt a sok holmit.

− Nem akarsz vásárolni… ezt azt?

− Nem érdekes.

Mindketten leguggoltak, szedegetni kezdték a szatyorba a szétgurult kaját. A kezük néha összeért.

− Hahó! − kiáltotta Éva, amint beléptek a lakás ajtaján.

Nem kapott választ.

− Nincs itthon senki. Igaz, kedd van… Kérsz egy kávét?

Cseke Ádám csak állt az előszobában a két cekkerrel, és bámulta a helyet, ahol három héttel korábban ütköztek össze. Éva követte a pillantását. A férfihoz lépett, kivette kezéből az egyik szatyrot. Lassan, nagyon lassan, mintha várna valamire, fordult a konyha felé. Cseke Ádám úgy érezte, idegen akarat mozgatja a testét. Hevesen dobogó szívvel megfogta a nő karját, visszahúzta…

 

Másfél hónapig tartott az eszement zuhanás. Leginkább nappal, leeresztett redőnyök mögött szeretkeztek, de ha Péter külföldön tartózkodott, akkor az éjszakákat is együtt töltötték. Nem akartak arra gondolni, miképp lesz, lehet tovább. Elmondhatatlanul boldogok, eufórikusak voltak. Miközben gyötörte őket a lelkifurdalás. De elnyomták. És segített nekik elnyomni az a mindig, minden mást maga alá gyűrő, önmagát mindig, minden esetben előtérbe helyező, nárcisztikus, a végletekig önző, ostoba, vak, kéjvágyó, buja és mégis magasztos és mindörökké sóvárgott érzelem.

Szeretkezéseik után összesimulva, egymást ölelve beszélgettek… egyelőre kizárólag a saját szerelmükről. Tudni akarták, a másikban mikor lobbant fel először a vágy, azelőtt mit gondoltak egymásról, milyen férfinak és nőnek tartották egymást, szerettek-e már így valakit, és a többi. És persze újra és újra elbűvölve, értetlenül azt kérdezték, hogy a pokolban történhetett meg.

− Emlékszel, amikor a hajadat vágtam? − kérdezte például Éva.

− Persze.

− Tudod, az a köpeny elég átlátszó. Lepillantottam és láttam, hogy… alám nyúlsz.

− Igen? − kérdezte zavartan Cseke Ádám.

− Őrületesen izgalmas pillanat volt! Megdöbbentem, de elfogott az izgalom, még a lélegzetem is elakadt!

− Mit szóltál volna, ha akkor hozzád nyúlok?

− Örültem volna neki. Hiszen vágytam rá. És akkor döbbentem rá, hogy mindig is vágytam.

− Nem tartott volna vissza akkor még, hogy… hogy megcsalod őt?

Mióta a viszonyuk tartott, Cseke Ádámnak roppant nehezére esett kimondani öccse nevét, különösen Éva előtt.

− Abban a pillanatban nem tudtam volna ellenállni. Még a térdem is remegett, attól is elélveztem volna, ha csak rámfújsz. De nem tettél semmit. Én csak ott szöszmötöltem egy helyben, vártam, vártam és… semmi!

Párnáját játékos felháborodással a férfi fejéhez vágta.

− És aztán elköszöntél és elmentél! Csalódott voltam és dühös! Majdnem felrobbantam!

Cseke Ádám boldogan, büszkén, gyengéden nevette ki, aztán magához húzta és a lába közé nyúlt.

− Jaj istenem! − rebegte Éva −, és még mindig…

 

Utolsó útjáról Pétert félholtan szállították haza. Segélyszállítmányokat fosztogató német és francia banditák támadták meg őket. Két golyó is átfúrta a tüdejét, egy harmadik pedig a combcsontját törte el. Éva és Ádám álltak kórházi ágya két oldalán, s kétségbeesetten azért imádkoztak, hogy meg ne haljon, mert ha meghal, akkor ők többé nem tudnak egymás szemébe nézni.

− Ne féljenek, maradéktalanul felépül! − mondta nekik az orvos.

Akkor pedig Péter szemébe nem tudnak majd nézni.

 

− Ezt nem csinálhatjuk tovább! − mondta este Éva, a második kifulladás után.

Cseke Ádám sóhajtott.

− Nem. Így nem.

Éva kutatóan nézett a szemébe.

− Mi az, hogy így nem?

− Így… csalva, bujkálva.

− Ugye… nem azt akarod mondani, hogy elé állunk azzal, hogy szeretjük egymást?

− Én már nem tudok élni nélküled − mondta Cseke Ádám végtelenül szelíden és szomorúan.

− Pedig muszáj lesz! − csattant fel Éva és zokogásban tört ki.

Sokáig rázta a sírás, Cseke Ádám magához ölelte, tartotta, s hagyta, hogy az ő szemét is elöntse a könny. Amikor Éva kicsit összeszedte magát, így folytatta:

− Mert Péternek nem szabad fájdalmat okozni. Ő… neki egyszerűen nem szabad. Ő az utolsó a világon, aki ezt megérdemli. Ugye? Te is így gondolod?

Cseke Ádám is úgy gondolta.

Hirtelen, még aznap vetettek véget a dolognak. Egyetlen, szakszerűen gyilkos szúrással.

 

Péter néhány hónap múltán valóban maradéktalanul felépült. És újra nekiállt a világ soha véget nem érő, reménytelen megmentésének.

Elkerülhetetlen találkozásaikkor, a családi összejövetelek alkalmával Ádám és Éva a poklok kínjait állta ki. Éva lefogyott, arca megsápadt és sötét karikák övezte szemeiből végtelen szomorúság áradt, amikor azt hitte, nem figyeli senki. Cseke Ádám szebbnek látta, mint valaha. És mindig látni kívánta, akkor is, ha nem szólhat hozzá, nem érintheti, a tudomására sem hozhatja, hogy a közelében van.

− Hívjon nekem egy taxit! − szólt ki az első titkárnőnek. − Izé… azt a céget, aminek az a teve van a logójában és… Takács Kálmánt küldjék!

− Nahát, maga az! − vigyorgott Kálmán, amint nyitotta neki a taxi ajtaját. − Mondták, hogy direkt engem kér a kuncsaft. Maga volt, aki azt a nőt követte.

Miután elfoglalta helyét a kormánynál, hátrafordult és fürkész pillantást vetett Cseke Ádámra. Mintha valójában csak akkor ismerné fel.

És követték Évát a postára, a cipzárjavítóhoz és a piacra. Mindenhová, ahova csak ment. És ha nem ment sehova, akkor a háza előtt vártak rá.

− Szereti? − kérdezte Takács Kálmán részvéttel.

Cseke Ádám nem válaszolt.

− Hát persze, hogy szereti − szögezte le a sofőr, sokat tudóan sóhajtott és elfütyült néhány hangot egy közismert szerelmes dalból. − Mért nem szólítja meg? Hisz maga gazdag, az látszik.

− Nem fogná be a száját?

− Jól van, na! Azért nem kell leharapni a fejemet! − vont vállat sértődötten Kálmán és elhallgatott.

Negyed óra múlva Cseke Ádám szólalt meg először.

− Nem lehet.

Kálmán felriadt.

− Tessék? Mit nem lehet?

− Nem szólíthatom meg. Nem részletezném, miért, de nem tehetem.

− Ó! − mondta Kálmán és néhány pillanatig maga elé meredt. − De nem azért, mert nem meri.

− Nem. Nem azért.

− Ó!

Kálmán töprengett a hallottakon.

− Hát ez szomorú! − mondta végül szomorúan. − nagyon szomorú!

Este Cseke Ádám az étterembe vitette magát, ahova gyakran járt. A saját limuzinja a sofőrrel már ott állt az úttest szélén.

