Pontosan harminckét másodpercre volt Bibi Parkernek szüksége ahhoz, hogy fürge elméjében összeálljon a kép. Mister Parker félrelép, az egyetlen és imádott Férje (hogy mennyire nehezen becserkészett, azt csak egy bizonyos francia organikus gyorsétkezde boltjában tudnák megmondani, amelyben órákat töltött barátnőivel a leánykérés előtti hónapokban)!

   Harminckét másodperc kellett ugyanis ahhoz, hogy Bibi lejusson az előcsarnokból az alagsori uszodába, miután felfüggesztette a rekedtes, majdnem női hangon szóló Ivan hívását  (furcsa, ahogy hangunk megváltozik a telefonban), aki először arra kérte blazírt tónusban, kerítse elő mobiltelefonját és keressen ki neki egy számot, majd egy szalagszakadás után, szinte ugyanazzal a lélegzetvétellel próbálta lebeszélni, kissé természetellenes igyekezettel, hogy még sincs szüksége a hívószámra. Tizenkét lépcsőfok, melyen leereszkedve, mintha minden egyes lépéssel a kétségbeesés és az addig nem tapasztalt kiszolgáltatottság habjaiba merült volna alá, megtapasztalva anyáink időtlen sziszifuszi erőfeszítését, mellyel a férfit börtönben tartani igyekszünk. Hogy honnan jött a bizonyosság, csak a bibliakutatók vagy a szüfrazsettek tudnák megmondani. Elvégre, a nők az álcázás mesterei (a férfi, természetesen csakis ez esetben, kizárólag a második helyen szerepelhet), és mint ilyenek, hamar átlátják az eseményeket. Bibi egyébként is olvasni tudott mások hanglejtéseiből, nem véletlen járt jó iskolákba és kapott állást a zömmel férfiakat foglalkoztató Pénzügyi Lapnál.

   Félúton lefelé, egy másodpercre megtorpant, mintha csak odázni szeretné a pillanatot, de mire leért, és kinyitotta azt a bizonyos kütyüt, már nem érte meglepetésként, amit ott talált. Szavak, ó, ezek a szavak! Érezte, ahogy fejbőre hidegen libabőrösödik. Barátnőkkel megosztani az ilyen hírt nem lehet, kizárt dolog. Különben is, az incselkedő szavakból és naiv bókokból ítélve a kapcsolat kezdeti cipőkben kell, hogy járjon. Nincs férfi, aki a tajtékos éjszaka után harmatos virradatra ébred. A reggelek általában hűvösebbek, és egészen kétség nélkül fárasztóak. Izmaik fitogtatása után egyetlen férfi sem képes burukkolásra, minden nő tudja. Kissé megnyugodott, nincs minden veszve hát!

   Ivan egész nap úton volt, Előbb munkába kell mennie, figyelmeztette magát. Nem, ez nem igazán helytálló megfogalmazás. Bibi Parkernek egyáltalán nem kellett volna munkába állnia. Ivan Parker ugyanis neves politikus volt, és mint az olyan, ellátta a családját mindennel, mi szem-szájnak, s alkalomnak ingere. Örömmel tette. Gondos apa volt, és feleségére mint mentsvárára és harcostársára tekintett. Bibi Parker akart dolgozni. És miért is ne akart volna? Ő aztán nem panaszkodhatott egy percig sem, hogy évi átlagfizetése, ha a mostani tempóban növekszik, 2100-ra éri el a férfi átlagfizetését! Egyenrangú volt, minden szempontból. És valóban mint egyenértékű, éles eszű szakember, módszeresen, hidegvérrel vette nagyító alá az elmúlt pár hét eseményeit. Az irodában, íróasztalánál ülve, miután utasította titkárnőjét, hogy senkit ne engedjen be hozzá, sorra vette a vélt és kérdéses jeleket. Határidőnaplóját lapozta, és erősen igyekezett visszaemlékezni Ivan közelmúltjának programpontjaira. Nem esett pánikba, de azért ebédkor felhívta anyját.

– Mama, ebédre nálad vagyok! – jelentette be neki.

– Miért? Mi történt? – tette le a sövényvágó ollót az anyja, aki akkor jött be a kertből, de az is lehet, hogy épp a BBC kertészeti programjában szerepelt, szalmakalapban és kockás ingben.

– Beszélnünk kell! Apának nem feltétlenül kell bejelenteni, hogy jövök. – utasította anyját.

– Apád épp most indul, szervizbe viszi az autót, és aztán borbélyhoz megy. – intett csókot távozó férjének az asszony.

– Helyes! – könnyebbült meg kissé Bibi. Anyja megvárta, míg férje mögött becsukódik az ajtó és vallatóra fogta gyerekét.

– Mennyire komoly a dolog? Egytől tízig eső skálán…? – tapintott a lényegre az anyák sasszemével.

– Ez nem az a szituáció, mama, ami pontozható. – válaszolta lánya kis szünet után, ingerülten.

– Hanglejtésedből ítélve, ez az a helyzet, drágám, ha valami, akkor ez az! Na, de maradjunk józanok! Mit készítsek ebédre?

– Egy tonhalas-kukoricás szendvics megteszi. – válaszolt a lány újabb habozás után.

– Rendben. Pá, drágám… Négyesre saccolom. – állapította meg anyja sietve, és mire a lány rájöhetett volna, hogy valójában mire is gondolt, az asszony letette a kagylót.

   Bibi tanácstalanul nézett az előtte heverő irattartóra. Bármilyen szempontból is vizsgálta az eseményeket vagy elemezte a napok történéseit, sem a nappalok, sem az elmúlt esték vagy éjszakák megszokott ritmusában nem talált semmi gyanúsat. Lehet, hogy valami elkerülte figyelmét? Alig várta, hogy anyjával találkozzon. Sokszor hallotta, az okos nők nem igazán eszesek szívügyekben. Szüksége lehet tanácsra.

 Autóját az iroda parkolójában hagyva, buszra ült. A négyszáztizennégyes busz nagy kanyarral kerülte meg a Hyde Park-ot. A déli torlódásban lassan haladt a forgalom. Bibi tanulmányozni kezdte Ádám bordáit, sokrétűségüket, és megpróbált férje szemével látni. Nyilván szeretett engem, gondolta, elvégre feleségül vett. Szemével a magához hasonló nőket kutatta, a csontos arcúakat, barna hajúakat, fiús alkatúakat. Egészen addig, amíg felmerült benne, hogy lehet, párja, ennyi év után épphogy más típusú nőre vágyik, a töltött galambokra, vagy azokra az éttermi vacsorák előtt magukat elasztikus alsóneműbe préselőkre. Hallott ő már olyanról is, hogy bizonyos körökben álarcosbálokat szerveznek, ahol az erősebb nem kínai porcelán helyett puffancs Vénuszokról lefetyeli a kaviárt. Ezen a ponton józan esze leintette. Hamarabb jut zárt osztályra, mint a bizonyosságra afelől, mire is vágyik igazán egy férj, ha már az otthoni vízágy hullámai nem ringatják révületbe – annyira. Nem hagyhatta ugyanis figyelmen kívül azt a konstans igyekezetet, pontosabban annak eleven emlékét, amivel Ivan elhalmozta, úgy az elmúlt hetekben, mint házasságuk elején. „Akkor mégis, miért?” Kérdezte magától, és vette szájába mutatóujja körmét, de nem tudta lerágni, mert zselés műköröm volt.

– Miért, miért! – tárta szét karjait anyja, később, ebéd közben. – A fiúk gyengék, megbotlanak. Az anyjukat keresik minden nőben. Menedéket, ha kell, játékos izgalmat. Barátot, és szeretőt is egy személyben. Minél jobban megfelelsz ennek a követelménynek, annál nagyobb esélyed van, hogy kézben tartsd az eseményeket. Ezzel már száz éve is tisztában volt egy valamire való nő!

– Ó, mama, kérlek, ne gyere közhelyekkel! – csattant fel a lány. – Ha ezt tudom, ide sem nyomom a képem! Valamire való nő… – dünnyögött halkan.

– Miért, hasonlítsd csak össze magad megboldogult anyósoddal! – csapott a lovak közé az anya, halovány kárörömmel hangjában.

– Hogy hasonlítanám? – kapta fel a fejét Bibi. – Ivan születése óta ki sem mozdult a házból, fél életét a sütő ajtajának nyitogatásával töltötte. – és férjének anyjára gondolt, aki már ötven évesen is, mintha hatvanötnek nézett volna ki, ura elé vitte a papucsot, amikor az megérkezett a munkából, futólépésben végezte a házimunkát, és minden este kikészítette férjének másnapra az inget.

– Na! – kiáltott anyja heurékát – például, ez is egy szempont! Te mikor vártad vacsorával Ivant utóra?

– Kérlek, anyám! – hördült fel Bibi, a kamaszlányokra jellemző mindentudással, holott már jócskán elmúlt hamvas ifjúsága. – Hogy várhatod el tőlem, hogy este hat után még nekiálljak főzni. Különben is mindig van meleg étel, tudod, hogy hetente háromszor jön Gitta.. – itt megakadt. A bejárónő! Ő eszébe sem jutott. Nem, kizárt dolog!

– Én csak annyit mondok, Bibi – tért vissza az anyai megértés – a házasságot, mint minden kapcsolatot, a közös, szép emlékek segítik összetartani. Ezek ivódnak be az emlékeinkbe. Ha mindketten bolygó hollandit fogtok játszani, az évek során úgy elsodródtok egymástól, mint akik sose ismerték egymást. A bejárónő marhasültje nem fog hazahúzni, mert tudod, hogy csak bizonyos napokon találod őt otthon, tehát mérlegelni fogsz. Márpedig a mérlegelés ideje alatt, hogy úgy mondjam, sebezhetőek vagyunk. Lehet, kissé le kellene állnotok, mind a kettőtöknek …vagy legalább egyikőtöknek! – tanácsolta a tapasztaltak bölcs előrelátásával.

– Kizárt dolog, hogy pont most fog ez menni! Adóév vége előtt állunk, sokan most ruháznak be leginkább. Különben is, te azt akarod, hogy kétszáz éves módszerekkel cserkésszem be azt a férfit, akiről egyébként eddig, csak úgy mellesleg jegyzem meg, azt hittem, az enyém? És mi történik, ha sikerül? Innentől kezdve, azt javaslod, ugye, egész életemet alárendeljem neki, lessem, mikor szottyan kedve kicsapongásra, és alkalmas pillanatban lecsapjak, elriasztva a potenciális prédát, még mielőtt az maga észrevenné a reá leselkedő vadászt. És mi van, ha Ivan az, akit behálóznak? Anyám, te csak időszakos félmegoldásokat javasolsz! Jézus, miről beszélünk itt? – nézett a plafonba Bibi, és egy pillanatra húsvér nő benyomását keltette.

– Látszik, hogy beruházások elemzésével foglalkozol! – legyintette le anyja. – Egy párkapcsolat nem számokon és egyenleteken alapul, de vannak bizonyos szabályai, amiket, ha tetszik, ha nem, a te generációdnak is be kell tartania. Te összekevered az egyenjogúságot az egyenlőséggel. – folytatta anyja a hegyi beszédet, amely körülbelül annyira volt hatékony, amennyire az igyekezet az, hogy megértsünk egy mandarin szöveget.

– De én nem vagyok hajlandó utána kullogni és lógó nyelvvel, a kifulladásig lesni, mi a szándéka. – vált síróssá Bibi hangja, mint azé a kislányé, akit aludni küldenek.

– Ó, Bibi, te megoldásokat vársz tőlem, pedig még csak ötletem sincs! – csóválta meg anyja a fejét, bár különösebben nem aggasztották lánya kétségei. Családjukra nem jellemző a válás, tehát bármi is lesz, meg fognak vele birkózni.

   Még vissza sem ért a munkahelyére, már tudta, minden aznapi terve, hogy összehozza a tervezett cikket, és megválaszoljon pár égető mailt, kútba esett terv. De azért csak kiterítette maga előtt a dokumentumait, és becsületére legyen mondva, komoly erőfeszítéseket tett, már csak azért is, mert remélte, ha végre sikerül a számokra összpontosítani, elfeledkezhet a mellkasára nehezedő nyomásról.

   Az előzetes környezeti hatásvizsgálatról nyilván már lekésett: talán anyjának mégis igaza van, és jobban oda kellett volna figyelnie az otthon együtt töltött pillanatokra. A konverziós tényező is úgyszólván kiszámíthatatlan ebben a pillanatban: híján a nővel kapcsolatos információknak. Habár pénzügyi nettó jelenértéke nem ad okot aggodalomra, elvégre egyedül is meg tudna állni saját lábán, a hozzáadottérték-adó viszont, emlékeztette magát, túlságosan magas terheket róhat rá, elvégre Tücsök még csak 13 éves, és az iskoláztatásával járó kiadások még csak most jönnek.

