A dunai hajós

Ködös, őszi este volt. A férfi a rakparton sétált. Szerette a várost. Itt nyugalom töltette el. A város tompa zajától a saját problémái elcsendesedtek.

A barátnőjével csúnyán összevesztek, a lány mindenfélét a fejéhez vágott, olyanokat, hogy képtelen összeszedni magát, meg munkát találni, azt sem tudja mit kezdjen az életével, és hogy igazából nem is érti, hogy élhetett együtt egy ilyen töketlen szerencsétlennel.

 

Huszonkilenc éves volt, és ő maga is tudta, hogy csak él bele a világba céltalanul. De érezte, ott volt benne, az a kis magvas, az a befészkelődő reményteli gondolat, hogy ő legalább őszinte magához. Biztonságot nyújtó célokkal párnázzuk ki a félelmeinket és kényelmesen belesüppedünk, de ő bátor, ő bevallja, hogy ez mind hülyeség.

Kinek kellene lennie? Anélkül is önmaga, hogy lenne valaki.

Önkifejezés. Talán ez. Ezzel lehetne kezdeni valamit.

Nem él meg belőle? Önmagából senki nem élhet meg.

Leült a parton, nézte a vizet. 

Rejtélyes, különleges világ volt a város.

 

Egy ideje ott ült már és gondolkodott, – talán kicsit el is bóbiskolt, – mikor egy hajót pillantott meg a vízen. Ahogy közeledett, látta, hogy ez inkább egy rozoga kis csónak, nagy jóindulattal lehetne hajónak nevezni. Erről eszébe jutott, hogy a csajának is pont ilyen nagy jóindulattal szokott kegyes-kegyetlenül hazudni arról, hogy majd igyekszik rendes munkát találni. Buta liba. Jó nekem így, jó és kész… – gondolta.

A csónakot egy szakállas öreg hajtotta; ahogy evezett alig hallhatóan mormolt valamit. Egyenesen a férfi felé úszott a csónak.

– Na, estét… igen, maga…mit ül ott a gondolataiba merülve, jöjjön csak, még beléjük eszi a fene. Na, jöjjön, nem érek rá egész este! Hopp, fel a csónakra. Úgy, nem baj, csak egy kis víz. Látszik, hogy városi úri gyerek. No, mondja, merre legyen?

– Nem tudom, csak menjünk, amerre gondolja – mondta.

– Nincsenek nagy elvárásai, máris szeretem magát. Akkor hát, uccu neki! – mondta és elindultak a vízen.

Pár percig csöndben haladtak, majd az öreg, mivel nem bírta a csendet, megszólalt.

– Maga is látja azokat a dinnyehéjakat? – kérdezte.

– Miket? – kérdezett vissza a férfi.

–Tudja, dinnyehéj…izé, jobb napjain kívül zöld, belül piros, nagy és kerek, rosszabbakon meg ugyanez csak darabokban. – mondta az öregember, aki igyekezett pontos leírást adni a dinnyehéjról.

– Nem látom – nézett furán az öregre.

– Jó, mert én sem. De egyszer vittem egy fiút, valami Attila gyereket, és az folyton erről beszélt, meg mindenféle lábakról halandzsázott, de nem olyan szépekről, mint a finom kis hölgyikéké itt Pesten, hanem ami egy versnek van. Na mondom, az kéne még csak, megéltem már jó pár évet, de versek lábakkal… Persze, nem csak a versek lábait szerette, odavolt ám a nők virgácsaiért is. Meg aztán ódákat zengett nekem ismeretlen nőkről. Hiába, férfiből volt ő is. Amolyan bajszos-óvodás képpel. Talán ezért volt, hogy mindig magában érte itt az este.

– Maga most József Attiláról beszél? – kérdezte meglepődve a férfi.

– Hát Attila volt az biztos, de hogy József is, na szépen lennénk, két név egy embernek… Hisz ételre is alig futotta neki. Még hogy két név… – mondta, és értetlenül nézett a férfire.

– Amiket most itt elmondott…maga ismerte…nem…biztos, hogy ő az… Na, de várjon! Ő ’37-ben meghalt. – gondolkodott el a férfi.

