Az évek óta piszkosan hagyott lakásban összevissza hevertek a kihipózott anyagdarabok és, aki belépett ide azt sejthette, hogy egy mosónő megcsalt férje próbált bosszút állni és valószínűleg ez sikerülhetett is neki. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy kitaláljuk mik lehettek az előzmények.
Egy meglett, molett mosónő, aki az izzadság szagú, építkezési munkás férjével él együtt már lassan 15 éve, szegényes romantikában. De nekik így a jó. Szeretik egymást vagy legalábbis, ha haza ér az egyik tudja, hogy már ott a másik vagy éppen, ha még nincs, akkor majd jön.
Vártak hát sokat egymásra. Egyre többet várt a férj a feleségre szerda esténként. Ekkora a férj, akit most csak proli egyszerűséggel nevezzünk Andrejnek, korán ért haza. Szerdán mindig csak az utómunkálatokat kellett befejezni vagy elkezdeni. Akárhogy is, már fél 5 -5 körül ő otthon volt és várakozott. Tulajdonképpen azért volt különleges az ő szerelmük, mert nem tudtak egymás nélkül mit kezdeni. Amég nem volt otthon az egyik addig nem evett a másik, amég nem feküdt le aludni a feleség, addig a férj sem aludt el. Ez olyan szimbiózisszerű kapcsolat volt, de igaz. Annyi passzió volt mindkét félben, hogy majd szétesett a lakás, amikor a távirányítóért harcolva végül önmegadásba torkollott a csatorna kiválasztása. A feleség, akit most csak nevezzünk Jolkának, természetesen a 25 éve futó ugyanakkor mégis egyhelyben álló orosz sorozatot akarta nézni, Andrej pedig a konyha művészetéért volt oda, bár ő a tejbegrízt is mindig odaégette. De hát nincs ebben semmi. Azért nézi az ember, hogy tanuljon. Majd talán holnap nem fogja odaégetni. Szóval a szenvedély. Jolka és Andrej. Andrej és Jolka. Szerelem és szenvedély, romantika és szegénység. Együtt jártak. Andrej és Jolka is, a szerelem és a szenvedély is, és – ebben az esetben – a romantika és a szegénység is. Ki láthatta ezt előre, hogy az egyiküket mégis belefojtják a telep melletti kis patakba. Igaz, amikor a nevelők azzal riogatják a gyerekeket a táborban a vizek partján, hogy ennél kisebbe is belefúltak már emberek. De azt nem mondták, hogy más is tud ebben segíteni. Mégsem készít fel mindenre az iskola, a nyári táborok, a nevelők haragja.
Jolka elment szerda reggel munkába. Sok dolga volt aznap, legalábbis azt mondta Andrejnek. De ő ezt nem hitte el neki. Felkelt Jolkával együtt hatkor. Csendben megreggeliztek, megitták a zaccos kávét és elbúcsúztak egymástól száj nem ér az archoz puszival. Andrejbe tán’ a kisördög bújt, de nem ment el aznap dolgozni. Helyette inkább követte hűséges hitvesét, Jolkát. Kitapasztalta már, hogy mennyi idő mire leér a lépcső aljára, ezért csak akkor lépett ki ő is a lakásuk ajtaján, amikor Jolka a lépcsőház ajtaján. Meg volt a megfelelő távolság, azt gondolta, hogy ez elég lesz. Eszébe se jutott, hogy talán pont ennyi kellett volna, hogy megmentse szerette életét.
Elindultak hát közösen, de mégis külön. Andrejen illatos ruha volt – igaz munkás – csak, hogy a látszat meglegyen – de illatos. És Jolkát sem volt nehéz követni, hiszen olyan illatcsíkot húzott maga után, hogy ezt még Andrej is képes volt követni, ha esetleg szem elől vesztette volna a sarkon befordulva, vagy hasonlók.
Így ment ez egész nap. Andrej Jolka után és Jolka semmit sem sejtett. Fene se tudja, hogy honnan sajátította el Andrej ezt a lopakodást.
Négy óra volt. Most kéne Jolkának végeznie – gondolta Andrej. De Jolka nem végzett. Türelmes teremtés volt az Andrej és érzékeny is. Ezért várt és nem rontott azonnal rájuk. Rájuk – mert már teljesen meg volt arról győződve, hogy épp most csalja meg őt Jolka. Most csókolja valami idegen száj, most ér hozzá a meztelen vállához, most markolja meg a fenekét és nem engedi, most… Szegény Andrej, amilyen érzékeny és szemérmes volt nem is akarta tovább gondolni. De várakozott azért, és hitegette magát, hogy csak lassan jár le a gép, vagy nem elég meleg a vasaló, ahhoz, hogy kivasalja az utolsó inget is.
Különös környék volt ez. A külváros egy forgalmas része, hatalmas lakótelep és alig volt benne ember. Legalábbis még nem jöttek elő, vagy már. De 5 óra felé minden tisztességes ember otthon kéne, hogy legyen vagy hazafelé tartva. De Andrej alig látott bármilyen mozgást. Gyerekek se voltak a játszótereken, pedig ilyenkor kezdődik csak igazán a homokozás, a kalózos játék, a rablós fogócska, a Durák.
