A könyök

Kihúzom magam, lábujjhegyre állok, elindul a zene, hátrafeszítem a vállam, bal láb lendít, csúsztat, kör a karokkal, jobb láb lendít, csúsztat, a karok megtart vállmagasságban, bal láb lendít, jobb láb lendít, karokat felnyújt, fel, a plafon felé, kézen állás, megtart, tart, tart, elenged, bukfenc, feláll, ballal lép, jobbal szúr előre, aztán fordul, cigánykerék, megáll, megtart, ugrás, hátra bukfenc, felszúr a szemben lévő fal tetejére, megáll, megtart, ringás hátra, bal láb hátraemel, jobb láb a földön, egyenesen, feszít, magasabbra, még magasabbra, megtart, visszaenged, lendít, ugrás, vége. A zene elhallgat, kis szünet, újra kezdődik. Elölről! Gyerünk lányok, matracokhoz!

Újra, újra, újra! Elölről! A zene nem áll le, nem áll le akkor sem, mikor kikapcsolják a magnót, mikor hazamegyünk, mikor vacsorázunk, még álmomban is ez a zene szól, én pedig még álmomban is lendítem a lábam, tartom, emelem a karom, bukfencezek és kézen állok és cigánykerekezek, és a gerendán állok remegő lábakkal, szerencsére ahhoz nincs zene, csak a talajhoz, a gerendán nem kell igazodni, a gerendán csak én vagyok és az egyensúly, a spicc, a gerenda vége, alatta a matrac, amire nem eshetek le, nem esünk le, túl sok mínusz pont, a végén az ugrás, a megtartás és a jelzés, hogy vége van, a felemás korlát, a dobbantó és a szekrény, a nekifutás.

Hogy áll a könyököd? Egyenesen álljon! Gyerünk, forgasd meg. Na várjál, megmutatom. Odajött hozzám, előrenyújtotta a kezét, és elkezdte a könyökét forgatni. Ide-oda, ide-oda. Látod? Hadd nézzem. Úgy, jól van! Kézenállás közben is így kérem. Menj oda a bordásfalhoz, próbáld meg. Odamentem, fellendültem, a sarkam nekiütődött a bordásfal egyik fokának. Spicc, spicc, feszít. Már megint kiáll a könyököd, egyenesre, gyerünk! Úgy, na végre.

Spiccben a lábfej! Gyerünk, spicc, spicc! Az nem jó, Dina, az nem spicc, gyerünk, lányok, feszít! Mindig ugyanazok a parancsszavak, mi pedig feszítünk, spiccelünk, nyújtunk, magasabbra, mélyebbre, erősebben, futunk tornászosan, ahogy azt kell, kecsesen, kihúzzuk magunkat, körbe-körbe, aztán melegítünk tovább, nyújtunk, nyújtjuk az izmainkat, ha fáj, az a jó, óvatosan, gyerünk, nagyobb terpesz, még nagyobb, hajol, hajol. Nyújtózkodunk a lábfejünk után, el kell érni, feszül a combizom, feszül a kar, a lábfej, elérjük, tart, tart. Kisebb csoportokra oszlunk, és elindulunk a gerenda vagy a talaj felé. Olga, ez nem elég, ez nem spárga, még fél spárga sem, gyerünk. A tanárnő odamegy, és lefelé nyomja Olga vállát, belenyomja a fájdalomba, ő pedig felsikolt, és nem tud megmozdulni. Olga merev, hiába, nem lehet kinyújtani, ezért nem versenyezhet, pedig ugrani tud, de egyáltalán nem hajlékony. Merev, nem tornász, hiába van minden nap itt az edzésen, és gyakorol, edz, ahogy a többi lány, Olga merev, és most le is sérült. Potyognak a könnyei, Korin pedig tovább megy, a bordásfalnál gyakorlókhoz.

Felemáskorlát, sorban állunk, befáslizzuk a térdhajlatunkat, jól betekerjük, mégis tele vagyunk lilás véraláfutással a korláttól, ezek a sebek, a sebek, amiket minden tornásznak viselnie kell, a véraláfutás, a hólyagos tenyér. Kivesszük a vödörből a magnéziumport, bedörzsöljük vele a tenyerünket, mindenhol fehér por a tornaterem zöld padlóján. A tanárnő felsegít minket a korlátra, megkapaszkodunk, felrugaszkodunk, feszít, egyenes a láb, egyenes a kar, nem hajlíthatjuk be, a karnak mindig egyenesnek kell lennie, úgy kell lengeni a korláton, lengeni és leereszkedni, az a jó, ha a fekete tornadresszen derékmagasságban van a fehér csík, a korlát magnéziumos kezünkkel összefogott, fehér csíkja. Ha a mell alatt van, nem jó, akkor behajlítottuk a karunk, akkor elbuktunk, újra, újra, újra, amíg a csík a derékra nem kerül. Már belefájdul a tenyerünk, kiszárítja a magnézium, a térdhajlatunk, hiába a fásli. Az utolsó mozdulatsor, a felszúrás, mintha zoknit húznánk, úgy álljon a kéz és a láb, nagyot húz és nagyot ugrik a végén. Feszít, kilépés a most még odaképzelt, láthatatlan bírok felé, akik már most bíráskodnak felettünk, úgy érezzük.

Tovább, tovább. Utolsóként a szekrényugrás, a rettegett, amit nem tudunk könnyen befolyásolni, aminél a legnagyobbat eshetünk, ami a legjobban fáj. Már napok óta nem ugrok, nem tudok, nekiindulok messziről, futok, de kikerülöm a dobbantót és eloldalazok. Próbáld újra, mondogatják, de nem megy, nem megy. A sípcsont izom túlságosan fáj, ha dobbantok, fájdalmasan belém hasít, elgyengül a lábam, és összeesik, én pedig nekifutok a szekrénynek, a lábamat még jobban beverem. Gyerünk, csináld, még egyszer, próba! Tudom, hogy mennem kell, tudom, de nem megy, nem tudok. Leülök a padra a többiekhez, jöhet a következő, a Korin hátrébb tolja a dobbantót.

