Ez csak irodalom, gondolta Katja.

A tények másképpen borzasztók.

 

Ha átléped az osztrák határt, semmi sem egyszerű. Rémes volt a diktatúra? Hát hogyne! Kommunista voltál? Igen, csak persze másképpen. Hiszel a demokráciában? Hát persze, én mindig is hittem.

Hány apád volt neked?

Az emberekbe belerohadnak a titkok. És mivel az emberek titkai hasonlók, nagyon hasonlóak a felmentő magyarázatok is. Semmi sem egyszerű, mondják. És persze semmire sincs egyenes válasz. A válaszadók mindig belebonyolódnak a fenntartásaikba vagy a kétségeikbe.

Ilyen világban nyomozni a családok titkai után? A bántalmazott gyerekek a világon mindenhol hajlamosak igazat adni a szüleiknek. Elsorolják dermedten, ki mindenki erőszakolja meg, aztán sírva fakadnak és könyörögni kezdenek: semmit se tessék elhinni abból, amit mondtam. Hazudós vagyok, a szüleim azért büntetnek. És akik hajlamosak igazat adni a gyilkosnak is, az áldozatnak is (a kommunistáknak is, a kommunisták üldözöttjeinek is), egy ilyen világban nevelkedett rendőr eltöpreng: mi van, ha mégis… Kelet-Közép-Európában nagyon kevés bántalmazási ügy ér véget bírósági ítélettel, a feljelentések elvesznek a talánokban és a meglehetekben.

 

Hát lássuk csak!

Katja lassan autózott körbe Őrskút utcáin. Domb hátán domb, kiszáradt patakmeder a kiszáradt patakmeder nyomában. Ha az öt lány nem is ismerte egymást, valaki mind az ötöt ismerte. Pap, tanár vagy orvos lehetett?

Lehet. Talán. Meglehet.

Most már a centrumban autózott, itt nem kerthatárok, hanem csinos házsorok jelezték a hajdani patakvölgyeket. A szecesszió vidám haszontalansága: szikrázó üvegszemek a tornácokon, szobrocskák a nagyobb házakon. Ha tévúton is jár, ha itt nem akad Dér Krisztina nyomára, legalább megismer egy szép kisvárost.

Szökőkút, cukrászda, újságosbódé. Újabb szökőkút, újabb cukrászda, újabb újságosbódé. Kerekképű, gombszemű, beszédesnek látszó, idős nő az egyikben, Katja ráérősen elindult feléje.

A forgalomra nem panaszkodhat. No, igen, újság is van, sétáló is van, csak éppen újságot nem vásárolnak. Egy női lapot? Vagy talán valami komolyabbat?

Katja elmosolyodott. Hiszen kezdhetné a kérdezősködést itt, ennél az újságosbódénál is. Csinos táblácska hirdette az üvegkalicka oldalán: üzlettulajdonos Bodó Lajosné.

Úgy látszik, ma mindenki ráér.

Itt senkinek sincs soha komoly dolga, na igen. Nincs munka, a gyárak bezártak, a nyugdíjasokat pedig délelőttönként szellőztetik, akár a fotelokat.

Katja elnevette magát. Ő is nyugdíjas, ő is délelőttönként szellőzteti magát. 

És tényleg! Milyen igaza van Bodónénak! Szellőzködő öregasszonyok a főtéren – nézelődve, csevegve, vagy csak magányos trappban a cukrászda felé.

– Városnézőben?

– Annál komolyabb ügyben jöttem – árulta el Katja. – A múlt varázsáról, a dunántúli kisvárosok hangulatáról írok útikönyvet.

Bodónét sem ejtették a feje lágyára.

– Ó, hogyne, hogyne! De annyival komolyabb embernek néz ki…

Katja úgy döntött, ejti ezt a városnézős-szecessziós baromságot. Elvégre történt egy-két érdekes dolog ebben a városban a szecesszió vagy a török kiűzése óta! Eltűnt a városból öt kislány.

–Vajon történt-e azóta valami?