Fél 6 volt, Andrej nem tűrte tovább. Felment. Nem tudta, hogy hol kéne lennie a feleségének, de elég volt az illat után menni. Hatodik emelet, hatos ajtó. Benyitott, nem akart kopogni. De a kilincs lenyomásakor hirtelen belehasított a szégyen érzete, hogy mi van, ha csak féltékenysége bekötötte szemét, és valójában tényleg a vasaló nem elég meleg, vagy a mosógép nem járt még le. Azonban már nem volt mit tenni. Ha egyszer benyitott, benyitott. Felkészült másodpercek alatt, hogy most látja majd ott Jolkát még más okoz neki gyönyört – a másodperc töredéke alatt az is eszébe jutott, hogy talán semmiféle gyönyörről nincs szó, mert Jolka mindezt pénzért csinálja, és szenved, gyötrődik ő pedig még le is buktatja. De kár volt azért a sok bűnbánó gondolatért. Jolka bent ült egy vörös, műbőr kanapén, lábai keresztbe téve fújta a füstöt és itta a szagtalant. Talán ezért is volt, hogy nem lepődött meg férje láttán. Andrej ugyan még nem volt 100%-osan meggyőződve arról, hogy az a feltételezése, miszerint a felesége kurva lenne nem igaz. Kérdőn és együgyűen nézett Jolkára, aki egyáltalán nem volt zavarban. Sőt, invitálta, hogy foglaljon helyet és szálljon be a körbe. Ekkor toppant be a konyhából Ilja és Gasha, akik a lakás tulajdonosai voltak és, mint kiderült Jolka már hónapok óta szoros, baráti kapcsolatot ápol velük. Andrej értetlenül állt a helyzet előtt és kínosan leült felesége mellé, aki olyan fesztelenül szívta a cigarettát és itta a vodkát, hogy észre sem vette Andrej az asztalon előtte elterülő lapokat. Andrej jól ismerte ezt a leosztást és a lapok állását is. Tudta, hogy most bárkinél bármi van, Jolka áll vesztésre. Izzadni kezdett Andrej és még lecsurgott halántékán az első csepp, tisztává vált előtte a helyzet. Jolka hónapok óta azért jár későn haza, mert beteg. Függő lett és nem elég, hogy függő, ki tudja, hogy miket követett el emiatt. Csoda, hogy még él.
Andrej kérte feleségét, hogy adja át neki a lapokat, hadd játsszon ő is, de Jolka tudta, hogy hogy áll és ezt szerette. Úgy tűnik, hogy nem csak függő lett, de az esze is teljesen elment a hónapok alatt. Andrej émelyegni kezdett és úgy érezte széthasad a feje, de a kezét és a lábát nem érezte. Zúgott a szoba és a kanapé ragadását sem bírta elviselni. Fel akart állni, de nem tudott, nem tudta irányítani végtagjait. Jolka és a többiek csak nevettek. Mintha részegek lettek volna, de nem az alkohol miatt.
Egyszer csak Ilja és Gasha összemosolyogtak majd letették a lapjaikat és odasúgták Jolkának: Durák!
Andrej hirtelen nem tudta, hogy most mi fog következni, de továbbra is béna lábaival, kezeivel küzdött. Egy hang se jött ki a torkán, pedig üvölteni akarta, hogy Jolka szaladjunk innen. De teljesen mindegy. Aki ennek függője lesz egyszer, az elveszíti a realitást, a normális gondolkodást és nem akar menekülni akkor sem, ha veszített. Valószínűleg ez az egésznek a libidója – gondolta Andrej.
Csendben várta Jolka, hogy mit kell majd tennie és Andrej az elmúlt 5 percben már többször is eszméletét vesztette majd magához tért.
Ilja és Gasha meghozták a döntést. 10 perccel később Andrej már csak akkor tért magához – bár lehet, hogy jobban tette volna, ha nem tesz így – amikor lent állnak a telep mellett folyó kis patak partján és Ilja ledobja a földre. A feje félig belelógott a patak vizébe így valamivel könnyebb dolga volt Jolkának. Csak meg kellett fogni Andrej nyakát jó erősen és lent tartani a víz alatt addig, amég teljesen el nem hagyja magát a test.
Ilja és Gasha mámorosan nézték a jelenetet, és amikor a férfi teste egy utolsót rángott, szinte a nyál is kifolyt a szájukon. Valahogy a csodálat és az erotikus gyönyör állapota habzott fogaik között. Aztán elmentek. Fel a hatodikra, a hatos számú lakásba.
Jolka ott maradt. Már nem a víz alatt, hanem csak a kezei közt tartotta Andrejt. Szeme ki volt dülledve és Jolka szeme is majdnem összeért a férjéével.
Tekintetük egyszerre összeforrt, majd összemosódott.
Jolka a telep melletti patak vizétől megrészegülten tántorgott vissza oda, ahol mindig egymást várták. Leült a konyhába a mosatlan edények mellé. A tűzhelyen még ott állt a fazékban a víz, amikben odaégett tejbegríz darabok úszkáltak. Jolka várt, de Andrej nem jött. Majd elkezdett mosni, takarítani, fertőtleníteni. Tisztává akarta tenni ezt a várakozást, minden foltot eltűntetni, ami az egyiket a másikra emlékezteti.

