Enigmatikus tájra készüljön az olvasó, ha kézbe veszi Fodor Géza legújabb kötetét. A népdalfoszlányok és absztrakciótöredékek elvont világába, ahol szerves egységbe rendeződik a hagyomány és a modernitás. Az elidegenedő ismerősség és az ismerőssé váló idegenség intellektuális lírájába, melyet a
meghökkentő képek, szokatlan képzettársítások tettek és tesznek rendkívül izgalmassá. Versei már-már mértani pontossággal szerkesztett tudatos konstrukciók, az elme komoly kísérletei a lét erővonalainak feltérképezésére, méghozzá nem mindennapi lírai érzékenységgel.  Egész költészetén átsugárzik az egyetemességigény: a természet- és társadalomtudományok elemei, az emberi művészet remekei éppúgy az ihlet forrását képezik, akár a legegyszerűbb virágénekek. Vitathatatlanul modern költészet ez, mely az olvasó részéről is befogadói erőfeszítést vár el, és mindenképp széles horizontú alapos műveltséget feltételez. Befogadói erőfeszítést az újszerűen elvont képiség filozofikus mélységű titkosírásának megközelítéséhez és műveltséget a gyakori kulturális utalások dekódolásához. Aki Fodor Géza jelen kötetének olvasatába fog, ismernie illik a természettudományok eredményeinek humanizált
kivonatát a tachyontól a hipertérig, ha nem akar botladozni a hivatkozások fizikai síkján, miként magát az irodalmat is, hogy kifejlessze költészetének megértéséhez a megfelelő olvasati stratégiát. Mindezek után biztosan nem éri majd csalódás!

Penckófer János írja, hogy Fodor Géza versei „Titokzatosságuk és egzotikumuk révén sokszor az érthetetlenség határán mozognak, mégis vonzóak maradnak.” Vonzóak, hiszen a jó vers minden olvasatkor új, addig fel nem fedezett oldalát csillantja meg. A remekmű is azért időtlen, mert minden befogadáskor, minden korban kissé máshogy töri meg a tudat rávetülő fényét. Mivel nem közömbös a fény iránya, erőssége, hullámhossza sem. Újabb és újabb értelemhéjak válhatnak le a mű testéről, követve a versélvező pszichéjének, világlátásának változásait. Az értelem kifejezés ez esetben többet jelöl köznapi jelentésénél, mert hangulat, érzelem, atmoszféra „értését” is takarja. Ez esetben nem tudok nem Heideggerre s a modern utáni hermeneutikai filozófia elgondolásaira (Gadamer, Jauß, stb.) hagyatkozni, ahol a mű entitásában, nyelviségében, olvasatában feltételezett immanenciát alapvetően
megkérdőjelezik, hiszen itt a mű tárgya, befogadásának közösségi és szubjektív (tehát nem teológiai és szakrális, mint az alteritás korában) élménye egymásra vonatkoztatva, összefonódva hozza egymást a létezésbe. Bár Heidegger hermeneutikája alapvetően megértésközpontú, ellentétpárja által mégis jóval
közelebb sodor bennünket a recepcióesztétika diszciplínájához. Az értelmezés centrumába a mű és befogadója közötti viszony kerül. Tehát mindenképp érdemes, irodalomelméleti szempontból is izgalmakkal kecsegtető vállalkozás alámerülni Fodor Géza sajátos versvilágába.

Felütvén a költő szóban forgó, Hamvazó Hold a jávoron (Viharos Hold a jávoron) című kötetét, szembetűnik, hogy a versek többsége már ismert, megjelent korábbi köteteiben, antológiákban. Az „ékszerész” azonban átrendezte kristályait, talán a vetület élességét tartva szem előtt. A gyűjtemény öt nagyobb egységre tagolt prizmarendszer. Közülük az első a Tükörszél és Széltükör határolta Tükörből szél című ciklus. Már a ciklushatárt képező két költemény korábbi kötetekben elfoglalt helyéhez viszonyított pozícióváltozása is magyarázza az átszerkesztést: a szerző célja a tematikus keretbezártság, a feszesség növelése lehetett. Az egymásra rezonáló két vers jelentőségét mutatja, 

