Paulovics Tamás versei

 

(c) Hastings Museum and Art Gallery; Supplied by The Public Catalogue Foundation

 

 

Két hold

Két hold kísért utamon.
Egyik a sima vízen remegett.
A másik úszott a platánfák ágain.
Hajnalodott.
Nem maradt velem egyik sem.

 

 

Mi lesz ezután?

,,Ágyban, párnák közt, uccazajban
iszonyú lenne fölriadnom.”
(Pilinszky)

Utcazajra riadok föl, késődélután van,
gyűrött párnán verítékben ázik,
de még nem jön az alkonyi óra.
Jó volna, jaj de jó!, mindig hajnalban
ébredni a harmadik kakasszóra.
Félek az álmatlan hosszú éjszakától.
Lassan vánszorog az óra mutatója.
Mély nehéz álomba zuhanni se jó.
Hát hogyan tovább? Készülődni a
számadásra. Egy élet hordaléka.
Néhány jó könyv, a vers amit soha
nem írok meg, soha nem mondok el.
Rágódni a múlton, mindez mire jó?
,,Csak azt szeretném tudni, mi
lesz ezután?” – kérdezte szegény Babits.
Ő se tudta, akkor én honnan tudhatnám.

 

 

EURÓPA SZÉLI SZELLŐK 

 NOSZTALGIÁN TÚL

 Pozsonyban, nem is olyan régen, szóval a hatvanas években, amikor a város magyar nevét még leírni sem volt szabad, a koraesti szellő még német beszédfoszlányokat hordozgatott. Eredeti pozsonyi (preßburger) tájszólás volt ez, tehát a szavak nem  a  turistáktól származtak… Inkább a Konvent utca sétálóitól, a Vaskutacskára kiránduló tősgyökeres polgároktól és a Zuckermandlin korzózóktól jöttek e halk, finom, óvatoskodó beszédmozaikok és ott lebegtek a szélben…Így virágzott halkan akkor a félelem a hámló vakolatú lenézett műemlékek piszkosszürke kulisszái tövében.
Németül megszólalni akkortájt, bizony, nem volt ajánlatos. A marxistának mondott, és az új „haladó” kényszer- ideológiába bújtatott sovén szándékok árnyékában Goethe, Schiller, Lenau, Kaffka, Lőcsei Pál mesternek a nyelve és népének a nyelve, a szorgalmas országot építő szepesi szászok nyelve, sőt a nagy Marx anyanyelve (de a groteszkség fokozható: a baloldali kommunista publicista Fábry Zoltán családjának a nyelve) üldözött volt a kollektív bűnösség jegyében. Mert a német nyelv szőröstül-bőröstül  a fasizmus nyelvének minősült… A terror, ugye sosem logikus.
Dreck á watschen! (Adni a szarnak egy pofont – pozsonyi német tájszólás, vagy kiszólás) – idéződhetik fel ezzel kapcsolatban egy zuckermandli mondás, vagy csak egy legyintés, mint a kimúlás előtti letargia utolsó jeleneteinek egyike.
Ne keressünk ebben sem logikát, az akkor még javában létező, NDK-nak rövidített, a politikai rítus szerint hangsúlyozottan nem fasiszta német „testvérállam” délibábjának visszatetsző fényében sem. Annakidején is mindent beárnyékolt a nagy cél, a zsigerekből kiömlő vágy, a nagy szovjet maszlagot túlélő nemzetállami rögeszme, a pusztító asszimiláció vágya. Kísértet járta be (járja-e még?) Pozsonyt és az országot: az asszimiláció kísértete.
Miloslav Válek egy (tán korábbi?) versének sora rémlik fel: „Hagyjátok virágozni ami (aki) asszimilál, talán szeret és élni kíván.” Hogy mire gondolhatott a Husák-korszak nevezetes költő minisztere pozsonyi irodájában – most ne boncolgassuk!
Pozsonyban, mára, kihalt a német szó. Minden különösebb felfordulás, feltűnés és zavar nélkül. Némán, elegánsan – ahogy ezt el is várták tőle. Szótlanul temettek el Preßburgban egy kultúrát. Búcsúbeszéd, nekrológ nélkül. Szégyentelenül.
Nem nagy ügy! Ez volt (van?), ilyen a hétköznapi gyakorlat. És ilyen is marad a jövőben is. De működik! Most a magyar nyelv van soron. Nem nagy veszteség, véli az újarcú bratislavaiak zöme a hajdani Pozsonyban. Nincsenek már kivégzések, lágerek, kitelepítések, üldözések, bujkálások. A verekedésekig elfajuló összeszólalkozások is ritkák. Nincs megrendülés. Minden rendben volna és az Európai Unió legdemokratikusabb elvárásai árnyékában elsorvadnak Pozsony magyar jegyei. Minta sehol semmi gond nem lenne… és mégis…
Mert kultúr-cídium van. A fejekben, a zsigerekben, az álmokban, a hivatali packázásban, a vasutakon, kórházakban, a pult mögött… Mindenütt.
Vértelen, de hatásos a pusztulás.
