Mit gondoljunk a politikáról?

Egy, a metafizikától és az emberi valóságtól idegen gondolkodásmód (amolyan XIX. századból itt maradt, avítt cafrang) vagy pedig az emberi létezés primér, autonóm területe, mint a beszéd és a szexualitás?

A Biblia alapján nehéz lenne a politika idegensége vagy épp istentelensége mellett érvelni. Hiszen a sugalmazott könyv annak az útnak a fokozatait is bemutatja, ahogy egy egyetlen emberre, Ábrahámra vonatkozó ígéret lassan-lassan minden emberi lényre kiterjed. Ha optimisták volnánk, akkor azt gondolhatnánk, ez a történelem.

 

Az ószövetségi Isten az elnyomottakat és a másodszülötteket pártolja (nem Ézsaut, hanem Jákobot, nem Káint, hanem Ábelt), ennek ellenére működtet egy reprezentatív intézményrendszert (királyság). Igaz, Izraelben a hatalmasok hatalmát végig ellensúlyozza egy népi-szakrális ellenzék, a prófétaság intézménye. A politika szent. Minden hatalom végső forrása Isten. Ezért lehet, hogy az apához, a férjhez, azaz a „királyhoz” való kapcsolat annyi fajtájával találkozunk az Ószövetségben.

 

Az Újszövetség viszont nem az ilyen hierarchikus viszonyokat állítja előtérbe. Az apostolok – és ez igazán különös lehetett a Biblia antik irodalmon nevelkedett olvasóinak¹ – nem keresték a kapcsolatot koruk hatalmasságaival. Nem a „királyokkal” akarták kezdeni a térítést, így hát nem is voltak „bejáratosak” sehova. Egyetlen apostol sem érzett késztetést, hogy a „nép hangján” dübörögjön a császári udvarban. Valamiféle „hatalmasságok” persze az Apostolok cselekedeteiben is vannak: de nem királyok, hadvezérek, hanem katonatisztek, városparancsnokok, elöljárók, a birodalom tipikus középkáderei. Persze már ez a szokatlan orientáció is nevezhető politikainak: a kisemberi világon át bevenni a Római birodalmat.

 

Hiszen a „másik” az Újszövetségben nem a hatalom birtokosaként, hanem hozzánk hasonló kisemberként, „felebarátként” konstruáltatik meg. Nem nagyívű elbeszélések hőseként, hanem metaforák és példázatok alanyaként. Ám ebben a sajátos kisemberi világban tovább folytatódik a jogok és a privilégiumok megosztása. A leviták származáson alapuló privilégiumait már Krisztus idejében elhomályosította a farizeusok egyéni érdemeken alapuló tekintélye. Jézus Izrael „elveszett bárányait”, a farizeusok által megvetett bűnös és tudatlan zsidókat akarta a kiválasztottságba vissza-emelni. Ám nem ő, hanem az apostolok lesznek azok, akik ezt a kiválasztottságot kiterjesztik minden emberre. „Vad olajfa létedre beoltattál, és részese lettél az olajfa gyökerének és nedvének”, üzeni Pál a pogányoknak. Ez a folyamatos jogkiterjesztés az üzenet része – nem meríti ki azt teljesen, de enélkül bármiféle spiritualizmus elképzelhetetlen. Ráadásul a jogok szétosztása Jézus kereszthalála, sőt az apostolok után is folytatódik: Szent Ferenc nemcsak „szereti” az állatokat, hanem beszél hozzájuk, prédikál nekik. Átlép egy határvonalat, amit még az apostolok is tiszteletben tartottak.

 

Mérhetetlen leegyszerűsítés persze politikai olvasmányként értelmezni a Bibliát. Ez akkor is igaz, ha tudjuk, azok tiltakoznak a leghangosabban, akik azt akarnák, hogy „mindennapi kenyerünket” bízzuk rá a szakértőkre, a vezetőkre a kiváltságosakra – és milyen jó lenne, ha nem lennénk ilyen „anyagiasak”. Hogy az ige mellé Krisztus valóságos és konkrét kenyeret is osztott? Ez csak kivétel, csak egy egyszeri, megismételhetetlen tett. Az viszont igaz, hogy a Bibliával nem lehet igazolni bosszút, a múlt látványos kiigazítását, semmilyen történelmi elégtételt. Talán még verbálisan sem: senki nem pocskondiázza például a levitákat, nem próbálja meg a hibáik elősorolásával ledarálni őket. Jézus ilyen tekintetben talán kivétel: ám ő sem azért szidja a farizeusokat, hogy a tömegek bosszút álljanak, hanem hogy térjenek meg.