   Négy óra körül aztán letette a tollat kezéből (amelyet, mellesleg, geometrikus ábrák rajzolásán kívül semmire se használt), és felállt, hogy kinézzen az ablakon.

– Valami baj van? – közelítette meg és szólította halkan, már másodszor, titkárnője. Felsóhajtott, és mosolyogva megfordult.

– Dehogyis, köszönöm, csak kerülget valami vírus. Azt hiszem, ma előbb hazamegyek! – és a hihetőség kedvéért szippantott az orrán.

   A vírus járt az eszébe, mármint a számítógépes. Hát az ő cizellált merevlemezén szabad helyet fogyasztani nem fog, de még csak rövidtávon oxidálódni sem, annyi biztos, és a tizenöt éve bejáratott operációs rendszerüket se fogja tovább bénítani, mint amennyire az ilyen sajnálatos balesetekkor megtörténhet!

   A titkárnő, kissé aggódva, még vagy kétszer benézett. Bibi négy órakor elhagyta munkahelyét, hogy hazamenetel előtt megbújjon valamelyik portobello utcai kávézóban, ahol magába gyömöszölt egy nagyobb habos-eprest. A sarokban ülve, okostelefonján rákeresett a bulvárcikkekre, persze csak miután körülnézett, hogy megbizonyosodjék, egy ismerőse sincs a környezetében, aki véletlenül belepislanthatna a „Hogyan szerezzem vissza a párom?” kezdetű pulitzer-díjas írásokba. Csak miután olvasás közben felcsipegette az összes, tányérján és körötte található süteménymorzsát, döntött úgy, hogy megembereli magát, feláll és szembeszáll, bárki is legyen az a ledér Léda.

   Késő délután volt már ekkor. Hazamenetel előtt még megállt egy étteremben, hogy felvegye a telefonon korábban megrendelt tálakat. Persze, tudta, nem épp eredeti ötlet egy éttermi vacsora otthoni tálalása, de idegei hajtották, mint a felhúzható egeret a rugó. Marble Arch-nál, a tetőtől talpig beburkolt arab nők, mint szépséges hollók szálltak feléje és festették borúsra jövőjét. Eddig sosem vette különösebb szemügyre őket. Kisebb csapatokban vonultak, vagy egyedül suhantak, maguk mögött kerekes bevásárlótáskáikkal. Látta magát koftát főzve, a konyhában, fűszerek felhőjében. Megkönnyebbült, miután maga után hagyva lebegő alakjaikat, rátért a főútra és a forgalom kavalkádja megfegyelmezte csapongó gondolatait.

   Egy pillanatig még habozott, aztán meggyújtotta a gyertyát. A krémszínű falak aranysárgán ragyogtak a remegő fényben. Hátrább lépett, a látvány karácsonyra emlékeztette. Anyjának igaza lehet, több időt kellene otthon, együtt tölteniük.

   Ivan komoly arccal lépett be az étkezőbe. A látvány egy pillanatra mintha mosolyt rajzolt volna arcára, közben erősen igyekezett emlékezni arra, milyen alkalomból is kerül sor a megkülönböztetett figyelemre.

   A nő figyelte minden mozdulatát, számolta a másodperceket, amíg a férje ki nem jött a vécéről vagy fel nem tűnt a ház hátsó traktusából.

– Ismerem? – kérdezte az ötödik falat után Bibi.

– Kit? – akadt el a villa félúton Ivan szája felé, majd szenvtelenül folytatta az evést.

– Azt, akivel esemeseket váltasz? – próbálta Bibi elcsípni a férje tekintetét. Az kíváncsian vonta fel szemöldökét, miközben felnézett a tányérjából.

– Melyiket? – harapta el a kérdést, megvonva vállát, és tovább nyelte az ételt, szinte rágás nélkül. Gondolatai teljesen másutt jártak.

  Bibi szája mogyorónyira zsugorodott. Megpróbálta nyugodt hangnemben folytatni:

– Ne légy cinikus! – kulcsolta össze ujjait az asztal alatt. Ültében kiegyenesedett, mint a cövek.

– Eszemben sincs – válaszolt a férfi –, add már ide a mártást, légy szíves! Ünneplünk valamit? Miről feledkeztem el? – próbálta viccesre fogni a Teremtés Koronája.

   Bibinek mély lélegzetet kellett vennie. Ilyen nincs, gondolta, ezek a jelenetek csak filmekben vagy lányos regényekben fordulnak elő. Hogy milyen gyakorlatra tett szert hazudásban! Eddig észre sem vette, pedig azt hitte, tizenöt év után már jól ismeri. A férfi közömbösen evett tovább. Aznap tényleg fáradtabb volt, ebédre is csak egy pohár vörösbor jutott neki és pár szelet sajt, amivel a tejüzemben tett látogatása során megkínálták. Túl akart lenni a vacsorán, és végigdőlni a kanapén, további pohár itallal kezében.

   Bibi tanácstalan volt. Anyja szavait mantrázta magában, aki azt tanácsolta, ha bizonytalan, vagy túlságosan zaklatottá válik, vonuljon vissza, ne bonyolódjon se vitába, se további boncolgatásokba. Szótlanul ettek, mint az aranyhalak az étkezőt a konyhától kétoldalt elválasztó, többszáz literes akváriumban.

   Csak mikor visszatette a salátaöntetet a hűtőbe, akkor vette észre, a mobiltelefon ott fekszik a bárpulton És ekkor elpattant a húr.

– Azt akarom, hogy őszinte légy velem! – nézett jeges tekintettel férje szemébe, és arra gondolt, az bizonyára kitörölte már az inkriminált üzeneteket.

– Az Isten szerelmére, miről beszélsz! – értetlenkedett a férj, alig érezhető sértődöttséggel, amiért értelmetlenül ingerlik (még nem lakott jól).

– Azt hittem, partnerek vagyunk! Társak. Emlékszel? Jóban és rosszban. – várt.

– Bibi, kezdesz komolyan aggasztani, még csak azt sem értem, mire utalsz! – emelte fel végre komolyabb érdeklődéssel fejét Ivan.

– Hogy mire? Az üzenetekre! – pislantott a mobilra a nő.

– Na, de milyen üzenetekre? És kinek az üzeneteire? – próbálta megnyugtatni. Egészen ártatlanul hangzott, és ettől Bibit elhagyta az ereje. Ennyi hamisságot és hideg számítást nem nézett volna ki férjéből, pedig, ha valaki, hát ő csak tudta, mire képes! Úgy érezte, cafat hússá redukálódott, kerekes bevásárlótáskát vonszoló, burkába csavart lénnyé, akinek a sorsa felett mások döntenek. Mutatóujja körmével a mobiltelefonra bökött.

– Tudod te, hogy miről beszélek! Kivel írogatsz? – förmedt rá végre, és mély lélegzetre nyitotta a száját, hogy kiadhassa magából minden feszültségét.

   Ebben a pillanatban belépett a Tücsök, tizenhárom éve minden bájával. Az ajtónál ledobta táskáját, és apja felé indult, hogy megölelje.

  Bibi koponyájában az idegsejtek tébolyult hangyabolylakókká tömörültek. A zsiborgás pillanatokon belül megülte a homlokát. A hangok, melyek elhagyták az ajkát, a pillanat légüres térében lebegő hangrezgésekké változtak, melyek értelmét rögtön el is felejtette.

– Micsoda infantilis üzenetek! Hogy nem sül le a képedről a bőr! Mered-e tagadni? – arca eltorzult, mint a hullámvasúton utazóé. Folytatta volna, de elcsuklott a hangja, nem tudni, vajon a haragtól, vagy a pániktól, hogy az események irányítása kikerült a kezéből, esetleg a rémülettől, mert érezte, még Tücsök jelenléte sem fogja megállítani és kiokádja magából a reggel óta most tetéződő feszültséget. Közben az apja nyaka köré csimpaszkodó kislány lassan leeresztette karjait. Megszeppenve, határozatlan léptekkel megindult anyja felé.

– Anya, miért kutatsz a telefonomban! – kísérelte meg halkan és vádlón. Bibi arcán, melyet előzőleg kivert a pír, fehér foltok jelentek meg. Tekintetét idegesen a telefonra szegezte, majd a lányára és végül a férjére. A kislány óvatosan kihúzta tenyere alól a készüléket.

– Mit akarsz ezzel a telefonnal? – próbálkozott még zavarában Bibi, meglehet jóval halkabban.

– Az én telefonom! – fordult vissza a kamasz, e pimasz, és megszaporázta lépteit, hogy apjánál menedékre találjon.

– A te telefonod piros. – motyogta a nő.

– Volt! A borítója. Tegnap este elszakadt. – magyarázta a lány, lebiggyedt szájjal.

– Nem értem. – dőlt a konyhapultnak a nő. – Ivan, te azt mondtad reggel, hogy lent felejtetted az alagsorban a hivatali mobilod. – A férfi végre átlátta a helyzetet. Megkönnyebbülve dőlt hátra a széken.

– Ott is volt. Mikor megjöttem, megtaláltam a fotelben. Tücsökét is. – húzta szélesre a száját, és előhalászta zsebéből saját készülékét.

   Bibi Parker ekkor elsírta magát. Hogy könnyeit elrejtse, hátat fordított és nekiállt a mosogatásnak. A mosogatógép örömét leplezve felcsendült: ma nincs több terror, majd pihenő üzemmódba kapcsolt.

(Illusztráció: pzzl)

(Dehogyis lett nagyanya, már megbeszéltük, hogy a mai fiatalok sokkal felkészültebbek annál, hogy olyan nüánszokat vegyenek nyakukba, mint egy ordító csecsemő).

– Ne tessék haragudni, de nincs senki, akihez fordulhatnék. Apust mindenki ismeri. És Apussal se tudok beszélni, mert még tegnap is végig ordított velem, még a biztosítónál is.

– Na, de mégis, mi a gond? – vágott elébe Kissné, miközben a lány mély levegőt vett, s közben arra gondolt, mit is akart a lány mondani azzal, hogy apust mindenki ismeri. Elvégre ő egyenesen munkatárs!

– Igazán, nem tudom, hogy történhetett… nem figyeltem… eszembe sem jutott, hogy… – görbült le a lány szája. Sóhajtott. – A telefonszámlám – mondta, majd lehajtotta a fejét.

– A telefonszámlád? – kerekedett óriásira Kissné szeme. Sehogy se értette, hogy jön ő ide? És miért hiszi ez a gyerek, hogy az események drámai zuhanásba kezdenek egy telefonszámla miatt? A luxusautó, az igen, bár még az az eset is igen kiszámítható volt, na, de egy számla?!

– Nem értem! – adta fel Kissné.

– Apus zárolta a bankszámlámat. A telefonszámlám már három hete megérkezett, de elrejtettem Apus elől. Be kellene fizetnem. Ha nem teszem, jön a felszólítás, és ha Apus megtudja…! Még sosem láttam ilyen haragosnak! Anyával is állandóan veszekszenek, már amikor otthon van.

Az őrangyal sápadt kísérletet tett, hogy félreverje a harangokat, de Kissné már útban volt a nappaliba, hogy dugipénzéből elővegyen.

– Te oktondi! – mosolygott, és túl akart lenni a drámán. – Mennyi kell?

– Tizenötezer háromszáznyolcvankettő – bökte ki a lány megkönnyebbülve.

Az asszony mintha megszédült volna.

– Hogy mennyi?! – fordult meg leesett állal. A lány elismételte az összeget.

– Tizenötezer… – ismételte Kissné, lélekjelenléte jeleként, és arra a tizenötezerre gondolt, ami havonta landol számláján, fizetés gyanánt, a lány apjától. – De hiszen az rengeteg! – kockáztatta meg. A lány egyetértően bólogatott, láthatóan megkönnyebbülve, és várta a bankókat.

– Apus letépi a bőrömet – tett rá egy lapáttal a helyzet súlyosságára. Szempilláján még ott csillogott egy könnycsepp.

– Hát, sajnálom, de ennyi nekem nincs – és az anyósjelölt fejcsóválva elindult vissza a konyhába.

– Talán, ha összedobnánk… – javasolta a fiú, mire Kissné mellkasában saját vére iránt sosem érzett harag kezdett ébredezni.

– Apus biztos hamarosan megenyhül, és sose ellenőrzi a számlámat, pár héten belül visszaadnám Kiss néninek – kontrázott rá a lány. – Most az egyszer tényleg nagyon, nagyon komoly a helyzet.

– Sajnálom, drágám, de tényleg nem tudok segíteni! – csóválta fejét.