Hatan vagyunk a csapatban, napról napra edzünk, órák után, a verseny közeledtével pedig egyre többet edzünk, többet nyújtunk és többször megy a zene, többször állunk a gerendára, dobbantunk és egyre több a sebünk, megszaporodnak az öltözőben elbújtatott könnyek. Félünk, még ennyi edzés sem lesz elég, nem jó a spicc, nem hajlik úgy a lábunk, nem a derekunkon van a magnéziumos csík. Nem, nem, nem megy, nem tudom feljebb emelni a lábam, ha beledöglök sem, nem tudok több spiccet csinálni, nem bírom már el magam a korláton, nem tudok dobbantani, mert már a szándék is sajog, fáj, leesek a gerendáról, bele egyenesen az edző ordításába, újra, újra, visszamászol, és megcsinálod újra! A könyököddel még mindig baj van, fordítsd már meg, fordítom, fordítom, de csak nem tudom úgy tartani, nem bírom, és már a kézenállást sem tartom meg, kifordul a könyököm, és oldalra gurulok, nem, már tényleg nem tudok többet, de igen, újra, újra, újra, közeledik a verseny, a napok pedig viszik magukkal az erőnket, viszik az önbizalmunkat, a kedvünket, mindenünket. Csak a torna van, és nincsen más, nem is lehet, hajló, spiccelő, kecses gépek vagyunk, akiket nem lehet kikapcsolni.

Ez lesz a harmadik versenyem, de a szertorna nem ereszt, tornászosan futunk és melegítünk be még a kosárlabdázáshoz is, a tornaszezonon kívül. Csapatok jönnek a versenyre más iskolákból, a csapatok különválnak, egyik csoport a gerendához, másik a talajhoz, a többi a felemáskorláthoz és a szekrényugráshoz megy, felkészül, sorban áll. Minden csapatnak más a zenéje, de csak a talajhoz kell zene, ki kell zárni, a gerendán főleg, a gerenda veszélyes, ne remegjen a láb, ne essünk le, megmaradjon a spicc, a kinyújtott láb. Külön zsűri minden szernél. Hatan vagyunk, az első ember a biztos ember, aki nem a legjobb, de nem okoz csalódást. Ahogy haladunk, második, harmadik, negyedik, az egyre jobbak jönnek, utolsóként a legjobb. Hibázni is lehet, de csak egyszer, egy embernek, a legrosszabb pontszám érvénytelen, ha valaki hibázott előtted, te már nem teheted. Nem lehet. A pontszámot csak a végén látni, bizonytalanul megyünk tovább a következő szerre, még egy elrontott szer után sem szabad, nem szabad megállni, sírni, tovább kell menni, folytatni, megcsinálni a többit is, hiba nélkül, kihúzni magunkat és mutatni a tornadresszben, szépnek lenni, hajlékonynak, kecsesen járni a zenére, amely tovább kísér minket a következő szerre.

Itt nincs kifogás, nincs betegség, nincsenek családi gondok, itt semmi nem ér, a fájdalom sem, nem lehet kiszállni. Dalma odamegy a tanárnőhöz, bekopog az irodájába. Bent mindenhol medicinlabdák, hokiütők, focilabdák, két asztal, meg a tanárnő. Nem tudok indulni a versenyen, nem tudok, meghalt az édesanyám. Nagyon sajnálom, de a torna majd segít. A torna mindig segít, muszáj, anélkül nem lehet túllenni rajta. Mindenképpen kell. Nem hagyom abba, de nem tudok indulni a versenyen, szertornázok tovább, de a verseny, a verseny az más. Menni fog, hidd el, te vagy az egyik legjobb, kellesz a csapatnak. És Dalma mondta, rendben, Dalma tovább csinálta, készül a versenyre. Ez a torna, ezt jelenti nekünk, menedék, parancsolja nekünk, hogy tovább, menni kell, miattunk, gyűlölt ellenségünk, kínzónk és legjobb barátunk. A torna, aminek szüksége van ránk, nélkülünk nem létezik, kellünk neki, és ha ránk kapott, nem enged el többet. Függő.

Közeledik, és egy idő után úgy érezzük, már nem tudunk tovább fejlődni, visszafelé haladunk, és ez megijeszt, pedig fejlődni kell, máshogy nem lehet, magasabbra kell lendíteni a lábat, nagyobbat kell ugrani, a gerendán egyre magabiztosabbnak lenni. Még mindig nem tudok ugrani, és esek, egyre többet, egyre nagyobbat, a sípcsont izom pedig egyre jobban fáj, ha ugrok, a lábam nem tart meg, ezért már napok óta nem is ugrottam, hiába indulok el, nem dobbantok, csak elfutok a szekrény és Korin mellett, aki ott vár, hogy elkapjon, ha kell. Nem akarok versenyezni, nem tudok, de nem lehet kiszállni, nem sétálhatok el, indulnom kell, én is benne vagyok a csapatban, bár van tartalékos, de akkor sem, a torna rám is rám szokott, és kellek neki, kell a napi adag fájdalmam és izzadságom, a spicceim, a magnéziumos kezeim és a fáslis lábam, kellenek neki a könnyeim és a fáradtságom.

Közeledik a nap, lejátszódnak előttem az események, újra és újra, hogyan állítja be Korin a dobbantót, hogyan számolja lábfejenként, milyen messzire kell tenni a szekrénytől, melléáll és én elindulok, rohanok, ugrás, dobbantás. Mindig elkerültem a rosszul esést, tudom, hogyan kell esni, hogy ne legyen komoly baj, ezt a legtöbben tudjuk, az elején, az alapoknál megtanuljuk a spiccek, nyújtott kezek és lábak, cigánykerekek, bukfencek és kézenállások mellé. Telnek a napok, és egyre közelebb kerülök a dobbantóhoz és a szekrényhez, egyre nagyobb a kényszer, a teher, egyre jobban félek, ugranom kell, erősen, igazit, nagyot.

