Ki lopta el a túrósrétest?
A Király már a trónon ült, amikor Évikéék odaérkeztek. Körülötte apró madarak és állatok tolongtak, meg egy egész játék kártya. A vádlott, a Piros Alsó, bilincsbe verve állott, mellette jobbról és balról a Makkhetes meg a Tökhetes őrizte, hogy meg ne szökjék. A Király oldalán a Fehér Nyuszi sürgölődött. Egyik kezében trombitával, a másik kezében összegöngyölt papírtekerccsel. A terem közepén asztal volt, rajta egy nagy tál cukorral hintett, mazsolás túrósrétes. Évikének szinte csorgott a nyála, olyan étvágya támadt a túrósrétesre.
– Csak már vége volna a tárgyalásnak – gondolta – s megehetnénk a túrósrétest.
De hol volt még a tárgyalás vége? Hiszen még el sem kezdődött.
Évike eddig még sohase volt törvényszéki tárgyaláson. Csak ujságokban olvasott ilyesmiről. Sok mindent tudott már. Tudta többek közt azt is, hogy ki a bíró és ki a vádlott s hogy rendszerint a bíró szokta elítélni a vádlottat és nem megfordítva.
Most a Király volt a bíró.
– Ott a tanúk padja – gondolta Évike – s az a két állat ügyvéd.
Kénytelen volt őket állatnak nevezni, mert itt mindenki állat volt.
Büszkén ismételgette ezeket a dolgokat, arra gondolva, – némi joggal – hogy kevés kislány tud annyit ilyen korban.
Az ügyvédek buzgón írtak valamit a palatáblájukra.
– Mit irkálnak ezek? – súgta Évike a Griffmadárnak. – Hiszen még el sem kezdődött a tárgyalás.
– A nevüket, – súgta vissza a Griffmadár – mert félnek, hogy elfelejtik a tárgyalás végéig.
– Jaj, de maflák – nevetett Évike, de tüstént elhallgatott, mert a Fehér Nyuszi nagyot kiáltott:
– Csönd legyen, klönben azonnal kiürítettem a termet.
A Király pedig föltette pápaszemét és dühösen nézegette, ki merészel itt beszélni.
Évike észrevette, hogy a két ügyvéd ezt írja a palatáblájára: „Jaj, de maflák”, sőt az egyik még meg is kérdezte a szomszédjától, hogy ezt, „mafla”, két, vagy három effel írják-e. Na, szép kis irkafirka lesz ebből, gondolta Évike.
A jegyzőnek rettenetesen csikorgott a palavesszője. Évike nem bírta tovább hallgatni, a háta mögé lopódzott s olyan ügyesen kikapta a kezéből, hogy a szegény jegyző (a Gyík koma volt az), csak azt látta, hogy az egyszerre eltűnt. Mindenütt kereste, végül is az újjával kellett írnia, de nem sokat ért, mert nem látszott a palatáblán.
– Ügyész, halljuk a vádat – parancsolta a Király.
Erre a fehér Nyuszi háromszor a trombitájába fújt, kigöngyölte a papírtekercset s emelt hangon, érthetően olvasni kezdte:
Szörnyűséges rém-eset.
Hallottál ily rémeset?
Vettem ötven krémeset.
Piros Alsó meglökött
S mind az ötven rám esett.
Multkor pedig édesem,
Odaszaladt vészesen
S ötszáz túrosrétesem
Mind ellopta és megette,
Az éhségtől szétesem.
Ennélfogva vádolom,
Védelmébe gátolom,
Az egészet rátolom,
Bármit mond a védelem,
Vádolom őt, vádolom.
– Lássuk, mit mond erre a törvény – szólt a Király.
– Még ne, még ne – intette le a fehér Nyuszi. – Hol vagyunk még attól?
– Hát akkor jöjjön az első tanú – mondta a Király.
A fehér Nyuszi háromszor trombitájába fújt és elkiáltotta magát:
– Első tanú.