Dehogy sajnálta. Olyan dühös volt, mint tizenkét dühös ember együttvéve. A két fiatal besomfordált a szobába, csak a fiú szemének tüzes nyilai maradtak vele.

Kissné elővette dugi cigijét, és meggyújtotta, majd leült a számítógép elé. A cigarettából csak kettőt szippantott. A billentyűket se látta. Az ő havi fizetését telefonálja el ez a szirén, miközben magzatja, Tejfölösszájú Fajankó…! Ó, hogy az ég szakadna minden ilyen…! Dühe mögül, maga sem értette, gyötrő szégyenérzet lopakodott elő. Tizenöt ezer, ismételte magában még ágyba bújás után is.

Az éjszaka áldásos volt számára. Lelkiismeretét megtámogatta a pihenés. Frissen ébredt. Egy lépéssel az apa előtt jár, nyugtatta magát, és tudta, az információ, hatalom. Szinte várta a reggeleket. Főnöke arcát fürkészte, szürkébe boruló eget várt. Ekkor már szinte biztos volt abban, hogy ha kipakol, a főnök személyében cinkostársra talál. Eljött a kedd, semmi. A szerda, még a legkisebb jel sem. Csütörtök, mint hírzárlat, még a gyerek is úgy viselkedett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A napok peregtek, eseménytelen. Kissné már-már meggyőzte magát, hogy túldimenzionálta aggodalmát, és talán igaza van ötödik emeleti szomszédasszonyának, pusztán anyai féltékenysége buzgólkodik.

Egy héttel később, péntek reggel, a délutáni nagybevásárlást tervezve számvetést tartott pénztárcája és bankszámlája felett, majd, mint végszükség esetén oly sokszor, kinyitotta a dobozt, melyben spórolt pénzét tartotta, hogy kölcsön vegyen egy-két százast. Hűlt helyét találta a bankóknak! A konyhába sietett, és belenézett a táskájába, majd vissza a nappaliba és újra a dobozba. Befutott a gyerek szobájába, de az már elindult az iskolába, végül újra a konyhában kötött ki. Próbálta a gyereket telefonon utolérni, sikertelenül. Nem szabad pánikolnia! Ismételte a mantrát, de az árulás úgy megbénította érzékeit, hogy behúzva maga után a bejárati ajtót, elsétált a szomszédja mellett. A lift helyett már a lépcsőn járt, mikor a férfi utána szólt:

– Hé, jó reggelt! – mondta nevetve az. – Nehéz éjszakánk lehetett! – az ismerős hangra Kissné magához tért, és visszabotorkált a felvonóhoz.

Huszonnégy másodperc ketyegett le, mire a lift leért a nyolcadik emeletről.

– Nem értelek, miért nem beszélsz az apjával? – csóválta fejét a szomszéd a tényfeltárás után. Kissné a fejét ingatta. Sóhajtott és elnyomott egy könnycseppet, mielőtt útjaik szétváltak volna.

Mint mondtam, a Kissnék nagyon szívós teremtmények. Nem azért jeleskednek a tehercipelésben, mert egy kis csatavesztés megingatja őket. Már csak azért sem, mert az élet mindig szolgáltat alkalmat, melyet megragadva, változtathatunk sorsunk menetén, csak néha kicsit rá kell segíteni.

– Szia! – nyomta be fejét a konyhába a fiú egy késő este, miután megérkeztek a moziból. – Ehetnénk valamit? – kérdezte.

– Persze! Mossatok kezet, mindjárt tálalok – szaporázta a nő. A fiú eltűnt.

Jókedvűen, kipirultan léptek mindketten a konyhába. Nyoma sem volt arcukon másnak, mint fiatalkori életörömnek.

Az asztalon ott gőzölgött a fokhagymás pirítós, a kancsó citromos tea. Kissné épp az asztal közepére helyezte a ketchup-os flakont. A fiú meglepve szegezte szemét anyjára.

– Sajnálom, gyerkőcök, csak egy hét múlva kapok fizetést, addig ki kell valahogy húznunk. De lesz egy kis süti. Már bent van a sütőben – szabadkozott, és leült velük az asztalhoz. – Őrület, ha belegondolok, hogy gyerekkoromban hány piritós-vacsoránk volt. Főleg hétfőnként. Miután elfogyasztottuk a vasárnapról megmaradtakat, aki még éhes volt, annak ott volt a kenyér, felvágva, készen, hogy mama megpirítsa a serpenyőn.

– Nem is voltak annyira kövérek a nők, mint manapság – csatlakozott a lány, aki úgy tűnt, hamarabb magához tért ámulatából.

– Nem bizony, ráadásul a fokhagyma rendkívül egészséges, jót tesz az ereknek, tisztítja őket – bólogatott Kissné.

– Azért egy csibecombbal rögtön lecserélném – próbálta csillapítani buzgalmukat a fiú, akinek éhes gyomra átvette az irányítást.

– Tény, hogy sok kenyeret se szabad enni, mert attól meg akkora lesz az ember segge, mint Winnetou lováé! – tette hozzá a lány. Kissné titkon megörült, hogy százas csípőmérete az elmúlt hetekben kilencvenegyre apadt.

– A kutyákat is koplaltatják hetente egy napon át. Ha jót tesz az ő belüknek, a mienk is kibírja egy este – nevetett az asszony.

– Így van! – vágta rá a lány, és letette almányi popóját a párnázott konyhaszékre. A fiú elhúzta a száját.

– Ha megkapom a fizetésem, majd kárpótollak benneteket. Ezen a héten kibírjuk szerényebben is. Az a fontos, hogy összetartsunk és segítsünk egymásnak! – próbálkozott finoman Kissné, és lassan, lopva a fiatalokra nézett.

A lány épp a ketchup-ba tunkolta a pirítóst. Lenyalogatta róla a piros masszát, majd újra megismételte a tunkolást. Reménytelen eset, hunyta le szemét Kissné, és elfordult. A gyereke, ez a férfipalánta, nem hazudtolta meg saját nemét, még mindig meglopott gyomrát sajnálta, látszott morcos arckifejezésén. Másnap darás tészta volt a terítéken. Aztán újabb pirítósnap következett.

– Ennyit azért a kutyák se diétáznak! – berzenkedett a fiú, ezért másnap a nő vajas-lekváros kenyeret tálalt.

– Én szeretem a vajas-lekváros kenyeret. Olyan jó parasztos! – vigasztalta a lány.

– Persze, reggelire, frissen sült kenyérből! Csakhogy ez már kétnapos! – tiltakozott a fiú.

A fizetésnap előtti estén aztán végre Kissné kezére játszott az ördög.  Pizzát rendelt a lány. Miután átnyújtotta a pénzt a futárnak, megállt a konyhában, hogy felszeletelje a pizzát, majd bezárkóztak a szobába, hogy jóllakjanak. Már a falatozás vége felé jártak, mikor a lány kiszalasztotta a fiút szalvétáért. Az sápadtan tért vissza, és az üres pizzás dobozra nézett.

– Nem hagytunk egy szeletet sem anyunak!

A lány válaszként lebiggyesztette a száját.

– Azt hittem, neki is rendeltél! – mondta a fiú.

– Bocsi! – válaszolt a lány, és arrébb pöckölte a szőnyegen a szalvétagalacsint. A fiúnak mintha megmoccant volna a lelkiismerete. Rosszul érintette a figyelmetlenség.

Kissné nem sokat észlelt abból, ami a felszín alatt vagy a zárt ajtók mögött zajlott. Nem az ösztöneit követte ugyanis, azzal tisztában volt, érzelmi kilengésekkel csak ronthat a helyzetén. A bevásárlókosárból kimaradt a csokoládé, a süteményhez szükséges liszt, és nemhogy a kóla, de az addig hébe-hóba felszolgált bor sem került többé az asztalra.

A villanyszámlát készakarva nem fizette be.

– Én majd befizetem! – nyugtatta a fiú, és valami azt súgta ösztöneinek, kézben kell tartania bizonyos dolgokat.

– Hát… ha érkezel vele… mielőtt kikapcsolnák – sóhajtott mélyet Kissné, és megcsillantotta humorát: – Ha meg nem, hát istenem! Még emlékszem, mikor mamánál gyertyaláng mellett töltöttük az estéket. Az élet dolgairól beszéltünk. A nagyobb lányok szerelmi kérdésekben kikérték mama tanácsait, mi, kisebbek meg kuncogtunk rajtuk. De szép is volt! Annyit mondhatok, nem hiányoltuk a tévét. Néha bekapcsoltuk a rádiót. Mindig ment valami kabaré… – Úgy beszélt, mint a pápa a szenté avatás során.

– Jaj, jól van, anyu! Ez szörnyű, ne is beszélj róla! Holnap iskola előtt beugrom a postára, és befizetem a csekket.

Madártávlatból mindig csodás a kilátás. Eltűnnek a gödrök, a törött korlátok kisimulnak, a gyom beleolvad a füves övezetbe. Csak ne kellene szembesülni a közelképpel! Kissné az erkélyen ücsörgött, fújta a dugi cigijét, és arra gondolt, mekkora szíve van ennek a gyereknek. Lehet, hogy ő túlzásba viszi, amit tesz? Elvégre épp érettségi előtt áll a gyerek, az ilyen gondok elterelhetik figyelmét arról, ami számára – mindkettejük számára – a legfontosabb.

Csakhogy a fiatal férfi szívós, mint az ökör. Az érettségi is megment, és a felvételi körül sem volt galiba. Kissné olyan hálával gondolt jó szerencséjére, mintha naponta erre emlékeztetné őt a pap.

Ahogy morzsolódtak a hetek, egyre többször csukódott be a gyerekszoba ajtaja az egyedül őrlődő, szerencsétlen flótás mögött. Anyját, ha az benyitott, eleinte csak a vadul esemesező, földön ülő gyerek képe fogadta. Annak, mivel úriembernek nevelték, eszébe sem jutott elővenni imádatának tárgyát, és követelni rajta a kölcsönt. Lelkiismerete sem volt tiszavirág-életű, és úgy tűnt zsenge kora ellenére felelősségérzete is erőteljes kibontakozásnak indult. Először csak egy-egy ötvenes tűnt fel a dobozban. Kissné megtapintotta a ropogós bankókat. Tudta, a péntek éjjelente végzett munkáért járó kereset ez. A hetek múltak, a kis értékű bankók gyarapodtak, mint ahogy sokasodtak a csendes hétvégék is. Kissné figyelmét újra lekötötte a jövő tervezése. A liftes utazáskor már csak bocsánatos bűnökről számolt be szomszédjának, és a vasárnap reggeli, ötödik emeleti kávézásnál se kaparta annyit az asztalterítőt idegességében, mint annak előtte. Megijedt ugyan, mikor a lány új autót kapott, de az sem parkolt sokáig a tömbház előtt. Tapasztalatlan sofőrrel gyakran megesik, vigasztalta Kissné, mikor egy nap megtudta, behorpadt az autó oldala.

– De hiszen nem én voltam az! Nem tudom, ki tette! – sírt a lány.

– Megeshet ám, ha nem figyel az ember – próbálta vigasztalni a fiú. – Nem is kell, hogy észrevedd…

– Hogy lehetsz ilyen hülye? Különben is, hát nem érted, hogy nem én voltam! – sértődött meg a lány.

Máskor az esőtörlő lógott törött madárszárnyként. Egy másik alkalommal megfeszegették a csomagtartóját. Vandálok! Végül arany festékkel lefújták rendszámtábláját, igaz, pár másik, ott parkoló autóét is. A jármű szervizből szervizbe került. Kissnét mindezek már nem tudták izgalomba hozni. A szeptember már közelgett. Bárhogy számolt, fiának munkába kell majd állnia. Főállásról szó sem lehet, akkor nem lesz se ereje, se ideje tanulni. Nem beszélve arról, hogy igenis, azt akarja, egyetemet végezzen, igazi kollégista évei legyenek, hosszú és teljes ifjúkora!

Végre valahára aztán mégis eljött a nap, amikor a lány, Ámor nyilait kiszaggatva, holmiját sebtében összekapkodva, köszöntés nélkül kisietett a lakásból, beleült a ház előtt várakozó taxiba, és úgy eltűnt az életükből, mintha soha ott sem lett volna! Vannak dolgok, melyek pénzben ki nem fejezhetőek. Ilyen volt az asszony megkönnyebbülése is. Ott üsse a ménkű a tizenöt ezret, ahol van, sóhajtott fel beletörődően, és biztos, ami biztos, kettőre zárta, majd bereteszelte az ajtót a lány után.

– Gyere, vacsorázz, mielőtt elindulsz az éjjeli műszakba! – szólt a fiúnak, és kivette a lábast a hűtőből.

– Nem vagyok éhes – válaszolt az.

– Készítsek szendvicset? Elviszed magaddal? Hajnalra megéhezhetsz. – A fiú megrázta a fejét. Nem sokkal ezután elindult a munkába.