Eredményeiben, felér egy genocídiummal. Egy népcsoport elpusztításával. A huszadik század elején Pozsony (Preßburg, Prešporok ) lakosságának legnagyobb része németnek vallotta magát. Mi magyarok hajszálnyira ugyan, de a második helyen voltunk. A város szlovák lakossága alig haladta meg a 10 %-ot. Így lett belőle, a simlis cseh és a jelentős trianoni segédlettel, Szlovákia fővárosa. (Pedig Buda eleste után a Habsburgok koronázó városa, magyar főváros is volt – évszázadokig – és tán akkor a Habsburgi érában kezdődött el a német többségűvé alakulása.)
Ez van.
Beléptünk az Európai Unióba.  Holnapután rajtunk is múlik Európa arca. Rajtunk is múlott eddig is, de most már hivatalosan, komolyan vehetjük éthossz-formáló szerepünket a földrész érdekében, melynek valamennyien lakói vagyunk. Hátha az ethosz még segít rajtunk valamit.
Pozsonyban, mint általában a jelentősebb felvidéki városokban, három kultúra a német, szlovák és a magyar már századok óta élte autonóm életét. Sorvadozott, erősödött – de a történelmi viharok, belháborúk, török – vagy a „Habsburg-vész” ellenére évszázadokig az egyik sem pusztult ki… Ez működő rendszer volt. Gondokkal, igazságtalanságokkal, bajokkal, és tragédiákkal – de Trianonig mégis jól-rosszul működött, létezett mindent túlélve. (Jobban működött, mint a nyugaton pár évtizede újra felfedezett spanyolviasz, a multikultúra, ez a gyakran széplelkű akarnokok dajkálta eszme.) Felvidéki városaink polgárai, minden megerőltetés nélkül, három nyelv (és kultúra) birtokában léphették át felnőttkoruk küszöbét.
Jelenleg Pozsony két feledésbe merülő anyanyelve küszöbét már nem lépik át e város mai polgárai. Sem a közel százmilliós német nyelv és kultúra küszöbét, a magyarét még kevésbé (15 millió) pedig közös történelmük, hagyományaik megismeréséhez mindkét nyelv jól jöhetne nekik is…
Az igazi pusztításhoz mindig béke kell! Benne virul ki igazán az évtizedes asszimilációs szándék, kitelepítések, betelepítések, beneši dekrétumok, és más agyafúrt farizeuskodás, mint pl. a szocialista internacionalizmus és a lenini nemzetiségi politika állandó álnok hirdetése az asszimiláció cinikus kényszerítésével és halvány, lepleződésével – alig kendőzötten.
A pozsonyi zsidóság múltját és jelenlétét a városképből még a veszett hitleri fasizmus háborúja a kedvenc Tiso-i Szlovákia fasiszta hordái asszisztenciájával sem tudta kitörölni. Eltüntette viszont a békés építés. Ami a csallóközi-szigetközi természetnek a Dunaszaurusz (bősi gátépítés) a pozsonyi városképnek a híd (hogy most Ligetfalut, Zabost és egyéb városrészek panelos felszámolását ne is emlegessünk). Felépült a nagy híd, autópálya fut fel rá a történelmi városrész közepén. Emiatt az ostoba, környezetébe beilleszthetetlen építmény miatt bontották le Európa harmadik legnagyobb mór stílusú zsinagógáját, egyúttal a Hummel házat, barokk és reneszánsz palotákat, házsorokat, a város látképét meghatározó ékességeket.
A globalizáció árnyékában olykor a középkori városállamok Európáját kellene megidéznünk. Ezeket az autonóm életközösségeket, melyek külön-külön is, és együtt is csodát műveltek. Európa kultúráját az egekig emelték…Mi pedig azóta is nosztalgiázva tekintünk erre a virágzó kultúrára, és nem vonunk le belőle tanulságokat.
Volt nekik valami titkos receptjük?
Talán nem pusztán gazdasági mutatókba rejtjelezték én-képüket… Autonóm közösségek fogalmazták meg saját, jellegzetes életformájukat. És mindegy hol. Lőcsén vagy Ferrarában, önmaguk mertek, akartak lenni. Nem voltak beteges önazonosságtudat (identitás) zavaraik.
Mint ahogy a gerinces baszk sem akar se spanyol se francia lenni, az ír, welszi, skót sem – angol, a dél-tiroli német nem – olasz és sorolhatnánk hosszan önmagunkig érve…
De Európa és a világ közömbös. Siketen nézi és korszerűtlennek ítéli a népcsoportok önmegvalósító kísérleteit. Mert az euro-bürokratáknak minden jó lenne, ha globális lehetne a bőrszín, magasság, súly és még inkább a nyelv, a szellem a vágyak és álmok. És akkor megérkezne végre a történelem Fukuyama-i vége. Mert egyáltalán mire jók ezek az elkülönülési szándékok?
Az elkülönülés csak rögeszme. Az emberiség majd egyszer kéz a kézben boldog körtáncot jár.  Akik meg küzdenének az autonómiáért, azok majd kapnak legfeljebb egy rezervátumot. Esetleg.
Pozsonyban, a Szent Márton dóm (csúcsán a korona) árnyékában, a koraesti szellő még hordozgat magyar beszédfoszlányokat…