Az első tanú a Részeg Kefekötő volt. Két kezében egy-egy pohár bort hozott.
– Ezer bocsánat, Felség, – mentekezett – de nem tudtam kiinni a boromat, amikor értem jöttek.
– Ki kellett volna innod – mondta a Király. – Mikor kezdtél inni?
A Részeg Kefekötő Április Bolondjára pillantott, aki karonfogva állt ott a Mormotával.
– Április elsején, ha nem tévedek – mondta.
– Harmadikán – mondta Április Bolondja. – Elsején én kezdtem inni.
– Tizenharmadikán – mondta a Mormota.
– Írjatok – parancsolta a Király.
Valamennyien egymás alá írták a számokat, aztán összeadták, kivonták, megszorozták, végül pedig az egészet átszámították pengőbe és fillérekbe.
– Mi a neved? – fordult most a Király az első tanúhoz.
– Részeg Kefekötő – felelt az.
– Bolond vagy? – kérdezte a Király.
– Nem, ő a bolond – mondta a Részeg Kefekötő s Április Bolondjára mutatott.
– Mondd el, mit tudsz, de ne dülöngélj jobbra-balra, mert leüttetem a fejed – szólt a Király.
A tanú ettől annyira megijedt, hogy csaknem hasravágódott s zavarában beleharapott az üvegpoharába.
Évike most valami furcsát kezdett érezni. Eleinte nem tudta, mi az és meg is ijedt tőle, de később rájött, hogy hirtelen nőni kezdett, attól támadt az a furcsa érzése. Első gondolata az volt, hogy szó nélkül fölkel s itthagy csapot-papot, az egész tárgyalást, de aztán elhatározta, hogy ott marad, ameddig elfér.
– Ne tolakodjék úgy – szólt rá a Mormota, aki közvetlenül mellette ült.
– Agyonnyom.
– Nem tehetek róla – mondta Évike. – Maga is nő.
– Igen, de én mértéket tartok – válaszolt a Mormota. – Nem mint maga, aki az égig nő.
Azzal dühösen fölkelt a helyéről s átment a tárgyalóterem másik végébe.
A Király közben folyton mereven nézte a Részeg Kefekötőt. Amikor a Mormota fölkelt a helyéről, így szólt az egyik teremőrhöz:
– Hozd ide az utolsó udvari bál meghívóját.
Erre a szerencsétlen Kefekötő úgy elkezdett remegni, hogy a lábán lötyögtek a cipői is.
– Vallj be mindent töredelmesen, – kiáltott a Király – különben leüttetem a fejed, akárhogy remegsz is.
– Én csak egy szegény szerencsétlen kefekötő vagyok, Felség – jajgatott. – Éppen iddogáltam egy kicsit, amikor egyszerre csak azt mondja Április Bolondja…
– Én egy árva szót se szóltam – szabadkozott Április Bolondja.
– De szóltál – felelselt vele a Kefekötő.
– Tagadom – mondta Április Bolondja.
– Tagadd, – szólt a Király – annyi baj legyen. Folytassuk.
– A Mormota is ott volt és azt mondta – folytatta a Kefekötő jobbra-balra pislantva, attól való féltében, hogy hátha a Mormota is tagadni fog. De a Mormota semmit sem tagadott. Az aludt, mint a bunda.
– Én éppen bort töltöttem a poharamba – szólt a Kefekötő.
– Mit mondott a Mormota? – szólt most közbe az ügyész.
– Arra már nem emlékszem – felelte a Részeg Kefekötő.
– Akkor üssétek le a fejét – kiáltott a Király.
A szegény Kefekötő kiejtette kezéből a borospoharat, térdrerogyott sés így könyörgött:
– Én csak egy szegény, szerencsétlen kefekötő vagyok.
– Igen – üvöltött a Király. – Szegény szerencsétlen kefekötő, aki folyton iszik és eszik is. Kefét eszik, kefét.