Kissné, aki már egy hete nem járt már a fiú szobájában, kitárta a gyerekszoba ajtaját, hogy végre friss levegőt engedhessen be. A szőnyegen szennyes ruhák hevertek, fiáéi, csitította megdobbanó szívét, újságcikk-kivágások, és százával apró, fehér fecnik, félbehagyott árnyképek hulladékai az ívek és papírgalacsinok alatt. A falon befejezett sziluettek sorakoztak fekete háttér előtt: copfos piszék, szívek és cicák, mandalák és madarak. Honnan kerültek elő ezek a rég elfeledett plüssök? Lányszoba ez a javából, állapította meg. Fia szobáját rózsaszín giccsdobozzá alakították!

Felemelte az ollót, amelyről már hónapokkal előbb lemondott, és zsebre vágta, hogy odakint, a konyhában végre visszategye megszokott helyére. Elsőként az ágyneműt húzta le. Ablakot mosott és felporszívózott, majd azzal a szándékkal, hogy nedves ronggyal kitörölje az ágy szerkezetét, felemelte a matracot. Ekkor ezüstösen megcsillant valami. Vékony nyaklánc volt az, végén hidegen fénylő, kristályos kővel. Nem is emlékezett arra, látta-e a lány nyakában. Felemelte és a fény felé tartotta. Nem tetszett különösebben érdekesnek. Sietősen zsebre vágta, azzal a szándékkal, hogy majd odaadja főnökének, aki talán ekkor majd, szembesítve a tényekkel, állást foglal végre. A kölcsönt is visszakaphatná nagyobb vérveszteség nélkül.

Hajnalig meg sem állt a takarítással. Még virradat előtt lecipelte az összes zsák szemetet. A polcokon pedánsan sorakoztak a könyvek, a Rubik kocka, amelyet a fiú egy perc egy másodperc alatt képes volt kirakni, pár megőrzött játék. Ropogós ágynemű és keményítőillatot árasztó függöny várta a fiút, aki fáradt volt, így különösebben se meg nem lepődött, se harag nem támadt benne, amiért anyja behatolt magánterületébe. Hiába, Lenin is mondta, a robot hasznos eszköze a felesleges érzelmek féken tartásának!

Kissné elő-elővette a láncot, és inkább röviden, mint hosszasan nézegette immár a nappal fényében: a lánc kis híján a kukában végezte. Végül döntésre jutott. Kilenc óra után kis kerülővel indult a piacnak. „Kis összeg is összeg!”, biztatta magát, ahogy benyitott az üzlethelyiségbe, mely mintha a világ minden kincsét és csecsebecséjét kínálta volna.

Kirakta a láncot.

– Mennyit tud ezért adni? – kérdezte sietve, csak hogy túl legyenek már a vásáron.

– Nézzük csak… – mondta a zálogos, s mialatt hosszasan vizsgálódott, a nő idegesen körülnézett, nem lepleződött-e le valamely váratlanul felbukkanó ismerőse előtt.

– Tízkarátos fehérarany lánc… – nézett fel nagyítója mögül a zálogos.

– …huszonöt karátos Top Wesselton gyémántkő. Csinos darab – pislantott fel újra, és ezúttal jobban megnézte magának Kissnét. Annak hirtelen kiszáradt a torka.

– Tizennégyezer nyolcszáz. Ennyit tudok érte felajánlani! Vagy ha gondolja, két-három hónapig megtartom, és akkor… – kezdett bele a zacis.

– Tizenötezer… – mormolta magának Kissné, aki mintha nem hallotta volna a zálogos szavait.

– Rendben, legyen tizenötezer, de többet tényleg nem tudok érte kínálni. Akkor nem jön vissza érte, biztos benne?

– Csak az összeget kérem – mondta, és elpirult.

Mint aki attól fél, hogy lefülelik csínyelkövetés közben, sietősen kibotorkált a boltból, és leült a közeli szökőkút előtti padra. Az ősz pompás színeket ígért.

(Illusztráció: Vanessa Bell)

Az eset a kilencvenes években, a szabad-a-vásár korszakában történt. Kissné egy tömbház nyolcadik emeletén lakott szépreményű, erősen kamaszodó fiával. Igen, tudom, Kissnék és ígéretes süldők mindenütt élnek, és mindennapjaik vajmi kevéssel térnek el egymáséitól, de a mi Kissnénk nem mindennapi lélekjelenlétről adott tanúbizonyságot, ezért megérdemli, hogy példaként álljon más szülők előtt.

A Kissnék, különösen az egyedülállóak, valamilyen (genetikai?) oknál fogva rendkívül szívósak. Első látásra ez persze nem állapítható meg (másodikra se). Teherbírásuk, akár az öszvéré, fürgék, mint a nyúl. A pletykarovat mély pátosszal kezeli őket, az ember azt gondolná, bizonyára valamelyik áldozati szent egyenes ágú leszármazottjai. Fejlettebb egyedeiknél megfigyelhető az időszakos átalakulás képessége. Ez megnyilvánulhat a koránőszülő tincseikkel szembeni harcban: ilyenkor általában rapszodikus kísérletet tesznek arra, hogy Nőként is mutatkozzanak, vagy akár, mint a nyolcadik emeleti Kissné esetében, csatavonalak nem várt felzárkóztatásában. De ne fussunk a dolgok elébe!

A tömbházban, ahol laktak, az egykori tanácsi lakásokat a lakók felvásárolták, renoválták, és kialakult egy belső szokásrend, mely biztonságot nyújtott mindenkinek, függetlenül a családok háttérétől. Félévente lakógyűlést tartottak, s mindig akadt valaki, aki az öregecskéktől megkérdezte, nem szenvednek-e szükségben, és ha eldugult egy lefolyó, nem biztos, hogy rögtön vízvezeték-szerelőt kellett kiáltani. Vasárnap reggelente a folyosók gránitköve felmosószer illatát árasztotta. Két szempillantás közt még kaputelefon is került a főbejáratra. Egyes híresztelések szerint pont az ott lakó rosszfiú kezdeményezésére, aki így akarta távol tartani az őt bosszantani akarókat. Bizton mondhatom, a Szilikon-völgybe észrevétlen besétálni egyszerűbb volt, mint bejutni a nyolcemeletes őrtoronyba.

Kissné könnyed, nem túl tolakodóan emberi, ám maximálisan megbízható személyisége oszlopos pillére volt a kis közösségnek. A hétvége közeledtével mindig becsöngetett az alatta lakó mamihoz, aki necces táskát és egy rövid bevásárlási listát nyomott a kezébe, sűrű hálálkodás közepette. Sosem sietett, ha gyerekekről volt szó. Azok rajongtak is érte. Vasárnap reggelente rendre megszólalt a csengő, alatta Töpörtyűvel, aki, anyja szavaival élve, kávéra invitálta az ötödik emeletre.

Az életük tehát szokványos kisvárosi lét volt, a maga unalmas csapdáival, és fedő alatt tartott érzelmeivel. Kissné ebbe született bele, itt nőtt fel, számára a hétköznapok a biztonságos kimenetelű apró csatákat jelentették, melyekből általában győztesen került ki, vagy legalábbis nem túlságosan megtépázva. Nem kínozta magát az élet filozofikus kérdéseivel sem. Hogy rövidre fogjuk, kiszámítható volt, és bár igaz, ez által valamelyest unalmas a férfitársadalom számára, igen közkedvelt a középkorú nők körében. Ahogy azonban mindenkinek, Kissnének is volt egy gyönge pontja. Úgy hívták, hogy Kiss Fiam. A fiú ingerlően jóképű, szőke és kékszemű suhanccá serdült, olyanná, akiből egy kis torna hatására akár Brad Pitt is lehetne, de ne essünk az álmodozás csapdájába, az, mint tudjuk, az élet megrontója. Ott, ahol a mi történetünk játszódott, talán még a klónozás se segített volna a fiatalokon, nemhogy egy tornatermi bérlet. De hát a remény hal meg utoljára, különösen az anyák esetében, akik valamilyen oknál fogva úgy hiszik, hogy a szülés aktusa minden más csodára felkészítette őket. Fiam tehát minden anya álma volt, (különösen a lányosaké), ne is keressünk itt fonákot kérem, és Kissné úgy nevelte őt, hogy Amerikában akár top-listás könyv is születhetett volna sikeres nevelési módszereiről. Ez a gyerek adta élete értelmét, jogosultságát arra, hogy levegőt szívhasson, és ebben a hat láb magas suhancban látta jövőjének minden zálogát. Neki élt, még akkor is, amikor háttérbe húzódva figyelte kamaszodását.

Annyi szent, a fiú remekműnek sikeredett! Külön ébresztőórája volt, és pontban hét tizenötkor, felöltözve ott ült az asztalnál, és vele reggelizett. (Mi ebben a kunszt? Részletekért forduljanak az anyákhoz, kiknek gyerekeit úgy kell kiimádkozni az ágyból!) A gyermek napközben megbocsáthatatlanul jó tanulóként jeleskedett. A lányok csüngtek rajta, mint méh a porzón, és fiúbarátai is rendre felcsengették, ha eljött a hétvégi csavargás ideje. Délutánonként, mire Kissné hazaért, a zöldség megpucolva várta, hogy vacsora készüljön belőle, mi több, az is megtörtént, hogy a tészta vize is épp forrásba lendült, mire az asszony megmosta a kezét. Húst ritkán ettek, és egyéb luxusra is csak hetente egyszer vagy kétszer jutott, mert a lakáskölcsön törlesztésének havi összege felemésztette Kissné fizetésének a felét. Pedig jó állásban dolgozott. Titkárnő volt egy nagyvállalatnál, a vezér személyi asszisztense. Egy ilyen pozíció betöltése manapság már nem nagy kunszt, de az egyenrangúság korában, sőt, még egy szusszanásnyival utána is, tiszteletreméltó teljesítmény volt. A főnök jobb keze ugyanis mindenről tudhatott, amiről meg nem, azt kikövetkeztette. Az információ pedig érték. Más kérdés, hogy Kissné, bugyuta módon, sosem próbálkozott a franchise-zal.

Kiss családunk élt hát a maga kis világában. (Hogy mi történt az apukával? Kit érdekel? A jó tulajdonságokat minden gyerek az anyjától örökli). Kissné nem álmodozott. Tudta, igen, biztos volt abban, hogy az ő fia többre viszi majd, mint bárki a családban, aggodalomra tehát semmi oka. Illetve, mégis! Ezt pedig úgy hívták, hogy zöldhasú. Kissné még kimondani is csak lehunyt szemmel merte, azt is csak magában. A szóval kapcsolatban őt is megfertőzte az értelmetlen szégyenérzet, mintha már maga a pénz jelentése is bűnös lenne. Vessen magára! Csak szaglászta, mint virágot, de eszébe sem jutott letépni, hazavinni és vízbe rakni. Persze javára irható, hogy már a mezopotámiaiak is sikertelenül próbálkoztak az önbeporzással, igaz, annak van már pár ezer éve. Lűdiai királyok sem teremnek minden sarkon, hogy a nőkre jellemző álnok cselszövéshez lehessen folyamodni. Kissné különben sem számított fifikásnak „olyan” tekintetben, emlékezzünk. Volt tehát hét hónapja ahhoz, hogy előkerítse azt az összeget, amely, szerinte, fia továbbtanulási költségeit, legalábbis az első évét fedezné. Kiss Fiam ugyanis negyedikes gimnazista volt. Az, hogy hónapról hónapra bukdácsoljanak, szóba sem jöhetett, túlságosan rizikósnak ítélte meg. Miután végképp elhaltak az est zajai, leült szolgálati számítógépéhez, és belekezdett a kalkulációba: mit, miből, mikor lehet, kell és fog félretenni. A vérleadás is megfordult fejében.

És ekkor kezdődött az egész kálvária. Egy hajas baba sétált be az életükbe, hosszú lábaival, puha léptekkel, elegánsan és öntudatosan, mint egy párduc. Az anya eleinte nem is szentelt különösebb figyelmet felbukkanásának. Hogyan is sejthette volna, hogy fia pupillái mindig gombméretűvé tágulnak, amikor a lányra szegezi tekintetét, és éjszakánként olyan képek ringatják álomba, mint a kulcscsonton feszülő alabástrombőr, táncban edzett vádlik íve, ébenfekete pillák legyezőszerű remegése, vagy húsos sziromajkak, melyeknek érintésénél bűnösebbet elgondolni még lehunyt szemmel sem mert.