– No hiszen, már nem is beszélhetek olyanról, aki meghalt? Tudja ez olyan dolog, hogy aki most már nincs köztünk, régen azért volt…hogy is mondjam, hogy megértse…élt! Igen, ez az a szó. Magának azt hiszem lenne még mit tanulnia. – mondta és furcsán méregette a férfit.

– Nem, csak tudja azon gondolkodom, hogy hány éves lehet maga, mert ugye azért az mégis csak régen volt. Szóval érti, és nem tűnik olyan öregnek….

– Születésem óta, isten uccse’, mindig csak egy évvel lettem öregebb, nem vagyok az a habzsoló típus. Talán emiatt tűnök fiatalnak. A türelem, tudja, az a kulcsa. Nem két kanállal, hanem eggyel, de az is legyen kávés – jelentette ki határozottan a hajós.

Egy újabb bolond… – gondolta magában a férfi ahogy hallgatta az öreget – bár itt városban….

– Értem, szóval maga ismerte József Attilát – jelentette ki a férfi kétkedéssel a hangjában.

– Ha maga mondja. De voltak más utasaim is, olyanok, akik sok bosszúságot okoztak nekem, mert nem értettem őket. Például a kis Bandika folyton a nőügyeivel jött. Furcsán szeretett az a gyerek mit ne mondjak. Képzelje egy héjához hasonlította az asszonyt, hát hallott már ilyet? Kapott is érte otthon ebben biztos vagyok… Mondtam engem inkább ne szeressen, féltem, hogy valami csúf állathoz hasonlítana, mondjuk egy disznóhoz. Vele sokat veszekedtem, makacs volt és a falnak is fejjel ment. Sokszor mondtam neki, drága fiam, mondj valami kedveset is annak a nőnek, mondjuk, hogy úgy szereted őt akár magadat, vagy hát, hogy is van ez, túlozz, túlozz, mintha költő lennél, mondd, hogy magadnál is jobban. Na, ezután végig azt hallgathattam, hogy magam szeretem, ha szeretlek, magam szeretem blablabla… Akkor már tudtam, hogy reménytelen…De hát ilyenek a fiatalok, nemde? – kérdezte nevetve az öreg.

– Persze, szóval Ady-t is… – mondta és érezte, hogy a világ kifordult a sarkaiból, de tetszett neki az hajós meséje így nekibátorodott.  – Meséljen, kiket vitt még? – kérdezte kíváncsian.

– Csupa-csupa dilinyóst fogok ki. Volt itt már mindenféle fura szerzet. Mindegyik álmokkal jött, tudja, hogy lehúzta a csónak farát? De aztán az idő megoldotta. Ahogy teltek az éjszakák egyre könnyebbek lettek.

Volt egy bolondos öregember, folyton a Margitszigetre járkált. Jól megértettük egymást, valami botanikus lehetett, mert végül mindig elkezdett a tölgyfákról beszélni. És sehogy sem értettem, minek becéz egy évszakot, sőt többes számba…mert jó, legyen őszike, ha ennyire szereti, de hogy őszikék…? Mondtam én a nyárikákat jobban szeretem, meg a jó időcskéket és a napsütécskéket. Jujj milyen mérges lett ilyenkor, hogy olyan szó nincs, hogy napsütécske.  Óh, mondom bocsánat, ősz(i)-kecske…

– Arany – mosolyodott el a férfi.

– Hát biz’, arany egy ember volt, mármint úgy lelkületűleg. De a zsebe annak is üres volt. Viszont azok a súlyos álmok nála is, hiába győzködtem, hogy nagyok már azok, hagyja őket a csudába, vagy legalább a legkisebbet küldje el szerencsét próbálni, úgyis azok a legsikeresebbek, de ő se hallgatott rám.

– Ez az öreg lehet vagy száz… vagy annál is több éves – gondolkozott hangosan a férfi.