Bodóné segélykérőn a női lapokra pillantott: Kiskegyed, Tina, Rita, Zita, Nők lapja …

–Csak egy újságárus vagyok, tudja, hogy van. Nem vagyok beavatva ezekbe az ügyekbe.

–Na de a családok még itt laknak, ugye?

Bodóné a pénztárcáját szorongatva kikászálódott a fülkéjéből.

Mért is ne? Lassan ebédidő, és az ember belefárad, ha egész nap csak ül az üvegkalickájában és női lapokat kínálgat.

Cammogva indult Katjával a cukrászda felé.

– Külföldi, ugye? Érzem a hogyishívjákjából, a hangsúlyaiból. Talán könyvet akar írni az eltűnt lányokról? Micsoda téma! Hogy az micsoda téma! De nézze ezeket a fánkokat!

Kuglófok, túrós batyu-halmok, fahéjas csigák, kakaós csigák, vaníliás csigák. Minden reszkető, minden sárgás-rózsaszín. És minden püffedt és édes. Beálltak a sorba, és úgy mustrálgatták a péksüteményeket.

– Nincsenek lányvadászok Őrskúton, tudja? Azok a lányok a saját akaratukból szöktek meg. Itt nem úgy van, hogy fényes nappal betuszkolják egy teherautóba a gyerekeket. – Bodóné lehalkította a hangját, mert észrevette, minden vendég őket figyeli. – Milyen családok azok, ahonnan szökni kell a lányoknak? Ne mondjon semmit! Látom a szemén, hogy maga érti. Hát elszégyellték azok a szülők magukat. Dohákné elköltözött Pestre a kisebbik lányával. Aztán ott voltak a Szenciek! A nagy Szenczi, aki huszonöt éven át a gimnáziumot igazgatta! A végén olyan sandán néztek rá, hogy kiköltözött a testvéréhez, Svédországba. Aztán ott volt az a falusi kislány! Neki belehalt a bánatba az édesanyja. Szegény Szabónét mindenki sajnálta.

A fiatal lány a cukrászdában – nem is cukrászda volt, hanem egy jobbfajta pékség egy túldíszített, talán gazdag átutazóknak vagy kaszinózó uraknak épített palotában – Margit néninek, Zsuzsi néninek, Judit néninek szólította a vevőket.

Katja eltöprengett. Hogy lehet az, hogy egy újságárus, aki nem rokona egyik eltűntnek sem, húsz év múltán is ilyen könnyen felidézi a neveket!

Lassan, megfontoltan sétáltak vissza az üvegkalickához.

Emlékeztette Bodónét, hogy nem mindenkit kergettek el a városból a rossznyelvek. Itt van Dér Sándor, Dér Krisztina édesapja, ő ma is dísze a helyi gimnáziumnak.

– Aha! – mondta Bodóné, és egy újabb darab fánkot tömött a szájába.

– De micsoda anyja volt annak a gyereknek! Az a román nő, tudja! – Katjának emlékeztetnie kellett magát, hogy a magyarok azokat az erdélyieket románozzák le, akik nem elég alázatosak. Talán Rendi Judit is ilyen lehetett. – Micsoda perszóna volt az! Színésznőnek jött ide, Magyarországra, de aztán csak minket boldogított. Fennhordta az orrát rettenetesen.  Mindenkinek megmondta, hogy kell öltöznie. Mindenkinek megmondta, hogy mit kell olvasnia. Hogy hogyan kell főznie. Hetente megállt a standomnál, és tanácsokat adott, milyen újságokat rendeljek meg. Nem is értem, hogy bírta ki az a szegény Sándor annyi éven át mellette?

Dér Sándor talán azok közé tartozik, akik rendszeresen beköszönnek Bodóné kis kalickájába? Egy fess történelemtanár a sok szellőzködő öregasszony közt? Vagy talán másik is sajnálták a mi Sanyinkat, akire egy román nő kivetette a hálóját?

– Azt csak az ellenségei terjesztették, hogy Dér Krisztina azzal a négy másikkal tűnt el. De aki ezt terjeszti, az nem ismeri a tényeket.