Aztán elfogynak a napok, nincs több edzés, nincs választás, remeg a lábam, ahogy az öltözőben átöltözünk, a versenyről beszélünk, mint hónapok óta mindig, felveszem a tornadresszt, a kezem is remeg, de nem szabad, biztos lábakon kell állnom, biztos kezekkel kell tartanom magam. Bemelegítünk, nyújtunk, gyakorlunk kicsit, talajgyakorlat, gerenda és felemáskorlát. Lányok, már csak egy hét van a versenyig, szedjétek össze magatokat, Korin hangja betölti az egész tornatermet, már csak egy hét, egy hét, visszhangzik bennünk is. Ez a könyök csak nem akar egyenesen állni, mondja Korin a talajgyakorlatom után. Nem, nem akar. Jön a szekrény. Leülünk sorban, ahogy következünk. Én vagyok a negyedik, én következem. Remeg a lábam, dübörög a szívem, de muszáj, muszáj megtenni, muszáj elindulni, futni és ugrani, muszáj. Fájni fog, igen, tudom. Elindulok, gyorsan nekifutok, hatalmasat dobbantok, átrepülök a szekrényen, még Korin karja sem ér el, pedig nyúl utánam, de én zuhanok, rá a könyökömre, hallom a csont reccsenését, és a fájdalomtól nem kapok levegőt, csak tátogok, és csorognak a könnyeim végig az arcomon, és nem merek a karomhoz érni. A többiek odaszaladnak hozzám, a tanárnő is, megijed, aggódik, haragszik. Eltört, mondja az orvos a sürgősségin, eltört a könyöke, be kell gipszeljük. Kapok fájdalomcsillapítót, és amikor enyhül a fájdalom, hihetetlen megkönnyebbülést érzek, és folyton mosolyognom kell, mert vége, mert egy hét múlva lesz a verseny, és én nem leszek ott, nem lesz több ugrás, dobbantás, magnézium, spicc, foltok, tornadressz.

A gipszre mindenki írt valamit a csapatból, Jobbulást, Szép esés volt, (Te kis mázlista), vagy rajzoltak szívet, egy törött kezet, tornacipőt, butaságokat. Korin is odajött hozzám, amikor bementem egy edzésre, érdeklődött, hogy vagyok, meddig kell hordanom, milyen gyógyszert írtak fel. Aztán a sok színes rajz és írás közé ő is írt valamit. A jövő évi versenyre visszavárunk!

Éhes vagyok (VI. szonett)

 Hó vége, épp csak megjött fizetésem,

már most tudom, mit kezdek majd vele,

szemétdíj, villany, gáz, mint rákfene

felfalja felét ridegen, keményen,

s mikor arra gondolnék van reményem,

hitelre elmegy a másik fele.

Az ember hasa így nem lesz tele,

csak néz ki a fejéből bús szegényen:

Testvériség? Egyenlőség? Szabadság?

Testvéreimre már nem jut a pénzből,

egyenlőség felnőtt cucli-badarság,

ám szabadon képzelgek szebb jövőről,

  és egy füzetbe töltök verseket.

  Majd megeszem azt, ha éhes leszek

A bárányok nyelve

 Emesével felköltözünk a Magaslesre, egy villa tetőtéri lakása ez, kicsit olyan, mintha egy villámhárító rúd tetején volna a lakásunk, vagy egy oszlop tetején, mint Simeonnak. Lakályos hely, déli fekvésű, túl sok a fény itt, be kell húzni a sötétítőket.

 

És elindulok a városszéli villák között, véget ér az aszfaltút, új építésű házak, félkész villák, egy-egy teleknél tábla jelzi, hogy foglalt, aztán már ez sem. A város fölülről olyan, mint a történelem, berendezkedve egy szűk völgybe, megpróbál felkapaszkodni a környező dombokra. A dombok szegélyén villámhárítók, vagy mik, tévétornyok, élő adásban a múlt, zúg az idő, iparnegyed.

 

A hegy felé tartok, de nem érem el az erdőhatárt, a város és a hegy között túl gyorsan talál rám valami gyilkos fehérség, árnyékra van szükségem, behúzódok egy csoffadt fa alá, onnan nézem, hogy mit nézek. Valami van a levegőben, mintha ki lenne bélelve a semmi porszemcsékkel, zúgással, madárrikoltással, gépzajjal. Kifordítom az egészet, mint egy kesztyűt, az egyik lábam, melyről épp leesni készül az olcsó teniszcipő, belelóg valami szakadékba, a másik a hegy túloldalán lefelé lóg egy fáról, pontosabban fölfelé lóg le egy fáról, valami madzag van bogozva a combomra. A törzsem meg, ez a nevezetes gerinc, valahol a gyér cserjésben hever, évek óta legalább, rájárnak a varjak és a vadkutyák.

 

Nem fáj semmi, nincsen itt vér, minden fehér, sőt láthatatlan.

 

És hol van most a szemem, két vaksi, barna szemem? Valahol a városban szökdelnek egy járdán, puha betonon, a járókelők nem látják szemeimet, a lábuk között vibrálnak, mintha csak két öngyújtó lézerfényével játszanának a gyerekek egy vaskerítéssel szegélyezett iskolaudvaron. Az én szemeim jutnak túl a vaskerítésen, a járókelők lábai között iszkolnak, ők sem jutnak messze. A két gyerek pedig egymásra néz és perverzen elvigyorodik. Nem jutnak át a vaskerítésen.

 

Tehát ülök a fa alatt, nem, nem vagyok én egy Buddha, magánszemélyként épp a terrorizmuson gondolkodom, annak állami változatán főként, valami olcsó könyvet olvasok erről, egyébként meg önelvesztésben vagyok, amikor is a madár- és a felhatoló gépzaj egy résében, egy eltérített frekvenciasávon ismerős csilingelés ér el. És a csilingeléssel együtt, vagyis körülötte valami kerekded csend is érkezik, miként egy tó vagy tengerszem, amely a tisztán kivehető fehér zaj ellenére inkább látszik, mint hallszik, mivel a csend nem hallható.

 

És attól jó, hogy nem hiszem el. Egyelőre legalábbis, hiszen nincsen semmi jel, ami arra utalna, hogy… de aztán hirtelen nincsen már választásom, a közeli, bekerített gyümölcsös mögül előbb tétován, de pillanatról pillanatra egyre feltartóztathatatlanabbul, a győzelemre születettek idilli szelídségével előrajznak a bárányok, mintha valaki vezetné őket, nem a pásztor, hanem egy távoli hang, egy vezér, egy láthatatlan pásztor. Így, ilyen szelíden, boldogan és vakon és bizakodva, előmászva egy gyümölcsös mögül és elárasztva a tájat, valahogy így kezdődik minden háború, s csak a következő pillanatban válik vaddá, tölti meg hullákkal a harcmezőt és gödrökkel a várost, iszonyú bűzzel a mezőket és kalapál apró szegeket a madarak üres csontjaiba.

