Azok közé az emberek közé tartozom, akik életük nagyon korai szakaszaira is képesek visszaemlékezni. Már két-három éves koromból őrzök emlékeket, nem felejtettem el a gyermekkorom.

Ezek az emlékek előjönnek álmaimban  és melengetnek, kuncogásra késztetnek. Bár lehet, hogy szüleim nem szórakoztak ilyen jól akkoriban. Vásott kis csaj voltam, szent igaz! 

Harmadik évemet tapostam, mikor világra jött anyu húgának kisfia, Zsoltika. Új baba a családban, a világ már nemcsak körülöttem forgott. Igazából nem törődtem vele túl sokat, rólam amúgy sem lehetett megfeledkezni. Rendkívüli kreativitással tudtam magamra felhívni a figyelmet.

Egyre többet hangzott el azonban az elsuttogott misztikus szó, a keresztelő. Csak suttogni lehetett róla. Nagybátyám a Gépgyárban volt párttitkárhelyettes, nagyapám pedig a Pártbizottságon gépkocsivezető.  Akkoriban, 1972 telén – egy ilyen csendes kisvárosban – szó sem lehetett ilyen antiszocialista képtelenségről, mint a keresztelő.

A két anya azonban titokban elkezdte a szervezkedést. Sajnos előttem.

Egy nap anyukám kézen fogott, és így szólt:

– Gyere, megvesszük a Zsoltinak az ajándékot a keresztelőre!

A játékbolti kirándulás nagy élmény volt nekem. Hajas babák, búgócsigák és igen: a brummogó, szalmasárga, piros kockás kendős macik! Annyira szerettem volna egy olyant!

Nos, anyu vett is. A Zsoltinak! Persze nem én lettem volna, ha nem hisztizek ki magamnak is egyet.

Boldogan bontogattam otthon az okkersárga csomagoló papírba burkolt játékot. Örömmel nyomtam meg a hasát, és… 

– semmi! Megráztam…, néma csend! Földhöz vertem…, nem brummogott! A dög!

Legörbült szájjal szaladtam a konyhában sürgő-forgó anyukámhoz:

– Csináld meg a macimat, elromlott! Nem brummog!

Anyu megpróbálta elmagyarázni, hogy két brummogó macira egyszerűen nem futotta, most elégedjek meg ezzel.

Szomorúan nyeltem a könnyeimet, és utáltam a ronda,  sárga és néma macit. Nincs haja, nem lehet fésülni és nem is brummog! Durcásan rugdaltam, és kezdtem nagyon haragudni a Zsoltira, az anyura és az egész világra.

– Ezeknek sem fogok többet bilizni! – gondoltam magamban.

Nem is biliztem! Elbújtam a régi helyemre, az ajtó mögé. Tessék! Ez a tiétek!

 Aztán eljött a keresztelő napja. 

Mérgesen néztem, ahogy a pici csecsemőt szép fehér ruhába öltöztetik. Olyan pici. Minek neki a maci? Nem is tudja felvenni, hiszen nagyobb, mint ő! Mégis neki van brummogósa, nem nekem! És van olyan izéje is, olyan keresztelő! Tényleg, mi az a keresztelő?

– Amikor  a pap bácsi megkereszteli a Zsoltikát, akkor őrzőangyalkát kap a Jézuskától, aki megvédi őt minden bajtól.

Hangzott a mesebeli válasz.

Na, puff! Van brummogó macija, fodros-fehér ruhája, és még tündérmesébe illő angyalkát is kap hozzá!

Milyen lehet a pap bácsi? Gondolataim közt homályosan felderengett egy emlékfoszlány. Persze! Olyan Mikulásos!

Duzzogva csattogtam le a harmadik emeletről a lépcsőház elé. Előre küldtek, nehogy bemelegedjek a ruhámba, de a lelkemre kötötték, senkinek ne mondjam meg, hova megyünk.

A lépcsőház előtt mindig kint pletykáltak a házban lakó, arccsipkedős nénik. Lehetett nyár, vagy tél, mindig ott voltak. 