– Miféle tényeket? – kérdezett vissza Katja határozottan.

– Az a Kriszta nem volt áldozat. – Kicsit gondolkodott, ahogy az újságjai közé befelé kecmergett. – Nagyon talpraesett lány volt. Még az anyja, az a rémes perszóna is tartott tőle.

Egy kisvárosban persze nem sok minden történik. Bodóné nyilván még a téren átrepülő szúnyogokat is név szerint ismeri. De akkor is: nincs az a kitűnő memóriájú, fánkkedvelő újságárus, aki húsz év múltán ennyi mindenre emlékszik…

Katja várt. Biztató mosollyal téblábolt a bódé mellett, és közben figyelte a szökőkút vonagló vízsugarát.

– Tudja, zentai lány vagyok. Hát hogyne figyeltem volna a kis Ritára, arra a délvidéki lányra! Kedvesebb gyereket nem lehetett képzelni: hogy van, Margit néni? Ma nagyon szép a haja, Margit néni! Sok gyerek annyira magányos, hogy még a halottakhoz is odadörgölőzik. Az anyja már nem élt, az apja ott harcolt Vukovárnál. Ide a nénikéjével jött, a nagynénje férjének a pereputtyával, de azok nem szerették. Nem is akarták magukkal kivinni Kanadába.

Szóval a Rita! A kis Kemény Rita! Húsz éve itt sündörgött minden nap, töprengett Katja.

Bodóné rakosgatta az újságokat.

Jobbra-balra. Oda-vissza. Jobbra-balra. Oda-vissza.

– Mondom a Lajosnak, magunkhoz kéne vennünk a kislányt, mert a nagynénje nem viszi magával. És a gyerek csak kolonc egy ekkora családban. És milyen kedves gyerek volt! A mi lányunk már egyetemre járt. Hagyjál anyu, majd akkor hívlak, ha van valami. Persze csak akkor hívott minket, ha a pénze elfogyott. És itt volt ez a kis Rita, aki egy családot akart magának kihízelegni. Elvittem hozzánk vacsorázni, elvittük egy hétvégére a Balatonra fürdeni. De nekünk ott volt a lakásrészlet, a felújítás, az Ágika csekkjei. Minek még egy gyerek, mikor az az egy is sokba kerül!Meg aztán ott volt Lajos a rémképeivel. Hagyd ezt az egészet, Margit, még majd visszajön az apja a háborúból, és lelövöldöz minket. Mint a vietnámi katonák a filmekben. – Bodóné a szeplős kézfejével törölgette a homlokáról az izzadtságot. – Meg aztán egy tizenkét éves lány más, mint egy tizenegy éves. Az utolsó nyáron innen figyeltem, hogy mint valami veszett kölyökkutya, úgy ugrál a fiúk körül.

Zavarában elkezdte tépkedni a felstócozott újságok széleit.

– Mért mondom el ezt mind magának? Ági megsértődött, mindig meg szokott valamin sértődni, ilyenkor nem hív, nem beszél velem, csak kaffog rám.  És nem született unokám. Talán nem is fog már.

Bodóné száraz szemekkel bámult maga elé.

Katja megijedt attól, hogy ezt a gyors kitárulkozást talán valami váratlan elzárkózás vagy ellenszenv váltja fel. Pedig micsoda jó tanú! Jó megfigyelő, megbízható, éles eszű.

Pihenésképpen a város nevezetességeire terelte a szót: a ferences kolostorra, a szecessziós városházára, a sok gyönyörű kincsre, amit most találtak az ásatáson – mintha csak tényleg könyvet akarna írni erről a képmutató, rideg városról.

– Persze! Nézzen csak körbe! Mindent derítsen fel! Gyönyörű város ez, szívem. Soha nem fogja megbánni.

Katja bólogatott.

De egy kérdés nem hagyta nyugodni.

– Kemény Rita apja túlélte a háborút? És ha igen, nem jött el Őrskútra a lányát felkutatni?