− Holnap is ráér, Kálmán? − kérdezte még a taxiban ülve.

− Holnap is kínozni akarja magát? Hát… én éppen ráérek.

− Kilencre legyen az irodám előtt.

− Szerelem… tuti üzlet − vigyorgott Kálmán. − Már ne vegye bántásnak!

− Nem veszem. És Kálmán… szeretném, ha a velem való furikázást bizalmasan kezelné.

Azzal átnyújtott neki néhány bankjegyet.

− Afelől nyugodt lehet, uram!

Cseke Ádám belépett az elegáns étterembe. Irén már napközben jelezte esti érkezését, így az asztala már terítve várta. Mégis inkább a bárba fordult, és a pultnál egy italt rendelt magának. Nem többet, csak egyet. Lassan elkortyolta, hazament.

 

Egész héten Évát követték.

− Semmi közöm hozzá, uram, de… ha nem haragszik a szóért, így tönkreteszi magát − mondta akkor Kálmán.

− Azt hiszi, én nem tudom?

− Egész héten nem evett semmit. Lefogadom, akkor se, ha éppen nem kukkol.

− Nem vagyok éhes. És… nem kukkolok.

− Ez így nem mehet sokáig. El kell felejtenie a hölgyet.

− Nos… tudom.

− Na ja. De nem éppen a legcélravezetőbb módszert választotta. Nem azért mondom… nekem ez jó meló. Biztos és könnyű. De mégis.

− Köszönöm, Kálmán! Igazán önzetlen.

− Nem akar egy nőt, uram?

− Hogy mit?

− Úgy értem, egy másik nőt.

Cseke Ádám értetlenül bámult Kálmánra.

− Úgy értem, egy kurvát, na!

− Kurvát?

− Azt. Tudom, nem feledteti a szerelmet, de higgye el, sokat segít a felejtés megkezdésében. Hisz maga gazdag, vehet magának gyönyörű, okos, kedves nőket is, nem amolyan szakadt, sarki lotyókat.

− Nem, köszönöm, nem akarok kurvát.

− Hát pedig… na mindegy, ha meggondolná magát… én tudok segíteni, tudja. Ismerem az éjszakát.

Éva jelent meg a ház ajtajában, autóba szállt. Követték az iskolába, ahonnan elhozta a két kisebb gyereket, majd követték haza is, hogy lássák újra eltűnni.

− Talán a volt felesége, uram?

− Dehogy.

− Mert a két kölyök kifejezetten hasonlít magára… most hogy egy hete figyelem őket.

− Tudom, mondják. Nem véletlen.

− Na! Akkor ez nem volt mindig reménytelen szerelem!

− Nem úgy van, ahogy gondolja. Ők a bátyám gyerekei, és a nagyapjukra hasonlítanak, akire én is.

− Vagy úgy! Atavisztika.

Cseke Ádám felfigyelt az idegen szóra. Kálmán félig elgondolt élete jutott az eszébe. Talán mégis be kell íratnom az egyetemre, gondolta.

Kálmán elmerengett.

− Hát ezért nem mehet a nő közelébe! Mert a testvére…

− Ezért.

− De… a nő is szomorúnak tűnik… talán…

− Elég lesz, Kálmán.

− Hm… akkor ez igen komoly dráma! Mert a nő is szereti magát, és maga tudja ezt … így szinte lehetetlen a felejtés, kurvák ide vagy oda…

− Mondom, elég lesz!

− Oké, oké!

Kálmán hallgatott egy sort, aztán lapos pillantást vetett Cseke Ádámra.

− Éppen… van megoldás… magának.

− Hogy?

− Mondom, van megoldás, bár… illegális. Még a kurváknál is jobb.

− Maga drogot akar nekem eladni?

− Dehogy! Akkor már inkább az ivásra beszélném rá. Igazi megoldásra gondoltam.

Cseke Ádám pislantott egyet.

− Milyen megoldásra?

− Van egy ilyen izé… amolyan agyi abortusz, amivel emlékeket lehet az agyból eltávolítani. Hogy úgy mondjam, megtörtént dolgokat meg nem történtté tenni. Nem olcsó, de hát maga…

− Ismerem az eljárást. Valóban illegális. Már a kísérletek idején, huszonöt évvel ezelőtt betiltották. Igazolni sem maradt idejük, semmi sem bizonyítja, hogy működik.

− Higgye el, működik!

− Mért, kipróbálta?

− Nem.

− Honnan tudja, hogy nem? Hisz ha kipróbálta is, nyilván az eljárás emlékét is törlik.

− Én mégis biztosan tudom, hogy nem próbáltam ki − felelte savanyúan Kálmán.

− De honnan?

− Az árából. Nekem soha nem volt és soha nem is lesz annyi pénzem. Tudja, uram, így van ez… szegény ember nem menekülhet fájó emlékei és bűnei elől.

− Mért, mennyibe kerül?

Kálmán megmondta. Cseke Ádám meglepetten füttyentett.

− Az nem kevés pénz! Izé… még az én mércémmel sem. És… ismer olyat, aki kipróbálta?

− Nem túl közelről, de… igen.

− Mi az, hogy nem túl közelről?

− Én szállítom oda őket, az eljárás végén pedig haza. Mivel akkor már olyan állapotban vannak, mintha szénné szívták volna magukat, az én feladatom az is, hogy a saját ágyukba fektessem őket, hogy aztán másnap reggel úgy ébredjenek, mintha mi sem történt volna. Szóval muszáj róluk tudnom ezt azt.

− És azt mondja, működik.

− Azt.

− Mért ilyen biztos benne?

− Mert engem is törölniük kell az emlékeik közül. És néhány alkalommal meggyőződhettem róla, hogy fogalmuk sincs, ki vagyok.

− Hm. És maga mennyit kap ezért?

Kálmán megmondta.

− Az… nem valami sok.

− Hát ez van. Ennek is örülök. Négy gyerekem van, az anyjuk nem dolgozik, mert otthon kell legyen velük, anyám tolókocsiban ül, a lakást hitelből vettük… soroljam még?

− Mért ül az anyja tolókocsiban?

− Izomsorvadás.

− Az ma már gond nélkül gyógyítható.

Kálmán gúnyosan elmosolyodott.

− Persze, tudom. Kiszámoltam, tizenkét évi bérem épp fedezi. Na mit szól? De jaj! Most jut eszembe, az elmegy rezsire! Milyen kár!

És megcsóválta a fejét.

− Maga… Kálmán… járt egyetemre?

− Jártam.

− De… feltételezem, nem végezte el.

− Nem. Kicsaptak.

− Miért?

Kálmán vetett rá egy tűnődő pillantást.

− Folyószámla krekkelés.

− Azért csak kicsapás jár az egyetemről?

− Tudja, amikor lebuktam, már lefoglaltam egy időpontot az anyámnak azon a csodaklinikán…

− Értem. Ezt enyhítő körülménynek vették, s ami a törvény előtt a fő, még a pénz is megvolt, mivel gyűjtögette.

− Igen. Csak felfüggesztettet kaptam. De kicsaptak.

Cseke Ádám kicsit elgondolkodott. Aztán visszakanyarodott az emléktörléshez.

− És nem félnek, hogy feljelenti őket? Ennyi fizetséggel nem lenne nagy csoda.

− Maga hol él, ember? Ja, tudom. Elvágnák a gyerekeim nyakát. Ha nem fizetnének egy fillért se, akkor is megcsinálnám nekik.

− És… sok jelentkező van?

− Nem sok olyan akad, mint maguk.

− Ezt hogy érti?