 

Mint egy kaleidoszkóp

Schein Gábor új regényének címe azonnal megragad: Svéd. Pusztán ennyi, de csak látszólag, mert valójában már azelőtt számos gondolatot vet fel, hogy beleolvastunk volna a kötetbe. Sok mindent sugall, konnotációs tere széles: felidézheti Babits Messze… Messze… vagy Kosztolányi Stockholm című verseit, utalhat a svédre mint (idegen)nyelvre vagy mint idegenre, kereshetjük mögötte az önéletrajzi hátteret, és annyi mindent még. Egyszerre árul el valamit, miközben semmit sem árul el. A regény is ilyen: összetett és komplex, mind szerkezetileg, mind történetileg. Mint egy kaleidoszkóp, akár éppen Grönewald úr kaleidoszkópja, amely mindig más és más mintázatot mutat. Ettől lesz a Svéd izgalmas és kiváló regény, még ha kisebb részt, ebből fakad a hátránya is.

Noha felfejthetőnek tűnik egy alaptörténet, a sejtetés és a titkok, amelyek megfejtésre várnak, a történetszálak leírása és bonyolítása miatt mégis sokrétűvé válik a regény. Az a világ pedig, amely az érzékeny és figyelmes társadalomábrázoláson, lélekábrázolásokon, emlékezéseken, levélrészleteken és a kórrajzon keresztül bontakozik ki, szintén összetetté teszi a történetet.

svédTöbb szereplős a történet, többször olyan, mintha – az idő- és térbeli távolságok ellenére –, párhuzamos történeteket olvasnánk, amelyek valamely pontokon összeérnek. Stiller Anna az egyik szereplő, aki egy abszurd rendszer irányításának áldozata lett a második világháború és 1956 után, amibe bele is bolondult. Grönewald úr úgy vette meg Anna fiát, mint egy tárgyat, feleségével pedig egyetértettek abban, hogy „Ervint a teljes reménytelenségből váltották ki, és olyan élettel ajándékozták meg, amilyet születése pillanatában senki sem remélhetett neki” (13.). Grönewald a lelkiismeretével küzd, mert minden összegyűjtött tárgyához tudott történetet kreálni, de „Ervin számára életének első két-három éve sötét lyuk” maradt (47.). Ervin, aki talán kimondva-kimondatlanul is érezhette, hogy nincs minden rendben, felnőttként küzd önmagával, a feleségével, az apjával, és azzal, hogy meghatározza ki is ő, mert Ervin – éppen Grönewald szerint – „Súlypont nélküli, gyenge személyiség. […] Bármi megtörténhet vele, és annak az ellenkezője is.” (153.) Bíró doktornő a jelenben úgy köti össze Grönewald urat és Ervint, mint Anna ötven évvel korábban. Grönewald őt kéri meg, hogy segítsen felderíteni Ervin anyjának történetét. A doktornő azonban mintha nemcsak Anna kórrajzát „analizálná”, de úgy tűnik, hogy ezen a kórrajzon keresztül próbálja megérteni önmagát, a saját történetét, a saját korát is, amikor – bármily paradox is, de őrült módon – Lipótmezőt bezárják, mert „Magyarországon mindenkit normálisnak nyilvánítottak.” (70.)