Bodóné most olyan fehér lett, mint a kiszáradt túró a süteményekben.

– Dehogynem. De erről majd mást kérdezzen!

 

A belváros nyáron

 

Didereg a ház,

Ropogva roskad magába.

Átformál a légköri nyomás.

A vécé öklendezve válaszol egy másiknak.

Beleragadtunk a koszba a legyekkel együtt.

Meg az elmúlt idő rozsdaforgácsával.

Az este a kattogó neonfénynél, a műanyag borítású asztalnál kileheltük az életünk felét.

Aztán a kőpadlós gangon a másikat.

Mindenki eltette az életösztöneit a szekrénybe.

Mások a hajópadló alá.

Minden lépésre megnyikordulnak.

A betűk szükségtelenné válnak.

A lelkek temetője EZ.

Hideget köp a fal az arcunkba.

És dohot.

Folytonos morajlás.

A halott kőoroszlánfejek halk ordítása.

Felénk tornyosuló torz beton robosztus.

Az este a ruhásszekrény korcs szellemalakot okádott a csempénkre.

Táncot járt, majd ránk üvöltött, hogy CSENDET.

Aztán visszamászott az ágy alá.

Egy kiló koszt kirúgva onnan.

Olvad a ház.

Didergünk tőle.

És ropogva roskadunk magunkba vele.

Végre elmentek!

Hat napja, négy órája és huszonhét istenverte perce várok egy lélegzetvételnyi magányra. Hajszálpontosan. A front, lett légyen az bármelyik, már csak ilyen: jobb híján nincs más szórakozás csak a parányi homokszemek számlálása, melyek ráérősen peregnek nyomorult életünk búrájában. Egyszerű játékszabályok: óráról órára, percről percre csökken az a halom, amely a hátralévő szenvedéseket jelenti, s nő a másik mintegy tűrőképességünket dicsőítendő. Vagy ahogy mi tekintünk rá, egyszerű véráldozatai a háború istenének, azt a százegyedik fekvőtámaszt, amelyet életünkért, e merőben hősietlen harcban nyomunk ki a ránk szabott kötelességek ólomsúlya alatt.

Mellesleg köszönjük szépen, de a harci szellem, nos hát az ideát töretlen. Még olyan apróságok sem vethetnek gáncsot neki, mint egy üszkösödő lábujj teszem azt, amivel a minap járultam a mindenható tábori felcser színe elé: „Hogy ez? Ne is törődjön vele!” – bíztatott nevetve a nemes gyógyítónk – „Az első sortűz majd begyógyítja.”

Tudom, mit gondolnak, de ne is lepődjenek meg ilyesmin, így megy ez minden patkányjárta, hullaszagú, pocsolyás lövészárokban széles e vidéken.

Már én se teszem.

Nem is tudom mi lepett meg utoljára. Emlékszem egy cikkre, az osztag, golyó lyuggatta faliújságjára, mindjárt a vezérkar, a mártírhalál üdítő ígéretével kecsegtető plakátja mellé tűzve. Fekete-fehér, gyűrött fecni volt csupán, elmosódott félkövér betűkkel tiltakozva a katonák alkoholizmusa ellen.

Akkor jó ideje először és utoljára egetrengetőt nevettünk a fiúkkal, s felidéztük a havi egyszer kapott, ötven főre szétosztott whiskynk tölgyfahordótól karakteres ízét. No, meg az arcszeszünk savként maró, mégis szinte már elviselhető aromáját.

Alkoholizmus? Biztosíthatok mindenkit, mifelénk az is egy a valótlan álmok fényévhosszú listáján.