– No de annál egy perccel se több fiacskám, nézze meg ezeket a szemeket! Mit lát bennük? Na, mit? Pontosan, a vasakarat, meg egy-két szálka, tudja, ez a francos ócska evező. De ez itt – kezeivel hadonászva próbálta körvonalazni magát -ez szembeszáll mindennel! Egyszer vittem egy ilyen csuklyás embert egy kaszával, na mondom kaszával Pesten, jó, legyen úgy, de, hogy kaszával a Dunán? Mondtam is neki, maga vagy bolond, vagy túl sablonos jelmezt választott, hisz ezt a jó öreg halál már lestoppolta. De szótlan egy ember volt, csak nézett, hát mondom biz’ isten ez egy kihívás, így elkezdtem neki mesélni, hátha szóra bírom. Tudja örültem is, jó érzés volt, hogy végre engem is meghallgat valaki. Nem mondom, szeretem az embereket, meg beszélgetni velük, és sokkal beszéltem utána is, de ő akkor ott meghallgatott. Aztán mikor befejeztem egyszer csak hipp hopp fényességes csík jelent meg a vízen. Nem kellett több, én belehajtottam, úgy éreztem magam, akár egy kalóz, vagy egy kincses sziget felfedezője. Nagyon szép volt, de úgy eltelítődtem ezzel a szép érzéssel, hogy mint ebéd után szoktam, elszunyókáltam…

A férfit egyszerre szomorúság fogta el. Most már mindent értett, ha egyáltalán érthetőnek lehetett nevezni bármit is ezen az estén.

De a hajós folytatta.

 – Másnap estig húztam, mikor egy kedves fiú keltett fel, Sanyinak hívták, nyurga teremtés volt, hetyke kis bajusszal, állandóan lázban égett, igazi vadvirága volt ennek a világnak.

– Hm…ő talán Petőfi volt… – mondta bizonytalanul a férfi, mert kevés volt az információ.

– Mondom Sanyi, nem Petőfi, egy nevet csak meg tudok jegyezni  – bosszankodott a hajós. – De magát nem is kérdeztem még. Na, bökje ki, ki maga, mi a neve? – kérdezte.

A fiú elgondolkozott.

– Én, én még nem tudom.

 

 

Sátorszavak

– Számozott töredékek Badiou olvasása közben –

 

Aki még nem korrumpálódott teljesen, azon töpreng, honnan támadhat fel az a ’mi’, amely nincs alárendelve a mindent egybemosó, félkatonai, a század nagy kalandját eláruló ’én’-eszménynek. Az a ’mi’, amely szabadon hordozza saját immanens különbözőségét, és ettől még nem szűnteti meg önmagát. Mit jelent a ’mi’ nem háborúban, hanem békeidőben. Hogyan lehet áttérni az eposzok testvéri ’mi’-jéről az együttlét különnemű ’mi’-jére úgy, hogy sohasem engedünk a követelésből: igen is kell lennie ’mi’-nek. Én magam is ebben a kérdésben létezem.” – Alain Badiou: A század 1

/

1.

 

A Francia Forradalom szabadság, egyenlőség, testvériség három nagy jelszavából mára mindegyik elhasználódott és korrumpálódott, Badiou ezzel együtt és ennek ellenére a testvériséget tekinti egyedül érvényben levőnek. A szerinte csak formálisan működő demokráciák a szabadság elvét teszik kizárólagossá, növelve a másik két szót sújtó megvetést: az egyenlőség utópikus és természetellenes, a testvériség pedig a „mi” zsarnokságához vezet. Pedig „a század”-ban az egyenlőség megvalósítása stratégiai cél volt, a testvériség pedig maga a valóság, az új világ valóságos manifesztálódása, ami következésképp az új emberé is. A kommunizmus projektumában a „mi” a tömeg kollektív materiális formájává, kollektív testté, testtel felruházott kollektív szubjektummá, mi-szubjektummá alakult. A Hét variáció című fejezet is e három jel értelmezhetőségének filozófiai, időbeli, kritikai, formális, antidialektikus variációt járja körül. A hét variáción keresztül a század a „mi”-probléma mély átalakulásáról tanúskodik. A testvériség projektuma az anabázis-metaforában válik a „mi”, a „mindegyütt” jelentésével a század olyan sátorszavává, ami „menedéket nyújt”. A testvériség csak cselekvés révén jöhet létre, ahogy Xenophón Anabaszisz című története is a Perzsiában ragadt görög zsoldoscsapat hazafelé vezető útjában mutatja meg a „mi” megkonstruálódását.

