szemináriumi közösség összes bejegyzése

Gloria Boyd: Norrie dans le metro (Találkozás Northrop Frye-jal)

Huszonkét évvel ezelőtt felvettem egy francia irodalom kurzust a Torontói Egyetemen. Mivel nehéz volt parkolóhelyet találni, busszal és metróval jártam be. Valahányszor szálltam volna le a buszról, ugyanaz a sötét kabátos, terebélyes öregúr állta el az utamat. Egy gyors elnézést hadarva átfurakodtam mellette, lerohantam a lépcsőn, de a metró rendszerint még sehol nem volt.

Nagy sokára aztán lebaktatott az öregúr is. Derűsen csillogó tekintete mintha azt sugallta volna, „Látja? Nincs értelme rohanni.” Hetente háromszor toporogtam így a peronon, várva, hogy az alagútban felbukkanjon a közeledő szerelvény derengő fénye. Majd hátrafordulva az öreget figyeltem, ahogy leballag a lépcsőn. Lassan, komótosan battyogott lépcsőfokról lépcsőfokra. Mintha a metró is hozzá igazodott volna. Mihelyt az öregúr elérte a peront, a vonat is kötelességtudóan begördült az állomásra.

Egy idő után már az ismerősnek kijáró mosollyal üdvözöltük egymást. Idővel a mosolyt köszönés váltotta fel, majd egy nap mellém ült, és beszélgetni kezdtünk. Nem bajlódtunk a bemutatkozással, és jórészt olyan általános témákról folyt a szó, mint színház, mozi, utazás. Elmesélte, hogy Ausztráliába szeretné elvinni a feleségét, én pedig hogy szülőhazámba, Magyarországra készülök. Szinte már vártam ezeket a közös metrózásokat.

Utólag tűnt fel, hogy főleg én beszéltem, míg ő türelmesen hallgatta vég nélküli fecsegésemet. Ám egy nap kénytelen voltam azzal fogadni:

– Sajnálom, ma nincs időm beszélgetni, muszáj elemeznem ezt a verset.

Elmagyaráztam, hogy francia irodalmat tanulok a Torontói Egyetemen, majd így folytattam:

– Nem tudom, Ön mennyire jártas a költészetben, de nekem elég zavaros.

Az öreg nem felelt, csak csendben ült mellettem, amíg én Rimbaud versével küszködtem. Csak akkor szólalt meg, mikor már becsuktam a könyvet.

– Tulajdonképpen mi okozza a nehézséget? Talán a francia?

– Jaj dehogy, jól beszélek franciául. Csak tudja, manapság az irodalmat annyira máshogy tanítják, mint amikor én jártam iskolába. Agyamra megy ez a sok metafora meg hasonlat.

Az öreg erre azt mondta, ajánlana egy könyvet, ami segítségemre lehet. Nem éppen úgy nézett ki, mint aki sokat konyít az irodalomhoz, de nem akartam megbántani, ezért készségesen lekörmöltem a könyv címét. Amint elköszöntünk, rájöttem, hogy nem árulta el, ki a könyv szerzője . Utána rohantam, és mikor felért a mozgólépcsőn, odaléptem hozzá: – Nem mondta meg, hogy ki írta a könyvet!

– Én – felelte halkan.

Kissé meghökkenve tettem fel a kérdést.

– És mi az ön neve?

Szerényen, alig hallhatóan mutatkozott be:

– Northrop Frye.

Mivel Európában nőttem fel, sosem hallottam Northrop Frye-ról, ezért megkértem, hogy ismételje el. Lebetűzte nekem, külön kiemelve, hogy a Frye végén van egy „e”. Valószínűleg meg sem kerestem volna a könyvét, ha aznap nem kellett volna amúgy is bemennem a könyvtárba egy Frohock nevű szerző esszékötetéért. Ez még jóval a számítógépek kora előtt történt, és ahogy Frohock nevét kerestem a cédulakatalógusban, véletlenül tovább lapoztam, és Frye nevénél kötöttem ki. Egészen elképedtem, hogy hány könyvet írt ez az ember, és faggatni kezdtem róla a könyvtárost.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy most hall róla először?! Hiszen ő korunk legismertebb irodalomkritikusa, és nem mellesleg a Viktória Egyetem rektora. Az ott ő – mutatott a fejünk felett lógó festményre.

Ekkor ébredtem rá, hogy maga az épület is, ahová az irodalomórákra járok (a Victoria Egyetemen), idős barátom nevét viseli, és a felhők közt lebegő tweed zakós férfiú, akit könyvtárazás közben bámulni szoktam, bizony nem más, mint kedves öreg útitársam.

