Lehet-e elég korán kelni, hogy a dolgok jól végződjenek?

            Egyikük ’53-ban arra ébredt, hogy forradalom van. Na persze nem a puskaropogásra, természetesen, reggel még nem igen gondolhatott effélékre. Egész nap fülledt meleg volt, az ébresztette fel őt is. A kunyhó mögötti kis tűzhely már keményen dolgozott, mire Egyik megmosakodott, és kiment, hogy megigya a lefőzött kávét, melynek erős, pörköltszemű illata elárasztotta a vidéket. A felesége Pant és Queso de Cabra-t rakott elé, megette, azután a dohányzacskójáért nyúlt, mielőtt a derekára kötötte, még belenyúlt és csípett belőle egy kicsit, a szájába rakta és rágni kezdte, s csak akkor köpte ki, mikor már a teherautón robogtak a cukornádföld felé.

Egyik egész sötétedésig dolgozott a cukornádföldön. Nyár volt, ilyenkor a suttogást valahogy még gyorsabban viszi fültől fülig a szél. Este a verandára gyűltek a férfiak, a rádiót csavargatták, hátha sikerül fogni az adást, persze sejthető volt, hogy a Batista által ellenőrzött sajtó nem fogja közölni a bukást. Ha leverik a felkelőket, akkor persze… Nem tudhatták biztosan, hogy mára tűzték-e ki az első támadást végül, bár az egyik szomszéd unokaöccse Santiagoban rejtegetet egy-két felkelőt, aztán… De a rádió makacsul kitartott politikai semlegessége mellett, és csakis az időjárásról beszélt, néha pedig muzsikált, mint egy vurlitzer. Két nappal később jött a santiagoi: a támadás sikertelen volt, a laktanyákat nem sikerült elfoglalni, sőt, a forradalom összes vezetőjét börtönbe zárták és most megkeresik a lázadókat, hogy kivégezzék őket. És akkor, ahogy ott álltak, akkor született meg. Minden olyan volt, mint máskor, az asszonyok a banánleveleket tekerték, ők meg álltak ott, mind a fülüket vakarták a sombrero alatt, egy szót sem tudtak mondani többet, de arra mindannyian ráébredtek, hogy a forradalom akkor elkezdődött. És mind benne voltak.

            A Másik 1956-ban nem ébredt fel a forradalomra. Október 22-én este, a bajai agrármérnök hallgatók egy kis csoportjával Másik is összeült, hogy megvitassák a másnapra tervezett budapesti tüntetés menetét. Reggel, a 3:50-es Pécs-Budapest gyorssal kis delegációjukkal felmennek Pestre, ott a Déli pályaudvartól elgyalogolnak az ELTE épületéhez, ahol csatlakoznak majd a diáksereghez. Nem voltak sokan, a legtöbben még azt is letagadták volna, hogy hallottak efféle szervezkedésről, nem hogy megjelenjenek a Másik kis, leterítetlen konyhaasztalánál, ahol bármelyik pillanatban rajtaüthettek a pártellenes összeesküvőkön.

A bajai diákok közül négyen voltak elég bátrak, egy ember már idefelé lemorzsolódott a csapatról. Másik egy pillanatig gondolkozott: talán elég nívós alkalom ez arra, hogy a tisztaszobába hívja bajtársait, de rájött, hogy olyan nyomós indokról még soha sem hallott, amely indokolná a tisztaszoba bármilyen nemű használatba vételét. Így a konyhába vezette őket, ahol a falról édesanyja hímzett, mosolygó alakja sepergette a ház előtti járdát, piros cérnaszemeit azonban egy percre sem elvéve a beoldalgó fiatalemberekről. Előbb ácsorogtak egy darabig az asztal körül, cigarettával kínálták egymást, de mindenkinek volt. Hogy kevésbé legyenek feltűnőek, inkább leültek. Megegyeztek, melyik vonat lesz a legalkalmasabb, megtervezték az útvonalat, de arról, mi fog történni azután, már nem tudtak beszélni.