Habár Schein regényének sajátsága az események, a történetek és a szereplők összetett és olykor szétszálazhatatlannak tűnő párbeszéde, mégis van egy centrális történet. Lényeges, ha nem is a legfontosabb szerephez jut ugyanis Stiller Anna kórrajza – az ő alakja az, amely az eseményeket összeköti. Annát a lipótmezei pszichiátrián kezelték, mert beleőrült az elnyomó rendszerbe, az ’56-os események fordulataiba. Egy olyan korszellem áldozata lett, amely „betegként bélyegez meg olyanokat, akik nem azok, csak nem képesek a gyors és zökkenőmentes alkalmazkodásra” (97.). A Svéd róla szól, de sokkal inkább: rajta keresztül. Élettörténetekről, amelyek mást jelentenek, mégis ugyanaz a magjuk. Grönwald úr szavaival élve: „Semmi olyasmi nem alkotható, amiben ne lenne benne legalább egynapi múlt és a valamikori jövő.” (64.) A Svéd pedig pontosan ezzel játszik: múlt, jelen és jövő úgy fonódik össze, mintha egyik sem lenne megérthető a másik nélkül.

A Svéd legizgalmasabb vonása és legfőbb erénye a komplexitásában rejlik: az egymástól távoli, olykor össze-összeérő világok, történelmi idők, és egyéni sorsok ábrázolásában. Ezen a hálón keresztül rajzolódik ki egy megrázó én-, politika-, és társadalomtörténet, egy több oldalról is reflektálttá tett korkép. A folyton összeérő és széttartó élettörténetek egyben azt modellálják, hogyan hat a társadalom és a történelem az egyéni identitásra és ezen egyéni identitások hogyan artikulálhatók egy megváltozott világban. A Svéd tétje ilyen tekintetben kétségkívül nagy. Olyan életekről, élettörténetekről szól, amelyek valahol megtörtek, sőt az emlékek hiánya és zavartsága miatt maguk is hiányosak és zavarosak. Ez a probléma vonul végig az egész regényen, amely ilyen tekintetben is összetett. Ám egyik fő témája ugyancsak változó és bizonytalan: az identitás, amelynek megszilárdítása számos problémát és kérdést vet fel egyébként is.

Maga a regény is bizonytalanságban áll, mégpedig azért, mert azok a problémák, amelyeket felvet, nem kerülnek okvetlenül megoldásra, a felmerülő kérdések is sokszor maradnak válasz nélkül, vagy csak sejtésünk lehet a válaszról. Stiller Anna története is egy már távoli, és a regény sugallata szerint nehezen megismerhető, nehezen megérthető múlthoz, a II. világháború utáni Magyarországhoz és főképp az 1956-os forradalomhoz vezet vissza. A Svéd egésze pedig ugyancsak ilyen és éppen ezért is kérdések sorozatát fogalmazza meg. Ám ez a regény úgy tűnik, olyan kételyekkel teli, amelyekre nem érkezik egyértelmű válasz. Miként Grönewald úr mondja magának: „Új ember lettem! […] Azt azért ne gondold öreg barátom, hogy ilyen könnyen megy!” (54.) Nem megy könnyen és közös nyelv híján még kevésbé. Nemcsak konkrét nyelvről van itt szó, hanem átvitt értelemben nemzedéknyi, földrajzi, időbeli távolságok teremtette „(idegen)nyelvről” is. Kérdés, hogy meg lehet-e érteni azt, ami történt, ami történik, hogy össze lehet-e forrasztani a töréseket, hogy ki vagyok én, mi határoz meg engem a történelemben és a társadalomban, mire emlékszem és mire nem. Ugyanakkor kérdés az is, hogy „[n]em helyesebb-e tudomásul venni, hogy az átélt tudások és tapasztalatok akár egyetlen nemzedéknyi idő alatt is a teljes érthetetlenségbe merülhetnek, és velük elhallgatnak azok is, akiknek az elmondott szavak az életüket jelentették?” (197.)