(Illusztráció: hrt)

Ott feküdt egy padon közel az osztrák határhoz. Közel, távol egy lélek sem, csak a kutyák ugattak valahol.
– Hát ez mi? – torpant meg előtte egy deres bajuszú politikus.
Hogy mennyit szemetelnek ebben a városban! Biztosan teletömték mindenféle rothadt étellel, nejlon zacskóval, sőt, lehet benne akár egy halott baba is. Van ilyen, számtalan cikket olvasott már hasonló dolgokról – sietett el aggodalmasan a közelből. Aztán eszébe jutott valami, amitől egyből kiverte a verejték. Hátha él még ez a csecsemő, mert ez is előfordulhat, és akkor… Á, majd csak rábukkan valaki, ő inkább nem keveredik semmibe! Nemsokára itt a választás, és ki tudja, mit magyaráznának bele vetélytársai a városban! Amúgy is siet, fontos találkozója van egy bizonyos elnökkel, akinek a keze a parlamentig is elnyúlik. Azért annyit csak úgy zárójelben megjegyez, hogy mostanság egyre több a felelőtlen kismama. Alkalomadtán nem árt, ha legközelebb ezt a témát is felveti, különösképpen, ha honatyát csinál belőle a jóisten.
Na, galambocskám, lelkecském, te már nem kellesz senkinek? Kopottnak ugyan kopott vagy, de attól még akadhat benned egy-két apróság, ami a szegényeimnek jól jöhet – fedezte fel a bőröndöt második-ként egy jámbor tisztelendő úr. Már-már elvitte, azért még várt egy keveset, hátha jön érte valaki. Nem jött, tehát ott felejtették, s akkor inkább ő vigye el, mint valamelyik jópipa. Előbb azonban ki is szerette volna nyitni, tudniillik csöppet sem bizonyos, hogy megéri hazáig cipelni. Csakhogy a bőröndöt kulcsra zárták, nem nyílt ki, bárhogy feszegette, piszkálta. Nem baj, majd otthon sikerül! Elcipelte pár lépésre, de olyan piszokul nehéz volt, hogy inkább lemondott a bőröndről. Még a végén sérvet kap, vagy ne adj isten, infarktust, és akkor ki gondoskodik a bárányairól, ugyebár?
A harmadik megtaláló egy Davidson-motoros sváb volt, szőke és kék szemű, aki éppen Bécsbe indult munkát keresni. Hiába, Ausztria mégiscsak Ausztria, ott jobb ára van a magyarnak, hát még ha félig német is! Leszállt a motorról, párszor körbejárta a bőröndöt, s miután senkit sem látott a közelben, lehajolt az útitáskáért.
– A bőröndöm! – kiáltott fel ekkor egy csiricsáré göncbe öltözött fiatalember, aki mindeddig távolról figyelte a langaléta németet. – Már azt hittem, sosem találom meg.
– A magáé?
– Világos.
– Tessék, de… – ébredt fel a gyanú a szőkében. – Mit keres az utcán, ha egyszer a magáé?
– Hosszú! Egyébként sem tartozik magára. Adja ide, és viszontlátásra!
– Azonnal, csak előbb, sorolja fel, mi van benne!
– Mi volna! Kis szalámi, néhány ing, nyakkendő…
– Lássuk!
– Majd, ha fagy! – kapta fel a pirszinges a jókora bőröndöt, s már inalt is el vele.
– Halt! Megállni! – rugaszkodott utána a német, egy-kettőre beérte, és keményen ölre mentek egymással.
Egy ideig összeszorított fogakkal birkóztak, de egyik sem bírt a másikkal.
– Kérem, uraim, moderálják magukat! – szólt rájuk egy arra sétáló, domború homlokú úriember. – Az utcán vannak, nem otthon. Nem akarok beleavatkozni a dolgukba, de nem tudnák a kérdéseiket civilizáltabban megoldani?
– Kuss! – csattant fel a csiricsáré. – Ha nem avatkozik bele, mit ugat? Az ügy csakis rám meg rá tartozik. Ej, eressze már el azt a bőröndöt!
– Eressze el maga, én találtam rá először.
– Azt hiszem, kezdem pedzeni, hol van a kutya elásva.
– Csakugyan? Hol? – kérdezte a kék szemű.
– A Talált Tárgyak Osztályán.
– Menjen a pokolba! És maga is – mordult a kackiás fiatalemberre. – De a bőrönd nélkül, mert azt én találtam!
Egyik húzta jobbra, a másik húzta balra, amíg szét nem nyílt a vitát okozó nagy koffer.
– Hát ez mi a búbánat! – hunyorgott a fiatalember: a bőrönd telis-tele volt ócska agyon gyűrött könyvekkel. – Dante, Shakespeare, Páskándi – emelt fel a földről néhány olvasmányt.
– Donnerwetter! Én meg azt hittem, dísztárgyakat, pénzt vagy effélét találok ebben a vicik-vacakban – rúgott a szőke hajú a bőröndbe.
– A kurva életben! – dühöngött a másik is. – És ezért kis híján betörte a fejemet – tapogatta meg a kobakját, a szőke meg a füleit, mire mindkettőjükből kitört a nevetés.
– Mit mondott, hol van a kutya elásva? – fordult a langaléta a domború homlokú úriemberhez.
– A Talált Tárgyak Osztályán.
– Hát akkor vigye oda, főnököm! – parolázott le a legénnyel, felpattant a motorra, és folytatta útját Bécs felé.
A tanár, merthogy az volt az úriember, fejcsóválva meredt utána. Hát ez jellemző! Kb. így értékelik a magyarok a könyveket. Visszapakolta őket a bőröndbe, s mivel ő is nehéznek találta, az egészet ott-hagyta az utca közepén. Egy pillanatra ugyan átsuhant az agyán, hogy egyet-kettőt megtarthatna belőlük, de ez sehogy sem lenne etikus, kiváltképp egy magyartanártól. Másrészt minek neki annyi könyv! Van otthon egy könyvtárnyi, amiből jó párat még el sem olvasott. Majd telefonon közli, hova jöjjenek a bőröndért az Osztályról, továbbá írat egy fogalmazást arról, hogy miért nem olvasnak mostanában az emberek.