 

VÁNDORLÓ KUTYA

 

Valamikor régen, olyan régen, hogy meg sem voltam születve, édesapám magával vitte egyik nővéremet az erdőre. Hosszú rendeket vágott a szakállból, az ilyen erdei semmifüvet szakállnak nevezik, mert mire megszárad, már nem is marad belőle semmi, a nővérem pedig, két- vagy hároméves volt, egy borsika alatt aludt, korán reggel volt még, a kaszások korán kelnek. És édesapám persze nem tudta, hogy a legáttetszőbb idillben mindig a háború lakozik, csak vágta a hosszú rendeket, kitartó karintásokkal törekedett a völgyben kanyargó patakmeder felé, s amott a nyakban, ahol a föld, mint egy oldalra fordított arc elé feszített vállcsont, eltakarta a mögötte kanyargó rendeket és a borsikát, apám alábukott a láthatatlanságba. A domb tetején meg se rezdült a borsika, nővérem fején egy sötétkék bundasapkával még az igazak álmát aludta, apám előtt pedig a szemközti hegyoldal, sűrűn nőtt fiatal erdő, a közepén málnavész, a nap meg már a falu fölött vigyorgott keleten, mint egy égre rajzolt, mosolygó gyermekarc.

 

Én nem voltam megszületve még akkor, a bárányokkal tartottam, hogy úgy mondjam, és apám fölfele indult a levágott rendek közt, először a bárányokat pillantotta meg, amikor a nyak fölé emelte a fejét, vagy úgy is mondhatnám, hogy a lekaszált földnyelv ádámcsutkája fölé. Nem gondolt semmire, még csak a bárányok gondoltak vele, de már fölfogta a bárányok nyelvét, lépet gyorsan hármat, s ekkor már értette is a szavakat, mivel a nyájak őrizője, egy hatalmas juhászkutya éppen a borsika tövében kaparászott, szaglászta a sötétkék bélésű bundasapkát, mert báránybőrből volt az is.

 

A kasza megállt a harmatos levegőben, a nap megállt a falu fölött és észrevétlen zuhanással a medence iszapos aljára süllyedt, a valamikori tenger hínáros fenekére, fölül mégis megmaradt a világosság, apám szemében legalábbis, és a kasza a nap fölé emelve villogott.

Még egy mozdulat, és vége akkor.

 

A nővérem aludt, még nem is jutott odáig, hogy a nővérem legyen, talán álmában ő is a bárányokkal tartott, mint én, hiába zizegett mellette a zacskó, amibe apám reggelije volt csomagolva, hiába szaglászta alvó arcát az állat. A félelem pedig, mely a türelem rokona, egyébként nem tudna ilyen hosszan kitartani apámban, egy hatalmas ugrással ott termett a borsika alatt, hogy szemébe nézzen az állatnak, de az állat, talán mert általában minden állat szintén a bárányokkal tart, észre sem vette, hogy valami szörnyű félelem ólálkodik körülötte, hogy ott ugrál az alvó gyermek körül, mint egy őrült szöcske és nem tud hová lenni félelmében. Csak elfogyasztotta apám falatnyi reggelijét, még a zsíros papírt is megette, aztán, mivel a bárányok fönt odébb vonultak, akkurátusan ő is eloldalgott, magára hagyta apám ugráló félelmét és az alvó gyermeket.

 

A nap lassan emelkedett föl a medence aljáról, a valamikori tenger is kezdett visszahúzódni. Apám nem nézett a napra, de látta, mert saját magában emelte vissza a napot az égre. És nyikorogni kezdtek a percek fogaskerekei, és ahogyan maga elé ejtette a kaszát, már hallotta a penge cikkanó pengésének rövidke visszhangját, ahogy a kőnek ütközött, hallotta fönt az elvonuló báránycsorda csilingelését, látta a csöndet és halotta a juhászkutya puha lépéseit, egyenként hallotta, amint távolodnak a borsikától.

 

Nem sokkal ezután születtem meg én is, valószínűleg éppen annak az évnek a telén, amikorra a bárányok már téli szállásra vonultak, dacos voltam nagyon és fostam, mint egy víziló, majd elhagytam az almot, járkáltam erre-arra.

 

Most meg itt ülök egy zúgó város fölött, geológiai magasságokból szemlélem a történelem zúgását, de nem, nem vagyok egy Buddha. Ülök csupán egy csoffadt fa alatt és farkasszemet nézek egy borjú nagyságú kutyával, aki elmaradt a vonuló bárányhadtól, s aki úgy néz rám, kissé unottan és magára maradva, mintha ismerne már régebbről engem. Nem ugrál a félelem, mint egy őrült szöcske, csak a nap süllyed kicsit alább az égen, pedig volna hová süllyednie lejjebb, mert itt is tenger volt valamikor. Tudom, hogy a kutya nemsokára eloldalog, elsétál mellettem némán, mint aki tudja, hogy miért vagyok itt. De azért fölállok, hogy lássa: magasabb vagyok nála.

 

Kicsivel később becsukom a fűre ejtett könyvet, berekesztem az állami terrorizmus történetét, berekesztem az idillt, elfordítom tekintetem az égen felhők képében viháncoló fasiszta kutyáktól és lefelé indulok, a magasles felé.

 

Elhatározom, hogy mondani fogok valamit Emesének.

 

 

FEHÉR PÉTER

 

Ahol kialusznak a fények, ott felébrednek a bárányok. A bárányok szeme halott és vizenyős, nem olyan, mint teheneké, mert az kerek és fényes, mint a holdtölte. A bárányok szemében laknak a halott rokonok és az ősök. Előkeresem onnan a következő nevet, amelyet Emese egyik ükapja viselt. Vannak ősök, akik halottak álarcaként tűnnek föl a bárányok szemében, de olyanok is, akik elhagyják a bárányokat, nem törődnek többé velük, és olyan közel jönnek hozzánk, mintha halálukban is csak reánk várnának. Az ilyen halottak nem viselnek álarcot, nevük van pusztán, olyan sugárzó nevük, mint amilyen a Fehér Péteré.