 

Az anabázis ugyanakkor annak a kérdésnek is metaforája, hogy mennyire volt tudatában, illetve hogyan fogta fel a század saját mozgását, saját röppályáját. Badiou a választ egy olyan szituációban közelíti meg, amelyben nincs jövő, csak jelen (itt és most), amikor nincs cél, csak a bizonytalan, alaptalan, de feltétel nélküli imperatívusz a cselekvésre. Ezért is mondhatja azt, hogy nem illúzióról és utópiáról van szó. Ennek ellenére érthető, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség „kommunizmus néven futó” politikai, államhatalmi megvalósulásával szembeni ellenérzetek nehezen küzdhetőek le még az elméleti diskurzusban is. Ez egy sajátos kiindulópont Badiou radikális és merőben konzekvens diskurzusában. Változatlanul operál azzal az egyszerű megállapítással és eszménnyel, hogy „a kommunizmus egy helyes elképzelés2, ugyanakkor radikális baloldaliként és maoistaként vállalja a szembenézést, a kínos leltárt. Ez egyenesen a huszadik századi tömegmozgalmak igenléséhez vezet, az azoktól elválaszthatatlan erőszak (háború, állami vagy államellenes terror, forradalom) gondos, de megalkuvás nélküli és minden humanista finomkodástól mentes elemzésével együtt. 3 Azért is tud létezni a „mi”-probléma örökmozgójában, mert kortársa annak a századnak, amelyet analízis alá vet, ezzel együtt változatlanul fel tudja mutatni valaha kelt összes elköteleződését: „Én is kortársa vagyok annak az időszaknak, amelyről beszélek, igaz, inkább a végének. És talán kortársa vagyok a bukásának is, mely átjárta az egész századvéget. Engem az különböztet meg más gondolkodóktól, filozófusoktól, hogy nem mondom azt, amit ők: hogy nem voltak kortársak, vagy hogy mindig is mást gondoltak. […] Vannak közöttük olyanok, akik később bűnbánatot gyakoroltak, és vannak olyanok – mint én is –, akik úgy vélik, ennek a fajta avantgárdnak már vége.” 4 Aktuális közéleti tevékenységét és állásfoglalását az a tény közvetíti, hogy másik két kortárs, francia filozófussal – Sylvain Lazarus, Natacha Michel – együtt ma egy nem pártjellegű kis mozgalom, a L’Organisation politique vezetője, egyes problémákat a középpontba állítva avatkoznak politikai-társadalmi eseményekbe, elsősorban az illegális bevándorlók érdekében.

 

Az a század, amelyről Badiou beszél, 1914-18-as háborúval kezdődik, magába foglalva az 1917-es októberi forradalmat, és a Szovjetúnió összeomlásával, illetve a hidegháború végével zárul le. Egy erős egységbe foglalt „kis évszázad” (hetvenöt év), „más szóval a szovjet évszázad” (10). Ez a század „különleges rakománnyal indul”, a nagy háború előtti pár évtized (1890-1914) élesen kijelölte a század kezdetét: ez a rendkívüli intellektuális, tudományos, művészi alkotások kora. Badiou szerint a reneszánsz óta talán nem is volt ehhez fogható: „Forradalom zajlott le a fizikában, Einsteinnel és a relativitáselmélettel; a matematikai világkép teljesen fölborult, a festészet történetében is éles cezúrát jelentett, amikor véget ér a figuratív ábrázolás egyeduralma, hódított az új zene, a politikai elméletben terjedt az új, forradalmi gondolat”. 5 Ha ezzel együtt hosszú századról is beszélünk (1890-1914 és az ezt követő „kis század”), akkor ezt óriási teremtőképesség hatja át. A rövid századra inkább a tragédiák jellemzők: az a kor, aminek „a bűn és az állam összefonódása” miatt lett a neve: a totalitarizmus évszázada.