Egyébként, ha nagyon érdekeli önöket, Peckes vagyok, legalábbis ideát így hív mindenki. Ezzel illetik azokat a bakákat, akik abban a kivételes szerencsében részesültek Fortuna részéről, hogy kettőnél több végtaggal és érzékszervvel rendelkeznek. Peckes. Errefelé az ilyen katona ugyanis peckes, egyenesen a Nagy Könyvből kivágott mintapéldánya a feláldozható golyófogóknak. Az igazi nevem szóra sem érdemes, figyelembe véve, hogy innét amúgy sincs menekvés oda, ahol értéke és szerepe lenne a két név luxusának. Úgy értem, ez a világom, s ebben is fogok meghalni. Nincs értelme hát hasztalan és fölöslegesen idegen ízekkel és adalékokkal felhígítani azt a keserű likőrt, amelyet immáron harmadik éve szopogatok mostoha sorsom jóvoltából. Különben is, Lucifernek elég egy név is, hogy halálig tartó benyomást tegyen az emberre. Akkor hát minek flancolni, nem igaz? Ha neki jó, akkor a magunkfajtának is, már pedig előbb vagy utóbb ő lesz cafatokra szaggatott lelkem vasvillás házigazdája. Míg világ a világ…

Ha már a vörös fickónál tartunk a szarvakkal, hadd mondjam el, hogy egyházi neveltetésben lehetett szerencsém részesülni szüleim felbecsülhetetlen nevelési elképzeléseinek okán, s ekképpen, mint minden hozzám hasonló szerencsés bennfentes, természetesen én is az epémmel egyértékűnek tartom az egyház szent intézményét papostul, dogmástul, mindenestül.

Ne vessenek rám követ ezért a betűimet olvasván, de nincs mocskosabb képmutató azoknál, akik az Úr nevében várnak alamizsnát egy olyan rendszeres, de főként módszeres népámításhoz, mely nem átallja büntetlenül a „kiaknázandó” gyermeki ártatlansággal helyettesíteni a cölibátus, s ingyenéléssel a jólét hátborzongatóan fontos problémáját. Mindenesetre ami késik, nem múlik. Sovány, ám tápláló vigaszt nyújt nagyapám egyik kedvelt mondása: „Az a jó a pokolban, hogy mindig van még egy szabad hely!”

Tudniillik, két fajta katona létezik: az, amelyik már nem hisz Istenben, és az, amelyik épp most kezdett el hinni benne. Ki kárhoztathatná bármelyiket is? Képzeljék csak el: ha az életük csupa láng, süvítő, robbanó, loccsanó halál, ha nincs más, csak a holnap mája, s minden nap ugyanúgy önök szolgálnak fő fogásként a Nagyok asztalán, akkor barátaim, a teológiai határok kevesebbet érnek, mint a légypiszok a zsindelyen.  Hisznek, nem hisznek, ez a dilemma mielőtt kihűlnek, s korántsem jobblétre szenderülnek. Kevesen jönnek rá, hogy lényegében teljességgel mindegy. A csuklyás fickó a kaszával nem számít fel felárat a vallási meggyőződés helytelenségért. Inkább csak amolyan kapaszkodó ez, mint mikor a kisdiák elszántan szorongatja a jegyzeteit egy dolgozat előtt. Már semmit sem tehet, amivel előrébb jutna, már késő, de a puszta tudat, hogy kapaszkodhat valamibe nikotinként hat zaklatott lelkére.

Boldog naivitás, áldott kényszerképzetek!

Apropó, engedelmükkel rá is gyújtok, most, hogy senki sincs itt, hogy közösen cipelt bajtársi balszerencsékre hivatkozva elkérje a maradék szálakat. Ha szerencsém van, ennyi év füstölés után, talán előbb visz el egy újabb slukk, mint egy golyó a homlokomba. Nevezhetnénk kapaszkodónak ezt a fajta hozzáállást is az egészségem, a hamisított Malboro oltárán való idő előtti feláldozásának, a lelki megnyugvásom érdekében, ám részemről egy ilyen metafora az eddig lejegyzett gondolatok rút, földbe tiprása volna.

Mibe kapaszkodjon a magamfajta, ha épp nem egy szurony vagy revolver olajos tapintása karcol biztonságérzetet üveglapnyi lelkébe? Mikor a térdem úgy remeg, hogy véresre veri a párját és viszont, mikor a fogaim zománcot forgácsoló vacogással tiltakoznak a sorsom ellen, ugyan mibe kapaszkodjak.