Most is! És csipkedtek! Ott volt a második emeleten lakó szigorú arcú bácsi is.

Hát persze hogy körbevettek, és egymás szavába vágva kérdeztek mindenféle értelmetlen dolgot.

Lenyűgözve néztem fel egyikükre. A  vidáman táncoló, le-föl ugráló fogsor teljesen lekötötte a figyelmemet, még az engem ért sérelmekről is megfeledkeztem. Ahogy beszélt a néni, a felső fogsora leesett az alsóra, azt lökdöste fel szédítő sebességgel a nyelvével, így érdekesen csattogva jöttek ki szájából a szavak. Tátott szájjal bámultam a csodára, és titkon végigsimítottam nyelvemmel a fogaimat.

– Jól van! Mind szorosan a helyén van – nyugtattam meg magam.

Aztán észrevettem a maszatot a fogai közt. Pfuj! Legalább körbenyalhatta volna! Elég nagy rés van a fogai közt! Az undor ismét ingerültté tett!

– Hát ti hova mentek ilyen hidegben?- hangzott a kérdés.

Hát ez az! Ilyen hidegben! Én két lábon megyek, a Zsoltit meg berakják a babakocsiba, hegynyi takaró alá! Neki van brummogó macija, meg kap angyalt, és még babakocsija is van!

Eszembe jutott az anyai figyelmeztetés:

– Ha kérdik hová megyünk, mond hogy sétálni! Nehogy megmond, hogy keresztelőre! – Na persze!

– Visszük a Zsoltit keresztelni, kap angyalkát a pap bácsitól. – vágtam rá hetykén.

Hirtelen néma csend lett.

– Hova mentek ti?- kérdezte a szigorú bácsi egyre liluló fejjel.

– Hát a templomba – feleltem büszkén.

A bácsi mérgesen elviharzott. Ő egyébként a Pártbizottságon volt valamilyen „nagykutya”. Nem nagyon szerették egymást a nagyapámmal. Na, jó! Pongyolán fogalmaztam. Ki nem állhatták egymást.

A keresztelőre nem emlékszem. Az azt követő balhéra igen. Emlékezetes volt.

A szigorú bácsi  a második emeletről – nevezzük Takács elvtársnak – ugyanis egyenesen a Pártbizottságra futott „befújni” a családot. A nagybátyám megérte megmagyarázni, hogy nem tudott a fia keresztelőjéről. Így is kis híján kirúgták a Pártból. A nagypapámat sem dicsérték meg, hogy lányai védőszentet választottak az unokájának.

Egyedül voltam a szobában, és hallgattam az általam keltett zűrzavart.

Kissé rémülten, de kaján diadallal a lelkemben ezt gondoltam:

– Az én macim nem brummogott!

 Azóta eltelt négy évtized. Ma már nem sajnálom azt a macit.

Tíz évvel ezelőtt a Pécs felé vezető úton kiégve találták meg unokaöcsém céges autóját.

Őt soha többé nem láttuk. A nyomozás során megállapították, hogy megölték, de a holtteste soha nem került elő.

Nincs sírja, ahol megállhatnék, és elsuttoghatnám:

– Zsolti! Már nem sajnálom azt a macit! Hiányzol!

Nyugodj békében!

 

 

 

Made in Japan

Japán vagyok,
csak eddig ér
a sor.

…

Fejemben ott kotor
mind, ki már
hever
csak eddig ér
a sor
csak eddig
de meddig,
míg fel nem old –
Óz a tengerkék
vétkek lágy
kérge alól.

 

Vajima 24 szótagban

Veled vagy veled

van vajon a baj?

Van mindkettőnk

füle mögött vaj.

Csak az egyik lehet,

hogy margarin…

Nyolcadik fejezet

A fejlesztők kerületének felmagasztalása, majd szembesülés a kiábrándító igazsággal. Egy végzetes szerelmes pillanat. Kiderül, hogy Elkörbe másként is át lehet kerülni.