A megértés, a megérthetőség és az emlékezés szempontjából érdekesek a regényben megjelenő Szőcs Petra-fotók is. Miközben a Svéd a szavak, a nyelv, az érhetőség, a múlt és az emlékek problémájával játszik, a képek mintha a nyelv és a töredezett emlékekből fakadó hiányt próbálnák pótolni. Nem gondolom, hogy ezek a képek illusztrációk lennének, vagyis olyan képek, amelyek szervesen kapcsolódnak az adott szöveghelyekhez. Habár olykor ez is igaznak tűnhet (például a pszichiátrián játszódó egyik jelenethez csatolt fotó a 37. oldalon, esetleg a 61. és 75. oldalon szereplő nőkről készült képek is tekinthetőek illusztratív jellegűnek), ezek a fényképek mégsem illeszkednek szorosan a regény narratívájához. Szőcs Petra fotói sokkal inkább hangulatilag árnyalják a regény világát, s mintha a fénykép sajátosságából fakadóan pótolnák az emlékek hiányát is (külön érdekes e tekintetben, hogy tudjuk, Ervin örökbefogadása előtti korszakáról nincsenek fényképek).

A Svédnek a fentiekben kibontott komplexitása azonban nemcsak erény, hanem az olvasás, követhetőség szempontjából hátrány is. Az összetettség, amit fentebb úgy említettem, mint a kötet legizgalmasabb sajátosságát, a regény szerkezetében vissza is üt. Jól érezhető a törekvés arra, hogy a kórrajzot kibontva az események az egyéni sors, a történelmi múlt, a társadalom és a jelen kérdéseire reflektáljanak, és ezeket fogják össze, azonban a szerkesztés szintjén ez néha megbicsaklik. Nagyon is reflektáltan és következetesen tűnnek elő a párhuzamok a múlt és a jelen között (1956-os és utána következő események, 2006-os zavargások, illetve a Lipótmező bezárása), valamint Anna és a doktornő, Grönewald úr és Ervin között is (például apa és fia budapesti útjai, a korábban említett önmegértési gesztus a doktornő részéről, amikor Anna történetét próbálja megérteni), mégis széttartóak maradnak az egyes (élet)történetek. Ez abból, az amúgy érdekes, az emlékezés folyamatát is felidéző megoldásból fakadhat, hogy mind időben, mind térben kissé csapongó az elbeszélés, amely olykor valóban nehezíti a regény történetszálainak követhetőségét.

Ezzel együtt a Svéd tényleg olyan, mint egy kaleidoszkóp. A mintázatok, amelyeket a kaleidoszkóp mutat, lehetnek tetszetősek, de lehet köztük olyan is, ami nem tetszik. Schein Gábor regénye többször mutat nagyon is tetszetős mintázatokat. Ráadásul olyan mintázatokat, amiket érdemes lefényképezni, emlékezni rájuk, és újra, meg újra megnézni, felidézni őket. A Svédnek ugyanis egyik története sem lezárt egész, ahogy a köré épülő diskurzus sem lehet az: a végén is „annyi minden volna még”. Így megmarad valamiféle töredéknek, mintha minden probléma soha meg nem válaszolható, de mindig megválaszolni akart kérdések sorozata lenne.

(Schein Gábor: Svéd. Kalligram Kiadó, Budapest, 2015.)

MÁRIA FERENČUHOVÁ: Lengyelország

1

A széles Visztula puszta partokkal

és a hidak egyszerre oly messze egymástól!

Rezgő nyárfák, gyertyánok,

folyami kavics és a nehéz szürke égbolt,

mély, tág, egyenes,

felnőttként igyekszel haza

egy hűtött vagonban,

hideg, pasztellszínű ruhában.

Az ablakon át fokozatosan veszed észre a kőzet repedéseit

  • a viharvert beton –

és az építési igyekezet mögött

(stadionok, felhőkarcolók, üzletközpontok

és az is lehet, hogy lakások) már a romlást látod:

elég, ha a vonat átszeli a folyót,

és a sínek megrozsdásodnak,

a talpfák összetörnek, mint a meszetlen fogak,

az ország egy történelem előtti lény

korai jelenének vázát tárja fel

és szörnyét a régvolt gyerekkornak.

2

Ország: emlék.

Vasúti hálózatoktól szabdalt,

megállók, rámpák, töltések nyomaitól sebzett,

a múlt egy alvilági szellem képében bújik elő

a kövek között nőtt fűből.