hogy már a költő 1986-ban (hosszú némaság után) publikált kis terjedelmű versfüzetének is Széltükör a címe. Emellett építkezésükben, hangütésükben jellemzőek Fodor Géza költészetére. A tükör-momentum, a tükrös párhuzam, mint a DNS egymásnak megfelelő kettős spirálja, az értelmezés kiindulópontjául is szolgálhat, annyira gyakran jelenik meg egész lírájában. A tükör, a létező önvizsgálatának legfőbb eszköze, ha nem torzít, az egzisztencia valós képét mutatja, s olyan összefüggésekre deríthet fényt, melyek nélküle homályban maradnának. E kettős sínpáron robogunk a tudományos szakkifejezésekkel is leírni kísérelt, látomásossággal is tágított, természetében is ábrázolt valóság megértése és megértettése felé.

A két tükörvers által ölelt térben helyet foglaló nyolc költeményben a természeti környezet jut szóhoz, a vegetáció ezerhangú muzsikája, s e csupa  zene közt az ember. S ha a természeti környezet az ábrázolás eszköze, akkor nála gyakran felsorolásszerű: a Nádon, fűszálon zsibongását is a madárfajok sokaságával csiripelteti. De mert Fodor Gézánál semmi sem önmagáért való, itt is sorok közé rejtett titkokat sejthet meg az olvasó, melyek szinte megfoghatatlanok.

A következő ciklus, a Szobor Hamletnek már az intellektus legbensőbb termeibe vezet bennünket, a tudatmély elvont terébe, a végső kérdésekhez. A mottó  is  árulkodó: Shakespeare és a paradoxonkedvelő zen-buddhizmus. „– H o g y a n lenni? – Az itt a kérdés.” – szól a ciklus egyik kulcsmondata, előtérbe állítva az alkotmányok mindig második alapjogát, az emberi méltósághoz való jogot. Teljesülhet-e ez a környező versek többszörösen összetett gondolati képeivel ábrázolt mindenségben, az önmagába soha vissza nem térő ismétlődés spirálján? S eközben Arkhimédész „játszik”. Nem Szürakuszai ostromakor, nem az első pun háború egy meghatározott évében, hanem folyton. Szükségtelen Plutarkhoszt idéznünk, hiszen a narrátor „térből tükörből” kilépett.

Ebben a részben kap helyet a költő ars poeticájának is tartott Ebonit ének című költemény, melynek alvilági látomásában a költő, a művész, maga a Művészet, a Hang ereszkedik alá Hádész iszonyatteljes birodalmába mai Orfeuszként. A Nagy László-i „ama sík” ez, mely (nem csak) József Attila óta kísérti rémálmainkat. Az egyes szám harmadik személy itt azonban az objektivitás érzetéig távolít, az alvilágot plasztikussá teszi, a páros rímek rendszere a maga abszurdnak ható játékosságával továbbra is a látomáshoz köt. Mesteri, amit itt a mű szöveg mögötti drámaisága dialógus nélkül is eljátszat a befogadóval. A Hódolat Michelangelo Buonarroti emlékének és a Képsorok Munkácsy Mihály albumából a szerző jól ismert, korábban méltó publicitást kapott versei. Azt hiszem, a korábban említett vers mindennél beszédesebb jellemzése, hogy a szonettbeli ajánlás kapcsán ma is késztetést érzek arra, hogy arcom elé tartott kézzel próbáljam védeni magam a nap vakító korbácsaitól. A Monda kötetbeli elhelyezése itt számomra meglepő. És nem elsősorban formailag. Fodor Géza verselésére általában jellemző, hogy modern tartalmakat is nyugodtan rá mer bízni a hagyományos, Kárpátalján különösen megszokott ütemhangsúlyos, „nemzeti versidom”-ra. Ez a vers elsősorban kontextusában rí ki a ciklus többi darabja közül. Egy olyan rendszerben, ahol a későbbi szerzemények Lator Lászlónak, Kovács Vilmos, Herman Melville vagy éppen Mickiewicz emlékének íródtak, a Monda szerepe minden esetre elgondolkodtató. Talán a felkiáltójeles verszáró mondat indokolhatja itteni szerepét, de ez indoknak elég halovány.