− A legtöbb ember azért nem válik, mert anyagilag nem engedheti meg magának. Az ilyeneknek nincs pénze emléktörlésre. A gazdagok viszont simán, bonyodalom nélkül elválnak és új életet kezdenek új nőkkel, új férfiakkal. Nincs szükségük a felejtésre. De maga és ez a nő… Éva… gazdagok, szeretik egymást… megtehetnék, de mégsem teszik meg… oké, értem, a testvére miatt… szóval ilyen nem sok akad.

Cseke Ádám elgondolkodott. A ház ajtajában Éva tűnt fel Péterrel, mögöttük a bébiszitter csukta be az ajtót. Elegánsan voltak öltözve, úgy tűnt, színházba vagy valami elegáns étterembe igyekeznek. Éva boldogtalanul, fásult közönnyel meredt a kapu feletti lámpa fényéből az utca homályába. Cseke Ádám szíve elfacsarodott. Figyelte, ahogy beülnek a kapu előtt várakozó taxiba. Kálmán az indítóra tette a kezét.

− Ne, hagyja! − mondta Cseke Ádám −, mára elég lesz.

− Akkor az étterembe?

Minden este ott tette ki.

− Igen. Illetve mégsem. Legyen szíves, vigyen haza!

Kálmán elindult.

− Mondja csak… Kálmán! Ha érdekelne… az a dolog… kihez kéne fordulnom?

− Ha eldöntötte, hogy érdekli, elviszem az emberhez.

− Értem. Felhívná az éttermet, hogy szóljanak a sofőrömnek, hogy hazamehet?

− Magának nincs telefonja?

− Nincs.

− Hogyhogy?

− Nincs rá szükségem.

Kálmán füttyentett.

− Aha. És persze ha kapása van, ezüsttálcán, damasztszalvétán hozzák magának a telefont.

− Valahogy úgy.

− Láttam filmekben.

Megérkeztek a villa elé. Cseke Ádám kinézett az ablakon.

− Honnan tudta, hogy itt lakom, Kálmán?

− Tessék?

− Nem mondtam a címet.

− Pedig tudom.

− Azt látom.

− Bizonyára említette már.

− Hm. Meglehet. Többet beszélgettem magával néhány hét alatt, mint a sofőrömmel, aki tíz éve fuvaroz.

− De lefogadom, a sofőrjének nincsenek anyagi gondjai.

− Azt nem tudom.

− Mennyit keres a sofőrje?

− Azt se tudom. Jó éjszakát, Kálmán!

− Magának is, uram!

 

Egész éjjel töprengett. Másnap délelőtt felhívta Évát. Nyilvános helyen, egy plaza kávézójában találkoztak.

− Semmissé akarod tenni, ami történt? − kérdezte Éva, miután Cseke Ádám elmagyarázta neki az eljárás lényegét.

− Nem szívesen. De ha nem teszem, én a magam részéről bele fogok halni. Vagy legalábbis évekig szenvedek majd. És… nem csupán a szerelemtől. Meglehet, az egyszer elmúlik. Meglehet, a lelkifurdalás is. De nem bírom tovább. És… te sem nézel ki valami jól.

Éva maga elé bámult. Hosszú gondolkodás után bólintott.

− Igen. Így lesz a legjobb. Nem csak nekünk… hisz Péter és a gyerekek is megsínylik… amilyen állapotban vagyok… és te is kerülöd őket.

Cseke Ádám bólintott. Szorongva kutattak egymás szemében. Mindketten azt szerették volna, ha a másik nem akarná elengedni azt, ami összeköti őket… és amiről úgy gondolták, muszáj elengedniük. És mindkettejüknek még valami járt a fejében. A kéjvágy, a másik teste utáni kínzó gyötrelem, és a másik lélek néhány percig tartó leigázása és birtoklása. Egy utolsó éjszaka. Egy búcsú. Kapaszkodni még kicsit egymásba a sötét, jeges vizű tengeren sodródó törött deszkákon, mielőtt teljesen kihűl a testük, mielőtt végleg elernyednek izmaik, s elnyeli őket a mélység… vagyis a felejtés. De meghalni legalább együtt lehetne, míg tovább élni csakis külön, mit sem tudva egymásról.

 

− Irén! Készpénzre lesz szükségem.

− A magánszámlájáról?

− Igen.

− Mennyire?

Többször is előfordult az elmúlt húszegynéhány évben, hogy Cseke Ádám komolyabb összeget vett magához, anélkül, hogy tájékoztatta volna első számú titkárnőjét az ügy mibenlétéről. Ezúttal azonban Irén hökkenten fordult ki az irodából. Az összeg hatalmas volt. Egy igazi, csinos kis vagyon.

 

Áthajtottak a kínai negyeden, aztán kigurultak a belvárosból. Az arab és a fekete kerületek szépen rendben tartott, tiszta utcái után a kissé kopottas, de még biztonságos hírű cigány negyed következett, azt követően azonban megszűnni látszott a civilizáció. Egyre lepusztultabb házakat hagytak maguk mögött, míg végül már szinte düledező romok közt haladtak. Rosszul öltözött, komor, ijesztő arcú férfiak ácsorogtak tucatszám a németek, hollandok, angolok, franciák lakta városrészek járdáin, rosszindulatú tekintettel lestek be a taxijukba. Többször követ is dobtak utánuk, Éva ijedten rezzent össze, amikor az egyik az autó tetején koppant. Ripityára tört telefonfülkék, kiégett autóroncsok, bokáig érő szemét mindenütt. Elhülyült drogosok, drogos kurvák, kurvapecérek tántorogtak fel-alá, koszos utcagyerekek rohangáltak vagy ültek a járdán, maszatos, koravén arcuk jól látszott az itt-ott lángoló autógumik fényében.

− Kálmán…

− Legyen csak nyugodt, uram, minden rendben van!

− Ez azért nem a legtalálóbb kifejezés − mondta Cseke Ádám az ablakon kitekintve.

Befordultak egy rozsdás gyárkapun. Beljebb sorompó állta útjukat, mellette porta. Nagydarab fickó lépett ki, benézett, aztán intett Kálmánnak, hogy behajthat. Továbbmentek a vöröstéglás, magas, komor épületek között, kétszer balra, egyszer jobbra fordultak, végül Kálmán leparkolta az autót egy vasajtó előtt.

− Hát… ez lenne az.

Cseke Ádám bizalmatlanul méregette a koszlott, rozsdás vasajtót. Bizony az fordult meg a fejében, hogy Kálmán csúnyán palira vette őket, nincs itt bent semmiféle emlékeket abortáló vállalkozás, odabent Kálmán cimborája, bűntársa várja őket, kiforgatják a zsebeiket, elszedik a pénzt, ami számukra egy vagyon, két gyors döfés a sötétben… és vége.

− Ez?

− Ez. Dörömbölni kell. Én nem mehetek be, de várják magukat.

Éppen ettől félek, gondolta Cseke Ádám és Kálmán derűs, tiszta, ártatlan szemébe fúrta pillantását. Nem létezik. Nem tenne ilyet. Ez biztos. De… mintha most kissé zavart, bizonytalan lenne a tekintete… vagy csak beleképzelem?

− Uram…

Kálmán elhallgatott, megvakarta a fejét. A hangja is tétova… Cseke Ádám árgus szemekkel figyelte.

− Igen?!

− Á… semmi.

− Mondja csak bátran!

− Őőő… csak azt akartam mondani… hogy minden jót maguknak!

− És ezt ilyen nehezen bökte ki?

Érezte saját vádló hangsúlyát.

− Hm… igen, hát… valójában azt akartam mondani, hogy… tudja, megkedveltem magát. Mert azt hittem, a gazdagok mind… szóval, hogy másmilyenek. Na… azt akartam, hogy tudja. Nem mintha lenne jelentősége, ugye.

Őszintén hangzott, de Cseke Ádám biztosan érezte, hogy nem ezt akarta mondani. De akkor mit? És ha ezt őszintén mondja, akkor nem akarhatja a vesztét. Bár miért ne? Attól még kedvelheti, mert kirabolja… elveszejti…

− Kálmán!