            Egyik várta, hogy majd jönnek. Hogy a vezetők kiszabadulnak, és jönnek őket megszervezni.  Három hosszú évig várt, addig minden nap készült. Egyre több rumot ivott és egyre kevesebbet beszélt. A forradalom már tartott, ezt mindenki tudta, de mégsem történt semmi, a tehetetlenség és a félelem hol bátorságot öntött Egyikbe a bármikor bekövetkező harcra, hol pedig kiürítette szeméből a maradék hitet is. Ez volt az a három év, amikor a forradalom hangtalanul, a legnagyobb csendben beült baloldalt, két őrlő foga közé, s minden mozdulata előtt belesziszegte a szájüregébe, hogy miért is kell harcolnia majd. Együtt hált, együtt evett és együtt dolgozott minden nap a forradalommal, az nem mozdult belőle.

            Másik konyhájában mindannyian arra gondoltak, mennyire nagyszerű volna elkergetni végre az idegen hatalom zsoldosait, lerázni magukról a rajtuk élősködő igazságtalanságot, de ők csak négyen voltak, s mint ilyen, nem is merészeltek belegondolni, hogy a holnapi tüntetésnek mi lesz a vége. Inkább mindenki elővette a maga családi pálinkáját, mindet megkóstolták, méltatták, kiemelték, ha jó erős volt, vagy zamatos, s hasonlítgatták ahhoz a régihez, amelyből már csak egy kis kupicányit őrizgetett Másik nagyapja a háború óta, gondosan eldugva a padláson, s amely az egész megyében a legjobb pálinka címét viselte. Nem mertek semmi nagyobbra, vagy többre gondolni, nősülni akartak, meg elég havat a termésnek, hogy szabadon beszéljenek, az már olyan távoli értéknek tűnt, amelyre még a legöregebbek se emlékeztek. Sok pálinka elfogyott, mire a társaság feloszlott.

Aztán eljött a nap, mikor Egyiknek indulnia kellett. A feleségét és a gyermekeit hátrahagyva ment, hogy a forradalmat végre az arcába köphesse azoknak a vérszívóknak, akik még mindig kiálltak, hogy védjék a zsarnokot, akik hagynák, hogy a hatalmasabb idegenek feléljék előlük a napi betevőt is. További három évig bujkált a gerillákkal a hegyek között, apránként morzsolva szét az ellenség katonáit, de hiába köpte mindegyiket arcon, a forradalom íze olyan keserű volt a szájában, hogy egyre gyakrabban nyúlt a dohányzacskóhoz a derekán. Persze közben megszokta ezt is, és bár hat évvel azután, hogy felismerte a forradalom jelenlétét, az végre győzött is, mind gyakrabban helyezett be egy csipet dohányt a baloldalra, mert egy idő után már nem tudta, hogy az oda beivódott forradalom keserű ízét elnyomja, vagy előhozza-e a dohánylevél.

Október 23-án reggel, a nap vészjóslóan hunyorgott be a sötétítőfüggöny szálai között, mikor Másik még nem merte kinyitni a szemét. Mezőgazdaságból élő ember volt egész életében, jól tudta, anélkül, hogy szembesítenék az őszi nap fényével, hogy jóval később kelt, mint szokott, ráadásul a fejfájása is arra engedett következtetni, hogy az új pálinkájuk kegyetlenül megtorolja másnap, ha elfogyasztják. Lassan kikelt az ágyból, felöltözött, és elindult a vonatállomás felé. Mikor odaért, rágyújtott egy cigarettára. Az induló vonatok tábláját leragasztották egy papírlappal, amelyre azt írták: Ideiglenesen felfüggesztve.

            Aztán a tegnapi gyülekezetből megjelent még két fiú, akik testvérek voltak, téblábolva, s egymás mondatát továbbfűzve sajnálkoztak, hogy elaludták a megbeszélt indulást. Egy darabig tanakodtak, vajon merre lehet negyedik társuk, a fülüket piszkálták a kalapjuk alatt, majd hazasétáltak. Másik útközben még benézett a negyedik fiú családjához, de azt mondták, hogy későn ért haza az éjjel, utána pedig már kora hajnalban elment hazulról, még elemózsiát is vitt magával. A Másik is hazasétált hát. Csak két nap múlva tudta meg, hogy a tüntetésből ellenforradalom lett, hogy a diákokra tüzet nyitottak és a többit. Akkor mindhárman összegyűltek a csupasz kis asztalnál, szétosztották az eldugott pálinkát, és soha többet nem beszéltek egymás között arról a napról, mikor elaludták a forradalmat. Csak az unokájának mesélte el egyszer, mint jártak a bajai diákok. De a negyedik fiú sorsát közben éppúgy megrágta a moly az emlékezetében, mint a régi falvédőn sepregető fiatalasszony pirosló cérnamosolyát.