Viaszgyertya

Talglicht

 

 

Felcsapták a könyvet a szőrös szerzetesujjak: szeptember.

Jászon most hóval hinti be a csírázó magokat.

Az erdő kéznyakéket ajándékozott neked, hát holtan lépsz át a hurokba.

Hajadhoz sötétebb kék vegyül; szerelemről beszélek.

Kagylókról, könnyű felhőkről szólok, s egy csónak tűnik fel az esőben.

Egy apró csődör galoppzik át a lapozó kezeken –

Feketén tárul fel a kapu, s éneklek:

Hogyan is élhettünk itt?

 

 

Fekete hópelyhek

Schwarze Flocken

 

 

Hó hullott, fénytelen. Eltelt

egy hónap, vagy kettő, mióta az ősz szerzetesi csuhája alatt

hírt hozott nekem is, levelet az ukrajnai lejtőkről:

 

„Emlékezz, tél van itt is, ezredszerre immár,

itt a tájon, hol a legcudarabb vihar dúl:

Jákob mennybéli vére, pörölyöktől áldott…

Ó, jég, földöntúli vörös –  az atamán egész

seregével belemenetel a sötétlő napoka… Gyermek, ó, csak valami

rongyot adj, hogy magamat bebugyoláljam, mikor villanak a sisakok,

mikor feltörnek a rózsás jégtáblák, mikor hószitálás temeti maga

alá apád csontjait, míg paták dobogása

zengi a cédrus dalát…

Kendő, csupán egy apró, vékony kendő, mit

magamnál tartok, most megtanulsz hát sírni, e gyötrelem,

e világ, mely sosem lesz újra zöld, gyermekem, a te gyermekedért!”

 

Őszi vér mindenütt, anyám, megégetett a hó:

kerestem a szívem, zokogott, s végül ráleltem – ó, a nyár lehelete,

tehozzád volt hasonlatos.

Gyűlt a könnyem. Szőttem a kendőt.

 

 

 

Esőorgona

Regenflieder

 

Esik, nővérem: az égbolt emléke

most levetkőzi keserűségét.

Orgonád időszag-egyedüllét

s cseppek sugarában kutatja őket,

kik ablakukból a kertre láttak. 

 

Hívószavam szól az esőlángnak.

 

A rácsok magasába szökik árnyam,

s lelkem átlényegül vízfolyássá.

Bánod-e, Sötét, hogy e zivatarban

néked virágzom más orgonáját?

 

 

 

 

Mák

Mohn

 

 

Töltsd meg az éjeket idegen lánggal,

hódítsd meg, mi a csillagokból szólt,

legyen emésztő tűzvész sóvár vágyam,

melyet kilencszer is kivet korsód.

 

Kell, hogy bízz a forró mák pompájában,

nyaradat a gőg eltékozolja,

szemet vetett szemöldököd húrjára,

s lelked bíbor álmát is elhordja /ellopja.

 

Mikor tűzeső hull, akkor retten meg,

nem szívja be a kert hűs szellőjét,

mely felfedhetné az imádott szemnek

bánattól koromfekete szívét.

 

 

 

Az olajfa

Der Ölbaum

 

 

Az olajfában szólt a pokol bősz kürtje,

szívén vihar kelt át, s üresen felkiáltott.

Nem aludt hát mivélünk összeölelkezve?

Te áldod őt, s a mi szavunk átok? 

 

Amikor tort ült velünk a sötétség,

dalolva szállt le hozzánk a mélybe.

Őt a fagyhalál kürtjei ölelték,

elszunnyadtunk, s ő ott állt, remegve.

 

Engeded-e hát, vándorló olajfa,

hogy utoljára is megtérjünk hozzád,

s miként minket, minden apró gallyad

a vad tűzvész tegye magáévá?

 

 

 

Sötétség

Finsternis

 

 

Üresek a némaság urnái.

 

Ágbogak közt

feketén fojtogat

a nyelvtelen dalok hősége.

 

Az órahiányok tompán

tapogatóznak idegen idők után.

 

Szárnycsapás süvít.

 

A baglyoknak a szívben

halál hajnala kél.

 

Szívedbe árulás veti magát –

 

Árnyam birokra kel sikolyoddal –

 

A kelet ezért az éjért füstölög…

Csupán a haldoklás

szikrája villan.

 

 

 

 

A magányos

Der Einsame

 

 

Jobban kedvel az ősz, mint fát és galambot,

így hát ruháját ajándékozza nékem.

„Viseld álom helyett”, szegélye így suttog,

 „Oly közel van a keselyű, akár Isten.” 

 

Ám én mégis más gúnyát öltöttem,

durva szabású, dísztelen ruhát.

Érintsd meg, s hó lepi el az epret.

Lengesd meg, s hallod, a sas mint kiált.

 

 

Kántás Balázs fordításai