 

Az egyik szememet most muszáj lehunynom, hogy lássam, ki is volt ő valójában. Valami uradalmi főintéző volt az apja, valójában a ius primae noctis gyermeke ő, a háború szülötte, akinek gerincét, mint egy fehér szalagot, egy fára akasztották a katonák. A mai Szlovákia területén létrehozott mintagazdasági kollégium tanulójaként a jövőbeli kifehéredő történelem letéteményese, aki egy napon arra ébredt, hogy kitört a háború, hogy a mintagazdaság gyümölcsösében a terebélyes almafák alatt sötétkék egyenruhás katonák alusznak, fegyverük a fejük fölött függ az alsó ágakra akasztva.

 

És a katonák még aludtak, talán ősz volt, vagy talán tavasz, amikor Fehér Péter hátat fordított a történelemnek és elindult haza, gyalog Szlovákiából Romániába, akárhány frontvonalon keresztül. Ismerte a területet, mint a tenyerét és ismerte a farkasokat csakúgy, mint a bárányokat, bele nézett vizenyős szemükbe és látta a feleségét a tornácon és tüstént feléje indult. És ahogy jött-jött, egyre közelebb ért hozzánk, vagyis hozzám és Emeséhez, közben pedig egyre távolabb került a feleségétől, akinek a házát már körülvették a katonák, s akinek kövér kakasait lefoglalták hadizsákmány gyanánt.

 

A színes kakastollakat Oroszországba küldték, hogy legyen mivel kibélelni a hosszú orosz telet, a kakasok taréját pedig besózták és megszárították, majd talizmánként a nyakukba akasztották a fiatal román katonatisztek.

 

Egy éjszaka, amikor úgy hajtotta álomra fejét egy a tetvek ellen fehérre meszelt, elhagyott pásztorbódéban, hogy azt sem tudta, épp melyik országban van, Fehér Péter különös álmot látott. Kint még világított a hold, de ahogy magára húzta a deszkabódé rozoga ajtaját, olyan sötétség lett, mintha az ajtócsukással a hold másik oldalára került volna. Látta az ajtó rései között beszűrődő holdfényt, amin belépett a mintagazdálkodási kollégiumba Ákos, a szobatársa, megkínálta cigarettával, majd valamiféle örvös galambokról kezdett el beszélni.

 

A galambok nem nyalják le a meszet a szoba faláról, mondta, mégis fehérkéset kakálnak. És nevettek ezen.

 

Majd Ákos megmutatta neki a Közel-Kelet ispotályait, ahol békésen feküdtek a kar- és lábnélküli sebesültek. Nem volt ott vér, nem fájt senkinek a sebe. A testekről levált végtagok fölemelkedtek, mintha csak a Szentlélek fuvallata tartaná őket, és ott maradtak, lebegve a levegőben. Látod, mondta Ákos, mindez semmit sem jelent. Ha meghaltál, már nem fog hiányozni egyetlen végtagod sem.

 

Amikor Fehér Péter átmászott a tyúkudvar kerítésén, még néhány véres kakastoll ott csillogott a favágó csutakon a reggeli derengésben. A katonák már célba vették őt az almafák lombjai közül. Lőttek, de még nem találták el.

 

Akkor a tiszt húzta meg a ravaszt, s meg sem várva, hogy becsapódjon a golyó, bekiáltott a házba Fehér Péter feleségének: gyere ki te büdös koca, megdöglött a kandisznód. Fehér Péter még hallotta a slendrián mondat után a torcionár öblös röhögését és a katonák vihogását az almafák közül, ahová elrejtőztek.

 

Az ólban egymáshoz bújtak a bárányok, ha lett volna ott valaki, hallotta volna, amint magukban dúdolják a Veni-t, látta volna, hogy vizenyős szemük kitisztul a félelemtől, látta volna bennük Fehér Pétert, amint átgázol a monarchikus kerteken, egészen addig, ahol már én is láthatom lüktető halántékán az eret.

 

Ekkor van, hogy megint mondani szeretnék valamit Emesének, de szívdobogásomra hirtelen felnyitják szemüket a bárányok, én meg leejtem a szavakat, mint a kavicsokat a gyermek, ha észbe kap, hogy késő van és ideje haza indulnia.

 

VENI

 

Franciaországban megint egy fa alá telepszem és még mindig nem vagyok egy Buddha. Hallom, amint a templomban a bárányok éneklik a Veni-t, néha egy áthatóbb bégetés szólóba kezd.

 

A mögöttem lévő kukoricásba járnak a tábor szerelmesei, azon túl kezdődik a szomszéd falu. A faluban található egy régi udvar, olyan uradalom-féle, elhagyott gyümölcsfákkal, kőépületekkel. Egybe van nőve az udvar a temetővel.

 

Bejárom az udvart, eljutok egy oszlophoz: a kősárkány oszlopa, így nevezem el. Az oszlopon nem látok mást, csak bégető bárányokat.

 

Nem mondok Emesének semmit, csak gondolok rá, és még gondolok a Fekete Tengerre, amelybe belefulladt egy pap, aki meg akart menteni egy fulladozó báránykát.

 

Mit mondhatnék? Inkább csak kérdezek. A bárányok nevében kérdem: miféle üreg a test? És miféle hajlat a térdem?

 

És ekkor már nem látok mást, csak bebalzsamozott bárányokat.

 

Premier előtti vetítés

A meghívó díszes borítékban érkezett. A nyugdíjas otthon kis szobáját feszült izgalom járta át. A karosszéken ujjak doboltak. A falióra mutatója szívdobbanásként kattogott. Az öreg színész lopva a tükörbe nézett, kihúzta magát. Külön erre az alkalomra vásárolt egy új nyakkendőt.

Sietősen lépett az utcára, nem figyelt a rohanó autókra, gondolatai már a filmszínház dísztermében jártak, a város forgataga magába olvasztotta. Vitte előre a tömeg, a dübörgő villamosok, s ő álmodozó mosollyal biccentett a buszsofőrnek, észre sem véve a nardrágjára fröccsent havat. Szinte szárnyalt előre, egyetlen mondatot rebegve magában meghatottan: „Köszönöm, köszönöm”.