 

A 19. század álmodott az emberi emancipációról, a kommunizmusról, ez volt az álom szenvedélye. Meghirdette programját, „az új ember” megteremtését a tudományos, művészi, szexuális forradalmak révén, a 20. század pedig bejelentette, hogy „itt és most”, a kezdet valóságának pillanatában mindezt megvalósítja. Ezt nevezi Badiou a valóság iránti szenvedélynek, ami a század megértésének kulcsa. Ez a kezdet, a valóság iránti szenvedély kezdete is paradox, s ez az érthetetlen ellentmondás a kereszténység alapparadoxonával izomorf. Isten és az ember új szövetségét a Fiú testesítette meg, de Krisztus halálának brutalitása a hivatalossá váló keresztény egyház nagy problémája is: hogyan lehet túllépni a kezdet erőszakosságán? Ugyanez érvényes a század új emberére, akinek a születéséhez a Nagy Háború asszisztál. Ezután a század második nagy paradoxona viszont az az értetlenség, hogy a századot indító háborút hogyan követhette egy még szörnyűségesebb. Az első világháború utáni sokk eredményezte azt a meggyőződést, hogy a világégés „az utolsó háborúk közül is a legutolsó” (la dernière des dernières) volt, amit csak béke követhet. Ám a kezdetben rejlő összebékítetlenség generált egy másik, ideologikussá váló felfogást, hogy a kezdet erőszakosságát egy mindent felülmúló pusztítással kell eltörölni. „A rossz erőszakot a jó erőszaknak kell követnie, amelyet az előbbi legitimál. Ez a béke háborús megalapozása: a rossz háborúnak jó háborúval vetünk véget” (59.). A század szubjektív paradigmája a mindent eldöntő végső háború lett (a végső megoldások kereséséé is): „A harc, amely a végső lesz” (73.).

 

A század, rögeszméje szerint, nemcsak a háborúban, de a tudományban és a művészetben is a véglegességig akart eljutni. Szereplői elfogadták barbárságát, a borzalom és a halál valóságát az elképzelt jövő reményében, miközben a század teljes erejével bántalmazni akarta a világot, azért, hogy megvalósítsa az álmát. Azután nagyon hamar eldobta az álmot, és azt mondta, hogy csak a valóság számít, amelyet avantgárd cselekedetekkel, erőszakkal kell változásra bírni. De az a gondolat, hogy az ember teljesen új világot hoz létre, nemcsak a politikát határozta meg, hanem a művészeteket és a tudományt is. A művészeti avantgárdot, amely kinyilvánította, hogy a korábbi értelemben vett művészetnek vége, most valami más következik, és a tudományos avantgárdot, amely azt mondta, hogy a tudomány föl fogja forgatni a világot. 6

Lábjegyzet:

  1. Alain Badiou, A század, ford. Mihancsik Zsófia, Bp, Typotex, (Radikális gondolkodók) 2010, 171. [a kötetből vett hosszabb idézeteket oldalszámát az adott rész után zárójelben jelölöm]
  2. Alain Badiou, A kommunizmus múltja, jelene és jövője, ford. Balázs Gábor, Fordulat, 2009/5, 96. [kiemelés az eredetiben]
  3. Bagi Zsolt, A tett testvérisége. Alain Badiouról, Jelenkor, 2010/12. [online: http://jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=2190]
  4. Várkonyi Benedek, A Vadállat évszázada. Interjú Alain Badiou filozófussal, Élet és Irodalom, 2010/26. [online: http://www.es.hu/index.php?view=doc;26253]
  5. Várkonyi, i.m.
  6. Vö: Várkonyi, i.m.

A mélyből kiáltok

Rab vagyok,

Vergődő és vak fogoly

Ott, hol még

Homály: a halál honol,

S barangol

Barlang útvesztőjében,

Borongó

Tárnák süket csöndjein.

Cseppkőre

Hullanak csak könnyeim,

Húsomban

Hideg láncom vasa ég:

Hagyatva

Kínlódok magamba’ rég.

 

Csontjaimban bűnöm súlya ég.

 

Nyelvemre fagyhatna erőtlen

Sóhajom,

Én mégis

A mélyből kiáltok fel hozzád:

 

Hited oltsa szívemnek szomját!