− Igen, uram?

− Feltehetőleg többé nem találkozunk, mármint úgy, hogy magamnál vagyok, de ha mégis… hát akkor is ugye…

− Igen, uram.

− Szeretnék elbúcsúzni magától.

Kálmán hátrafordult, a kezét nyújtotta.

− Ez eltart holnap estig, de én itt leszek, mire kikísérik magukat. Aztán tente az ágyukban! Viszlát, uram! Illetve mit is beszélek… nagyon örülök, hogy megismertem. Igazán jó volt magával a hölgyet figyelni.

− Micsoda? − kérdezte Éva.

Kálmán és Cseke Ádám egymást nézték, előbbi bocsánatkérően, utóbbi feddően. Úgy tettek, mintha nem hallották volna a kérdést.

− Tehát, Kálmán! Szeretném, ha hálám és barátságom jeléül elfogadná ezt az apróságot… mármint… ön tudja, hogy nem rátartiságból mondom, de nekem ez tényleg apróság… no tehát… ebből a pénzből kifizetheti a lakáshitelét és még marad annyi, hogy nyisson egy… mit tudom én… saját taxi-vállalatot vagy amit akar. A táskában megtalálja egy klinika prospektusát, oda vigye el az édesanyját, én már névtelenül elrendeztem, kifizettem mindent, talpra fogják állítani.

Azzal egy szép, bőr aktatáskát nyújtott át. Kálmán döbbenten nézte. Elvette, kinyitotta, belenézett… megtörölte a szemét, mielőtt felemelte az arcát.

− Hej, uram! Asszem, elbőgtem magam! − lehelte.

− No, a kiteljesedést nem várjuk meg! − mondta komoran Cseke Ádám.

És arra gondolt, iménti ajándéka nem mentheti meg őket, hisz Kálmán számíthat rá, ha nem létezik az emléktörlő cég, akkor visszaveszi. Tehát ha már elhatározták, az ajándék dacára, sőt pláne meg kell őket ölniük. Ha… de nem hitte igazán. De valójában azt se bánta már, ha úgy van. Kiszállt az autóból. Ajtót nyitott Évának, a karját nyújtotta neki, az belékarolt, s elindultak a vasajtó felé. Hátuk mögött halkan zümmögött a taxi ablakának villanymotorja. A küszöbön megálltak, egymásra néztek. Éva arcán könnyek folytak. Hm, ez a búcsú ezerszer nehezebb, mint a szakításuk volt. Hisz akkor… csak elváltak. Most azonban száz százalékosan és végérvényesen elveszítik egymást, minden fájdalmas és gyönyörűséges emlékükkel együtt. Semmi sem marad, az ég világon semmi. Ez… ez embertelen.

− Nem akarom! − suttogta Éva.

− Én sem. De muszáj.

− Tudom.

Hosszú csókot váltottak. Aztán eltépték magukat egymástól és szembefordultak az ajtóval. Cseke Ádám felemelte ökölbe szorított kezét…

− Ne! Uram, ne!

Cseke Ádámmal fordult egyet a világ. Hát mégis úgy van! De… felébredt Kálmán lelkiismerete, nem hagyja, hogy…! Megfordult, Éva pedig vele. Döbbenten bámulták a taxiból kiugró Kálmánt.

− Ne tegye, uram! − ismételte kétségbeesetten.

− Kálmán!

− Nem engedhetem be magukat! Nem visz rá a lélek. Pedig lehet, hogy megbánom.

− Mi van odabent?

− Nem tudom, sosem voltam bent.

− Várnak ránk?

− Persze.

− A cinkostársai?

− Kik? Hát… ha úgy vesszük… igen. De nem ismerem őket, mindig csak telefonon érintkeztünk és nem jönnek ki az ajtón sem, amikor később átveszem a delikvenseket.

− Micsoda?! Maga takarítja el a hullákat?

− Milyen hullákat? − kérdezte hökkenten Kálmán. − Jézus Mária! Maga azt hitte…? Azt hitte!

− Rosszul hittem?

− Persze, hogy…! Nahát, uram!

− Tudja, a környék… és ez a lepukkant gyárudvar… − szégyenkezett már Cseke Ádám. − De akkor mért nem akarja, hogy bemenjünk?

− Mert… mert fölösleges.

− Úgy érti, mégiscsak humbug az egész?

− Nem úgy értem. Nagyon is tökéletesen működik. És erre… maguk ketten a legfőbb bizonyíték.

Cseke Ádám kiemelkedő minőségű agya azonnal megértette. De mivel egész egyszerűen nem érthette meg, amit megértett, így mégsem értette.

− Nem értem.

− Az a helyzet, hogy… én egyszer már idehoztam önt és a hölgyet… Évát. És most itt vannak megint… vagyis újra egymásba szerettek. Nem tudom biztosan, hogy helyesen teszem-e, de úgy éreztem, ezt tudniuk kell. Jól vannak?

Éva és Cseke Ádám dermedten bámulták Kálmánt. Amit hallottak, azzal egyelőre nem tudtak mit kezdeni. Idő kell… néhány perc… lehet, hogy napok. Kisvártatva egymás felé fordultak.

Istenem, gondolta Éva, alig másfél hónapnyi emlékem van erről a férfiról, életem legdrágább, legféltettebb, legdédelgetettebb emlékei, pedig ki tudja, mennyi lehetne még. Cseke Ádám azt is hozzátette magában: s ezt a másfél hónapnyit is el akarjuk dobni.

Néhány perce még mindennél jobban meg akart szabadulni Évával való szerelmének emlékétől, most mégis úgy érezte, mintha kifosztották volna. Éva kétségbeesetten figyelte. Ő el akart futni, hogy tovább dédelgethesse ezt a kevés emléket, bármennyi szenvedést okoz is. De Cseke Ádám az ajtóhoz lépett, s megdöngette öklével. Éva lehajtotta a fejét.

− Akkor… holnap este, uram − mondta Kálmán szomorúan, és integetett, mintha vonatra szálltak volna.

Az ajtó kinyílt. Eddigi benyomásaik alapján valami rossz arcú, félelmetes, esetleg fegyveres fickóra számítottak, ehelyett egy fiatal, szőke, fehér köpenyt viselő, rossz arcú nő fogadta őket.

− Helló! Jöjjenek! − mondta nem túl szívélyesen.

Követték a nőt, aki szótlanul vezette őket a penészes, málló vakolatú folyosókon, tűsarkú cipője kopogott a régi, helyenként tócsák borította kövön. Kinyitott egy ajtót, és a küszöb fölött visszaléptek a civilizációba. Csillogott lábuk alatt a járólap, a falak vakító fehérre festve, klasszikus festmények reprói lógtak a falon, a falra szerelt hangszórókból Vivaldi muzsikája csordogált halkan. A fal mellett ingyen üzemelő üdítő és ásványvíz automaták. A teremből több ajtó is nyílt, akár egy rendelőintézet váróterméből. A szőke nő egy liftajtóhoz vezette őket. Megnyomta a gombot, szembefordult velük, fejével a terem felé vágott.

− Ez nem a maguk részlege − közölte nyersen. − Itt illegális műtéteket végeznek. Génmódosítás, ilyesmik… a mi műfajunkban mi értelme lenne a rongyrázásnak, nem igaz?

És durván, idétlenül röhögött. Beszálltak a liftbe, följebb mentek néhány emeletet. Kopár, festetlen falak és néhány ócska szék volt csak az ő szintjükön. A nő egyenesen az egyik szobába vezette őket, ahol egy férfi éppen vezetékeket húzott ki. Fehér köpenyt viselt, de alatta munkásoverállt kockás inggel. Az egyik falat monitorok tucatjai borították, középen pedig egy hatalmas szerkezet állt, ami Cseke Ádámot a tízes-húszas évek elavult MRI berendezéseire emlékeztette. A férfi feléjük fordult.