Szóval Cicánk besétált a jelenbe, olyannyira, hogy Kissné azon vette észre magát, gyakrabban csúsztat tepsit a sütőbe, tanácsokat osztogat menstruációs panaszok esetén, és inkább udvariasságból, mint az izgalomtól, kéjesen feljajdul, amikor beleszagoltatják az ezeregy éjszaka parfümös üvegcséibe. Ahogy mondom, olyan gyorsan berendezkedtek a majdnem közös életre. A hétköznapok eleinte a régi mederben zajlottak (ki-ki a saját otthonában), ám péntek este egyre gyakrabban jelent meg a lány, maradt ott náluk, a nyolcadik emeleti, kétszobás lakásban, egészen vasárnap estig. Kissné felvilágosult nő volt, és fiát még korakamasz korában kioktatta bizonyos lépésekről, melyeket egy férfiúnak megtennie ajánlatos, már ha nem akarja, hogy földrengéskor magvai a szélrózsa minden irányába szétszóródjanak. Így, mikor a gyerekszoba zárt ajtaja mögül Kissné kifinomult hallása dorombolást regisztrált, nyugodtan húzhatta be a konyha vagy a nappali ajtaját, s folytathatta a dolgát ott, ahol épp megzavarták.

Nem figyelt a jelekre, dorgálta magát a későbbiekben! Már akkor kellett volna lépnie, amikor kiderült, hogy a Vadmacska az ő főnökének a lánya! Szinte belesápadt, mikor megtudta. Mintha távolról kis harangok csilingeltek volna homloküregében! Mélyeket lélegzett, majd kispadra ültette a sikertelen próbálkozásoktól magába roskadó őrangyalát. Hogy is tehetett volna másképp! Gyermeke ott állt előtte, arcát a büszkeségtől kiverte a pír, és anyjának eufórikus megnyilatkozására várt, mint startjelre a futó. Mit meg nem tesz magzatjáért egy szülő! Azok az állhatatosan csillogó kék szemek! Szőkesége boldogságtól úszott azon a májusi napon.

Kissné lelkesedése azonban gyorsan lohadni kezdett. Ébrenléte arra ösztökélte, hogy észrevegyen olyan apróságokat, mint hogy a fia takarítja a szobát, vasalja a lány ruháit, kívánságra főz, és tálcán tálalja a vacsorát ennek a tündérnek, akiről, már ha korábban születik, a lorettói szüzet is megfesthették volna. Hetérát csak azért nem, mert keresztény kultúrán pallérozott elménk már rég elfeledte a görögöket, pedig azok, életpraktikák tekintetében hasznos információval szolgálhatnának.

Az anyának, mert az anyáknak sasszemük van, egy idő után az is feltűnt, hogy ez az oktondi gyereke a Bestiára költi minden keservesen megszerzett zsebpénzét, amíg ő az érettségijére kapott BMW-jén közlekedik a városban, ami átlósan se hosszabb, mint három és fél kilométer. Mérge lassan bugyogni kezdett, hiába próbálta magát csillapítani elkeseredésében és pusztán beruházásként felfogni az egészet. Elvégre, ha a fiatalok összeházasodnak (hiszen dúlt a szerelem, Egek, de mennyire!), akkor megnyílik az út egyenesen a boldogok vagy akár a szentek színe elé. Csakhogy Kissné józan életű, földön járó nő volt, aki különben is tériszonyban szenvedett. Tudta ő, amit tudott! Nem lesz itt hét országra szóló lakodalom és csinnadratta, könnyek viszont annál több. Márpedig rég tudjuk, a könnyes szem nem látja a betűket, és könnycseppből gyémánt is csak a mesékben fakad, röviden, nincs lacafaca, ettől az elkényeztetett Dögtől meg kell szabadulni! Szerelem? Micsoda marhaság! Itten és mostan a jövőre kell összpontosítani! A jövőt pedig pénzzel lehet csak kiváltani. Igen, pénzzel, ne húzogassuk orrunkat már megint, a trubadúrok kora rég lejárt! Ha nem így lenne, már leszoktunk volna a bankók nyomtatásáról. Ezt a gyereket meg kell fékezni! Csakhogy, hogyan lehet rávenni a vakul szerelmes embert, hogy tovább lásson az orránál?

Poszeidón is belepirult volna, úgy zajlott Kissnében az indulatok apálya és dagálya. Éjszakánként a plafont bámulta, és azon gondolkodott, miként laktassa jól a kecskét úgy, hogy a káposzta is megmaradjon. A télen rárakódott kilók varázsütésre hullani kezdtek. Reggelente a tükör előtt annyiszor elmélázott, hogy teljesen kizökkenve rutinjából, még ki is festette magát, csakhogy elrejtse sápadtságát. Talán ennek a hatásnak köszönhetően, mintha új egyénisége kezdett volna kibontakozni.

Egy újabb gondterhes reggelen sietősen lépett ki lakásából. Nőolvasóknak ajánlatos leülni, mert bejelentenivalóm van: léteznek bizonyos szintű empátiával rendelkező hímek az arénában! Vannak bizony, még ha síkos sarka is vagyon a szerencsének, rájuk lehet bukkanni! Mondjuk, egy liftben. A Férfi és Kissné szomszédok voltak, ugyanazon az emeleten laktak. Reggelente két kicsi gyerekével, kigyúrt vállaival sokszor préselte be magát a felvonóba Kissné mellé. Nem állíthatom, hogy snájdig ember volt, de rendesen tisztálkodott, vagy legalábbis jó illata volt, és tornacipőjét nem a kínai piacon vette. Néha még az ajtó elé kitett szemeteskukáját is levitte Kissnének. Gavallér volt a javából, az arany karkötő és nyaklánc, meg a mindig frissen borotvált feje is erre utalt.

– Minden rendben? – kérdezte a Férfi, búcsúszó helyett, és furcsállotta, hogy elmaradnak a reggeli közhelyek az időjárásról és politikáról, és az asszony, műmosollyal, elbámul mellette.

– Persze, persze! – vágta rá gyorsan a rúzsos ajak, bájosan lesütve szemét, lábujjaira összpontosítva, melyek körmeit hirtelen fellángolásból előző este pirosra festette, és most elszörnyedve tudatosította, hogy elfelejtette nylonharisnyába bújtatni azokat. Szép lábujjak voltak. A Férfi is észrevette. Olyannyira, hogy mikor Kissné kilibbent előtte a liftből, tekintetével követte bokáit. Nemcsak a lábujjak, a sarka is ennivaló, lepődött meg. Hogy lehet egy harmincnyolc éves nőnek sima sarka ennyi mászkálástól, dobbant meg a szíve. Ő aztán tudta, miről beszél, hiszen hivatalból ismert pár repedtsarkút.

Isten útjai kifürkészhetetlenek, annyi szent! A csinos bokák is emberben végződnek, és megértésre vágynak. Hogy mi? Szerelem? Viszony? Micsoda közönséges felvetés! Szó sincs itt testiségről! Tény, hogy a világ menetét az igazgatja, de nem, nem történt bűn és ármány. A férfi, eleven beszélőkéjének köszönhetően, egyre gyakrabban bírta szóra Kissnét, aki, túl frusztrációja klimaxán, készen volt arra, hogy lelki tusáit megossza bárkivel. A reggeli liftezés röpke percei a felvonót gyóntatófülkévé avanzsálták. Menedéke lett ez neki, és ha valamilyen oknál fogva elmaradt a találkozás, Kissné kissé csalódottan indult neki a napnak.

Mintha leszakadt volna az ég, úgy ömlött a váratlanul jött eső. Az emberek ott álltak az élelmiszerbolt torkában, tanácstalanul. A két szomszéd mosolyogva ismert egymásra.

– Üljünk be egy kávéra, míg eláll. – indítványozta habozás nélkül a fickó, és szaporán futva az eresz alatt, beültek a szomszédos cukrászdába. A pára szinte megcsapta őket. Kissné szinte kamaszos izgalommal fogadta el a meghívást. Évek óta nem járt ilyen helyen.

– Süteményt? – kérdezte a férfi, mikor leültek.

– Nem, köszönöm, nem megy le a torkomon semmi – futott ki a nő száján, minden hátsó szándék nélkül. Még mindig az újrafelfedezés örömének hatása alatt állt.

– Azt bizony a vak is látja! Mégis, mi történik? – A szomszéd ekkor mintha csak virágvasárnapi, megszentelt fűzfabarkává magasztosult volna. A nő rázúdította hát minden keservét, persze minden remény nélkül, hogy e beszélgetés elriaszthatja a vihart, vagy megállíthatja a készülődő jégesőt, mely az ő zsenge hajtását sárba tiporni készült.

A szomszéd közben úgy tanulmányozta Kissnét, mintha akkor látta volna először. Nem tudta, hogy hús-vér ember így képes szenvedni. „És milyen selymes tincsei vannak!” Suhant át az agyán.

– Szamárság! Elmúlik a szerelem, és minden rendben lesz. Mindig elmúlik! – nyugtatta meg, miután kitárta előtte az ajtót az eső elmúltával.

– Bár igazad lenne! Olyan elkeseredett vagyok! A minap kínomban, ahogy az erkélyről lebámultam, arra gondoltam, legszívesebben kiverném a kocsija fényszóróit.

– Igazán kár lenne azért a csinos BMW-ért! – csitította a szomszéd szélesre húzott szájjal. Mintha a Kissnében tomboló vihar is elült volna a sok szócsépléstől.

Eljött a hétvége, és – ahogy oly gyakran máskor is – az asszony leült a számítógép elé, hogy behozza lemaradását munkájában. A lakásban síri csönd uralkodott. Csak ő verte a billentyűzetet. A lány úgy járt a lakásban, mint az árny, hol itt, hol ott jelent meg. Egyszer a vécére ment. Cigarettát kért Kissnétől, és az erkélyen füstölt. Máskor egy szelet süteményt vágott. Piros orrú sejtelem, zsebkendőt szorongató szellem, meztelen talpával cuppogva a kövezeten.

– Most mije fáj? – kérdezte Kissné fiától, mikor végre kettesben maradtak.

– Szerdán a BMW ripityára törött. – súgta a fiú.

– Úristen! Elgázolt valakit? Meghalt valaki? – sikoltott fel halkan Kissné, őszinte aggodalommal.

– Á, nem, szerencsére, nem! De az autó totálkáros, és az apja úgy üvöltött, hogy beleremegtek a falak – húzta el a száját a fiú.

Kissné megcsóválta a fejét. Az apák mindig dörögnek. Néha olyanok, mint a tavaszi jégzajlás. Majd lecsillapszik. Ismerte főnökének hirtelen természetét. Az anyagi veszteséget meg túléli, van neki vagy két tucat cégben érdekeltsége, csak megtalálja a módját. A lány lelki horzsolásai is begyógyulnak, hamarabb, mint azt sejtené, gondolta Kissné, és egykedvűen, bár kissé bosszúsan, amiért az élet kiszámítható és elkerülhető gondjaival megzavarják, gyorsan napirendre tért a híren.

Négy és fél perccel később haldokló hattyúhoz hasonló pózban megjelent a konyhaajtóban a lány:

– Kiss néni, beszélhetnénk?

Tekintete megenyhült, ahogy az ott állt, frissen mosott, fejére tapadó, kifésült hajjal, nyuszis kezeslábasban, kifestetlenül, macinak álcázott melegvizes-palackot ölelgetve. Vak is láthatta, ártatlan!

– Hát persze, gyere, ülj le! – és nyomban arrébb nyomta a gépet. Közben megjelent a fia is, és Kissné agyán átsuhant a végzetes gyanú, hogy az autóbaleset csak előjáték volt egy nagyobb tragédiához, és ő nagyanya lesz.