(Illusztráció: stc)

Fekszem az ágyamon a garzonomban. A kemény ágyamon, amit még a műtét előtt vettem, hogy utána majd jobb legyen, sokkal jobb. Hogy ne fájjon annyira. Két hete műtötték a gerincemet, mert kiszakadt a sérvem. Nem volt mit mérlegelni, kezdett lebénulni a jobb lábam és olyan fájdalmaim voltak, hogy reggelente üvöltve ébredtem. Most más típusú, de szintén nagyon erős fájdalmaim vannak a műtét helyén. Tudom, ennek örülnöm kellene, hiszen ez a gyógyulás jele, no és azért csak felvágtak, kinyitottak, a gerincemnél matattak és kiszedtek valamit belőlem, mégis roppant mód dühít, hogy két-háromóránként tudok felkelni az ágyból, és leginkább azért, hogy kimenjek pisilni. Minden oda van készítve az ágyam előtti kisasztalra, így nem kell nagyon erőlködnöm addig sem, amíg valaki a családból fel nem jön segíteni. Étel, ital, újságok és persze a köldökzsinór, a mobilom. A gyerek az apjánál, most igen nehéz lenne még őt is ellátnom. Annyira sajnálom magam, hogy egy kövér könnycsepp csordul ki a szememből és végigfolyik az arcomon, le a fejem alatti párnára. Eddig hanyatt feküdtem, most megpróbálok oldalra fordulni, de egy éles, hirtelen belém nyilalló fájdalom visszahúz, és, mint egy kitinpáncélú bogár, visszagurulok hanyatt fekvő helyzetbe. Ezen már röhögök kínomban, de érzem, megint pisilnem kell, csak ahhoz valahogy fel kellene tápászkodnom, és elvánszorognom a WC-re. Nincs messze, hisz egy mindössze 27 négyzetméteres garzonban nyomjuk a nagy magyar valóságot a kislányommal, ám a fájdalom miatt most ez a távolság is elérhetetlennek tűnik. Megpróbálok megint oldalra fordulni, de akkorát nyekken a derekam, hogy hangosan felüvöltök. Nem megy. 41 éves vagyok. Egész életemben sportoltam. Van rajtam egy kis súlyfelesleg, ami a szülés után maradt, de ezt azért nem érdemeltem. Miért pont én? – kérdezem magamtól, no meg a halványzöld szobafaltól és próbálok nem gondolni arra az ingerre, ami egyre erősebben tör utat magának bennem, és aligha tudom megállítani. Pillanatok alatt beborít a tudat, hogy ha nem állok föl mégis valahogyan, méghozzá rövid időn belül, akkor be fogok pisálni. Két lehetőségem van: vagy úrrá leszek a fájdalmamon és kivonszolom magam a WC-re, vagy bepisálok és addig fogok itt feküdni a saját vizeletemben, amíg valaki ide nem ér a családomból és ha csak egy kis szerencsém is van, akkor az anyám lesz az. Ő talán könnyebben túlteszi magát azon, hogy bepisált a középkorú lánya, mint a húgom, az öcsém, vagy a párom, akivel ugyan még nem élünk együtt, de tartok tőle, ha ezt meglátja, nem is fogunk soha. Tehát pár perc… Még egyszer megkísérlem a lehetetlent, de nem tudok megmozdulni, úgy maradok megint, ahogy voltam. Ránézek a mobilomra, ám hiába