Hirtelen aludtak ki a fények. Megkezdődött a vetítés. Az öreg színész kényelmesen hátradőlt, várta, mikor következik az ő jelenete. Egy kisfiú szaladt át a képernyőn, hatalmas papírsárkányt röptetve, egy katonai egyenruhás férfi kísérte kimért léptekkel. A fiú időnként hátranézett, vajon az apja figyeli-e, látja-e milyen gyorsan tud futni? A következő képen az asztal alatt játszott, az asztal körül lábak topogtak, valaki felsikoltott, valaki dörmögve csitította, egy szék csikordult, s egy levél hullott mellé a földre. Egy fekete keretes távirat volt.

Az öreg színész most egy iskola épületét látta, a fiú az üres udvaron üldögélt egy fa alatt, szakadozott lapokra rövid verseket írt, aztán a zsebébe gyűrte őket, hazafelé indult. Valami dalt fütyörészett, hanyagul lóbálta táskáját. Az öreg színész úgy érezte, már hallotta valahol ezt a dallamot, arra lett figyelmes, hogy maga is dúdolja halkan, talán a szövegét is tudja… ám a képek gyorsan peregtek egymás után, egy fékező villamos, csupasz talpak nyoma a fehérre meszelt medence szélén, mérgesen kiabáló, duruzsoló, kacagó hangok foszlányai… és ott az a nagy szoba a zongorával! Nahát, hiszen hasonló helyre járt ő is elemiben zeneórára, persze sok városi lakásban lehet az ablaknál zongora és mellette kecses kis állványon egy kottatartó… Nyílt az ajtó. A fiú idegesen ugrott fel a zongora mellől, felügyelet nélkül nem lett volna szabad felnyitnia… Ekkor az ajtórésből, semmi kétség, Piroska kukucskált be, cinkos mosollyal apró száján. Ő volt az! Az öreg színész szíve dobbant. Lehetséges ez? Már tudta honnan ismerős a dal, és a zongorás szoba! Hiszen ezt…ezek az ő emlékei! Piroskát akkor látta életében először, tisztán emlékszik. De rég nem jutott eszébe ez a pillanat… Megszédült, a nyakkendőjéhez kapott. A döbbenet nem tarthatott sokáig, hiszen sorra érkeztek a szebbnél szebb emlékek, s lassanként megnyugodva, könnyek közt nézhette első szereplését, a titkos lánykérést és boldog éveit a városi színházban. Legemlékezetesebb szerepeiből elmormogott néhány sort. A képek egyre változtak, ismét láthatta gyermekei első lépéseit, felesége mosolyát. Milyen szépek is voltak ők, milyen gondtalanok! Ám édesanyja utolsó levelét is látta, s a háború elborzasztó emlékeit. Már csak az lebegett előtte, hogy éppségben túlélték, békében öregedhettek meg. Látta még azt a nevezetes díjátadót is, ahova még elkísérhette a felesége. Akkor még ott állt mellette a nagyobbik fia is… hány éve, hogy nem beszéltek? Már arra sem emlékszik, hogyan jutottak idáig, vajon láthatja még valaha? Ha véget ér a vetítés, okvetlenül felhívja! Egy ilyen különös esemény után…

Az újabb jelenetekre már tisztábban emlékezett, a művészpresszó a múlt héten, régi barátjával a premierről beszélgettek, és igen, ez már a mai reggel, a cipőjét fényesíti, az ünnepi zakója a szekrényajtóra akasztva. A falióra mutatója szívdobbanásként kattog. Az az ősz hajú férfi ott valóban ő a tükör előtt, büszkén kihúzza magát. Kilép az utcára, nem törődik a csúszós úttal, csak elsiet a havat lapátoló gondnok előtt. Villog a lámpa, éppen átér az úttesten. Viszi előre a tömeg, a dübörgő villamosok, s ő álmodozó mosollyal biccent a buszsofőrnek, mielőtt lelép a járdáról, szinte szárnyal előre…

Most hirtelen felerősödtek a fények. „Uram hall engem? Ki tudja nyitni a szemét?” A fény szinte vakító. Valami homályos, lüktető fájdalom a fejében, a hangok is nagyon élesek. Egy idősebb nő hajol fölé és egy fiatal mentős férfi, vagy talán a fia? Alig hallja őket, csak valami zúgást, talán agyrázkódásról beszélnek, most már elnyomja a sziréna hangja. „Szerencséje volt, gyorsan rendbe fog jönni! Csak óvatosabban tessék!”

Az öreg színész sóhajtott és lehunyta szemét. Egyetlen mondatot rebegett magában meghatottan „Köszönöm, köszönöm”.

Lewis Carroll: Évike Tündérországban – Tizenegyedik fejezet

Ki lopta el a túrósrétest?

A Király már a trónon ült, amikor Évikéék odaérkeztek. Körülötte apró madarak és állatok tolongtak, meg egy egész játék kártya. A vádlott, a Piros Alsó, bilincsbe verve állott, mellette jobbról és balról a Makkhetes meg a Tökhetes őrizte, hogy meg ne szökjék. A Király oldalán a Fehér Nyuszi sürgölődött. Egyik kezében trombitával, a másik kezében összegöngyölt papírtekerccsel. A terem közepén asztal volt, rajta egy nagy tál cukorral hintett, mazsolás túrósrétes. Évikének szinte csorgott a nyála, olyan étvágya támadt a túrósrétesre.

– Csak már vége volna a tárgyalásnak – gondolta – s megehetnénk a túrósrétest.

De hol volt még a tárgyalás vége? Hiszen még el sem kezdődött.

Évike eddig még sohase volt törvényszéki tárgyaláson. Csak ujságokban olvasott ilyesmiről. Sok mindent tudott már. Tudta többek közt azt is, hogy ki a bíró és ki a vádlott s hogy rendszerint a bíró szokta elítélni a vádlottat és nem megfordítva.

Most a Király volt a bíró.

– Ott a tanúk padja – gondolta Évike – s az a két állat ügyvéd.

Kénytelen volt őket állatnak nevezni, mert itt mindenki állat volt.

Büszkén ismételgette ezeket a dolgokat, arra gondolva, – némi joggal – hogy kevés kislány tud annyit ilyen korban.

Az ügyvédek buzgón írtak valamit a palatáblájukra.

– Mit irkálnak ezek? – súgta Évike a Griffmadárnak. – Hiszen még el sem kezdődött a tárgyalás.

– A nevüket, – súgta vissza a Griffmadár – mert félnek, hogy elfelejtik a tárgyalás végéig.

