milyen Neoptolemosznak lenni
Mondd, vajon milyen Neoptolemosznak lenni,
egy apa fiának, akit nem lehet túlélni, nem lehet félretenni,
nem lehet félresiklani a tényen
–győzhetetlenségén, makacsságán, és legfőképpen
kiejthetetlen apai nevén–
csak te tudod, ki ő,
gyáva gyermek anyja szoknyája mögött,
gyáván, női ruhában, csak te tudod
és fáj, mégis és épp ezért és annál jobban fáj,
hogy ő az, és így is, ennek ellenére
te meghalsz, elmúlsz,
nézz körül, mint akárki más, de ő,
de ő a dühével elnemenyésző
túlél téged és örökre él és
ki ő?
Dühe csak sértődöttség, ragaszkodása csak a játékát féltő
kisgyereké, haragja öncélú tombolás,
a rombolás vágya, a merev nyak, melyekkel lehetetlen
visszanézni és a telhetetlen becsvágy
–egy kisgyerek csak, akit túl korán
küldtek el lefeküdni, ezért
másnap már fel sem hajlandó kelni akkor, amikor keltik.
És ő lenne az, az ő árnyékában
kell felnőttnek lenned, Neoptolemosznak,
nem Akhilleidésznek –vannak nevek, amelyeket
nem lehet kimondani– felnőttnek egy kisgyerek mögött,
egy kisgyerek ottfelejtett játékaként, amit egy idegen
szoknya alatt talált
–mondd, vajon milyen Neoptolemosznak lenni?
Magadnak kell megnemzened saját magadat,
magadat kell megszülnöd,
magadnak kell kihúznia a nevedet a szoknya alól,
magadnak kell megtalálnod Tróját,
mert nem visz oda ezer hajó és
a neved elvész Trója alatt. Nem lesz hova
hazatérned, ottfelejtett játék vagy csak egy
férfi szoknyája alatt.
Hozd vissza a lémnoszit, hozd vissza Trójába, és
tedd fel magadnak a kérdést, amit
ha megválaszolsz, tán sikerül,
de akkor is csak magadnak, nem a világnak,
nem az emlékezetnek, csak önmagadnak,
újrateremtened Neoptolemoszt,
és saját apádként fiadnak lenni
és amikor egy árnyék alatt majd meghalsz,
nem válaszolja meg neked senki:
vajon milyen volt Neoptolemosznak lenni?
Elindult Télemakhosz –az istenekkel
Elindult Télemakhosz –az istenekkel, az istenek ellen–
meglelni apját, a világba –húsz éve veszett el, Trója alatt–
azóta senki se látta. Pénelopé , azt mondják, látta –húsz évnek előtte–
utoljára az apját, kikötőjében Ithakának, kikötőjéből kihajózni.
Elindult Télemakhosz meglelni az apját, az éleseszűt, az elfeledettet,
hajóján húsz jó evezőssel, Pénelopé térdreborult kérlelésével, –ó jaj, ne hajózz ki,
téged is felfal a tágterü tenger– Mentór kétségeivel, –hasonlít e még az arcára, az
arcodra az arca?– és saját rettegésével, –melyet mélyen a hajó fenekére rejtett–
vajon nem egy vén koldust talál e, nem egy sírhalmot Trója alatt, nem egy félszemű
remetét egy barlangban, nem egy lótusztól megrészegült bolondod idegen földön?
mert nem mondta, nem említette senki, akit a szelek Ithakába sodortak, áll e még
Trója, maradt e valaki
még a népes akháji seregből? először Nesztórhoz, majd Meneláoszhoz
tér be tanácsért (vajon élnek e még?) majd,
–de nem. Mit mondhatnának ők, hol találhatná meg végre
az apját?
Trója elesett és elestek mind a hősök alatta.
Trója él, Trója lélegzik, Trója
megfolytja.
Sosem látta Tróját.
Trójai mégis, Trójaibb ő a legtrójaibb trójaiaknál, mert Trója nem engedi,
nem szabadulhat, a foglya. Ezért üldözi hajtja, de nem leli
Tróját, Trójában az apját.
Csak találja meg. Akkor tán együtt mészárolják le apjában a
kérőket, a küklopszokat, a laisztrügonakat, apjában Kalüpszót és Kirkét, akik
őt most apjáért ideűzték, gyilkolják le az összes istent és önmagában apját.
Akkor végre, húsz éve alatt először hazaérhet
és ő lehet Télemakhosz –Trójával vitte magával az apja, húsz esztendőnek előtte–
és először léphet sziklás földjére Ithakának, először láthatja meg szegénységét,
kopárságát, belterjes ürességét és –akkor végre elindulhat, megkeresni
az igazi Tróját.