Erre egyik tengeri malac „hangos derültségre fakadt” és éljenezni kezdett. A teremőrök azonnal „rendet teremtettek”.
Akarjátok tudni, gyerekek, hogyan?
Hoztak egy zsákot, fejjel lefelé bedugták a tengeri malacot, kötelekkel jól bekötözték a zsák száját, aztán ráültek. Ezt jelenti az a kifejezés, hogy „rendet teremtettek”.
– Jaj, de örülök, hogy láttam ezt – mondta Évike. – Annyiszor olvastam az ujságokban, hogy a törvényszéki tárgyalások végén az elnök „az éljenzést és tetszésnyilvánítást elfojtotta” s a teremőrök „rendet teremtettek”, de eddig sohasem értettem.
– Ha nem tudsz egyebet mondani, – szólalt meg a Király – akkor mehetsz. Indulj. Ott künn majd leütik a fejed.
– Hogyan mehetnék, Felség, hiszen térdepelek – felelt a Kefekötő.
– Akkor előbb állj föl, – mondta a bölcs Király – és csak azután távozz innen.
Erre a másik tengeri malac is „hangos derültségre fakadt” és élejnezni kezdett. Az ő tetszésnyilvánítását szintén azonnal elfojtották.
– No, a tengeri malacoknak gyorsan ellátták a baját – gondolta Évike. – Most majd gyorsabban megy a dolog.
– Száraz a torkom, ihatnám, Felség – könyörgött a Részeg Kefekötő a Királynak, aki még mindig a vádiratot tanulmányozta.
– Várj csak – szólt dühösen a Király.
Erre a Kefekötő nyakába szedte a lábát s úgy elfutott, mintha ott se lett volna. Az őrök hiába szaladtak utána, túl volt az már ungon-berken.
– Szólítsd a következő tanut – szólt oda a Király a Nyuszinak.
A második tanu a Hercegnő szakácsnéja volt, aki a paprikásdobozt, mint bűnjelet magával hozta. Évike sejtette, hogy ez csak ő lehet, mert be se lépett a tárgyalóterembe s azok, akik az ajtó mellett ültek, egyszerre mind tüsszögni kezdtek.
– Mondj el mindent, amit tudsz – parancsolta a Király.
– Eszem ágában sincs – válaszolt a szakácsné.
A Király ijedten pislantott a Fehér Nyuszira, aki halkan súgta neki:
– Adj föl neki keresztkérdéseket, Felség.
Évike kíváncsian nyújtogatta a nyakát, mert azt hitte, hogy a keresztkérdés és keresztrejtvény egyet jelent, ő pedig nagyon szeretett rejtvényeket fejteni.
A Király rettentő zavarba jött. Nem tudta, mit kérdezzen. Összefonta karját, sötét tekintetet vetett a szakácsnéra s torkát köszörülte. Végre mély hangon azt kérdezte tőle:
– Mondd meg nekünk, mibő készül a túrósrétes?
– Paprikából – felelte a szakácsné.
– Málnaszörpből – szólalt meg egy álmos hang.
– Üssétek le a Mormota fejét – üvöltött a Király. – Dobjátok ki. Verjétek agyon. Bökjétek jól oldalba. Tépjétek ki a szakállát.
Néhány percig a tárgyalóteremben fölborult a rend. Miután a Mormotának kitették a szűrét és a rend ismét helyreállott, a szakácsné meglógott.
– Sebaj – mondta a Király, szemmel láthatóan megkönnyebbülve. – Szólítsd a következő tanut – parancsolta nagy hangon, de közben halkan ezt súgta a Fehér Nyuszinak: – Ezt te vedd keresztkérdések alá, mert majd megpattan a fejem.
A Nyuszi az iratokban turkált. Évike kíváncsian várta, ki lesz a legközelebbi tanú, mert eddig még nem igen „tisztázták az ügyet”. Képzeljétek, gyerekek, mennyire meglepődött, amikor a Fehét Nyuszi éles, sípitó hangon ezt kiáltotta:
– Évike.