Drága Lénám, ugyan mit markoljak görcsösen, hogy elviselhetővé tegye felgyorsult haldoklásom értelmetlen perceit?

Így is van. Az élet nem más, mint elnyúlt haldoklás, várakozás a csúcsponttól, melyet születésünk pillanatában élünk meg, az elkerülhetetlen kilakoltatásra e világból.

Hat napja, négy órája, s immáron harmincegy perce várok rá, hogy kezembe vegyem az utolsó kapaszkodómat jelentő emlékem egyetlen tárgyi bizonyítékát. Egy totemet, ha úgy tetszik. Mondhatnám, ha bűnügyi nyomozás folyna szánalmas magánéletem kronológiájáról, mindjárt az első nap parkoló-pályára kerülne az ügy bizonyíték híján. Ugyanis a tettes, azaz jómagam, aki mindenképp bűnös minden vádpontban, magánál tartja az egyetlen nyomát, hogy valaha szerelmes…pardon, sültbolond volt.

Ej, de gyűlölöm az „sz” betűs sátánfattyát!

Nem más az, csak a csalódás és szenvedés varázsigéje, egy biztos recept legfontosabb adaléka, az elkerülhetetlen pofáraeséshez. Mégis oly kérlelhetetlen saskarmokkal ragaszkodom a fotódhoz! Szinte hullamereven. Hah, egy újabb tünet életem kórtörténetébe, melyben a diagnózis már rögtön a címben foglaltatik.

Oly szép vagy még mindig, te drága emlék! Bár gyűlölnélek, s te magad tettél volna érzéketlenné, miután sürgönyben közölted: találtál valakit, beleszerettél. Százezerszer inkább egy acélgolyó tépne belém, mint a szavaid pengéje. Bár ne kísértene olya kegyetlenül beszédes tekinteted, mely arról mesélt, amiről férfi csak álmodhat. S lám, most, hogy csak emléked őrzöm pusztuló kastélyom ódon falai közt, a te képed, a te színarany arcod nyújt nehezéket lebbenő életem súlytalan lapjaira. Ha te nem volnál belémivódva, akár egy makacs folt a hajtókámon, a szél, az az istenverte, mindent átfúvó orkán, elsöpörné az utolsó fogódzkodóm, s vele együtt épp oly könnyedén engem is.

Múltban élek, ha már jövőm okafogyott.

S most, hogy egyedül vagyok, csókot csenek élettelen, tökéletlen másodtól, fogom a papírt, melyet egykor önnön bársonykezeddel adtál, remélve, ha létezik bármilyen szikrája e világon felsőbb erőknek, ha igazság nem is maradt egy csepp sem Isten kedvenc „mindenes-levesében”, feléd küldik, amit érzek, s megérzed: rád gondolok!

Most még, s aztán mindörökké!

Aztán a magány elillan, helyette harsonaszó tör át a rókalyukba mélyesztett fekhelyhez vadul és kéretlenül, akár egy kósza haramia. Olybá tűnik felcsendült az utolsó hívó szó: „Rajta, rajta, gyerünk fiúk! A hazátokért!”

Magam is pattanok fel, csak előbb zsebembe mélyesztem a hat kontinens legdrágább kincsét, melynél keresve sem található értékesebb számomra, mióta Téged elvesztettelek.

Enélkül, nem tudom megtenni, nem vagyok képes elhagyni még egy ilyen ocsmány létet se a halálért. Csak tudnom kell, hogy ott van egy részed, és nem jelöletlen test leszek csupán teáltalad. Észben kell tartanom, hogy léteztél, s csakugyan nem a képzeletem gonoszsága ültetett életembe, s törölt ki onnét később. Ha már mindent elvesztek, csak a bizonyosságot hadd tartsam meg, hogy egyszer, egy képtelenül tűnékeny, ám mégoly feledhetetlen ideig szerettél engem.