3

Nem jutottunk túl messzire.

Ám épp itt végződik a jelen.

Jelöletlen peronok,

széttört lépcsőházak,

vonatok, ahol az első osztályt egy fűtött fülke jelenti

egy másodosztályú vagonban.

Az ülések naftalintól bűzlenek,

egy röpke kontaktus a felületükkel

régi sebeket tép fel.

A feltépett érzelgősség ellen

józansággal védekezel,

a cipődet nézed,

szégyenkezel,

csak nem képzelted,

hogy azonos fajhoz tartozol,

ezekkel a hallgatag szőke férfiakkal,

kik összezárt térdekkel

utaznak bézs színű nadrágjaikban

és kék szemeikkel

könnyedén átnéznek rajtad?

Tényleg ennyi halott apró

gyártelep van ebben az országban?

Ez a vonat tényleg nem egy szántóföldön áll meg?

A kalauz nem válaszol, ám óránként háromszor

jön ellenőrizni a jegyedet.

4

Igen, az a férfi kizárólag miattad

szállt ki Lublinban, bár másfelé indult.

Egy szál ingben feléd irányította lépteit,

s utána nem mozdult. Tűrte, ahogy állni hagyod

egy idegen városban, elégedetten, mert pillantásra méltónak találtad.

Autóbusz-alkatrészekkel kereskedett,

nem fizetett adót, nyilván készséges volt megcsalni nejét,

sőt, saját pici gyerekei helyett a tieid számára választani ajándékot.

Az a másik viszont, ki érintést jelezve

Feléd nyújtotta kezét, majd felkínált

Egy virágtartónyi nyíló muskátlit

(visszautasítottad, erre ő vad kiáltással

az út közepére hajította),

önmagát produkálva.

Elnyelte őt a lift, a vészkijáratok labirintusa,

megdermedt a neonfényű szállodai éjszakában.

Végül, mindig önmagad bizalmas ölelésében végzed,

végtagjaid nyugtatóan szorítják körbe tested,

és a feletted kirajzolódó arc, mely kis szerencsével

Istené is lehet

vagy a halálé.

