A Nobel-díjra jelölt Nichita Stănescu nak nagy magyar fordításirodalma van, mégis keveset idézzük, keveset tudunk róla. Pedig Szilágyi Domokos nagyon szerette, sokat fordította, később Zirkuli Péter és Ráduly János is jelentkezett önálló Stănescu -kötettel.
A Napkút Kiadó gondozásában, Kiss Zsuzsánna mesteri tolmácsolásában, épp az „újrafordítások” divatja idején megjelent, kis kötet előszava nem tér ki a válogatás alapelveire. Úgy tűnik, a nagy kísérletező, a román intellektuális líra nagy megújítója minden korszakából, minden hangjából fel akar villantani valami izgalmasat.
És ez sikerül is. A kötetnek már a barátságos mérete is arra bíztat (amolyan régimódi „zsebkönyv”), hogy csúsztasd a zsebedbe, a strandtáskába, a hátizsákba, vidd magaddal, kapd elő mozgólépcsőn, a jegypénztárnál várakozva. Kóstolgasd!
A lenyűgözően vagány és szerteágazó, a szinte minden élethelyzetben vagy költői hagyomány felől megközelíthető vagy újraolvasható Stănescu -lírának én egyetlen aspektusát emelném ki: az antik hagyományhoz való viszonyát. A kommunizmus éveitől eltávolodva számunkra a román költő-óriás nem is annyira románul vagy kelet-európaiul, hanem „rómaiul” beszél. A magyar költészetnek is nagyon szerteágazóak a latin gyökerei, a közös latin örökség vagy akár a himnuszfordítások nélkül természetesen elképzelhetetlen Babits újklasszicista műveltség- és költészeteszménye is, és már korai antik fordításai is izgalmas áthallásokban bővelkednek (hiszen például a Paraszt-hexameterek nemcsak Theokritosz pásztorainak, hanem a századforduló dunántúli népi kultúrájának is emléket állítanak), de ilyen ironikus és politikailag átértelmezett viszony a két hagyomány, az antik és a XX. századi között nem képzelhető el. A műveltség és oktatás átalakulásával aztán – két igen jelentős költőt, Kovács András Ferencet és Csehy Zoltánt kivéve –már-már a latinitás emléke is kikopott a magyar költészetből. Bár közben megjelent az ógörög hagyomány feminista, lírai olvasata Polgár Anikó költészetében – teret engedve az antikvitás (akár) politikai átértelmezésének.
A románok „rómaisága” természetesen számos élc forrása a mai Magyarországon. Stănescu mélyen reflektált költészetében viszont a rendezettség, a mérték, az emelkedett vagy hűvös józanság már-már elérhetetlen viszonyítási pontjaként tűnik fel, még akkor is, ha az „antikos” költemények sajátos iróniája már-már Kavafiszra is emlékeztet. Idézhetnénk a címadó költemény, a Fényhajlítás pompás kezdősorait is, de álljon inkább itt egy epigrammatikus tömörségű vers, a Kivégzés:
A vesztőhelyet felállították
a tönköt fényesre törölték
az áldozat haját tarkóján lenyírták
a hóhér felöltötte fekete köpenyét
szóltak a dobok
tata-tam rata-tam
vagy ahogy Vergilius mondja
„Et tararam
et taradixit.”
Az áldozat megállt egy pillanatra
szemével a fákon merengve
aztán hattyúnyakát a tönkre
hajtotta.
– Ne túlozz! mondta neki a hóhér.
A latin idézetet vagy „megmondást” többször is a fordító által tararam-tatamként visszaadott fordulat vezeti be vagy zárja rövidre.
Stănescunál nem az antikvitás idillje, harmóniája vagy akár a Ricardo Reis-versekre (Fernando Pessoa) jellemző rezignációja, filozófiai mélysége jelenik meg. A lírai én sokszor öntudatos vagy éppenséggel elveszett barbárként, „befejezetlenként”, a formátlanságát („beszélő vérfolt”) hangsúlyozva, saját alaktalanságát öntudatosan vállalva áll szemben a „császár” képmásával vagy parancsával. (Az olvasó nehezen tud elvonatkoztatni a „császárok ezüst képmásairól” olvasva a borítón látható szenvedő és elgyötört férfiarctól.) A Stănescu -költészet „császára”ráadásul egészen megejtő jelentést kap a megalomániás, a római hagyományt már-már államvallássá tevő diktátor korában született versekben, ahol a tarararam-tatam, a „megmondás akármiféle szólammal vagy paranccsal is könnyen behelyettesíthető.
A kötet előszava és a fülszöveg a szocialista évek „lázlapjához”hasonlítja Nichita Stănescu költészetét. Pedig a magyar fordításkötetekben megjelent Stănescu -versek egyike sem a mi fogalmaink szerinti politikai vers. Ám a távlatosság mellé rendelt társadalmi-politikai kontextus nemcsak a ragyogó bibliai versekre igaz, hanem a fanyar hangulatú, antikizáló költeményekre is.
Nichita Stănescu: Fényhajlítás.
Válogatta és fordította Kiss Zsuzsánna. Napkút. Bp., 2017.
(Illusztráció: Giorgio de Chirico