hívnék bárkit, nem érnének ide ilyen rövid idő alatt. Most akkor kezdjek el kiabálni, hátha valaki az emeleten itthon van? Annyi eszem volt, hogy nem zártam be az ajtót, csak le kell nyomni a kilincset, ha valaki be akar jönni. És ugyan mit kiabáljak? Hogy hahó, itt fekszem műtött derékkal és nem tudok megmozdulni, gyere át, te akárki a házból és segíts eljutnom a mosdóba, mert ha nem, akkor itt pisálom össze magam az ágyamban? Már látom magam előtt a szomszédok undorral vegyes, szánalmat ábrázoló tekintetét, amikor kulcs csörgését hallom. A mellettem lévő másik garzon felől jön a hang. Hurrá! Megmenekültem! – fut át rajtam az örömteli felismerés, amibe beleborzongok. Mégsem fogok bepisálni, mert itt a felmentő sereg, a korombéli nő a szomszédból hazaért. Éppen szóra, vagy inkább üvöltésre nyílik a szám, amikor a kulcs zörgése és az ajtó becsukódása után egy hatalmas csattanást hallok, de akkorát, amibe beleremeg az egész ház. – Az istenit, valaki segítsen, azt hiszem, eltört a lábam, nem tudok megmozdulni! – kiabálja kétségbeesetten a szomszédom, reménybeli megmentőmből nyomorult sorstársammá válva. – Itt vagyok a melletted lévő lakásban – vonyítom –, de nem tudok segíteni, mert az ágyamban fekszem műtött derékkal és nem bírok felkelni, pedig iszonyatosan kell pisálnom! De itt az asztalomon a mobilom, kihívom a mentőket, jó? – ragadom meg azon mód a probléma gyakorlati oldalát. – Az jó lesz, mert nagyon fáj, köszönöm! És sajnálom! – süvölti a sorstársam. – Nagyon kell?
– Nagyon! – vágom rá. És akkor, ott el is indul a történet. Érzem, ahogy a vizeletem végigcsorog a combom belsején és eláztatja a takarómat, a lepedőmet, az egész rohadt ágyamat. És érzem az undort is, saját magam iránt, ugyanakkor meg is könnyebbülök. Legalább túl vagyok rajta. Kisgyerekkorom óta először összepisáltam magam. Lehet szépíteni, a műtétre, meg a fájdalomra fogni, de a tény, hogy ez 41 évesen megtörtént velem, akkor is tény marad. – Már túl vagyok rajta! – jelzem hangosan, és abban a pillanatban rám tör az idétlen röhögés. Röhög a másik is, bár olykor egyet-egyet belejajdul. Végül kihívom a mentőket és igyekszem pontosan vázolni a szitut:
– Tó utca 6-os szám, középső lépcsőház, második emelet, két egymás melletti garzon. Az egyikben egy középkorú nő bepisált, mert a fájdalomtól nem tudott megmozdulni, hogy kimenjen a WC-re, ez vagyok én – hadarom. A másikban egy másik, szintén középkorú nő fekszik a földön, törött lábbal, mert nem tud megmozdulni és lehet, hogy hamarosan ő is be fog pisálni!
-Ez valami rossz vicc, asszonyom? – méltatlankodik a diszpécser.
-Nem! Még véletlenül sem! És kérem, hogy nagyon siessenek, mert ha nem érnek ide időben, még össze is csinálom magam!