− A hölgy a szomszéd szobába menjen − mondta köszönés helyett −, onnan is ezekre a monitorokra húztam a vezetékeket, mert páros törlésnél első körben a közös emlékeket vizsgáljuk át, ez viszonylag egyszerű lesz, mert a képfelismerő összepárosítja…

− Várjon! − szakította félbe Cseke Ádám. − Előbb beszélni akarok magával.

A férfi megnézte az óráját.

− Jól van, mondja!

− Mi a neve?

A férfi elvigyorodott.

− Ugyan… de szólítson Dr. Lobo Tamásnak. Érti! Lobo Tomi… he?!

Cseke Ádám nem volt éppen vicces kedvében.

− Mit csinálnak az emlékekkel, amiket törölnek?

Dr. Lobo gyanakodva pillantott rá.

− Mért akarja tudni?

− Mert… azt is tudni akarnám, mi történik a lábammal, ha azt vágná le. Nagyjából ismerem az eljárás lényegét, olvastam róla egy régi orvosi lapban, mikor még kísérleti stádiumban volt. Tudom, hogy a leválogatáshoz lényegében digitalizálják az emlékeket, a képeket, szagokat, az érintést, a gondolatot… mindent. A lényeg, hogy elvileg archiválhatóvá teszik.

− És?

− Archiválják is?

− Ugye, nem a zsarukhoz akar szaladni?

− Dehogy. De tudom, hogy a betiltás egyik etikai kifogása az volt, hogy az ember emlékei az archiválással árucikké válhatnak. Eladhatják sivár életű embereknek, perverzeknek… mit tudom én.

− Nem kell ettől tartania.

− Éppen hogy ebben bízom.

− Hogy érti?

− Vásárolni akarok.

Éva döbbenten fordult felé.

− Nem erről volt szó! − mondta keményen Dr. Lobo.

− Most már erről van.

− Én nem foglalkozom ilyesmivel.

− Ó, dehogynem! − blöffölt Cseke Ádám. − És ez esetben még lelkiismereti kérdést sem kell csinálnia belőle, ha ugyan csinált valaha, mert mi a saját emlékeinket akarjuk visszavásárolni. Ezért remélem, hogy archiválják az emlékeket. De biztos is vagyok benne…

− Ádám!

− … hisz senki nem dob ki olyasmit, ami egyszer pénzt érhet.

− Ádám! − ismételte meg Éva hangosabban.

A férfi felé fordult.

− Mi az?

− Az én nevemben is beszélsz.

− Igen, persze…

− Anélkül, hogy kikérted volna a véleményemet.

Cseke Ádám meghökkent.

− Mért? Te nem akarod?

− Hiszen éppen azért jöttünk ide, hogy örökre elfelejtsük azt, ami ekkora fájdalmat okoz.

− Igen, de… Amikor kidobtam ezeket az emlékeket, pontosan tudtam, mit dobok a kukába. De most nem tudom. Honnan tudhatnám, hogy jól döntöttem-e?

− Akkor is együtt döntöttünk.

− És te biztos vagy… te nem akarod tudni?

Éva megrázta a fejét.

Cseke Ádám elhallgatott. Fürkészve nézett Éva szemébe, majd Dr. Lobohoz fordult.

− Mikor jártunk itt?

− Miből gondolja, hogy már jártak itt?

− Rájöttem.

− Kálmántól tudja.

− Nem.

− De igen. Maga hazudik.

Cseke Ádám nyelt egyet. Valóban nem volt erős oldala a hazugság. De még a színjáték se. Nem is értette, hogyhogy a bátyja, Péter nem látott át rajta, amikor… Igazság szerint Évának sokkal jobban ment. Sokszor elhűlve figyelte, milyen magától értetődően, könnyedén és hitelesen játsza a szerepét.

− Nézze… hajlandó vagyok komoly árat fizetni. Azért külön is, hogy Kálmánnak ne származzon ebből semmi baja.

− Az lesz a drágább. Végül is ő vetett véget egy tuti üzletnek.

− Hogy érti, hogy tuti üzletnek?

A férfi elgondolkodva, szúrósan farkasszemet nézett vele. Végül kelletlenül fújt egyet.

− Na jó. Várjanak!

Az egyik számítógéphez lépett, megnyitott néhány fájlt, elindított egy lekérést. Néhány másodperc múltán visszafordult hozzájuk.

− Huszonegy éve csináltuk az első emléktörlésüket… és azóta … tizennyolc alkalommal jártak itt.

Dr.Lobo óvatosan köhintett egyet… aztán mély csend borult a szobára. Cseke Ádám néhány perce már számolt valami hasonló bejelentéssel, így az ő döbbenete enyhébb volt, mint Éváé. Adott egy kis időt a nőnek, aztán felé fordult.

− Érted már? − kérdezte rekedten. − Újra meg fog történni.

Éva sokáig nem szólt, csak meredt maga elé. Tizennyolc szerelem! Sokaknak egy sem jut. És… vajon mennyi az időben? Meglehet, többet szeretkeztünk, mint a férjemmel… uram atyám! A gyerekek! A két kisebbik. Felnézett.

− Ádám! A két kicsi… úgy hasonlítanak rád.

Cseke Ádám nyelt egyet. Mély felindultságába és szorongásába valami sosem érzett öröm vegyült.

− Tizennyolcszor! − lehelte végül Éva. − Csoda, hogy egyszer sem buktunk le!

Dr. Lobo megköszörülte a torkát. Mindketten úgy kapták felé a fejüket, mintha most toppant volna a szobába.

− Tizenkilencszer. És… ha már fizetnek érte, jár a teljes körű információ… szóval azt kell mondjam, hogy de igen, lebuktak.

Mi jöhet még?! Hiszen bármi. Semmit sem tudnak a múltjuk legjelentősebb eseményeiről.

− Akkor… azt mondja…

Dr. Lobo bólintott.

− Igen. Öt alkalommal az ön férjével, illetve az ön bátyjával, Cseke Péterrel együtt vettek részt a kezelésben. Tehát feltételezem…

Cseke Ádám gyomra görcsbe fordult. Évát is a rosszullét kerülgette. Amitől a legjobban rettegtek, amiről úgy gondolták, soha, de soha nem történhet meg… Ötszörös megrázkódtatás, ötszörös kín, fájdalom. Mindhármuknak… az ártatlannak is. De most nem emlékeznek. És ha úgy akarják, ez így maradhat, sőt elfelejthetik a legutóbbit is… legalábbis, míg… majd megint…

Dr. Lobo az órájára pillantott.

− Nos… eldöntik végre?

Cseke Ádám és Éva egymás szemében kutatva, szavak nélkül beszélgettek. Végül a férfi szólalt meg.

− Add ide a telefonod!

Éva a táskájába nyúlt, Cseke Ádám hívást kezdeményezett. A szája és a torka száraz volt, a hangja karcolt.

− Szia, Péter! Nem… én vagyok. Együtt vagyunk, igen. Figyelj! Taxit küldök érted, a sofőr tudni fogja, hova hozzon. Majd itt… mindent elmondok.

 

Bejegyzések

Örökség (3.rész)

3.

Jonathan, gyertyáját maga előtt tartva, bizonytalan léptekkel ment lefelé a lépcsőn. A folyosó még mindig sötétségbe borult előtte, és sehol sem lehetett látni a végét, ezért nem tudta megbecsülni, milyen mélyre került a föld alá. Félő volt, hogy ha csak egyetlen lépést is elvét és megbotlik, akkor akár a nyakát is szegheti. Óvatos, tapogatózó léptekkel haladt egyre lejjebb, s közben azon töprengett, hogyan maradhatott rejtve ennyi éven át ez a prímán megépített, titkos járat. Biztos vagyok benne, hogy apám direkt helyezte oda a könyvet, tudta, hogy keresni fogom. Azt akarta, hogy megtaláljam a titkos járatot. De vajon hová vezethet?