Láttam céltalan, szerelembe szerelmes, ugyanazt újra és újra végigjáró művészeket, fotelből mások életét élő játékosokat, semmivel sem törődő, klubokba járó, szégyentelen tudatmódosultakat. Valami hajtja ezeket az embereket, hogy bár mindent megtehetnek, mindenki másként tegye ezt meg. Az Adatbázis szerint a fejlesztők kerületében olyanok laknak, akiknek az az igénye, hogy tovább lendítsék a világot, amiben élnek. De vajon miért? Hiszen sem pénzt, sem rangot, sem elismerést nem kapnak érte. Csupán a tudatot, hogy tovább vitték a világot. Mégis, – úgy hittem – velük tudnék a legjobban azonosulni. A tétlenség egy idő után őrjítő, és monoton, míg az agy tágítása izgalmat, lehetőséget, magunkkal szembeni elismerést adhat. Talán még többet is, mint egy virtuális karakter maximum szintűre emelése, vagy egy romantikus regény befejezése…

Ez volt az egyetlen kerület Hagofiában, ahol uralkodott valamilyen hierarchia az emberek között. Itt ugyanis nem robotok végezték az oktatást, hanem emberek! Itteni időm első részét tanórákon töltöttem, amelyek azonban kicsit sem hasonlítottak az utazásom kezdetén látottakhoz. Csupa nagyszerű diák ült a padokban, akik rezzenéstelen arccal hallgatták az előadásokat, és hatalmas erővel vitatkoztak a szemináriumokon. Hasonlított ugyan ahhoz az intézmény, mint a mi egyetemeink (leszámítva a technikai felszereltséget, ami itt sokkal komolyabb volt), de tapasztalataim szerint bármely oktató megirigyelhette volna ezeket az órákat. Itt nem volt kényszer, hogy az ember tanuljon, ha el akar érni valamit, így nem adtak ki semmit sem érő diplomákat. Tényleg csak azok voltak itt, akik tanulni akarnak. Akinek mégsem tetszett, szó nélkül kerületet váltott, és ebből semmi hátránya sem lett.

Értelmet nyert egy pillanatra Hagofia másik két kerülete, és mint diplomás ember, tényleg azt hittem, valamit elért ez az ország, amit mi sohasem fogunk. Nagyjából huszonkét-huszonhárom évig élnek egy-egy kerületben az emberek. Itt az első hét évet végigtanulják: egyrészt tanárok okítanak, másrészt az Adatbázison elérhető minden könyv, vagy jegyzet. A kurzusok végén (melyek itt hat hónapig tartanak, mivel nincs nyári szünet) nem kell vizsgázni, nem kapnak jegyet, ugyanis feltételezik, hogy mindenki megtanulta, amire szüksége van.

Amikor az ember végez tanulmányaival, dönthet aszerint, hogy mit szeretne a továbbiakban: taníthat, vagy kutathat. A tanárokat persze feleannyi stressz sem éri, mint nálunk: egyrészt nem kell dolgozatokat íratniuk, nem kell vizsgáztatniuk, mindenkit érdekel, amit mondanak, egyszerűen csak követniük kell a legújabb vívmányokat, és naprakésznek kell lenniük, nehogy elavult dolgokat tanítsanak, amire már semmi szükség.

Aránylag kevés dolgot oktatnak: egyrészt biológiát, hogy az orvostudományuk még fejlettebb legyen, és az agy ismeretlen részeit (mint például azt, amit én léleknek hívok) felkutassák, másrészt fizikát, kémiát, vagyis minden olyan természettudományos tárgyat, amit használni tudnak a fejlődésben. Emellett minden tárgyhoz erősen kötődik a technikai eszközök ismerete, a programozás, mivel ezek nélkül lehetetlen bármit továbbfejleszteni.