Folytatása következik…

(Illusztráció: Vanessa Bell)

Mrs. Shuttleworth nemigen foglalkozott komolyan az élet ügyes-bajos dolgaival, régen megszokta, a döntéseket mások hozzák, többször akár helyette is. Nagyon fiatalon úgy döntött, hogy a hibázás lehetőségét másoknak hagyja, és ahogy múltak az évek, felépítette a maga szokás-fellegvárát, ahova bármikor, a legkisebb feltűnés nélkül visszahúzódhatott. Jó akart lenni és tetszeni akart, kivétel nélkül mindenkinek.  Úgy ötvenéves kora körül, mikor egy reggelen, a glicerinkúp hatását várva fel-alá járkált a lakásban, barátnője váratlan, hosszú telefonja ráébresztette egy új valóságra, miszerint mindennemű testi bajaink okozója lelki rezdüléseinkben rejlik, és úgy érezte, tennie kell valamit önmaga érdekében. Ezidőtájt megszaporodtak a házban a “Nő”, “Lelkünk Tájain” és hasonló nevű magazinok, amelyek biztos útmutatót kínáltak a hétköznapokra. Érezte, valami megmozdult körülötte. Kamaszos izgalomban töltötte napjait, új horizontokat vélt megnyílni maga előtt. Hogy is nem vette észre őket idáig! Önmagával szembeni bizonytalansága kisebb béklyókban hullott le róla.  Követve a magazinok tanácsait, megadta a módját még a reggelizésnek is. A virággal díszített étkezőasztalnál elfogyasztotta az előzőleg vízbe áztatott aszaltszilva-darabokat, és teljes kiőrlésű, enyhén pirított, olívaolajos kenővajjal megkent kenyerét megtűzdelte a skót tengerből kihalászott minőségi lazacfalatokkal, majd elolvasta a Napi Híreket, ellenőrizte filofaxát, végül gyors zuhanyt vett. A reggeli órák effajta időrendi sorrendje a rendszeresség biztonságával és a tökéletesség érzésével ajándékozta meg. Úgy érezte, most kelt életre, és eddigi létezése csupán ebihal-állapot volt. Semmi és senki nem zavarhatta meg. Gyerekei rég felnőttek, férje pedig órákkal előbb elindult az irodába. A férfi már rég nem vágyott még csak a gyomrából feltörő gyönyör érzésére sem, melyet felesége kecses tarkójának látványa ébresztett benne, ahogy az a piperetükör előtt ült a reggeli készülődés közben.  Sőt, már azt a viszolygást is elfelejtette, ami akkor öntötte el (évekkel házasságkötésük és boldogtalan testi együttléteik után), mikor az asszony műgonddal, hosszú percekig krémezte arcát, nyakát és dekoltázsát, pontosan betartott mozdulatsorral, amelyet csak francia szépségszalonokban ismertek, különös figyelmet szentelve a szemkörnyéknek, melyen hosszú, karcsú mutató- és középsőujjaival staccato-ban zongorázott végig többször is, miközben szeme valahova a tükör végtelenségébe meredt. A reggeli és kozmetika után az órák üdébb ritmusban peregtek. Mrs. Shuttleworth meglepően laza természetességgel kiválasztotta aznapi öltözékét, ellenőrizte, hogy a színben és fazonban megfelelő táskába betette-e a hitel- és egyéb, hasznos kártyáit, valamint a buszbérletet, majd tíz óra körül elindult a száznyolcvankilences buszhoz, amely a háza előtt állt meg.Azokban az években az angolok udvariasabbak voltak, és a buszon mindig akadt valaki, aki vagy neveltetésétől indíttatva, vagy a csodálattól, amelyet Mrs. Shuttleworth elegáns megjelenése váltott ki, rögtön átadta neki a helyét. Sose ült le leghátul. A busz hátsó traktusát még tekintetével is kerülte, hangosan sosem bevallva megvetését az ott ülőkkel szemben, akik mindig is a lecsúszott, alsóbb osztályt jelentették számára, ez pedig a “ha korpa közé keveredsz, megesznek a disznók” irtózatát ébresztette benne. Elől egyébként is jobb volt a kilátás, és ha mással nem is – elvégre legalább húsz éve rótta ugyanazt az utat hetente többször – a felszálló gyerekek vidám látványával örvendeztette meg. Mrs. Shuttleworth őszintén szerette a gyerekeket, legalábbis addig, amíg azok fel nem nőttek. Ez a tény igen korán tudatosult benne, és jó ideig bűntudatot is érzett az abszurd párhuzam közt, de miután egy napilapban arról olvasott, hogyan veszítjük el gyermeki ártatlanságunkat, a megkönnyebbülés álomba ringatta mocorgó lelkiismeretét, s vele együtt minden egyéb kételyét. Az asszony gondosan ügyelt mindenre, aminek alapján a külvilág megítélhette. Így aztán, amikor a lánya, kamaszéveit jócskán maga mögött hagyván, még mindig az egyik botrányos kalandból a másikba keveredett, az anyai kötelesség kísérteties árnyéka végképp elkerülte, s a szűkebb-tágabb környezet értetlenkedése, amellyel amaz is követte a lány tévutait, meggyőzte saját igazáról. Kapcsolatuk csak a nagyobb ünnepnapokra korlátozódott. Ilyenkor aztán nem fukarkodott. Tehetségesebbnél tehetségesebb formatervezők és grafikusok dolgoztak már akkor is a Card Worldnek, amely egyszemélyes vacsora áráért igen tetszetős, és sok esetben valóban művészi, egyedi képeslapokat kínált, előre megírt szöveggel.
Az Oxford Street-en tízkor nyitottak az üzletek. A vásárlói zsibongás a lüktető, már-már tapintható Élet mámoros érzésével lengte körül. Sajnálatos módon ez idáig senki nem készített velejéig kimerítő elemzést a vásárlók shuttleworth-i mintájáról. Rosszakarói, ha voltak egyáltalán, mert Mrs. Shuttleworth valóban igen kedves és szeretetreméltó személyiség volt, azt pusmoghatták, így, rendszeres vásárlói körútjaival próbál bosszút állni a férjén, akivel annak idején a házasságba – vélhetően – beleerőltették. Csakhogy Mrs. Shuttleworth szerelemből ment férjhez, és ez meg akkor is így volt, ha a pletykák, az emlékek, és a fotók tanúsága szerint is Mr. Shuttleworth a világ egyik legcsúnyább, legszegényebb és legkeményfejűbb embere volt. Igaz, ami igaz, megjelenése  inkább emlékeztetett Fernando bájaira, mint Alain Delon-éra, ám rendkívül kellemes baritonnal rendelkezett, ami egy testiségében nyiladozó, tőle tizennégy évvel fiatalabb lányban bizony megpendíthette azokat a bizonyos húrokat. Továbbá, bár Mr. Shuttleworth egy suszter fia volt, jó esze államilag támogatott, bentlakásos iskoláztatást biztosított számára a királyság híres intézményében, ahonnan nyolc keserves év után kiváló ajánlólevelekkel és életre szóló depresszióval ellátva került ki. Nem sokkal ezután egy neves ügyvédi iroda alkalmazottja lett, ahol a régi szokásokhoz híven eleinte fizetés nélkül, cserébe a gyakorlat és tapasztalat lehetőségéért, igen hamar megbecsülést szerzett magának. Ahogy a mesékben lenni szokott, az iroda vezetését évekkel később átvette a megöregedett tulajdonostól.  Mikor először hazakísérte Mrs. Shuttleworth-t, akit akkor még csak Miss Smith-nek (baráti körben Smithie-nek) hívtak, már túl volt az arcvonásai okozta kisebbségi érzésen, tudatában kellemes orgánumával, és egészen világosan tisztában azzal, hogy fürge észjárással kárpótolta a Természet. Mr. Shuttleworth, törődjünk bele, minden mérce szerint igen okos és vonzó férfi volt. Ami keményfejűségét illeti, lehet veleszületett tulajdonság volt, lehet, csak az internátusi évek éjszakáiban edződő dacnak köszönhetően alakult ki benne, mindenesetre élete folyamán e tulajdonsága sokszor vándorolt a mérleg egyik serpenyőjéből a másikba. Ez volt az első olyan jellemvonása, amelyet Mrs. Shuttleworth szívből meggyűlölt. A gyűlölet az évek során szánalommal terhes megvetéssé szelídült.A bosszú nem mindig adott vagy megfogalmazott okhoz kötődik. Mrs. Shuttleworth a későbbiekben sem tudatosította, hogy társadalmi és kulturális témákban – férje által – eleinte ráfogott butussága nem genetikai adottság, hanem egyszerűen iskolázottság kérdése. Az e témákat érintő vitáknál – mert sokan és gyakran megfordultak a házban –, eleinte valóságos szorulásos fájdalom járta át. Annyi mindenhez és olyan szívesen hozzászólt volna! Szinte itta az értekezők szavait. Minél bonyolultabban fejezte ki magát valaki, annál jobban kedvelte azt, és bizony volt benne annyi bölcsesség, hogy tanulatlanságát leplezendő, az egyes idézeteket csak jelszavakban, utalással adta tovább. Ennek következtében az évek során igen könnyedén kialakította magáról a nagyon értelmes, feltűnően szép, jó ízlésű és kiváló főztű, szerény feleség képét, és ahogy az évek és az  áramló információk egyre inkább megvetették talpa alatt a magabiztosság érzetével kábító talajt, úgy nyílt meg előtte egy másik világ, amelyben a szó és az üdítő társalgás egyre erőteljesebb szárnyakat kölcsönzött neki. Ezt felismervén aztán görcsösen ragaszkodott az esti hírekhez, amelyek naprakész eseményeket szolgáltattak a következő hétvégi, vacsora utáni italhoz, megvitatandó. Férje, mert még a legokosabb ember is követ el hibát, ezt a fejlődést inkább ingerkedve fogadta, és sosem gondolkodott el azon, miért is érez így nejével kapcsolatban.  