– Jaj, de maflák – nevetett Évike, de tüstént elhallgatott, mert a Fehér Nyuszi nagyot kiáltott:

– Csönd legyen, klönben azonnal kiürítettem a termet.

A Király pedig föltette pápaszemét és dühösen nézegette, ki merészel itt beszélni.

Évike észrevette, hogy a két ügyvéd ezt írja a palatáblájára: „Jaj, de maflák”, sőt az egyik még meg is kérdezte a szomszédjától, hogy ezt, „mafla”, két, vagy három effel írják-e. Na, szép kis irkafirka lesz ebből, gondolta Évike.

A jegyzőnek rettenetesen csikorgott a palavesszője. Évike nem bírta tovább hallgatni, a háta mögé lopódzott s olyan ügyesen kikapta a kezéből, hogy a szegény jegyző (a Gyík koma volt az), csak azt látta, hogy az egyszerre eltűnt. Mindenütt kereste, végül is az újjával kellett írnia, de nem sokat ért, mert nem látszott a palatáblán.

– Ügyész, halljuk a vádat – parancsolta a Király.

Erre a fehér Nyuszi háromszor a trombitájába fújt, kigöngyölte a papírtekercset s emelt hangon, érthetően olvasni kezdte:

Szörnyűséges rém-eset.

Hallottál ily rémeset?

Vettem ötven krémeset.

Piros Alsó meglökött

S mind az ötven rám esett.

 

Multkor pedig édesem,

Odaszaladt vészesen

S ötszáz túrosrétesem

Mind ellopta és megette,

Az éhségtől szétesem.

 

Ennélfogva vádolom,

Védelmébe gátolom,

Az egészet rátolom,

Bármit mond a védelem,

Vádolom őt, vádolom.

 

– Lássuk, mit mond erre a törvény – szólt a Király.

– Még ne, még ne – intette le a fehér Nyuszi. – Hol vagyunk még attól?

– Hát akkor jöjjön az első tanú – mondta a Király.

A fehér Nyuszi háromszor trombitájába fújt és elkiáltotta magát:

– Első tanú.

Az első tanú a Részeg Kefekötő volt. Két kezében egy-egy pohár bort hozott.

– Ezer bocsánat, Felség, – mentekezett – de nem tudtam kiinni a boromat, amikor értem jöttek.

– Ki kellett volna innod – mondta a Király. – Mikor kezdtél inni?

A Részeg Kefekötő Április Bolondjára pillantott, aki karonfogva állt ott a Mormotával.

– Április elsején, ha nem tévedek – mondta.

– Harmadikán – mondta Április Bolondja. – Elsején én kezdtem inni.

– Tizenharmadikán – mondta a Mormota.

– Írjatok – parancsolta a Király.

Valamennyien egymás alá írták a számokat, aztán összeadták, kivonták, megszorozták, végül pedig az egészet átszámították pengőbe és fillérekbe.

– Mi a neved? – fordult most a Király az első tanúhoz.

– Részeg Kefekötő – felelt az.

– Bolond vagy? – kérdezte a Király.

– Nem, ő a bolond – mondta a Részeg Kefekötő s Április Bolondjára mutatott.

– Mondd el, mit tudsz, de ne dülöngélj jobbra-balra, mert leüttetem a fejed – szólt a Király.

A tanú ettől annyira megijedt, hogy csaknem hasravágódott s zavarában beleharapott az üvegpoharába.

Évike most valami furcsát kezdett érezni. Eleinte nem tudta, mi az és meg is ijedt tőle, de később rájött, hogy hirtelen nőni kezdett, attól támadt az a furcsa érzése. Első gondolata az volt, hogy szó nélkül fölkel s itthagy csapot-papot, az egész tárgyalást, de aztán elhatározta, hogy ott marad, ameddig elfér.

– Ne tolakodjék úgy – szólt rá a Mormota, aki közvetlenül mellette ült.

– Agyonnyom.

– Nem tehetek róla – mondta Évike. – Maga is nő.

– Igen, de én mértéket tartok – válaszolt a Mormota. – Nem mint maga, aki az égig nő.

Azzal dühösen fölkelt a helyéről s átment a tárgyalóterem másik végébe.

A Király közben folyton mereven nézte a Részeg Kefekötőt. Amikor a Mormota fölkelt a helyéről, így szólt az egyik teremőrhöz:

– Hozd ide az utolsó udvari bál meghívóját.

Erre a szerencsétlen Kefekötő úgy elkezdett remegni, hogy a lábán lötyögtek a cipői is.

– Vallj be mindent töredelmesen, – kiáltott a Király – különben leüttetem a fejed, akárhogy remegsz is.

– Én csak egy szegény szerencsétlen kefekötő vagyok, Felség – jajgatott. – Éppen iddogáltam egy kicsit, amikor egyszerre csak azt mondja Április Bolondja…

– Én egy árva szót se szóltam – szabadkozott Április Bolondja.

– De szóltál – felelselt vele a Kefekötő.

– Tagadom – mondta Április Bolondja.

– Tagadd, – szólt a Király – annyi baj legyen. Folytassuk.

– A Mormota is ott volt és azt mondta – folytatta a Kefekötő jobbra-balra pislantva, attól való féltében, hogy hátha a Mormota is tagadni fog. De a Mormota semmit sem tagadott. Az aludt, mint a bunda.

– Én éppen bort töltöttem a poharamba – szólt a Kefekötő.

– Mit mondott a Mormota? ­– szólt most közbe az ügyész.

– Arra már nem emlékszem – felelte a Részeg Kefekötő.

– Akkor üssétek le a fejét – kiáltott a Király.

A szegény Kefekötő kiejtette kezéből a borospoharat, térdrerogyott sés így könyörgött:

– Én csak egy szegény, szerencsétlen kefekötő vagyok.

– Igen – üvöltött a Király. – Szegény szerencsétlen kefekötő, aki folyton iszik és eszik is. Kefét eszik, kefét.

Erre egyik tengeri malac „hangos derültségre fakadt” és éljenezni kezdett. A teremőrök azonnal „rendet teremtettek”.

Akarjátok tudni, gyerekek, hogyan?

Hoztak egy zsákot, fejjel lefelé bedugták a tengeri malacot, kötelekkel jól bekötözték a zsák száját, aztán ráültek. Ezt jelenti az a kifejezés, hogy „rendet teremtettek”.