 

Fakaszd az élet vizét,

Béklyóim repessze szét!

Nyújtsd ki kezedet felém,

Megváltóm,

Mielőtt

A föld fölém csuszamlik,

A boruló sírfödél,

A haláltól oly súlyos,

Kőszívű, nehézkes éj:

A mély’…

Rainer Maria Rilke: Játékok

 

Egy játék, íme: kérdés, felelet;

s oly ismerős, az ember szinte unja

kicsiny szeretet-kocka hullt, s gurulva,

hogy elsápadsz, oly számhoz érkezett…

 

S újra, ismét vetettük a kockát,

s a kis játékszer asztallapon át hullt,

a ház teljes tömbjén szállt, hatolt át,

a gravitáció mélyébe száguld.

 

Hogy az esést fürkészve valamit még

jelent a hullás, az tárul  elénk,

hidd az asztalt, s kocka mutatja ezt: HÉT.

 

Vagy magát a kockát, sors szenteli meg,

hidd kettőzötten, hiszen részt nem vehet,

s bár mondod: TE, ő nem mond sosem ÉN-t.

 

Botár Attila fordítása

 

„Ez a kérdés, válasszatok!”

Dávid Ádám Petőfi Irodalmi Időgép című gyerekdarabjáról

Már a folyosón is nagy volt az izgalom, interaktív színjáték gyerekeknek… igyekeztem úgy ülni, hogy a nézőteret is jól lássam, és elkaphassak néhány suttogó mondatfoszlányt a sorok közül.

– Az micsoda? – Igen, a színpad valóságos kincsesbányának bizonyult: műszerek, fogantyúk, herkentyűk, számítógépek, vetítővásznak kavalkádja, középen a gondterhelt feltalálóval. Az előadás még el sem kezdődött, de máris sikerült minden tekintetet a játéktérre irányítani, hogy in medias res, kezdődhessen a várva várt.

Íme, az időgép, ami elhozza közénk Petőfit 1844-ből… de mi történik, ha tévedésből nem csak egyet hoz?

Az alapötlet Petőfi két arcának összehasonlítása: érkezik egy skatulyából előhúzott, pödört bajszú, gőgös talpramagyar, nem sokkal utána pedig egy döbbent fiatalember, hálóingben, pajkos mosollyal a szája sarkában. Melyik Petőfi él inkább a képzeletünkben? Melyik az irodalmi kánonban? Hányféle személyiség áll össze a verseiből? Ez a kérdés, válasszatok!

Amíg a két Petőfi lelkesen versenybe száll, hogy meggyőzze a közönséget saját valódiságáról, feltűnik a színen Iluska és Popcorn Johnny, az Anyám tyúkja rap verzióban, vagy épp Tündérország 2025-ben…

 

A darab változatos eszközökkel szól az általános iskola különböző korcsoportjaihoz, „lazára veszi” az irodalmat, így hozza közelebb a gyerekekhez a kötelező, csontig lerágott memoritereket. Ezt a hozzáállást a feltaláló tudományoskodó magyarázatai, és kamaszlánya, Iluska vagány stílusának ütköztetésével hangsúlyozza. Végül mégis kiderül, hogy Petőfi-verseket szavalni menő, sőt, lehet egészen más szemmel is tekinteni a tankönyvekben búsuló költőkre. Fontos, hogy tudatosítja: ezek a bemagolandó figurák is valaha (jobb esetben) létező személyek voltak. Vagy most is azok.

 

A gyerekek együtt számoltak vissza az időgép számlálójával, és valódi kíváncsiságot láttam az arcukon: vajon ezúttal mennyire lesznek „becsapva?”, kapnak-e „igazipetőfit?”, díjazták az eredményt.

Ugyanakkor számos kérdés is felmerült bennem arról, hogy gyerekszemmel mindez mennyire lehetett érthető. A kisebbeken (8-10 éves korosztály) sokszor látszott, hogy inkább az időgép, és a mindenféle kütyü köti le jobban őket („az időgéppel idevarázsoljuk Petőfit! – Egy tudományos filmben láttam, hogy az időgép fénysebességgel megy!”). A nagyobbaknál (11-12 évesek) se voltam biztos, hogy a finoman a történetbe szőtt János Vitéz – allegória egyes részleteit kihámozzák-e a történetből, az se vált egészen világossá, hogy kicsoda Alexander Petrovics. Ez persze semmit sem vett el az előadásból, a hangulatból, a tanító nénik pedig készségesen rakosgatták a hiányzó puzzle darabokat.