A ciklus záróakkordja, a Loreley (Szonett tükörre, hologrammal) szintén jól ismert és kielemzett költemény. A tükrözött szonett, szabálytalan szonettpár jellemzően a Fodor Géza-i jelképhalmazzal tűzdelt alkotás. A levegőtér izzása, reszketése, a lézeres zsarát, hologramos sugárzat ezredvégi kifejezései, s ezek klasszikus szonettformában való szerepeltetése is tipikusan költőnkre vall. Heine vagy Rilke kapcsán a mitológiája sem lehet ismeretlen a kultúrával akár csak középiskolás fokon foglalkozók számára sem. Az igazi meglepetés azonban a tükör felszínén éri az embert. Itt válik naggyá a vers. A visszafordított időben, ahol a víz már felfelé zuhog. És nem elsősorban az ötlet a bravúr, bár az is az. De általa a vers „célba ér”, a látomás tükre megmutat önmagunknak. A Loreley is valamifajta kulcsvers ebben a lírai univerzumban, magában is megérdemel egy önálló tanulmányt.

A Belülről vérző tájakon cikluscím kishazai szerzőtől valamiképp szubjektíve hat. A költő itt hatványozottabban igyekszik kifejezni látleletét a kisebbségi létről, a „kárpátaljaiság” létélményéről. A  Csoóri Sándornak ajánlott Ily ránkvert sorssal című szerzemény is ezt látszik igazolni, ahol a „belénk metszett országhatárok” között az átkok „zárlatolnak”, s a csillagászatból ismert pulzár-momentum harmonizál az illyési magasba írt hazával. A Nullapont ismét tipikus Fodor-vers: mágnesesség, fordulat, tükör és szél. Elvont intellektuális tér, melyben csak a vers második fele nyújt kapaszkodókat a futóhomokföldön való gyökértájolás, a ciklikus időfelfogás forgásérzetének említésével. Az ezt követő versek népiesebbek, balladisztikusan komorak, a személyes és nemzettörténeti gyász emlékeitől súlyosak. Majd a tantrikus Srí Yantra-jel, s Voznyeszenszkij tágítja a kulturális horizontot, ezt követően a lírai Ratkó József-nekrológ, melyben a címmé választott mondat is elhangzik, és a Prelúdium, mindenkori októberek elé kanyarint bennünket újra névlegesen is hazai tájra.