Sűrű, dermesztően hideg sötétségben halad lefelé, majd végül csak elfogytak a lépcsők, a kövezett folyosó pedig egyenesen folytatódott tovább. Kisvártatva egy masszív faajtóhoz érkezett, amelyen a kilincs már régóta rozsdásodott. Jonathan a fémveretek mintájából nagyjából meg tudta állapítani, hogy legalább kétszáz éve állhat ott, elzárva a mögötte lévő helyiséget a külvilágtól, bármi is legyen odabent. Megpróbálta kinyitni, de az ajtó nem mozdult. Sehol sem látott rajta kulcslyukat. Nekifutásból megpróbálta betörni az ajtót, de mintha tömör gránitfalba ütközött volna.  Nagy nehezen összeszedte magát, megpróbált az ajtónak támaszkodva, és a kilincset rángatva benyomakodni, de most sem járt sikerrel.

Ekkor, a közvetlenül a feje mellett az ajtón észrevett valami aprócska, alig kivehető faragást, ami nagy erőlködésében eddig elkerülte a figyelmét:

 

S A T O R

A R E P O

T E N E T

O P E R A

R O T A S

 

 – Sator arepo tenet opera rotas? – mormolta értetlenül a latin szavakat. Tanult latinul az egyetemen, de az előbb olvasott mondatnak sehogy sem látta értelmét. „Arepo, a magvető, hajtja a kerekeket”. Mégis mit jelentsen ez?

Azonban nem volt ideje tovább elmélkedni, mert mihelyt kimondta a szavakat, az ajtó engedett, és kitárult előtte. Szinte fel sem ocsúdott meglepetéséből, máris teljes hosszában hasra vágódott a mögötte található helyiség padlóján. Amikor magához tért, és felvette maga mellől az elejtett gyertyát, újra meggyújtotta, és körbepillantott. Meglátott néhány gyertyatartót régi, de még használható gyertyákkal, azokat is meggyújtotta. A derengő fényben elébe táruló látvány szinte megbabonázta.

A helyiség mennyezete kupola alakú volt, és az éjszakai égboltot mintázta, az összes ismert csillagképpel és a Naprendszer bolygóival. A fal mentén körös-körül könyvespolcok sorakoztak, rajtuk régebbnél régebbi kódexekkel és kéziratokkal, a szabad falfelületeken pedig különböző minták szerint elrendezett, furcsábbnál furcsább jeleket vett észre. Más polcokon befőttes üvegekben és egyéb tárolóedényekben különböző alapanyagokat talált, valamint folyadékokkal teli üvegcséket, kiszárított növényeket és néhány mumifikált hüllőt, kétéltűt. Több asztal is volt a helyiségben, ezeken mindenféle formájú és méretű kémcsövek, lombikok és más edények sorakoztak, ám efféléket Jonathan még soha életében nem látott. Apámnak volt laboratóriuma odafönt, a házban. Miért kellett neki még egy?

A polcokhoz közelebb lépve vetett egy pillantást az ott található könyvek gerincére, egyet-kettőt ki is emelt, és beléjük lapozott. Olyan szerzők műveire bukkant, mint Roger Bacon, Albertus Magnus, Heinrich Cornelius Agrippa, Tycho Brahe, Henning Brand, Nicolas Flamel és még sokan mások. A kéziratok között is felbukkantak érdekes nevek, mint Alessandro Cagliostro, Isaac Newton, valamint legnagyobb meglepetésére több előkelő személy is, mint Saint-Germain gróf és egy számára eleddig ismeretlen magyar gróf, bizonyos Bercsényi Miklós. A Paracelsus névvel is többször találkozott az iratokban. Egy külön polcon pedig csak és kizárólag Platón művei sorakoztak.

Az átlagember azt hihette volna, hogy egy történelemkedvelő személy magángyűjteményébe botlott, Jonathan fejében viszont azonnal összeállt a kép. Ugyanis az imént felsoroltak mind alkimisták voltak. Hirtelen a falakra felvésett, mostanáig ismeretlennek vélt szimbólumok is értelmet nyertek. Eddig is tudta, hogy apját érdekelték a misztikus tudományok, az okkultizmus és a kabbala, de ez utóbbit még meg lehetett magyarázni Solomon zsidó vallásosságával. Azonban ha az ember fia felfedez egy komplett alkimista labort az apja háza alatt, hajlamos átértékelni egy-két dolgot. Vajon még mi mindent titkoltál el előlem, Apa?!

Ekkor megakadt a szeme az asztalon heverő tárgyak egyikén, amely első látásra holmi gyerekkoporsónak látszott. Közelebbről szemrevételezve láthatta, hogy körülbelül fél méter hosszú és harminc centi magas ládaféle, és erre is a falakon látható mintákat faragták, mindenféle geometriai alakzatokba, koncentrikus körökbe, öt- és hatágú csillagszerű struktúrákba elhelyezve őket. Megkopogtatta oldalról: a koporsót, vagy bármi is legyen az, szokatlanul vastag deszkákból készítették, a tetején pedig volt egy szabályos, fémmel szegélyezett, kör alakú nyílás, amelybe éppen csak belefért egy felnőtt ember keze. A nyílás legalján Jonathan egy kulcslyukat látott, körülötte pedig további lyukakat. Körülnézett a limlomokkal zsúfolt asztalokon, de sem a koporsó környékén, és sehol máshol a teremben nem talált semmiféle kulcsot.

A kulcs a Te kezedben van, Jonathan. Ekkor jutott eszébe a nyakában lógó, apró ezüstkulcs. Elővette, kezét a mély és szűk mélyedésbe tuszkolta, majd megpróbálta beleilleszteni a kulcsot a faládán felfedezett lyukba. Szinte meg sem lepődött azon, hogy tökéletesen illett a zárba. Jonathan óvatosan fordította el a kulcsot, a koporsóból pedig fura, kattogó hang hallatszott. A következő pillanatban a kezét elnyelő, mély, kör alakú nyílás oldalából kicsi, de annál élesebb fémtüskék ugrottak ki, összevissza szurkálva a fájdalomtól vonagló Jonathan jobb kezét. Vér patakzott a sebekből, szabályosan elárasztva a zár környékét és a kör alakban elhelyezett lukakat.

Vér! Vérzem! Úristen, vérzem!!  A tüskék végül engedtek, Jonathan pedig szédelegve rántotta ki csatakos kezét a koporsó nyílásából. A fiú földre rogyott, émelygés fogta el. Valahogy sikerült erőt vennie magán, és felállt, hogy keressen valami rongyot, amivel betekerheti és elszoríthatja a vérzést. Közben kis híján elhányta magát, de végül csak sikerült találnia egy alkalmas ruhadarabot. Nem volt éppenséggel tisztának mondható, de ott és akkor ez volt Jonathan legkisebb gondja.

Pár perc múlva tért magához annyira, hogy visszatérjen a különös, ártó szerkezettel felszerelt fakoporsóhoz. Meglepetten látta, hogy a koporsó fedele időközben felpattant, szabad betekintést nyújtva a belsejébe. Vörös selyempárnázással volt kibélelve a robusztus faláda, amiben egy nagyon furcsa, emberinek csak erős jóindulattal nevezhető test feküdt. Méreteit tekintve pontosan beleillett a leginkább egy csecsemő koporsójára hasonlító faládába, ám a különös test, arányait tekintve, sokkal inkább emlékeztetett egy felnőtt emberre. Rettenetesen ráncos volt, kevéske haja teljesen ősz volt, szemét csukva tartotta. A koporsó nyílásain átszivárgó vér szabályosan eláztatta az arca és a szája környékét. Jonathan még soha életében nem látott ennél furcsább szerzetet. Mégis mi a fenét rejtegetett itt, a föld alatt az apám?!