A búcsú fájdalmas, de már hónapokkal ezelőtt lejátszott sakkparti. Mattot adott a saját életem, ugyan mit tehetnék? Kidőlök a sorból. Jön a végső lélegzet, érzem sajgó csontjaimban, s lesoványodott tagjaimban. Szentimentális? Meglehet, ám a helyemben még ez is csak a halál közelgő tünete. Végre rám lehelt a csuklyás bűzös leheletével.

Az igazi golyó általi kötél, egy romantikus bolond kivégzése, ostoba, érzelgős bűneiért. Halálra ítéltek, s én azt, ha örömmel nem is, de büszke belenyugvással fogadom, mintha csak szemüveget írna fel az orvos lassan vénülő, ám még ifjonti hévvel vizslató szememre.

Fogom a puskám, barbár cinkosom, a fába és acélba öntött gyilkost, s fesztelen arccal hagyok hátra mindent. Egy perc múlva, ha minden jól megy, semmi vagyok…

 

Robika valamelyik év májusában jött a világra. Szép, egészséges kisfiú, gratulálunk anyuka. Robika feje tetején csak néhány világosbarna pihe lengedezett, a szemét néha-néha kinyitotta, de gyorsan össze is ragadtak újra. A könnyzáportól még kinyitni sem tudta rendesen, hogy körülnézhessen, hogy miért jár kézről kézre és mi ez a felhajtás körülötte. Zokogott, mint a többiek, amikor megérinti őket a levegő és amikor szemüket úgy szúrja az erős fény, mint a miénket, felnőttekét, amikor a sötét és nyirkos aluljáróból az utcára érkezünk. Az övéhez hasonló nyirkos arcok mindenütt. Megölelgetik, megmossák és leteszik valami kemény helyre, sok-sok textilbe burkolva. Szinte belefér az édesanyja egyetlen tenyerébe.

 

Kissé furcsállhatja, hogy hirtelen mit keres itt az óriások között, mint egy rossz mesében, amikor valaki messzire kerül a jól megszokott és szeretett otthonától és csupa félelmetes szörnyeteg közé kerül. Bár vele ismerősként bánnak, mindig ugyanazzal a furcsa, skandáláshoz hasonlatos szóval szólítgatják, és úgy pakolgatják ide-oda, mintha élettelen tárgy lenne, teljesen öntudatlan, cselekvőképtelen és kiszolgáltatott, hiába próbál ordítani, mindig valami gumival tömik be a száját, amitől valóban meg is nyugszik. Máskor ugyanilyen, ámde lyukas gumival közelítenek felé, valami színes, pépes szer folyik belőle, és azonnal elhallgattatja. Nyugtató lehet, tele tömik gyógyszerekkel, amitől teljesen elveszíti minden önállóságát. Nem tudta, hogy meddig mehet ez így és mi fog történni. Amikor próbálja ezt a gumis üveget megtartani, az mindig kiesik a szájából és szétfröcsögtetve a tejet a földre esik, néha még el is gurul a nem messze lévő szék lábáig, beleütközik és megáll. A felhabosodott tej buborékai ilyenkor egymás után pukkadnak ki, utána meg már az ő szájában teszik ugyanezt, mert a mama zsörtölődve felveszi, és kedvesen, játékosan megdorgálja Robikát, hogy ejnye-ejnye, inkább maradjon nyugton és igyon szépen, mert nem fog mindig ugrálni a fotel és a padló között, hogy a ledobott üveget felszedegesse.