A következő ciklusban még dominánsabb a népköltészeti ihletettség. A Szól a harmat énmellőlem ősinek is nevezett felező nyolcasa (Szerdahelyi István a XVI. századra datálja), népdalszerű refrénje a bizonyság erre. Már-már énekelhető. De verstani szempontból nem monoton a ciklus, hiszen a következő, hatszótagos sorokból építkező mű strófáiban már játszik az ütemek szótagszámaival a költő. Bár itt is érvényesül az ütemfeleződés. A Virágének esetében még bonyolultabb a képlet, az időmértékes elemek szerepe jócskán megnövekszik, a negyedik sora például daktilikus szimultán. Ritmusérzékünk
a kezdősort sem tudja nem háromüteműre tagolni.  Az ütemhangsúlyos versrendszerben íródott költeményekben a növénynevek felsorolásszerűsége a már említett módon gyakori Fodor Gézánál. Másik jellegzetessége ennek a ciklusnak, hogy itt a természettudományos utalások elvontsága (teljesen érthető módon) háttérbe szorul, átadva helyét a növényszimbolikának. A Kezd a hajnal hasadni szerzőnknél szokatlan ritmusproblémáját ellentételezik az e ciklusban helyet kapott, már ismert művek, mint az Ecetfa zöld időben című, amely Lator László Fa a sziklafalonjával rokon, ezzel együtt hamisítatlan Fodor Géza-vers a képi megjelenítés sajátos villódzásával. Az Óda a szinevéri tengerszemnél szintúgy látványfestés, egyetlen részletgazdagon kidolgozott kép; a Nomád ének pedig a mitikus-misztikus mondókák, ráolvasások dikcióját követi. A befejező négy mű ugyancsak ismert korábbról. E ciklus tizennégy darabja közül hét új, a szerző korábbi köteteiben nem publikált vers. A kötet egészét tekintve a hetvenből huszonnégy. Az új keletű költemények többségének különbözősége az életmű korábbi részeitől talán az egyszerűbb prozódiájú népdalszerűségben ragadható meg leginkább, ahol a korábbi, többszörösen összetett képeket az egyszerűbb, primer allegorizálás váltja fel, a technikai és kulturális utalásokkal tűzdelt bonyolult és elvont belső világot pedig az áttetsző „közérthetőség”. E hangsúlyeltolódást egyik kritikusa „nemes egyszerűséggel” felhígulásnak nevezi, ami abban a vonatkozásban igaz, hogy ez a versnyelv poétikai és verstani szempontból kezdetlegesebb. Esztétikailag azonban korántsem biztos, hogy értéktelenebb is, hiszen voltaképpen e két beszédmód, pontosabban írásmód összemérhetetlen. Perdöntő itt csakis a hitelesség lehet, s Fodor Géza esetében erre enged következtetni az a tény, hogy korábbi költészetének mélyrétegeiből sohasem hiányzott az úgynevezett népiesség, csak az sajátos módon épült be markánsan egyedi kifejezésmódjába. Úgy, hogy annak mögöttes teréből hat. Az életrajzi adatok is a fentieket támasztják alá. Kifejezésmódjában valóban közelebb került Forrás-nemzedékbeli társaihoz. Egyébiránt ebben az esetben is célravezetőbb lenne a művek egyenként való elemzése.Az eredetiség és az eredetieskedés azért még külön fogalmak. A kötetzáró fejezet címe egyben a gyűjtemény címe is. Viharos Hold a jávoron… Csak olvassuk el a címadót, és mindannyian tudni fogjuk, mit jelent. 

 A Mint a bányász is ismerős darab, szonett formájú materiális ebonit ének, amely megformáltsága okán is kiállta az időpróbát, pedig keletkezésekor az irodalomban hemzsegtek a hasonló témákat pedzegető, álpátosszal telt, futószalagon gyártott selejtversek. A Verhovinai szél pedig az időmértékes akkordok szabad-dallama. Első soraiban még szinte szabályos daktilus-vers, majd mielőtt monotonná válna, megbomlik a rend. Spondeusokkal lassít, ionicusokkal hangszerel, mígnem beleveszünk a képi muzsikába.
Az e ciklusban helyet kapott hat új alkotás jobban integrálódik az életmű testébe, mint a fentebb tárgyaltak. A már ismertekhez hasonlóan a költő egyéni látásmódját sugárzó szimbólumokat remegtető fotográfiák, vagy inkább azok egymást is átfedő végtelen sora.  Mert itt minden mozgásban van. Még a sta-tikusnak hitt tárgyak is, keletkezésük, megsemmisülésük drámájában. Minden csupa dinamika, történés, esemény. Keletkezés és megsemmisülés, születés és halál drámája. S az ember tele szerelmes rettenettel.

Sötét tónusok szálaival átszőtt, megrázó versvilág a Fodor Gézáé. Bármit is néz, bármit is mutat, azt idő és térbeli teljességében láttatja. A biztoshoz, biztonsághoz menekülni vágyó lélek szembesül itt az örök bizonytalannal. Mert minden elforog, fények, hangok, érzetek villódznak szakadatlan. A létezés teljessége
az örök átváltozás. A szemlélő kövületeket néz, és maga is fosszília, miközben megtörténik vele a jelen, az élet nagy örvénye. Ezért megrázó, katarzist kiváltó versvilág a Fodor Gézáé. Egyszerűen érthetetlen, miért nem jutalmazták eddig…

[Fodor Géza: Hamvazó Hold a jávoron (Viharos Hold a jávoron), Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, Ungvár, 2006.]