Felfedezésem annyira felvillanyozott, hogy visszamentem és kimásoltam a cédulakatalógusból néhány művének a címét, hogy másnap ezzel imponáljak neki.

Hazafelé menet eszembe jutott, hogy olvastam egy cikket Frye-ról, melyben a szerző, Joanne Strong azt írta róla, „nagyon zárkózott ember, nem az a fajta, aki csak úgy szóba elegyedik idegenekkel”. Mekkorát tévedett, gondoltam magamban. Három lányom akkoriban tanulta az angol irodalmat a középiskolában, és igen kínosnak érezték, hogy az anyjuk megkérdezte Northrop Frye-tól, hogy ért-e a költészethez.

Alig vártam, hogy újra találkozzunk. Mihelyt felszálltam a buszra, az ismerős mosoly üdvözölt. Rögtön odasiettem hozzá, és – a kelleténél alighanem hangosabban – így lelkendeztem neki: – Fogalmam sem volt, hogy Ön ennyire híres!

A mosoly abban a pillanatban lehervadt Northrop Frye arcáról, és egyszerre tartózkodóvá vált. Én ugyan zavartalanul fecsegtem tovább, de legbelül éreztem, hogy ebből már nem jöhetek ki jól. Két megálló között egy pillanat alatt tönkrement a hetek óta szövődő barátság. Lehet, hogy mégis igaza volt a cikk írójának: és Northrop Frye valóban nagyon zárkózott ember. Talán éppen azért élvezte a velem folytatott beszélgetéseket, mert nem tudtam, és nem is érdekelt, hogy kicsoda ő. Abban a pillanatban, hogy kilétére fény derült, beálltam unalmas csodálói végeláthatatlan sorába.

Aznap nem ugyanabba a kocsiba szálltunk. Annyira elkeserített ez az egész, hogy attól fogva igyekeztem korábban indulni, nehogy összefussak vele. Közeledett a szemeszter vége, elárasztottak a beadandók és a vizsgák, és Northrop Frye feledésbe merült.

Soha többé nem láttam, és a temetésére se mentem el pár évvel később. De azért hébe-hóba előfordul, hogy a mozgólépcsőn lefelé rohanva lelassítom lépteimet, és hajdani útitársamra gondolok.

  

Fordították a KRE BTK Anglisztika Tanszék fordítói specializációjának hallgatói Tóth Sára vezetésével, lektorálta: Hamerli Nikolett.

 

(A memoár 2001 április 25-én, Frye halálának tizedik évfordulóján jelent meg a Toronto Globe and Mail hasábjain. Eredeti szöveg: ttp://fryeblog.blog.lib.mcmaster.ca/2009/10/10/gloria-boyd-norrie-dans-le-metro/)

 

A kanadai születésű Northrop Frye a huszadik század egyik legtöbbet idézett gondolkodója. 2012-ben az ő születésének századik évfordulóját ünnepeltük. 

Legismertebb munkájában, A kritika anatómiájában (1957, magyar kiadás 1998) az irodalom megszólító erejét az ismétlődő mitikus motívumoknak elemeknek tulajdonítja, és az európai kultúra „kanonizált mítoszával”, a Bibliával hozza összefüggésbe. Érdeklődésének középpontjában az irodalom és a vallás viszonya, a szent könyv és a világi irodalom összefüggései, az irodalom etikai, vallási és társadalmi jelentősége áll. A keresztény hagyomány képzeletgazdag értelmezése, az interdiszciplináris hozzáállás és a nyugati kulturális örökség átfogó szemlélete a pluralizmus és a spirituális keresés korában különösképp időszerűvé avatja mondanivalóját.

Fő műveit (többek között a Bibliáról írt könyveit: Kettős tükör: A Biblia és az irodalom, 1996; Az Ige hatalma, 1997) közel fél évszázados késéssel fordították le magyar nyelvre. A Shakespeare-kutató Fabiny Tibor volt az, aki a nyolcvanas években Frye-t felfedezte és népszerűsítette tanítványai között. 2012 őszén jelent meg az első magyar nyelvű monográfia Frye munkásságáról A képzelet másik oldala: Irodalom és vallás Northrop Frye életművében (Károli-L’Harmattan) címmel Tóth Sára tollából. (http://www.harmattan.hu/konyv_939.html)

                                                                                                                             T. S.

Northrop Frye: Kettős tükör http://ujnautilus.info/northrop-frye-kettos-tukor/