Erőszak

 

 

megérni arra, hogy nincsenek

sem istenek, sem végtelen hegyek

felnőni ahhoz, hogy meglásd, nincsenek

az ablakok mögött végtelen kezek

a szem nevet, a száj bevarrva elfeled

mások mindent tudnak,

de szavak nincsenek!

szobasarkok! nekem meséljetek!

most ti sírjatok, zokogva szorított plüssállatok!

székek, szekrények, ágyak, asztalok!

mind hatalmasra duzzadjatok!

nőjenek fölétek hatalmas-örök kezek!

had verje az idő tengerként testetek!

szakadjatok ki a fényből, ti falak!

pontokban lássatok víz alatt!

törjön, mi ép volt, mind, üveg!

zúduljanak rád morgó hegyek!

bújjatok párnák alá vérző szavak,

keressétek hős bajnokotokat!

képzeljetek, porszemek, nagyot!

mindent legyűrő vastagok

gyengévé, porrá váljatok!

gyűljetek körém, zsiráfok, tigrisek!

a vergődő űrt csak ti értitek!

meneküljetek tíz évek előre, vadon

bujkálva, rombolva, hazudva, vakon,

ordítsátok világba a kényszer kínjait…

hallgass sötét, a fény csak elvakít!

figyeld kis gyík, az oroszlán hörög

kiborult az asztalon a tejesköcsög

a méztengerbe alvó légy ragadt,

fogd meg, és szorítsd erősen hajad!

 – és ordítsd, ordítsd, hogy nincsenek

sem istenek, sem semmilyen hegyek…