 (Illusztráció: mtr)

A halál egy, a nyugalomért folytatott élő blitzkrieg lehet. Hozzátapasztom a fülem az ajtóhoz. A szomszéd lakásból nem hallok zajt. Ritkán van itthon, ha mégis, akkor alszik vagy kurvázik. Dolgozni és inni jár. Németország. A magány hazája. Úgy tűnik, nem csak nekem. Jólesik az egyedüllét. Ennek a garzonlakásnak az ablakából pont olyan az ősz, mint amilyen. Lecsontosodott fák. Avar csak ott, ahol szépen mutat. Kezdődik az élet, az ablakon túl. Erre gondolok, és feljebb húzom magamon a takarót. Nincs hideg. A fűtés optimális. Az étel optimális. Az ital optimális. A munka optimális. Ezért a kevesebbet vagy a többet keresem. Ekkor már tudom, hogy nem maradok sokáig. Amikor a szomszéd lakását takarítom, jólesik lenézni a temetőre. Az ő ablakából arra látni rá. Mégsem tanul belőle. Én igen. Elmozdíthatatlan, örökérvényű kőbe vésett idő. Megnyugtató, annyira, hogy belenyugszom. – A szépség segít. Egyre több sétát teszek a sírok közt és kevesebbet a városban. Bevásárlóközpontba, csak ha nagyon muszáj… Enni, inni kell. Élni kell-

ene. Ezért alszom, amennyit csak lehet. A rokonaimmal ritkán találkozom. Nyirkos őszi árnyéknak érzem magam közöttük. Életrevalóak, dolgosak és a saját anyanyelvükön csak belül sírnak. Már. Még. Bevándorlók, akik kivándoroltak önmagukból. Nem leszek képes rá. Nem leszek képes rá. Ezt mantrázom, majd eloltom a lámpát és bealszom. Mára elég a gondolkodásból, az luxus.