Nem talált a történtekre elfogadható magyarázatot, ezért sarkon fordult és elindult, hogy fölkeltse Arthurt és neki is megmutassa a különös termet, amikor…

 – Hová-hová ilyen sietősen, testvér?

Kővé dermedve torpant meg a helyiségből éppen kilépő Jonathan, a háta mögül felharsanó ismeretlen hang hallatán szinte megfagyott ereiben a vér. Lassan oldalra fordította a fejét, és hátranézett. A hang forrása az apró, emberszerű lény volt, amely most már felegyenesedve és felnyílt szemekkel állt a koporsóban. Jonathan merően nézte a jelenést, s úgy vette észre, hogy talán már nem is annyira ráncos, mint az imént. És valahogy ismerősnek érezte a hangot is. De legfőképpen a lény tekintetét találta aggasztónak, mintha már látta volna valahol azt a barna szempárt. Nem is állhatta vele sokáig a szemkontaktust.

 – Ki… ki vagy te és mit akarsz tőlem? – mondta reszketeg hangján Jonathan.

 – Ejnye, hát illik így fogadni a soha nem látott kistestvéredet? Micsoda gorombaság, bezzeg ha ezt apánk megérte volna…! – válaszolta gúnyos hangnemben az ismeretlen szerzet.

 – De hát… nekem soha nem volt testvérem. Válaszolj a kérdésemre! Ki vagy te? – értetlenkedett Jonathan.

 – Jól van, jól van, ha ennyire ragaszkodsz hozzá – válaszolta durván a fura kis ember, majd nagy levegőt vett, és baljós vigyorral az arcán beszélni kezdett.  – Sokféle névvel illetnek engem, neveztek már kicsi embernek, törpének a palackban, de a legtöbben csak homunkulusznak hívnak.

Homunkulusz. Nem, az lehetetlen. Jonathan egyszerűen felfoghatatlannak tartotta, hogy egy alkímiai úton, mesterségesen előállított emberrel beszélgessen. Biztosan csak álmodom. De mivel egyelőre nem akart vitába szállni a magát homunkulusznak nevező, törpeszerű lénnyel, ezért inkább tovább faggatózott:

 – Szóval homunkulusz volnál, vagyis egy lombikban létrehozott ember. Akkor csak azt nem értem, hogy miért vagy ennyire kicsi?

 – A méret nem lényeges, drága testvérem, ez csak egy átmeneti állapot – felelte fennhéjázóan a lény. – Ráadásul Paracelsus szerint minden egyes spermiumban egy homunkulusz rejtőzik, ami pusztán azzal válik emberré, hogy megváltoztatja a méretét.

Jonathan elképedt. Ennyire frappáns és kielégítő válaszra még ő sem számított. Minden esetre jobbnak látta, ha tovább tudakozódik:

– Mi a helyzet az emlékekkel? Nyilván nem ebben a fadobozban töltötted az egész életedet. Kell, hogy legyenek emlékeid, mert minden érző, emberi lénynek vannak – meg sem várta a választ, máris folytatta a faggatózást. – Meg aztán, hogyan kerültél bele abba az ördögi szerkezettel ellátott koporsóba? Gondolom, nem unalmadban zártad magadra a fedelét. 

Határozottan élvezte Jonathan, hogy olyan kérdést tehetett fel a ronda kis törpének, amivel feltételezhetően zavarba hozhatja.

– Később mesélem el neked azt, hogyan kerültem a mostanáig pihenőhelyemül szolgáló faládába. Előtte viszont, kívánságodnak eleget téve, elmesélek mindent, amire csak emlékszem az eddigi életemből – felelte a lény.

 A rosszindulatú vigyor megint balsejtelmet ébresztett Jonathanban.

– Első emlékem az, amikor magamhoz térek abban a hatalmas lombikban, ott, ni! – folytatta az ismeretlen. – Apánk óvatosan kivesz az üvegből, a kezébe vesz, és elmosolyodik, miközben örömkönnyek folynak az arcán és azt kiáltozza, hogy „Sikerült!”. Aztán…

 – Na, álljunk csak meg egy szóra! – vágott közbe élesen Jonathan. Igencsak feldühítette, amit a lény az előbb mondott, már önmagában azzal felkorbácsolta a dühét, hogy Solomonra, mint a kettejük közös szülőjére hivatkozott. Végül legyűrve indulatát, összeszedte a gondolatait, és így folytatta:

 – Honnan szedted föl ezeket az ismereteket, például amit az előbb Paracelsusról mondtál. Feltételezem, hogy nem az iskolában mondta ezt el neked a tanító.

 – Ha tudnád, hogy mennyire bánt engem, hogy ilyen aljas hangnemben beszélsz a te egyetlen szerető kistestvéreddel! – vágott vissza kényeskedve a lény. – De térjünk csak vissza a történetemre. Létrehozásom után az öreg Solomon elkezdett engem tanítani, először csak beszélni, lassan, szavanként, aztán megpróbálkoztunk az írással is. De engem annyira lenyűgöztek az ebben a teremben található műszerek és könyvek, meg a mennyezeten található csillagok, hogy meg akartam tudni, honnan származnak ezek a dolgok, hogyan működnek és mi célt szolgálnak. A tudás iránti szomjam napról napra csak nőtt, míg apánk továbbra is az unalmas betűvetésével traktált engem. Úgyhogy egy ponton a saját kezembe vettem az irányítást, már ami a tanításom ügyét illeti…

 – Elég! – szakította félbe Jonathan. Alig bírta türtőztetni magát, szinte tajtékzott a haragtól. – Ha még egyszer testvérnek mersz nevezni engem, az apámat pedig a te apádnak, esküszöm, hogy nem állok jót magamért! Vedd tudomásul, hogy nem vagyunk rokonok, nincs kettőnk között semmilyen vérségi kapcsolat!

 – Óh, dehogyisnem, sokkal több közünk van egymáshoz, mint gondolnád! – válaszolta dühösen a homunkulusz. – Igazán tudhatnád, hogy a homunkulusz megalkotásához, számos egyéb hozzávaló mellett szükség van egy, vagy több ember vérére is. Apád a saját vérét is használta, hogy létrehozzon engem, így aztán lényegében vértestvérek vagyunk.

 – És ezt mégis honnan tudod? Hiszen te akkor még nem is éltél, a világon sem voltál! – förmedt rá Jonathan.

 – Az a személy, aki rendelkezik egy másik ember vérével, rendelkezhet annak mindene fölött, legyen szó akár az emlékeiről, a tudásáról vagy az erejéről, sőt, akár a saját teste feletti irányításról is – felelte a lény. – Így tudtam meg, hogy apánk a felesége halálával sohasem tudott megbékélni, visszaszerezte a testét, és a reanimációval is megpróbálkozott, persze sikertelenül. Sorozatos kudarcait csak súlyosbította, hogy milyen mélységesen csalódott a vér szerinti fiában, így egy új fiúval akart újrakezdeni mindent. Én az ő vére által tettem szert a tudására és energiájára is. De ami a legfontosabb: így tudtam rávenni Solomont, hogy változtassa meg a végakaratát oly módon, hogy a halála után te minél hamarabb ide gyere. Úgyhogy miután kiszipolyoztam alkotóm minden erejét, már csak annyi dolgom volt vele, hogy befektessen a koporsómba és rám zárja a fedelet. Egészen mostanáig vártam türelmesen az érkezésedet, lám, nem hiába – fejezte be a lény.