 

Így teltek el az évek, Robikának nem nőtt sokkal több haja. Azóta hiába próbált annyiszor lábra állni, nem tudott. A szülei mindig utána rohantak, és leültették, ő pedig elkezdett üvölteni és kapálózni. Mintha azt akarta volna mondani, hogy hagyják békén, ne érjenek hozzá, igenis meg tudja csinálni. Ilyenkor Szandra mindig érdeklődve figyelte a sarokban lévő fotelben összekucorodva. Olyan volt, mint egy jóllakott cica. Persze néhányszor sikerült kicselezni őket, mert nem figyeltek oda. Akkor mindig hatalmasat esett és nagyon sírt, de nem bánta, mert a mamája nagyon gyengéden viselkedett vele ilyenkor. Ugyanezért egyszer a poharat dobta földre, ami darabokra tört, a tócsa közepén meg ott voltak a szilánkok. Megveregette a kezét, elég erősen, de hamar felkapta az ölébe, és rohant vele a lifthez, majd végigvitte az utcán, egyenesen a tőlük két sarokra lévő doktor nénihez. Ott hatalmas kötést tettek Robika fejére, szép fehér turbánt, olyan volt, mint egy basa. Amikor meglátta magát a tükörben, nevetésben tört ki. Több hétig kellett hordania, a végére azért már eléggé zavarta, amikor mindig a szemére csúszott, de az anyja a narancssárga bot illatú kezével mindig megigazgatta. Neki külön főzött, bár Robika nem tudta, hogy miért, hiszen a többiek ételének is finom illata volt. Próbált belemarkolni a tányérjába, amikor a nővérével foglalkozott és nem figyelt, és gyorsan a szájába tenni a zsákmányt, de akkor anyu eléggé dühös lett, és már csomagolta is szalvétába a nyálas masszát, aztán megmosta a kezét.

 

Szandra, úgy tűnt, valamiért nem kedvelte. Egyszer megkérte az anyját, hadd vehesse ő is ölébe az öccsét, úgy szorította magához, hogy alig kapott levegőt. Testvéri szeretet. Máskor, amikor lefeküdt mellé játszani, a macis csörgőt nem csak a levegőbe lendítette, hanem a fejéhez is. Vagy amikor sírt valamiért, mondjuk mert sokszor fájt a hasa, akkor megcsipkedte. A karját, az oldalát, az arcát. Rengeteg düh volt azokban a hétéves ujjacskákban. Volt, hogy több piros folt is volt a testén, de Szandra szerencséjére hamar elmúltak. Szandra egyébként szép kislány volt, Robika szerette, ha a közelében van, még akkor is, ha ijesztően viselkedett, és fájdalmat okozott neki. Szeretett volna beszélni róla, már csak azért is, mert Szandrának igazán selymes hangja volt. Még ha hisztizett, akkor is telicsilingelte az egész házat. De Szandra sem beszélt hozzá. Valószínűleg nem hozzá nem szólt semmi fontosat, hanem az anyjához sem. Volt, amiről mélyen hallgatott, mintha nem is létezne. Most, hogy megtanult olvasni az iskolában, néha mesélt neki mesét, amit Robika érdeklődéssel hallgatott, de volt egy olyan érzése, hogy nem nevetve pufogó autókról szól és randevúzó Mickey egerekről, hanem egészen különös borzalmakról, és ki tudja, a kislány honnan hallotta őket.

 

Amikor Szandra már nagyon gyakran művelte azokat a szokatlan dolgokat, akkor Robika nagyra nyitotta a száját, hogy végre tisztázzon mindent. Még hang is jött a sötét barlangból, de akárhogy kerekítette az ajkait és nyújtogatta a nyelvét, a papája értetlenül nézett rá, és folyton visszakérdezett. Éhes vagy? Szomjas vagy? Meleged van? Ő pedig hevesen válaszolna, de minden mozdulata csak karrándítás vagy kacagás, amire azonnal összesereglik mindenki körülötte és vékony hangjukon beszélve az arcába hajolnak. Nyugalom, mindjárt hazaér anyád, és hozza a gyógyszert.

 

De Anya már egyre fáradtabb. A szeme alatt kis vízgyűjtők vannak. Könnyen megtelnek vízzel és kiöntenek. Anya nyugtalan. Pedig anya nem esett el soha a lépcsőn. Anya tépelődik. Anya nem tudja, hogy merre tovább. Anya felkeres sok nénit, tanácsokat kér. Megtelik az utazótáska kis ruhácskákkal. Hamarosan találkozunk, ölel magához, hamarosan újra itthon leszel.