Az, hogy Mrs. Shuttleworth pusztán a saját maga számára sem teljesen világos emberi értékeit próbálta-e megcsillogtatni, vagy ekképp keresett utat a gyakran felbukkanó új arcokhoz, szellemes-kellemes férfiakhoz – természetesen csak a tisztes keretek közt, ártatlanul flörtölve – azt ma már nehéz lenne megmondani. Valahol félúton lehet az igazság. Nemcsak azért, mert a középút a harmónia, amely (ahogy azt feljebb próbáltuk kifejteni) kéz a kézben állt Mrs. Shuttleworth megjelenésével, hanem mert mérlegre téve életének buktatóit, kiaknázott és elszalasztott lehetőségeit, igencsak valószínű, hogy erősen élt benne a fejlett szellemiség iránti vágy, valamint, elmulasztván kamaszkora ártatlan flörtjeit (igen későn érő lánygyerek volt), bepótolandó, megmérettette magát, ott, amikor és ahol lehetett. Lélekbúvár barátaink ezen a ponton rámutatnának a komplexusokkal és önbizalomhiánnyal küszködő lélek küzdelmeire, csakhogy nem kevésbé tanult barátaik, a filozófusok szerint mindenhez fűzhető elmélet, melynek feltevései és állításai csak arra jók, hogy saját szájízünk szerint formázzuk meg az igazi arcát esetenként igencsak faramucin mutató valóságot, amely legtöbbször nem egyéb, mint középszerűség. De hát ki az, aki középszerűnek merné címezni Mrs. Shuttleworth-t, az asszonyt, aki az olasz filmszínésznők grandőrjével vetekedett, mindezt a legkisebb erőfeszítés nélkül? A különbség persze mindig tetten érhető. Ezekben az években a sztárok, ha kedvük volt és idejük akadt, internetes honlapokról vásároltak. Mrs. Shuttleworth kifogástalanul elégedett volt az Oxford Street-i boltokkal, a Marks and Spencer hagyományokhoz ragaszkodó, ízlésben egyre javuló árukészletével, a Selfridges ultramodern, hatalmas, állandó mozgásban lévő, mondhatni színpadjaival és a többi, a végtelenbe sorakozó áruházak kínálta ajánlattal. Nőnk szeretett vásárolni: nem rajongott, nem imádott, egyszerűen a szó nemes értelmében szeretett. Ahogy a családi vállalkozás bővülésével javult a folyószámlájuk egyenlege, úgy hullott le róla az itt-ott még ujjait megkötő tudat-béklyó, mely arra intette, óvatosan költekezzen. A hitelkártyák havi kimutatásai kéthavi késéssel érkeztek, kiegyenlítésüket férje zokszó nélkül lerendezte. Mrs. Shuttleworth a Szépségért vásárolt. Nem pusztán a birtoklás, a vásárlás mozzanata, hanem a felfedező pillantás eufóriája jelentette az igazi gyönyörűséget számára. A Szépség, amelynek istennője a napnál is világosabban kedvelte Mrs. Shuttleworth-t, számára a Lélek balzsama volt. Ha jól belegondolunk, egyetlen és kivételes tökélyre csak a Szépség hibátlan kiválasztásában lelt. Vajon hányan tudják, micsoda osztatlan gyönyörűséget tud okozni például egy házilag főzött rózsaszappan átlátszó piros zseléje, benne túlvilági szerelmet ígérve egy apró, tűzpirosságában megfakult rózsafej, néhány sárga bogyó és levéltöredék? És akkor hol van a vele való mosakodás bódító érzése, a testbe ivódó illat és a fürdőszobában titokzatosan ott lebegő, leheletnyi, órákkal később szinte megnevezhetetlen, fenséges kábítás! Emlékszik-e valaki azokra a pirospozsgás arcú, boldog kisdedekre a virágmezős pléhdobozokon, melyekben vajas vagy a pudingkrémes biszkitek vártak utazásra? Úgy járt vásárolni, mint olimposzi küldött, aki arra hivatott, hogy meglelje azokat az apró csodákat, amelyeket otromba grimaszba torzult huszonegyedik századunk még meghagyott a következő nemzedéknek. Eközben persze élte a szaporodásra kárhoztatott, dacos és harcoló lélek életét. Mrs. Shuttleworth szerette a férjét – a maga módján. Ne törjünk pálcát mások viszonyai felett! Ennek ellenére inkább gyorsabban, mint lassan felszabaduló megkönnyebbülést érzett, miután az ura, aki láncdohányos volt egész életében, tüdőrák következtében, kéthavi görcsös és belső sikolyokkal teli, időnként eszméletvesztésbe zuhanó fulladozás után, London egyik hospice-ének zajos termében, ahol szakadozott, sárgás vászonponyvák szegélyezték az örökkévalóságba vezető utat, végre megszabadult a nyomasztó földi léttől. A férfiúi kormányzáshoz szokott asszonylelke tovább élte csipkerózsikaálmát, és eszébe sem jutott másképp tenni, mint anyagi ügyeinek képviseletét fiára bízni, aki eszes volt, mint az apja. Mr. Shuttleworth egykori nagyságát ezekben az időkben, könyvei számától eltekintve, már csak számláinak könyvelése érzékeltethette volna igazán. Özvegye azon szerencsések közé tartozott, akik viszonylagos, még fiatalos érettségükben hosszú és gondtalan éveknek nézhettetek elébe. Önbecsapás a férjek fillérezési szokásaival előhurcolkodni, igazi felszabadulást a saját magunk korlátai közül való kiszabadulás jelenti, olvasta az egyik női magazinban. Mrs. Shuttleworth nem elemezte helyzetét. A hirtelen megnyíló lehetőségek olyan természetesen épültek be a napjaiba, mintha mindig is azok részei lettek volna. A vásárlások ugyan nem maradtak el teljességgel, de kiszámíthatatlanul áttolódtak a nap különböző szakaszaiba. A kiszámíthatatlanság és a váratlan örömét fedezte fel ezekben az időkben. Némi zavart ugyan okozott a testén egyre terjedő narancsbőr, de ezt úgy küzdötte le, hogy fürdés után nem nézett a tükörbe.  Ha volt Mrs. Shuttleworth-nek jó tulajdonsága, akkor az adott helyzethez való teljes igazodása mindenképpen annak nevezhető. Mrs. Shuttleworth szívből tudott örülni még annak a kevés jónak is, amely a rosszal együtt járt.
A nappalok még az élő nyár örömével kényeztettek, azonban éjszakánként, amelyek már hidegebbe fordultak, egy-egy falevél észrevétlen surrant a járdák szegleteibe. És ekkor váratlan dolog történt, nemkívánatos esemény, olyan, amelyre az ember sosem gondol, mert az ilyen fordulatok mindig csak másokkal szoktak megesni, és legtöbbször minden előjel nélkül veszik át a teljes irányítást. Mrs. Shuttleworth álma zaklatott volt. Erre csak később tudott visszaemlékezni. Képtelen volt tisztán felidézni, de olyan érzete támadt, teste csőbe szorult, és a lelke, ami mindig olyan akaratos és tudatos volt benne, most megzavarodott, eldönteni képtelen, rejtőzködjön-e továbbra is biztos hüvelyében (mely érdekes módon máskor az érinthetetlenség mágiájával, soha nem tapasztalt biztonsággal ölelte körbe), vagy meneküljön, messze, a percek csurgásával egyre erőteljesebb és rémisztőbb bezártságtól. Látta magát a szobában, az ágyon fekve, ahogy félig nyitott szemmel pihen – a benne háborgó álmok minden jele nélkül. Segítségért próbált kiáltani, de csak apró nyüszítés hagyta el torkát. A sejtelem benne azt súgta, porhüvelyében annyi az élet, mint parton heverő kagylóhéjban, csak a lelke, ez a szomorúságból fakadó anyag kiáltozik hasztalan-hangtalan. Valami gyomorból gördülő, parázs golyó  kiszárította a torkát. Félálomból ébredve, nagyon lassan tudatosult benne, hogy nem tud megmozdulni. Hogy pontosak legyünk, a tudat óvatosan szivárgott vissza koponyájába, a szemgolyók mögé zárva, önmaga határait ott szabva meg. Hosszú percek teltek el, mire újra megbátorodott és próbált nagyot kiáltani, összeszedve minden erejét, inkább csak a félelemtől vezérelve, mint segítségért esengve, hiszen tudta, a lakásban egyedül van, ám a hangok újra csak néma sipollyá torlódtak szájpadlásán. Fogalma sem volt róla, mi történik vele. Nyirkos és hideg iszonyat zsibbasztotta érzékeit, s csak később biztatta valami felsőbb akarat arra, hogy a legokosabb, ha türelmesen vár, amíg a takarítónő, akinek kulcsa volt a lakáshoz, benyit rá. Újra elaludt egy időre. Miután megint magához tért, a gondolatok széthullott cserepekhez hasonlóan terítették be elméjét. Ahogy múltak az órák, az elkövetkezőkre való összpontosítás egyre reménytelenebb erőfeszítésnek bizonyult. Az egyetlen gondolati lánc, amely másodpercekre megkapaszkodott tekervényeiben, az őt körülvevő gyorssegélyszolgálat embereinek víziója volt, mely egyidejűleg merült fel benne a narancsbőr okozta szégyenérzettel. A dereka körüli hideg nedvesség végül elfeledtette vele eme aggodalmát. Mintha megállt volna a másodpercek számlálása. A spirituszban tartott magzat mozdulatlanságával bámult ki a két szürkéskék szivárványhártyán. Minden idegszála egy ismeretlen dimenzióban való tájékozódásra összpontosult. Nem emlékezett arra sem, hallott-e hangokat. Az éterben néha felmerülő hangfoszlányok eltűntek anélkül, hogy elméjében képpel összekapcsolódhattak volna. Próbálta fejét elfordítani az ablak felé. Sejtelme sem volt róla, hány órája fekszik így, mozdulatlanul. Az ablak szögletében apró háromszögben látta a galambszürke égboltot. Tudta, ha sikerülne kissé felemelnie fejét, látná a fák itt-ott sárguló koronáit, melyek korai telet jósoltak. Nem voltak fájdalmai. Aggodalmai is megszűntek egy időre. Ahogy az égbolt változik vihar idején, az üresség eleinte csak apró, alig látható felhőbuborékként jelent meg gondolatvilága belső egén. A gomolyfelhők lassan, itt-ott kúsztak nyomában. Olyan volt, mint álomba merülni. Igazi kétségbeesést akkor érzett csak, amikor a tiszta elme pillanatnyi felvillanásakor ráeszmélt, életének egyes mozzanatai, mint érdektelen filmkockák, kivágásra kerültek. Valami sötét káosz marokra szorította egész valóját, s mint egy feloldhatatlan szövevény, úgy fogta, egyre szorosabbra, minden idegszálát a közelgő téboly. „Aludni, aludni!” – ezt mondogatta magában. Úgy szunnyadt el, hogy nem fájt semmije. Csak a hosszúra nyújtott, kimerítő és hasztalan várakozás terhe nyomta a lelkét. Szemhéja kissé kocsányon lógott, de elszürkült szemgolyói így is kivehetően a távolba néztek, várva valamire, valami jóra, amely vele végre megtörténik. Így talált rá a takarítónő.