A reggel bőrénél hidegebb az ébredés. A fürdőszoba ablakból a temetőkápolna tornya látszik. Meleg van, mégis didergek. Bőröm alatti érintések, amelyeket jobb volna meg nem történtté tenni. A fák rozsdaszínei megkönnyítik a látást a ködön át. Buszba be, buszból ki. A robotról nem lehet írni. Nincs története. Önmagáért van. Ahogy a robotoló ember is. Vannak érzelmei, de nem érti, mert nem elemzi azokat. Hazafelé, buszból buszba. Leves a szoros gyomorba, hogy jusson valami melegség. Túl az optimálison, a forró vagy a jégízű hazatérés gondolata. Ízlelem.

Álmomban fekszem egy ismeretlen ágyon és az álombéli álmomban tudom, hogy előtte veled keféltem. Soha többé nem leszek önmagam. Már mindig ilyen eltorzult alakja lesz a homlokomnak. Ébredés utáni ráébredés: nem csak a szívem, a koponyám, az agyam is uralod. Vajon ha elutazom innen, megszabadulok a rémképedtől? Van menekülés a képzeletünk megvalósulása elől?

Másnap újrajátszás. És napokon át. Közhely vagy. Ez a félnémaság is. Kimondom, amit gondolok rólad, de nem neked. Neked nem lehet. Szánalmas, ahogyan időnként felhívsz, hogy elhallgattasd a lelkiismereted. Meg akarsz bizonyosodni róla, hogy ez a szánalmas nőszemély jól van. Ha az igazságra lennél kíváncsi, érdekelne az is, amit nem mondok ki. Büszkeségből vagy bánatomban hallgatom el, hogy szarul érzem magam a bőrömben, a bőröm alatt, hogy az érzelmi szar, amit lenyomtál a torkomon, az juttatott ide. Még ha ez nem is igaz, de jogom volna kimondani, ha volnál bátor meghallgatni. Szóval a szánalom kölcsönös. A bátorság hiányzik. Esetemben nem. Megfutamodás volt idejönni. Bátorságra vall, ha hazamegyek.

,,Nevető ember” lettem. Bohócképem végleges. Emberré a bizalom tesz, amellyel feléd fordulnak az emberek. Az is elég, ha csak elhitetik veled, de ami ritka, az a barát(h)arcú, önzetlen bizalom megtapasztalása. Ez hívott haza.

Egy ideig még ettem a keserű levest, szívtam a hideg levegőt, amely az ottani emberekből áradt felém. Belülről hallgattam az otthoni hangokat és felböffentek ízek is.

– Micsoda különbözőségek – gondoltam. Ez akár (sz)ép is lehetne, ha egy ,,rendelt” időben és helyen történik. Értelmesen. A menekülésnek semmi köze az értelemhez. Az érzelmekhez van köze. A parthoz, amit elértünk. Sem előtte, sem utána nem merítkeztünk meg a vízben, amely körülvett minket. Ez a baj. Nem mártóztunk meg együtt, csak az örömben, de nem a bajban. Mi közünk van egymáshoz? Látszólag semmi. Már nem csak látszólag semmi. Ezt akkor még nem tudtam. Dolgoztam. Azon, hogy minden testi erőm feleméssze a bánat. Még vágytam rád, de már magamra is.

Tetten érni az idő múlását, abban a vonatkozásban, ahogy elfelejtünk valakit. Napról napra hagyja el az emléked a lelkem. Az apró jellemzőid. Ahogy mozdulsz, ahogy megnyilvánulsz. Ez a könnyekig meghat, de nem fáj már. Inkább csak megrémít, hogy így el lehet fogyni a másikból. Kétségbeesetten kutatni emlékek után, (k)épek után magunkban érte. Magunkért benne.