Láttam őket munka közben: kétféle kutató volt, egy aki magányosan dolgozik, és a másik, aki csapatban hatékony. Akik egyedül jobbak, azok a szobájukhoz kaptak egy plusz helyiséget, egy tökéletesen felszerelt labort, így ébredéstől elalvásig munkájuknak élhettek. Megvallom, ezt én meglehetősen fanatikusnak találtam, de emlékszem néhány oktatómra, aki ehhez hasonlóan egyetemi szobájában aludt egy kanapén, és hamarabb kelt, mint ahogy a takarítók megérkeztek hajnalban, hogy még az órák megkezdése előtt elmélkedhessen legújabb cikkén.

Nagyon kíváncsi voltam, mit tesz egy diák a szabadidejében. Férfiak és nők nagyjából egyenlő arányban laktak itt, és látogattak mindenféle órát: nem volt elnőiesedett, vagy férfitöbbségű szak. Úgy sejtettem, ezek az érett gondolkodású emberek nem kergetik egymást virággal meg bonbonnal, és nem váltogatják partnereiket óránként. Bár ebben igazam volt, mégis egy olyan társadalmi rétegbe voltam szerelmes, melyet agyam talált ki a valóság helyett…

A kerület intézményeinek nagy részét előadótermek, laborok, szemináriumi helyiségek adták. Otthonukból egy autóhoz hasonló, egyszemélyes járművel jutottak el, melynek nagy raktere volt, hogy ha kell, munkájukat haza tudják vinni vele. A kocsik tíz lakásonként egy garázsban voltak elhelyezve, és mivel egyformák voltak, nem volt tulajdonosuk, akinek szüksége volt rá, elvitt egyet. Ez az egyformaság jellemezte ruhájukat is: egyenruhát hordtak a diákok, színnel elválasztva a szakok szerint. Ez a színkód aztán megmaradt, de más szabású volt a tanárok ruházata, és más a kutatóké. Azok, akik laborban dolgoztak, egy tűz-és vegyszerálló overallt is hordtak, melyhez egy védősisak is tartozott. Kíváncsiságból kértem egy ilyet szobámban, hogy kipróbáljam, mennyire kényelmetlen. A sok furcsaság után, melyet Hagofiában láttam már meg sem lepett, hogy köze sincs az otthoni sisakokhoz, melyekbe beleizzad az ember feje és nem kap rendesen levegőt: ezt olyan volt viselni, mintha nem is lenne rajtam semmi. Többször hallottam, ahogy szórakozottabb professzorok megkérdik egymástól munka előtt, rajtuk van-e a védőfelszerelés, hogy biztosak legyenek a viselésében.

 Könyvtáraik viszont nem voltak, mivel mindent letölthettek otthon az Adatbázisról a hordozható digitális jegyzetelőjükre. Ehelyett közösségi épületeket láttam, amelyeket több nagy részre tagoltak, ahol tanulókörök segíthették egymást a megértésben, felkészülésben. Ők  később csoportokban dolgoztak. A magányos tanulók már ekkor bezárkóztak szobáikba, tanulmányaik után pedig kivétel nélkül kutatók lettek.

Amikor hazatértek a tanulókörből többnyire továbbra is ismereteiket bővítették. Vártam, hogy mivel fognak foglalkozni, hogyan udvarolnak, miről beszélgetnek szabadidejükben. Úgy tűnt, a szabadidő szót nem ismerik, csak mint azon részét a napnak, amikor fakultatív módon tanulhatnak tovább. Csíráját sem láttam a párkapcsolatok, vagy legalább csak barátságok kialakulásának! A legintimebb viszony a tanulókör volt, mely aránylag állandónak mondható, bár később észrevettem, hogy ez az egymás mellett lakókból állt, és mind 8 fős volt, mely pont elég a hatékonysághoz. Kíváncsiságból felkerestem a kutatókat, hogy néhány idősebb lakót meglessek, hogyan viszonyulnak a kötelező párkereséshez. Egy ilyen látogatásom alkalmával saját szememmel láttam, ahogy egy nő odament egy férfihoz, és a következő beszélgetést folytatták le: „Negyven éves és három hónapos vagyok. Az Adatbázis nyilvántartása szerint te negyven éves és hat hónapos vagy. Mind a ketten a képernyő látásjavítást fejlesztő részleg B-101. csoportjában dolgozunk. Készen állsz, hogy gyermeket nemzzünk, és együtt költözzünk Elkörbe?” Erre a képtelenségre a férfi pár másodperc szünet után a következőket felelte: „Érvelésed logikus. Este befejezem kutatásom stádiumának legutolsó eredményeinek lejegyzését, és holnap jelentkezhetünk egy robotnál. Javaslom a találkozót a részleg bejárata előtt, mivel ez van legközelebb lakóhelyeinkhez.” A nő biccentett: „Megfelel. Holnap reggel nyolc.” Azzal sarkon fordultak, és dolgukra mentek.