[Illusztráció: Philip Alexius de László: Mrs. Archie Graham, née Dorothy Shuttleworth (1917)]

Kezdhetem? Kezdem. Kis panziót üzemeltetek. Tudja, amolyan Bed & Breakfast típust, amiből meggazdagodni nem lehet, de az embernek tiszta marad a lelkiismerete, mert nem henyél, és mert fizeti az adót. Arról a városi házról beszélünk, ami a fedett piac és a középiskola között, a zsákutcában húzódik meg. Valamikor egy kocsma is volt ott, de azt még a maga ideje előtt lebontották. Ma már nem isznak annyit az emberek, ami elég baj. Ha innának, az államnak nem kellene annyiszor megemelnie a jövedelemadót. Szóval, ott van az én kis panzióm. Olyan kicsi, hogy nevet se adtunk neki. Az emberek úgy szokták emlegetni, hogy a csincsillás ház. A csincsilla a földkerekség legkedvesebb állata. Nincs nála szebb szeme egy élőlénynek se, beleértve a hamvas szüzeket. A legelsőt még az apámtól kaptam, már vagy negyven éve. Apám még házat is épített nekik. Háromemeleteset, plexiből és csibedrótból. Mert a csincsillák mindent megrágnak ám. Volt abban minden: hálószoba, nappali, étkező. Fatörzs futott végig a három szinten, mint valami csigalépcső. A miniszterelnök megkövezése nem örvendeztetné meg úgy a lelkem, mint a látvány, amikor kinézek az ablakból, és látom az apró drágákat, ahogy ott mosakszanak. Nap, mint nap, alaposan. Ők voltak az én igazi társaim. Amikor a nyereséget kalkuláltam, miattuk tettem. Meg persze apám emléke miatt. Jó kis hely az, én mondom magának. Látnia kellene. Nem kívánkoztam én soha, sehová onnan. Szinte mindennap új arcok érkeztek. Ezrével fordultak meg nálam. Mind hozott magával valamilyen érdekes történetet. Mint a csomagokat, úgy rakták le. Mikor elmentek, mindenkiről tudtam, hogy családos-e, van-e adóssága, mit nem szeret enni és kire szavaz. Jól kijöttem mindegyikkel. És kivétel nélkül imádták a csincsillákat. Mondom magának, legalább annyi fénykép készült róluk, mint a királyról. Sose nősültem meg, annyira nem érdekelt a női nem. Persze, hogy voltak barátnőim, egészséges férfi lennék, vagy mi! De amióta házasságkötéskor az örök hűség mellett életre szóló pénzügyi támogatást is alá kell írnia a férfinak…! Hát nem bolondultam meg! Nem úgy, mint a képviselők, akik azt a törvényt hozták, hogy a teljes foglalkoztatottság elérése érdekében a nőket kivonják a munkapiacról, és minden munkahelyet férfi fog betölteni. Micsoda marhaság ez, kérem? Azóta minden nő férjhez akar menni! Az persze érthető, hogy gyerekre vágynak, mert hát biológiailag úgy vannak megteremtve. Ki jár a legrosszabbul? Hát a férfi! Amióta börtönbüntetés jár a házasságon kívüli apaságért, azóta vagyunk kiszolgáltatva a nők kényének-kedvének! Nem kell messzire mennem, az én családomban is arat a nőuralom. Egyetlen dolgot tudok csak a nővérem javára írni. Mióta anyánk megöregedett, az év nagy részét nála tölti, vidéken. Azt mondja, ott boldogabb. Talán igaza van. Nem tudom megmondani, sose volt családom. Az édeskéken kívül persze! Nekem ők a családom.Ők voltak. Negyven évig. Itt, ni, a fotón, jól láthatja. Ez itt a két húgom meg az öcsém. A nyakigláb kamasz én lennék. Ez pedig a csincsillaház. Volt. Negyven évig. Negyven hosszú évig itt állt az ablakom alatt. A függönyt is csak miattuk húztam szét. És aztán egy reggel, úgy négy hónapja, felébredek, odalépek az ablakhoz – és mit látok…? Az áruház parkolóját! Azt, amit egyébként eltakart a csincsillaház! Ellopták a csincsillákat! Fel tudja ezt fogni? Negyven évig mindenki békében élt itt, és egyszer csak jön egy senkiházi, és elviszi őket mindenestül! Fel tudja ezt fogni? Futottam én fűhöz-fához! Még a helyi újságban is adtam fel hirdetést. Mehettem a sóhivatalba! Valaki azt mondta, húshiány van, biztos azért vitték el őket! De hát öregek voltak szegénykéim, már vagy nyolc éve nem vettem újat! És még ha úgy is volt, mármint hogy a húsukért kellettek valakinek, miért vitték el a házat is? Persze, hogy szomorú voltam, de sose fordult meg a fejemben, hogy pótoljam őket. Elvégre ha, mondjuk, autóbalesetben meghal az ember egész családja, azt se tudja más személyekkel helyettesíteni. Megcsömörlöttem én ettől a világtól, de igen nagyon! Végül aztán úgy döntöttem, hogy a hátsó kertbe kiscsirkéket telepítek. Építettem is nekik házat, mint apám a csincsilláknak. Mondtam is magamnak, na, Ádám, ha elkapták volna a frakkodat, már neked is lenne fiad, és akkor ezt neki építenéd! Fából készült az otthonuk. Ablak is volt azon. A szomszéd még cserepet is adott – és ha akartam, az egész tetőt egy mozdulattal le tudtam emelni. Még annak is utánanéztem, hogy kell őket tenyészteni. Tudta, hogy léteznek tojóhibridek? Na, mikor ezt olvastam, rögtön tudtam: nekem ilyen tyúk kell! Rendeltem hát három Minorkát. Mikor azok megérkeztek! Szentséges ég! Én ilyen szép tyúkokat még a tévében sem láttam! Egy feketét és két fehéret kaptam. De micsoda feketét! És a taraja! Mint a pipacs! Rögtön belé is szerelmesedtem. Erre mi történik? Átjön a szomszédom. Azt mondja, te Ádám, hiszen ez a fekete egy kakas! Mondom, hogy lenne már az, tyúkot rendeltem. Mondja: ez pedig kakas! Summa summarum, két tyúkom lett, meg egy kakasom. Persze reklamáltam. Majd levonnak egy csinosabb összeget az adómból. Boldog vagyok velük. A két tyúk állítólag évi száznyolcvan tojást termel ki együttesen! Úgy legyen! Esténként bezárom őket a házukba. A kakast nem, az igen szabadságszerető. Még anyámnak is küldtem róluk képet. Azt mondta, akár nevet is adhatnál nekik, Ádám! De nekem csak a kakason járt az eszem. Elhatároztam ugyanis, hogy először annak kell nevet adni. Reggelente elhúztam a függönyt, és vártam (mert közben áthurcolkodtam a másik, kertre néző szobába, hogy ne is lássam többé azt az otromba fémkonstrukciót, ahova mostanság a bicikliket parkolják). A szomszédom ugyanis azt mondta, a legjobb ötletek egyszerre csak kipattannak az ember agyából. Vártam hát. De a sors megelőzött! Egy héttel később elhúzom a függönyt, és… Azt hittem, megnyílik a föld alattam! A kakasom véres cafatokban hever a meggyfa alatt, a két tyúk a fa csúcsán! Kirohanok, a két hisztérika egymáshoz bújva toporog az ágon. Azt a krisztelejszomát! – kiáltok fel. Ahogy közelebb lépek a házukhoz, apró mozgolódást hallok bentről. Közelebb megyek, benézek a csibehálós ablakon. Mit látnak szemeim!? Azt hittem álmodom. Egy nagydarab madár ül ott, a sarokba húzódva. Akkora a csőre, mint egy tőr, és lefelé görbül. Milyen madár? Nem tudom. Fogalmam sincs az állatokról. Apám szokta mondani, fiam, öregapád korában a latin ment ki a divatból, az én koromban a számolás, mire te belenősz a kamaszéveidbe, nem lesz itt szerves anyag, amit ne emberi kéz fabrikált volna természetes elődje képére! Akkor elhatároztam, hogy nem is kínozom az agyam holt tudással, ha már semmire se jó. Szóval, továbbra is lehajolva, bámultam a madarat a drótos ablakocskán keresztül. Mit tegyek, mit tehetek, töprengtem, bár eleinte inkább a kakaskám fölött búsultam. Hogy kerül ide ez a nagy madár? Sas, sólyom vagy héja! Ennyi madárról tudok csak. Meg a verébről, de az talán kisebb, emlékeztettem magam. Egyet se láttam élőben, manapság már nem is lát az égen repülő madarat az ember, én meg nem járok a természettudományi múzeumba. Oda csak a családos embereknek kötelező. Mondtam, no, Ádám, ez valami igen bátor és értékes madár lesz, jobb, ha értesíted a természetvédelmi hivatalt, hadd intézzék a többit ők maguk. Fölhívtam hát a hat-hat-hatot, az rögtön át is kapcsolt. Vártam két órát, fél napot, semmi. A végén még börtönbe kerülsz, Ádám, figyelmeztettem magam, ha kimúl ez a szárnyas ördög, a hátralevő éveidet egy ablaktalan helyiségben, tyúkszar-eltakarítással fogod tölteni! Madár, szólítottam meg. Csak a fejét mozdította felém. A pokolba veled, gondoltam. Nem mondtam ki hangosan, mert az ördög jutott az eszembe, a régi legendákból. Ahogy zöld szemeit rám vetette, a hideg is végigfutott a gerincemen! Mégis sikerült a garázdát befognom. Kesztyűt húztam, és rádobtam egy hálót. Kiskomám, mondtam neki, te se fogsz többet az udvaromban vérengzeni. Vittem a szerszámosházba, mikor a kerítés mögül megszólalt a szomszéd, hogy hát maga meg mit csinál, milyen madara van? Egyenes beszéddel válaszoltam neki, szomszéd, nem tudom én azt, de megölte a kakasom! Ezek után csak vártam… Ültem az elülső szobában, kénytelen voltam azt az ordenáré parkolót bámulni, hogy lássam, mikor érkeznek a természetvédelmiek. Helyette egy rendőrautó áll meg az udvaromban. Kiszáll a rendőr és egy civil, és hangosbemondó tölcsérrel a nevemet kiabálják. Jóember, mire való ez a nagy hűhó, szólok rá az ablakból. Olyan durva volt, mint a pokróc. A tölcséren keresztül harsogta, hogy tudomásunk van róla, hogy maga fogva tart egy védett ragadozót, nyissa ki az ajtót, különben betörjük. Ácsi, ember, ácsi! Ezek nem a bejelentésemre jöttek, hanem valaki, és én a szomszédra gyanakszom, feljelentett. Kinyitom az ajtót. Esküdözöm, próbálkozom megmagyarázni, de csak lenyomják a fejem, karjaim a hátam mögött, csuklómon bilincs, és rám szólnak, ha nem hagyom abba, akkor zsákot húznak a fejemre. Ahogy maga engem nem látott sírni, úgy anyám se, de akkor, mondom magának, majdnem sírva fakadtam! Kettőnk közt maradjon: ha végre visszatérünk a békés hétköznapokba, akkor fölmegyek a padlásra, és megkeresem apámnak azt a vastag könyvét, amiben az Istenről vannak olyan szép történetek. Nekem az az érzésem, nem is kitaláció az! Lehet, mégiscsak ott ül, és lát minket? Azért gondolom csak, mert, mert alighogy kiléptünk az ajtómon és elindultunk a rendőrautó felé, a természetvédelmiek járműve állt meg keresztben előttünk. Mindenre fény derült, hát persze! Rögtön elengedtek, az adómból majd elengednek valamennyit, nyugtattak meg. De maga azt nem hiszi el, hogy megviselt a szomszéd árulása! Mert hát ki jelentett volna fel? Egyébként héja volt a madár. Mikor elmentek, megetettem a tyúkokat (tényleg, nem tud valami jó tyúknevet?), és elhatároztam, hogy a szomszédnak ezután még csak köszönni se fogok, és inkább ki se megyek a kertbe, ha meglátom őt a kerítés túloldalán. Nem is mentem. A tévében új játékot lehetett játszani, feliratkoztam hát. A tamagocsira emlékeztetett. Tudja, mi a tamagocsi? Apám gyerekeskedett, mikor a japánok feltalálták. Virtuális élőlény, két gombbal működik, etetni, itatni kell, játszani kell vele. Ha nem teszi az ember, akkor meghal, és az szívszaggató. Ez a tamagocsi. Amire a tévében feliratkoztam, arról szólt, hogy királyságot kell építeni, kormányt alakítani, adót kell beszedni, segíteni a méheknek, különben kipusztulnak a fák és kihal az emberiség, szóval minden, ami a jelen életben égetően kulcsfontosságú. Ezzel csaptam el az időmet napokig. Már épp belefáradtam, mikor a nővérem telefonált. Szülni fogok, jelenti be. Nem is tudtam, hogy terhes! Azt mondja, miért ne lehetne. Miután a férje teherbe ejtett más nőt, nővérem úgy döntött, más férfit választ magának, elvégre joga volt hozzá, és most új gyereke lesz. Na, mindegy, nem értem a nőket. Le kell utaznod hozzánk! – adja ki parancsba. Anyánkkal valami baj van, beutalták a neurológushoz, és én tíz hónapos terhesen alig vonszolom magam a konyhától az ajtóig, nemhogy a kórházban töltsek vele egy napot. Szülni fogok, Ádám. Ismétli, mintha süket lennék. De hát ott az új férjed, próbálkozom. És mit csináljak én a dilidokinál? Nevet rajtam, és azt mondja, ez nem dilidoki, te ostoba! Esetleg várhatnánk, amíg lebabázol – bátorkodom. Azt mondja, lehetetlen, mert anyánkkal valami nincs rendben, és ha kezelésre szorul, jobb elkezdeni mielőbb, nem várhatunk újabb hónapot. Summa summarum: nővérem a kórházban, sógorom a tengeren szolgál, tudja, a bevándorló-elhárítóknál, és hát az embernek csak egy anyja van. Mit tehettem volna? Lemondtam az előrerendeléseket, majd fizethetem a kötelezettségmulasztási illetéket, rábíztam a tyúkjaim etetését a szomszédra, igen, arra, akire gyanakszom, de hát mit tehettem volna, és leutaztam B321-be, hogy kövessem nővérem instrukcióit. Az ember hiába tiltakozik, a nők erőszakosabbak.Annyit előrebocsáthatok, hogy az egészségügy is ebek harmincadjára került. Mikor megérkezem, anyám épp egy lapjára állított konyhaasztalt pakol lábakkal égnek meredő székekkel. Anyám, kiáltok fel, mit csinálsz, mire a nyakamba csimpaszkodik, és az ajkait nyújtja, drága férjem, sikít, továbbra is rajtam csüngve. Majdnem behasadt a dobhártyám! Most már látom, mégiscsak igaza van a nővéremnek anyám tekintetében. Számot kell kérned, Ádám, ma már nem küldenek levélben időpontot, túlságosan kevés a doktor és sok a beteg, úgy is mondhatnánk, aki kapja, marja alapon működik a provinciális betegellátás, hadarja nővérem. Mi az a provinciális? Ne törődj vele, arra ügyelj, hogy legeslegkésőbb reggel hatra ott legyél, mert hétkor kezdik osztani a számokat, és csak tizenöt beteget fogad a neurológus. Anyánkat hagyd otthon, csak ha megvan a szám, akkor vidd őt be. Most pedig feküdj le, utasít a nővérem, biztos fáradt vagy. Hát persze, hogy az voltam! És dühös. És csalódott. Ellenőriztem anyám zsebeit, van-e nála gyufa, ne már, hogy sikerüljön tábortüzet raknia a házban. Éjfélig nem tudtam elaludni. Ültem az ágy szélén, és azon gondolkodtam, hol és mit rontottam el, hogy ennyi csapás ért az utóbbi időben. Minden, a társadalommal szembeni kötelezettségem leróttam. A karitász-előírásoknak megfelelően hetente egy napot hulladékszortírozással töltök a telepen. Nem bántottam senkit sem. Megvizsgáltam a gondolataim, nincsenek törvényellenesek. Nagyon elszomorodtam! Hála a kék égnek, eszembe jutott apám, aki sokszor biztatta anyámat, az élet már csak ilyen, asszony, ne kínozd magad túlságosan, minden elmúlik, menj, feküdj le, hunyd le a szemed és számold a bárányokat, biztos elalszol közben és másnap már mindent rózsásabb színben fogsz látni. Így tettem hát én is! Biztos voltam, hogy másnap minden rózsás színben fog ragyogni.Nem így történt! Ha ezt tudom, le sem fekszem! Öt óra után arra ébredtem, hogy beállt a nyakcsigolyám. Tudja, milyen az? Az ember nem tudja a nyakát mozgatni. Például, ha körül akar nézni, akkor az egész felsőtestével kell elfordulnia. Alig tudtam felhúzni a cipőmet. Már-már azon voltam, felhívom a nővérem, hogy tanácsot adjon, de aztán eszembe jutott, hátha éppen szül, meg hát megígértem, amit megígértem, emlékeztettem magam. Benéztem anyámhoz, aki mélyen aludt, és háromnegyed hatkor elindultam a kórházba. Aggódtam, hogy talán a vinciális kórházak ilyen korai időben zárva tartanak, de szükségtelen volt. Egyáltalán nem elmaradott helyek ezek a vidéki kórházak! A lift is működött, és a büfésnő gondolkodás nélkül útbaigazított: második emelet, jobbra, doktor MK2035, és egy papírt nyomott a kezembe. Apámnak talán mégis igaza volt, gondoltam, de nem tudom, minek kapcsán. Csing! Kinyílik az ajtó. Jobbra térek. Mi ez itt, mondom?! Vagy harminc ember ott sorakozik. Sztrájkolnak a kórházi alkalmazottak? Vitamint kínálnak az ápolók? Nem értem, hiszen csak tizenöt páciens kap számot, nem? Mit tegyek? Egészen kétségbeestem. Először arra gondoltam, talán mégiscsak jobb lenne, ha hazamennék és holnap újra próbálkoznék. Elvégre is, ha tizenöt számot osztanak ki, akkor én ide ma be nem jutok. