milyen Neoptolemosznak lenni

 

 

Mondd, vajon milyen Neoptolemosznak lenni,

egy apa fiának, akit nem lehet túlélni, nem lehet félretenni,

nem lehet félresiklani a tényen

 –győzhetetlenségén, makacsságán, és legfőképpen

kiejthetetlen apai nevén–

csak te tudod, ki ő,

gyáva gyermek anyja szoknyája mögött,

gyáván, női ruhában, csak te tudod

és fáj, mégis és épp ezért és annál jobban fáj,

hogy ő az, és így is, ennek ellenére

te meghalsz, elmúlsz,

nézz körül, mint akárki más, de ő,

de ő a dühével elnemenyésző

túlél téged és örökre él és

ki ő?

Dühe csak sértődöttség, ragaszkodása csak a játékát féltő

kisgyereké, haragja öncélú tombolás,

a rombolás vágya, a merev nyak, melyekkel lehetetlen

visszanézni és a telhetetlen becsvágy

 –egy kisgyerek csak, akit túl korán

küldtek el lefeküdni, ezért

másnap már fel sem hajlandó kelni akkor, amikor keltik.

És ő lenne az, az ő árnyékában

kell felnőttnek lenned, Neoptolemosznak,

nem Akhilleidésznek –vannak nevek, amelyeket

nem lehet kimondani– felnőttnek egy kisgyerek mögött,

egy kisgyerek ottfelejtett játékaként, amit egy idegen

szoknya alatt talált

  –mondd, vajon milyen Neoptolemosznak lenni?

Magadnak kell megnemzened saját magadat,

magadat kell megszülnöd,

magadnak kell kihúznia a nevedet a szoknya alól,

magadnak kell megtalálnod Tróját,

mert nem visz oda ezer hajó és

a neved elvész Trója alatt. Nem lesz hova

hazatérned, ottfelejtett játék vagy csak egy

férfi szoknyája alatt.

Hozd vissza a lémnoszit, hozd vissza Trójába, és

tedd fel magadnak a kérdést, amit

ha megválaszolsz, tán sikerül,

de akkor is csak magadnak, nem a világnak,

nem az emlékezetnek, csak önmagadnak,

újrateremtened Neoptolemoszt,

és saját apádként fiadnak lenni

és amikor egy árnyék alatt majd meghalsz,

nem válaszolja meg neked senki:

vajon milyen volt Neoptolemosznak lenni?

 

 

 

 

 

Elindult Télemakhosz –az istenekkel

 

Elindult Télemakhosz –az istenekkel, az istenek ellen–

meglelni apját, a világba –húsz éve veszett el, Trója alatt–

azóta senki se látta. Pénelopé , azt mondják, látta –húsz évnek előtte–

utoljára az apját, kikötőjében Ithakának, kikötőjéből kihajózni.

Elindult Télemakhosz meglelni az apját, az éleseszűt, az elfeledettet,

hajóján húsz jó evezőssel, Pénelopé térdreborult kérlelésével, –ó jaj, ne hajózz ki,

téged is felfal a tágterü tenger– Mentór kétségeivel, –hasonlít e még az arcára, az

arcodra az arca?–  és saját rettegésével, –melyet mélyen a hajó fenekére rejtett–

vajon nem egy vén koldust talál e, nem egy sírhalmot Trója alatt, nem egy félszemű

remetét egy barlangban, nem egy lótusztól megrészegült bolondod idegen földön?

mert nem mondta, nem említette senki, akit a szelek Ithakába sodortak, áll e még

Trója, maradt e valaki

még a népes akháji seregből? először Nesztórhoz, majd Meneláoszhoz

tér be tanácsért (vajon élnek e még?) majd,

–de nem. Mit mondhatnának ők, hol találhatná meg végre

az apját?

Trója elesett és elestek mind a hősök alatta.

Trója él, Trója lélegzik, Trója

megfolytja.

Sosem látta Tróját.

Trójai mégis, Trójaibb ő a legtrójaibb trójaiaknál, mert Trója nem engedi,

nem szabadulhat, a foglya. Ezért üldözi hajtja, de nem leli

Tróját, Trójában az apját.

Csak találja meg. Akkor tán együtt mészárolják le apjában a

kérőket,  a küklopszokat, a laisztrügonakat, apjában Kalüpszót és Kirkét, akik

őt most apjáért ideűzték, gyilkolják le az összes istent és önmagában apját.

Akkor végre, húsz éve alatt először hazaérhet

és ő lehet Télemakhosz  –Trójával vitte magával az apja, húsz esztendőnek előtte–

és először léphet sziklás földjére Ithakának, először láthatja meg szegénységét,

kopárságát, belterjes ürességét és –akkor végre elindulhat, megkeresni

az igazi Tróját.