 

A másik nagy kérdés számomra az interakció megoldása volt. Hogyan vonják be a gyerekeket, megmozgatnak-e mindenkit, kiváltják-e azt az együttműködést, amire az előadás megtervezésekor számítottak? Egyáltalán mi a céljuk az interakcióval? Mennyire lehet nevelő értékű egy ilyen előadás?

Itt is különböző módszerekkel éltek, többnyire sikeresen. Az elején időnként kissé esetlen tanóra íze lett a „szedjük össze, mit tudunk Petőfiről” részeknek, és ilyenkor érezhetően apadt a figyelem, de erre érthető módon szükség volt, hogy legyen egy közös kiindulópont. Ahogy pedig a darab beindult, úgy az interaktív részek is jobban beépültek a lendületbe, a rap-verseknél már teljes volt az összhang, ütemes taps, a bátrabbak a beatboxot is utánozták. Petőfi innentől sztár. (Kérdezhetjük, biztos ez a helyes út a közelebb hozáshoz?)

A színészeknek is kihívást jelenthet az interakció, pláne ha gyerekközönségről van szó, de a kezdeti apróbb bizonytalanságok után ők is belefeledkeztek a játékba, amit láthatóan legalább annyira élveztek, mint a kicsik. Komolyan vették a helyzetet, és a meglepőbb bemondásokat, reakciókat is kreatívan kezelték, bátran alakították a jelenetet ezek alapján. Természetes karaktereket állítottak elénk, nem csak a két Petőfi, de a tudós és Iluska is kidolgozott; kaptak múltat, hátteret, hihető megjelenést. Engedték, hogy attól legyen a történet meseszerű, hogy a szereplők nem meseszerűek, és talán ez hatott legjobban a gyerekekre . Egy átlag mesét a nagyobbak valószínűleg elutasítottak volna.

Főként Kőszegi Mária Iluskája volt az összekötő kapocs, remekül megtalálta azt a hangot, ami kamaszosan szemtelen, ám mégis kedves humorú, szerethető, a gyerekek nézőpontját képviselte. Azzal, ahogy sikerült megnyernie őket, könnyebben vezethetővé vált a darab, sok múlt a színpadi jelenlétén. A többiek jobban a színjáték felé fordulhattak, Tóth János Gergely és Kató László Balázs egymást ugratva tálalták Petőfi színét és visszáját, Keserű Imre pedig szórakozott feltalálóként igyekezett „tudományos” keretek között tartani az elszabaduló kedélyeket.

A zárlat azonban bonyolultra sikerült. Úgy láttam, inkább a tanárok kaptak egy plusz poént a segesvári (…milyen vár??) ütközetben eltűnő költő lehetséges időutazásáról, aki feltehetően visszatért az ő Iluskájához 2025-be. Mikor fény derült a szélhámos álPetőfire, épp újra működésbe lendült az időgép, túl sokfelé kellett figyelni, kisiskolás legyen a talpán, aki hirtelenjében összefűzi Tündérország szimbólumait Petőfi életrajzával, és eltűnésének misztikumával. Ennek ellenére is izgalmas maradt a gyerekek számára, a poénokat értették, az időgép pedig minden mást feledtetett. Nem maradt hiányérzetük a darab végére, sőt maguk is kipróbálhatták az időgépet, végig mustrálták a műszereket, fogantyúkat, herkentyűket, a legnagyobb elégedettséggel indulhattak haza.

Az interakció tehát sikeres volt, érdeklődtek, kérdeztek, gondolkodtak a legkisebbek is, több korosztály is megtalálhatta az előadásban, ami őt legjobban foglalkoztatta. Olyan módon közelíthetett irodalmi témákhoz, ahogy neki a legizgalmasabb volt.

( A képeket Sepsey Barna készítette)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info