Indiánok – János –

Egyszer aludtunk a házában. A vendégszoba tele volt faliórákkal, nagy részük hangosan ketyegett, és óránként megkondult. Állítólag ő már megszokta, képes békésen aludni a kongás közepette. Én az ágyon feküdtem és az órákat néztem. Olyan volt mintha egy-egy ketyegő bagoly nézne rám a sötétben. A padlón egy kiterített vaddisznó bundája terült el. Az egyik óra megkondult. Próbáltam kitalálni, melyikből jön a hang, azonban a legtöbb óra ingája ugyanúgy hintázott, némi másodpercnyi eltéréssel. Kattogott az egész tér, a szoba tele volt magas ciccegő és lomha zajjal, attól függően, hogy melyik óra mekkora volt. Nem tudtam elaludni. Mellettem apám aludt, akinek semmi kifogása nem volt az órák hangja ellen. Beküldték utánam, mert azt gondolták, azért nem alszom, mert idegen helyen egyedül nem megy. Először még beszélgettünk.
– És ott, ahol a nagyi lakik, kérdeztem. – ott magyarul beszélnek?
– Igen.
– És – kérdeztem megint – ahol a Lindáék laknak, ott is magyarul beszélnek?
– Igen.
– De itt nem magyarul beszélnek, ugye?
– Nem, itt nem.
– De mi most magyarul beszélünk, ugye?
– Igen.
– És még kik beszélnek magyarul?
– Hát, aki Magyarországon él. Azért Magyar-ország. Magyarországon beszélnek magyarul.
Ezután elgondolkoztam. Még beszélni akartam, mert nem volt kedvem aludni, de pár perc múlva már szuszogást hallottam az ágy másik feléről. És a kattogást a falról. Az egyik óra ismét megkondult, olyan régi rezes hangon. Azt gondoltam, talán annak van olyan hangja, amelyik a sarokban áll, amelyik olyan szekrény formájú, és hatalmas ingája volt. De az inga egy helyben állt, nem értettem, honnan jöhet a hang. Már a negyedik kongásnál járt, amikor komolyan fontolóra vettem, hogy kimegyek. Ha nem alszom, minek maradjak. Az ajtó résnyire volt nyitva, és egy fénycsíkkal együtt a kint beszélők hangja is beszűrődött. Épp nevetni kezdtek, amikor a kongó óra elhallgatott. Nem akartam aludni, ez egészen biztos. Csak hallgattam a kattogást, ahogy az órahangok belemásznak a fülembe, és arra gondoltam, ha innét kimegyek, akkor is hallani fogom a kattkattkattot. Egyelőre tovább feküdtem, és néztem a baglyokat a falon. Aztán a vaddisznó bundáját a földön, és gondolatban megpróbáltam összerakni belőle egy valódi vaddisznót, de sehogy sem ment, nem értettem, hogy lehetett ez valódi vaddisznó. Közben a kattogást hallgattam, néha olyan volt, mintha egy ritmust játszanának, egy ideig követtem az ütemeket, aztán valamelyik óra elrontotta a tempót, és felborította az egész rendet. Aztán egy jó ideig nem kondult meg egy ingásóra sem, még az inganélküliek sem. Kint most csendesebben beszélgettek. Akkor döntöttem, most kimegyek a szobából. Kikúsztam a nehéz dunyha alól, hallottam, ahogy az ágyrugók megropognak, olyan régi fémes hangon. Elindultam az ajtó felé, és otthagytam a kattogást meg a vaddisznót a szobában. Kint mindenki az asztal körül ült. Valamivel alacsonyabb voltam az asztalnál, ezért egy kis időbe telt, amíg észrevették, hogy ott vagyok.
– Hát te, miért nem vagy a szobában? – kiáltott fel Emma néni. Csöndben álltam, és nem tudtam, mit mondhatnék kifogásként.
– Apa elaludt. – mondtam.
Utána soha nem láttam még egy olyan baglyos-kongós szobát. Kálmánnak volt egy hasonló szobája, ott is volt vaddisznó, és egy szekrényszerű óra a sarokban, de annak nem volt ingája. Megfigyeltem, amikor beküldtek a szobába, hogy játsszak. De ott nem lehetett játszani semmivel, csak a vaddisznót lehetett nézni. Nézni lehetett, másra az sem volt jó. Néha Kálmánnál olyan volt, mint amikor Jánosnál voltunk. A ház majdnem ugyanolyan volt, de itt nem volt kongás, és az emberek is magyarul beszéltek. Sokszor kellett végighallgatnom, ahogy beszélnek, de legtöbbször nem figyeltem. Nem lehetett játszani, ha kiküldtek az udvarra, akkor megnézhettem az oroszlánszáj alakú virágot, de ha mindig azt kell néznie az embernek, egy idő után unalmas lesz. Meg különben is, kifelé menet úgyis láthatom. Úgyhogy jobbára csak ültem közöttük, szemben Emma nénivel, és a terítő mintáját tanulmányoztam, ha már el kellett foglalnom magam valamivel. Vagy Emma néni szűzmáriás nyakláncát és a nagy fülbevalóját, amitől a fülei teljesen megnyúltak, nem értettem, minek hordja őket, ha ilyen nehéz. A hosszú idő alatt általában egyszer rám terelődött a figyelem. Emma néni megkérdezte, hogy mit kérek inni, vagy elsoroltatták velem a német szavakat, amiket megtanultam odakint. Sokszor ismételgettem őket magamban, talán, mert attól féltem, hogy elfelejtem, vagy egyszerűen szétszóródnak a fejemben. Jobb, ha így szépen egyben vannak, és büszke is voltam rá. Egészen addig, amíg az iskolában ki nem hívtak a térképhez a német órán. Akkor mutasd meg, hogy hol jártál Németországon belül. Eleinte még büszkén kerestem a nevet, de sehol sem találtam. Mondd a hely nevét akkor, bíztatott a tanár. Basel, mondtam, mire kinevettek, hogy az hogy lenne már Németország. Idegesen ültem vissza a helyemre. Pedig én egészen biztos voltam benne, hogy németül beszéltek. Lehet, hogy becsaptak.

 

 

(Illusztráció: mitología)

HALLGATÁS

 

Csak a csönd az örök
a suttogás múló tünemény
minden más hamis húron zörög
a csönd mindig kemény.

A csönd rád nehezedik
a telefon bénán hallgat
hiány benned hiányzik
mozdulatlan hideg halak

úsznak át az estén.
Az égen a sötétség legel
a Hold sápadt testén

és egyre csak vársz
mormogod: me ne tekel…
szürke hamuban vagy a nyárs.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info