Egyszerre minden világossá vált Jonathan előtt. Összeállt a kép: az anyja megháborgatott sírja, a sorozatos veszekedések az apjával, az egyik pillanatról a másikra előtörő szellemi és mentális leépülés, az eltérő kézírás a végrendeletben, az áthelyezett könyv, a homunkulusz a koporsóban. Ez nem lehet igaz!

 – Hazudsz, aljas hazugság minden szavad! – tört ki Jonathanból, aki ekkor már a sírással küszködött.

 – Ugyan, kérlek, mi okom lenne hazudni a saját testvéremnek? – kérdezte kárörvendőn a homunkulusz.

 – Nem! Nem mondasz igazat! – nyögte Jonathan. – Az előbb… az előbb azt mondtad, hogy amikor apám létrehozott téged, csak a saját vérét használta, vagyis semmi közünk nincs egymáshoz!

 – Oh, pardon, szinte ki is ment a fejemből ez az aprócska részlet – felelt elgondolkodóan a lény. – Solomon nem csak a saját vérét használta, amikor megteremtett engem. Nézd csak meg a jobb kezed mutatóujját! Tudom, hogy most elég sok új seb éktelenkedik rajta, de talán nem fog nehezedre esni, felfedezni azt az aprócska sebhelyet, ami már oly régóta ott van. Emlékszel még, hogy hogyan szerezted?

Jonathan túlságosan is jól emlékezett arra a napra, amikor apja megvágta a szikéjével és a vérét felfogta egy kémcsőben. Uramisten, ne…!

– Meg aztán, az előbb bőséges ízelítőt kaptam a te finom, édes véredből – harsogta a homunkulusz. Még a sápadt gyertyafényben is tisztán látszott, ahogy vérrel színezett nyál csurran ki ronda fogai közül. Arca torz vigyorba rándult. – Most már az enyém vagy!

Jonathan megperdült és futásnak eredt az ajtó felé. Ám amint éppen átlépte volna a küszöböt, a teste szinte sóbálvánnyá merevedett, úgy állt meg. Aztán érezte, hogy akarata ellenére megmozdulnak a lábai, csak éppen szándékával ellenkező irányba viszik, egyenesen a homunkulusz felé. Próbált volna segítségért kiáltani, de tüdeje, izmai cserbenhagyták. Amikor megfordult, látta, hogy a kis ember a kezét kitartja felé, és az ujjai egyre-másra begörbülnek, majd kinyílnak, hogy aztán ismét bezáródjanak.

A saját véremmel irányít! Amint kellő közelségbe ért, a homunkulusz kinyújtatta vele a jobb kezét, majd éles körmeivel durván feltépte Jonathannak a zár megnyitásakor szerzett, friss sebeit, melyekből ismét bőségesen kezdett szivárogni az éltető, vörös nedv. Jonathan legszívesebben ordított volna fájdalmában, de nem tudott, torkát egyetlen hang sem hagyta el, csak könnyei folytak le sűrű patakokban folytak az arcán. A homunkulusz ezután a saját jobb kezén tépte fel egy darabon a bőrt, majd felsértett, korcs végtagját odaszorította Jonathan kezéhez.

A fiú láthatta, amint a vére önálló életre kelt, és a sebein keresztül kifolyva rögvest a homunkulusz felé vette az irányt. Jonathan érezte, hogy pillanatról pillanatra hagyja el az ereje, éltető nedvei távoznak a testéből. Ennél is jobban megdöbbentette a szeme elé táruló látvány, ugyanis a Jonathan vérét megszerző kicsi ember egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt. Ráncai kisimultak, haja ismét megsokasodott és fekete színre váltott, izomzata egyre inkább egy felnőtt férfiére emlékeztetett.

Mire Jonathan észbe kapott, a homunkulusz már eleresztette szorításából, ő pedig magatehetetlenül terült le a földön, akár egy zsák krumpli. Percekig fekhetett így a padlón, majd összeszedte a maradék erejét, amit a szörnyeteg még a testében hagyott, felnézett és rettenetes, elképesztő látvány tárult a szeme elé.

A tükörből oly jól ismert Jonathan Stein állt fölötte, igaz hogy pucéran, de teljes testi valójában.

A homunkulusz végignézett önnön, valós formát öltött testén, mintha csak új lenne, aztán mosolyogva így szólt:

 – Látod Jonathan? Most már senki emberfia nem tagadná le, hogy édes testvérek vagyunk.

 Jonathan ekkor veszítette el az eszméletét. 

 

Epilógus

Arthurt korán reggel felverték álmából. Meglepetten tekintett fel, mert ilyesfajta élményben már évek óta nem volt része. Jonathan volt az, aki azt mondta neki, hogy gyorsan vegyen föl valami ruhát és jöjjön vele ki a telek kapujához, mert talált ott valamit, pontosabban szólva valakit, akinek semmi keresnivalója nincs itt.

Kisvártatva mindketten lefelé baktattak a dombról a kapuhoz, ahová egész népes sokaság gyűlt össze, köztük két rendőr is. Amikor átengedték a ház urát és a komornyikot, a nagy felfordulás közepén egy anyaszült meztelen, ősz hajú aggastyánt pillantottak meg, aki a földön fetrengett, riadt tekintetét a körülötte állókra szegezte, és közben valami érthetetlen motyogás hagyta el a száját.

A rendőrök kérdezték Jonathant, hogy állítsák-e elő a furcsa öregembert, mert a helyi törtvények szerint birtokháborítást követett el. Jonathan azonban azt válaszolta nekik, hogy ez az ember jól láthatóan bolond, és minél előbb orvosi kezelésre van szüksége. Éppen ezért megkérte őket, hogy haladéktalanul üzenjenek az edinburghi kórháznak, illetve az elmegyógyintézetnek, és amíg nem jönnek ki, addig is tartsák a furcsa szerzetet az őrszobán, a lehető legjobb és legbékésebb körülmények között.

Mielőtt beterelték volna a rabszállítóba a szerencsétlen félkegyelműt, Arthur még egyszer, utoljára szemügyre vette. Volt valami ismerős abban a barna szempárban, és abban, ahogyan visszanézett rá. Mintha már látta volna valahol, sőt, mintha már régóta ismerné… Ám amint a rendőrök elmentek és a sokaság szétszéledt, egykettőre elhessegette magától ezt a gondolatot. Így egykedvűen ballagott vissza a házba az úrfi társaságában.

Jonathan később, de még aznap bejelentette, hogy meggondolta magát, nem utazik vissza Londonba, inkább marad még pár napig. Arthur ennek módfelett megörült, és felajánlotta az úrfinak, hogy ennek örömére éppen olyan fejedelmi vacsorát fog összeütni, amilyet Jonathan érkezése napján készített, és ami annyira ízlett új gazdájának. El is szaladt nyomban a henteshez hátszínért, és a zöldségeshez krumpliért, répáért és hagymáért.

Már éppen betette volna a befűszerezett húsokat a serpenyőbe, amikor elbizonytalanodott. Hogyan is kérte Jonathan a steaket két nappal ezelőtt? Mivel az Istennek sem akart az eszébe jutni, jobbnak látta, ha megkérdezi. Az úrfit a nappaliban találta, amint apja karosszékében ülve szemlélte a kandallóban pattogó tüzet. A fiú arcáról az elégedettség különös nyugalma áradt. Arthur szinte szégyellte magát, hogy megzavarja:

 – Bocsásson meg, Jonathan úrfi! Csak szeretném megkérdezni, hogy hogyan készítsem el a marhaszeletét vacsorára?

 – Véresen, Arthur! – válaszolta mosolyogva Jonathan. – Mindig véresen!

 

 Vége

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info