Egy forró júniusi délután kezdődött ez a történet. Deli János 11 éves. Ez volt az utolsó éve az elemiben. Jól tudta még két hét és vége szenvedéseinek. Már alig várta, hogy mehessen ki a határba, ahol egész évben apja is tevékenykedett, azaz tevékenykedne, ha még élne egyáltalán. De már nem él. Meghalt mikor Jánoska 5 éves volt. Elitta a máját. Állítólag.

Jánoska olyan hirtelen megnyúlt kamasz volt, aki még nem szokott hozzá végtagja új méreteihez. Ez kicsit majomszerűvé, sutává tette mozgását, amit még fokozott hanyag testtartása is. Most is görnyedt háttal borult a padjára fejét fel-felkapva, ha magán érezte Lannert Tanár úr szúrós tekintetét.

 Így bóbiskolt, mikor ismerős zajokra lett figyelmes. A pedellus ütemes csoszogása volt az. Már a teremből hallatszott, ahogy végig mászott rongyos kapcájában az üres folyosón. Jancsi Felegyenesedett, és elsőként vágta magát vigyázzba.

Feszülten várta, míg az első padban az a szerencsétlen Sanyika is összepakol, és elmondhatják a nap végi imát.

Már kint is volt a teremből. Enyhe szél fújt, nem volt túl erős, de kellemesen hűsítette. Mégis tenyere a szokásosnál is jobban izzadt. Tudta, hogy már a többiek várják a híd alatt a pataknál, a Pogány Laci meg a fiatalabb Stubner gyerek. Megbeszélték a múltkor, hogy órák után mennek pisztrángozni. Rohant is a „piszkáló” botért az öreg fűzfa alá, oda rejtette mindig a halászat után. Laci meg Józsi már várták a patak parton épp vették le zoknijukat mire Jancsi lihegve megérkezett. Nézd már Jóska! Milyen grulyája van! Azzal Laci röhögve mutogatott Jancsi nagylábujja felé, ami tényleg egészen krumpliszerűen állt ki lyukas zoknijából. Dugulj, már be, inkább azt mondjad, hogy hoztál-e hálót? Te, marha Balambér! Vágott vissza Jancsi, majd nevetve neki vágta lyukas zokniját. Én ne hoztam volna?! És kaján vigyorral fordított ki zsebéből egy rossz krumplis zsákot. Akkor gyerünk!  Mondta János már megkomolyodva, és határozott léptekkel indult botjával kezében, a híd felé. Laci és Józsi egyből nyomába iramodtak.

Ott álltak már mind hárman a híd alatt. Jó érzés volt, ahogy lábujjaik közt átjárt a hideg víz. A napot vékony csíkokra hasították a híd durva tölgyfadeszkái. Józsi minden figyelmét összpontosítva bámulta a vizet. Ő akarta meglátni először a kő alól előcikázó pisztrángot. Azonban hirtelen mintha valami fényeset látott volna megvillanni a zöld kövek közt. Nyomban elengedte hálóját és odaugrott ahol a titokzatos kincset sejtette. Erre a többiek káromkodva kiáltottak utána. Most meg mi ütött beléd te szerencsétlen? Hogy az anyád hétszentségit, pont most ment el egy! Jóska csak távoli zajként hallotta barátai zsörtölődését, annyira lekötötte a dolog, amit már kezeiben tartott. Akkor ocsúdott fel, mikor János elé állt, és kicsavarta kezéből azt a valamit. Na, mutasd már! Fűzte hozzá békítőleg, mikor meglátta Jóska sértődött arcát. Jánoska arca először elsötétült, szeme tágra nyílt, majd széles vigyorra fakadt. Te! Tudod mit találtál Jóska gyerek? Ez kedves komáim… János itt ünnepélyesen szünetet tartva végigjáratta csillogó tekintetét barátain… Egy gránát! Gránát?! Kérdeztek vissza hüledezve társai. Az bizony, ha én mondom. Akkor robbantsuk fel! Vágta rá Laci. Jó robbantsuk fel! Zengték kánonba. De ki robbantsa fel? Kérdezte Jóska. Hát én biztos nem! Mondta Laci. Akkor én sem tette hozzá sietve Jóska. Jól van. Majd én felrobbantom. Nyúlszívűek tette hozzá lenézően Jancsi. De Jancsi ne mutassuk meg inkább Lannert tanár úrnak? Kérdezte félénken Józsi. Bolond vagy? Hogy aztán eltegye a fiókjába, még lehet, körmöst is kapnánk érte. Nem fiacskáim ennyire ostobák nem lehetünk. Ez itt Isten ajándéka, egy lehetőség. El tudjátok képzelni mennyi pisztrángot, foghatunk ezzel, ha felrobbantjuk a vízben? Persze, ha dedósok vagytok, menjetek csak haza anyuci szoknyája mellé. Miről beszélsz? Senki nem megy sehova! Vágott közbe Laci. Robbantsad már fel azt a vackot! Kiáltott rá kivörösödve Jóska. Még egy komoly pillantást váltottak majd Jancsi kihúzta a nedves, biztosítót és megpróbálta elhajítani a gránátot. De keze, szerencsétlen módon a hajítás közben beleakadt a híd egyik tartó gerendájába és a gránát alig pár méterre landolt tőlük.

Leírhatatlan, ami a fiúk arcára volt írva. A kitörés előtti csend. Az utolsó másodpercek. Mindhárman ugyanarra gondoltak. Tudták, hogy végük van, de még éltek, lélegeztek, hallották a víz csobogását látták hullámokon megtörő fénycsíkokat.

Szemük előtt fénysebességgel pergett le idáigi életük fontosabbnak hitt pillanatai: Az első vásári kakasos nyalóka, amit a pult alól csentek el, még harmadikban. A közös sárkány eregetések az indián sátrak építése. Mind, mind csak szállt tovább. Majd egy hatalmas fény és hangrobbanás és vége.

Jánoska a kórházban ébredt. Érezte, hogy nincs olyan végtagja, amit iszonyú fájdalmak ellenére is meg tudna mozdítani, de ami ennél is elviselhetetlenebb volt, az, az égető kín, ami a jobb szemüregén keresztül, egészen az agyáig hatolt. Nem, nem merte megtapintani, de nem is kellett. E nélkül is tudta, hogy a látását adó, kis test helyett egy hideg idegen anyag foglal szemgödrében helyet. Már épp kezdett magához a térni fájdalmaiból, mikor ágyához érkezett egy nővér. Az első dolog, amit meg akart tudni, hogy barátai életben vannak-e egyáltalán. Lacinak jobb kezét, Józsinak pedig bal lábát roncsolta szét egy-egy repesz, de mindketten túlélték. Nagy szerencséjük van mindhármuknak. Mondta a nővér. Majd elkezdte lecserélni Jancsikán a kötéseket. Mikor fejéhez ért, megrándult a fiú teste. Megpróbált felülni és egy tükröt akart kérni az ápolótól, amiből persze csak egy fájdalmas nyüszítés lett, de az ápoló így is megértette és egy kis habozás után teljesítette is kérését. Jancsi amennyire fájós háta engedte előredőlt és belenézett. Sírt.