,,Éva, hol vagy?” Otthon vagyok, mondja a tékozló leány és hazaballag. Nem fegyverletétel, hanem fegyverfogás lett. Ezt akkor még nem tudtam. Kínlódtam a tudattalanságtól. A bizalom hiányától. És akkor hazaértem. Belül. El sem indult még az a busz, amire nem is én váltottam jegyet, de már tudtam, hogy mit nem akarok. Nem akarok elveszni. Hogy keresniük kelljen, mint valakit, akinek nincs otthona, meg háza tája. Haza-

mentem. Körém gyűltek a fák. Az emberek még nem. Ők tartottak tőlem. Ismeretlen szerzet a földi, aki megy-jön. Jöttment számba menő. Ha elég kitartó vagy, elkezdenek emlékezni rád. A tetteidre, a jelen-létedre és újra számolnak veled a jövőre nézve is. Tehát van jövőd. Szükség van rád, felismernek. Ez elismerés, de arra vágysz a legkevésbé, most, amikor újraépíted magadban a házat. Amely megvéd majd az illetéktelen behatolóktól. Jó önvédelem és közbiztonság. Szerelem és háború nélkül nincs. Amikor mindkettő véget ér, akkor jön el a szabadság. Mindig vonzottak az üres utcák. Régi fák, a rügyek terjedelme. Tavaszi könnyedség vagyok és csupa megbocsátás. A közömbösség jele, ahogy lefejtem az idő szövetéről az emléked. Őszbe fordulok, télbe érkezem. Felfűt az otthon heve, amellyel befogad, vissza. Alakoskodások nedves-kedves arcába fulladnék, ha nem lenne otthonom. Rám csukja az ajtót, elernyeszti az izmaim, beszél hozzám és (besz)éltet, anélkül, hogy félnék, hogy kibeszél engem. Az embernek több társa, barátja lehet, de csak egy otthona. Különben társ- és barátügyben is finnyás vagyok. Válogatós, aztán a választotthoz ijesztően ragaszkodó. A maguknak val(l)ók már csak ilyenek. Tudom jól, hogy végül nem marad más, csak valami csapadék, amely elmossa majd az értelmetlen harcot és megbékél a fénnyel.

,,A farkas védi a falkát. A falka védi a farkast.”

Gyerekkoromban volt egy papírbabám. Tetőtől talpig rózsaszínű meg rózsaszívű, legalábbis annak képzeltem. Beleszédültem a gyönyörűségbe, ahogy egy-egy ruhácskát rávontam a hajlékony papírtestre. Olykor egy-egy barna vagy krémszín   árnyalat furakodott a képbe. Teljes volt az egyedül- lét. Sosem voltam magányos.

Vagy mindig az voltam a szemlélők számára. Számomra pedig a szemlélők azok. Ne nézzetek rám! Ne érjetek hozzám! Az ilyen alakokból lesz a falka legelhivatottabb védelmezője. Mert nem számításból, önzésből, a magánytól való félelmükben cselekednek, hanem valóban őszintén törődni, védeni és összetartani akarják maguk körül a világot. Nem csak maguknak. Nem csak magukért. Leírva mindez patetikusnak hathat, mint ahogy az őszinteség is lejárt fogalom. Magam sem mindig hiszem, hogy kivitelezhető, de ebben a kontextusban biztosan maradt még hitele. Érzem a bőrömön, a bőröm alatt. Több mint szerelem. Életösztön. Nem csak a sajátom, másoké is bennem.

Emelkedettségben hasonló ez ahhoz, amikor választhatsz, hogy lehajítanak a szikláról vagy magad ugrasz neki a mélységnek. Meg sem fordul a fejedben, hogy van választásod, ugrasz, önként és dalolva. Azután minden ugrás után újjászületsz, visszamászol és megint és megint. Hogy mit tesz az, akit senki sem hajigál és maga pedig bátortalan a nekirugaszkodáshoz? Hát tesz-vesz a szikla tövében. Múlatja az időt, míg bele nem pusztul a várakozásba. Egyfolytában arra vár, hogy történjen valami.

Állandóan türelmetlen vagyok és cselekszem. Kislány koromban apámmal szánkózom a friss havon. Összepisilem magam a gyönyörűségtől. Élénk kép, amelyért érdemes volt megszületni, érdemes képeket festeni vagy szóképeket alkotni. Az ilyenekből valóság marad. Felgörgetve mint hógolyót, lavinává. Nem engedem egészen közel, mert magával sodor. Megépítem és nézem az útját. Hosszabban tart(hat), mint az élet.

(Illusztráció: sa)