Emberi dolgaikat nagyjából mind így intézték, ha nem tanulmányokról szólt. Olyankor azonban, ha egy-egy vita elfajult, előfordult, hogy robotok választották szét a feleket. Ilyen azonban ritkán akadt, mivel tudásuk nagy része számokkal igazolható rendszerben mozgott.

Itt töltött időm alatt derült ki, hogy Elkörbe nem csak időskorban lehet bejutni, van akit száműznek oda. Egy tanulókört figyeltem meg épp, amikor az egyik fiatal fiú odafordult a mellette lévő lányhoz: „Ha megemeltetném a testem felépítéséhez legmegfelelőbb izomalkotó gyógyszer adagját, és erősebb lennék, jobban tetszenék neked?” A fiatal nő teljesen értetlenül nézett vissza rá. „Nem számították ki jól az adagodat?” A férfi erre dühösen felemelte a hangját: „Tökéletesen kiszámolták, pusztán szeretnék több időt tölteni a társaságodban, fogni a kezedet, céltalanul sétálni, verseket írni hozzád, olyan napokat akarok, amikor nem kell csinálnom semmit, csak hátradőlni az ágyban, míg te mellkasomra teszed a fejed, a lábunk és a csípőnk összeér, miközben az az egy gondolat van a fejemben, hogy ez így tökéletes, bárcsak örökké tartana!” A tanulókörben mindenki letette a tollat, és némán várt. Végül a lány törte meg a csendet: „Bizonyára beteg az agyad.” Azzal kisietett, behívott egy robotot, aki megfogta a fiút, beadott neki egy injekciót, amitől elájult, és a béna testet kivitte a helyiségből. A lány visszaült, a bent lévő képernyőn át pedig jelezte, hogy a körben megüresedett egy hely.

Elkeseredetten rohantam haza és kérdeztem meg egy robotot, mi lett a fiúval, meggyógyították-e a maguk beteg elképzelése szerint, vagy valami ennél is rosszabbat tettek vele. „Megkapta a megfelelő ellátást, az agya azonban fellázadt. Vannak ilyenek a tanulók között, akik egyszerűen nem viselik jól a terhelést, és ellenállnak a kezelésnek. Az ilyen tünetek ezen felül idős korban jelennek meg, így az az eljárás, hogy Elkörbe toloncoljuk. Ilyenkor az egyik fejlesztő párnál manipuláljuk a születést, és kétpetéjű ikreket hozatunk velük világra, hogy meglegyen a népességszabályozás. Ez persze nem olyan hatékony, mintha természetes módon szülnének még egy gyermeket, de senkinek nem akarjuk elvenni az éveit a falon túli létből.” Hosszan merengtem azon, amit mondott. Ez a viselkedés, mely számukra deviáns volt, nekem normálisnak, mélyen emberinek tűnt. „Szóval ilyenek az elköriek? Nos, ez esetben minél hamarabb oda akarok kerülni!” A robot közölte, hogy megértette, ők is úgy vélik, hogy lassan eleget tanultam, és már csak egy állomás van, amit látnom kell, aztán átköltözhetek a falon túlra.

Cipő

 

A sarokba dobva,

Magányos dohogva

Lábadozik a cipő.

 

Elnyűtt bőrét fájdalom

Erezte, s szenvedte,

Mit rátestált az idő.

 

A sarokba dobva

Magába szagolva

Várja, míg lába kinő.