– Jaj, de örülök, hogy láttam ezt – mondta Évike. – Annyiszor olvastam az ujságokban, hogy a törvényszéki tárgyalások végén az elnök „az éljenzést és tetszésnyilvánítást elfojtotta” s a teremőrök „rendet teremtettek”, de eddig sohasem értettem.

– Ha nem tudsz egyebet mondani, – szólalt meg a Király – akkor mehetsz. Indulj. Ott künn majd leütik a fejed.

– Hogyan mehetnék, Felség, hiszen térdepelek – felelt a Kefekötő.

– Akkor előbb állj föl, – mondta a bölcs Király – és csak azután távozz innen.

Erre a másik tengeri malac is „hangos derültségre fakadt” és élejnezni kezdett. Az ő tetszésnyilvánítását szintén azonnal elfojtották.

– No, a tengeri malacoknak gyorsan ellátták a baját – gondolta Évike. – Most majd gyorsabban megy a dolog.

– Száraz a torkom, ihatnám, Felség – könyörgött a Részeg Kefekötő a Királynak, aki még mindig a vádiratot tanulmányozta.

– Várj csak – szólt dühösen a Király.

Erre a Kefekötő nyakába szedte a lábát s úgy elfutott, mintha ott se lett volna. Az őrök hiába szaladtak utána, túl volt az már ungon-berken.

– Szólítsd a következő tanut – szólt oda a Király a Nyuszinak.

A második tanu a Hercegnő szakácsnéja volt, aki a paprikásdobozt, mint bűnjelet magával hozta. Évike sejtette, hogy ez csak ő lehet, mert be se lépett a tárgyalóterembe s azok, akik az ajtó mellett ültek, egyszerre mind tüsszögni kezdtek.

– Mondj el mindent, amit tudsz – parancsolta a Király.

– Eszem ágában sincs – válaszolt a szakácsné.

A Király ijedten pislantott a Fehér Nyuszira, aki halkan súgta neki:

– Adj föl neki keresztkérdéseket, Felség.

Évike kíváncsian nyújtogatta a nyakát, mert azt hitte, hogy a keresztkérdés és keresztrejtvény egyet jelent, ő pedig nagyon szeretett rejtvényeket fejteni.

A Király rettentő zavarba jött. Nem tudta, mit kérdezzen. Összefonta karját, sötét tekintetet vetett a szakácsnéra s torkát köszörülte. Végre mély hangon azt kérdezte tőle:

– Mondd meg nekünk, mibő készül a túrósrétes?

– Paprikából – felelte a szakácsné.

– Málnaszörpből – szólalt meg egy álmos hang.

– Üssétek le a Mormota fejét – üvöltött a Király. – Dobjátok ki. Verjétek agyon. Bökjétek jól oldalba. Tépjétek ki a szakállát.

Néhány percig a tárgyalóteremben fölborult a rend. Miután a Mormotának kitették a szűrét és a rend ismét helyreállott, a szakácsné meglógott.

– Sebaj – mondta a Király, szemmel láthatóan megkönnyebbülve. – Szólítsd a következő tanut – parancsolta nagy hangon, de közben halkan ezt súgta a Fehér Nyuszinak: – Ezt te vedd keresztkérdések alá, mert majd megpattan a fejem.

A Nyuszi az iratokban turkált. Évike kíváncsian várta, ki lesz a legközelebbi tanú, mert eddig még nem igen „tisztázták az ügyet”. Képzeljétek, gyerekek, mennyire meglepődött, amikor a Fehét Nyuszi éles, sípitó hangon ezt kiáltotta:

– Évike.  

Szabadvers

Ifjúkori depresszió, mondták

S közben ők már Hitlert szidták

Meg Trianont és Lenint,

És igazából sose tudtak semmit.

És csak ittunk egyre meg cigiztek

Míg közben vígan geciztek,

Át, keresztül minden éjszaka

S már nem várt más, csak a latornya

Míg egyre csak ez járt a fejemben: spermakultúra.

És ültünk ott a hídfőnél, Budán,

Mert hol máshol, estéjén vasárnapnak,

És nincs már mit szidni, és elszívni,

De dőlnek a szavak, nem hagyják nyugodni a szánk,

Mert így van ez már mióta, s csak viszi a Duna halkan szavaink,

Bele a nagy végtelenbe, hadd ne tudja senki, hogy mi itt ültünk,

De semmi baj, gondoljuk, s öleljük a másikat, remegő kezekkel,

Mert fiatalság, bolondság, de nekünk sincs több, mint egy kéregetőnek

Szombat este az IKEA előtt, miközben fúj a nyári szél téged, édesen,

Hitegetve, hogy lesz még erősebb a nyár, de télen nem visznek el,

Ki tudja hova, Szibéria már nincs divatban, és ott a repülőgép is,

Meg minden komfort, mi bűzölög kifele az utcára, de hát ez sem gond,

Mert mi még itt ülünk, meg a villamoson, és letépi valaki a plakátot,

Pedig régi, de mindjárt köpi, hogy a kormány, pedig ez BKV édes,

ezerkilencszázötvenből, egészen, de nem látod, mert elnyomnak,

téged is meg a szemed is, és nincs zsebkendő, csak tissú, meg lol,

mert az meg olyan menő, hogy mindjárt azt mondom, trololo,

és a nagyim nem érti, mit hadoválok a vasárnapi húsleves felett

neki otthon, vidéken, mikor hazanézek, pedig mindketten magyarok

vagyunk, és az ő vére folyik tovább bennem, bár lehet félúton megakadt

a műveltségem, és már nem tudom, hogy kell felvarrni a harisnyámon a szemet,

inkább fizetek luxust érte, egy újért, és nem érzi a pénztárcám, hogy fogy a pénzem,

mert ott a hitelkártya, meg a bank, és becsődöztetjük megint a világot, mert

ahhoz nagyon értünk, mint mikor fiatalon az anyatejért sírtunk, bár már tápot adnak,

mint a lovaknak, és beetetnek, és fuss az életedért, körbe a planétán, míg találsz

végül egy sarkot, hogy ledőlj, lélegezz, és meghalj, aztán valaki elföldel, vagy nem,

ki tudja.

És azt mondják, félelmeim vannak, pedig csak élnék.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info