 

A teremtmény nem a múlt, hanem csak a jelen és a jövő felé lehet nyitott: az elnyomást meg kell szüntetnie, de elégtételt venni, a múltnak igazságot szolgáltatni már barbár tett lenne. Talán ez is hozzátartozik a „szelídség” jézusi értelméhez –nem a reménység, hanem a vissza-tekintés, az emlékezet táplálja a gyűlöletet. A jóságnak van valami időbeli dimenziója és irányultsága, ezért is lehet, hogy a szelídek örököljék a földet.

 

No de ki az a „másik”, akivel osztoznunk kell? Aki a semmiből lép elénk, mert a bűneit (a régieket) már elfelejtettük? És mit kezdjünk vele, ha már itt van? A mai példa nélküli politikai, kulturális megosztottság azt igazolja, hogy a tolerancia nemcsak tradíció és politikai elvek függvénye.

 

Talán magunkkal is kéne kezdeni valamit. Mert ha a „másik” csak addig lehet büszke a saját idegenségére, míg ez a kis szexepil megerősíti, hogy ő mégis (és mindazonáltal és mindörökre) a többséghez tartozik, akkor ez a másság nem jelent semmit. Ahogy az sem, ha valakit „elvben” elfogadunk, ám ha az illető bármilyen kérdésben ellenvéleményt nyilvánít, akkor ezt az elfogadást (mint egy állami kitüntetést, amire méltatlan lett), egy felháborodott szóözön kíséretében azonnal visszavonjuk. Ilyen esetekben a „másik” csak fityegő, kitűző, nem autonóm személy: arra való csak, hogy bizonyítsa, mi milyen határtalanul elfogadók vagyunk.

 

De hát csak kevés „ilyen eset” van. Mert csak nagyon kevés felebarátunk szeretne ilyen feltételek közt a barátunk lenni. Ezért aztán mindenkitől félünk. Csak a saját klikkjeinkben érezzük jól magunkat – és csakis az I. osztályon. Különrovat, különkonyha, különminden, hogy oda ne léphessen be akárki. A képtelen urizálás és elzárkózás mögött ott a rettegés, hogy szertefoszlunk, megsemmisülünk, ha velük személyesen találkozunk.

 

No de kicsodák vagy micsodák ezek az akárkik ? Én úgy vélem, minden idegenkedés, iszony az emlékezetből meríti erejét, és igenis van kulturális alapja Egy I. századi hithű zsidó számára aligha létezett a birodalmi kulturális reprezentációnak az atlétikai stadionoknál visszataszítóbb momentuma. A rómaiak befolyása alá vont városok mind kaptak egyet, hogy kulturálisan – hogy is mondjuk… – felzárkózzanak. De akkor a zsidó gyökerű keresztény gyülekezetekkel levelező Pál mért tanúsít oly megszállott érdeklődést az atlétika iránt? Mért beszél futókról, miért beszél a „dicsőség koszorújáról”? Ő, a rabbinikus neveltetésére büszke apostol nem lett volna „rendes zsidó”? Vagy megpróbálta volna az antik kulturális kereteket kiüríteni? A kijelentései öniróniáját mind a mai napig érezzük: hiszen ő, a „koszorús futó” – a nyugati kultúra magányos hosszútávfutóinak és magányos atlétáinak előképe – a hagyomány szerint sánta volt. Az is különössé teszi a futószenvedélyét, hogy a futás kapcsán Pál nem beszél az antik kultúra „árnyoldalairól”, nem szólít fel senkit elhatárolódásra, nem jelenti ki, hogy szabad futni, de nem „nagyon”, még csak nem is kívánja a többi futó „jó útra” térését. Az ő toleranciája nem ismer óvatosságot és méricskélést. Elég politika, hogy előre néz.

 

A futó lába csak pillanatokra érinti a földet. A tekintetével átfogja az antik oszlopsorok ragyogó arányait, de nem időz annyi ideig a földön, hogy megmérgezhesse a halottak keserűsége, a rengeteg szenvedés, ami a föld mélyéből sugárzik. Pál nem azt mondja, hogy égessük fel a stadionokat, sem azt, hogy boruljunk le előttük. Csak azt sugallja a maga merész metaforáival, hogy felszabadultak legyünk, és – akár – mindenhol otthon érezzük magunkat.

 

Erre a könnyed futásra Pált talán a magabiztossága is képessé tette. Aki az univerzum polgára, az mindenhol otthon van – a mennyben ugyanúgy, mint a szülőföldjén, vagy akár az oszlopos római stadionokban.

 

Mert futni jó.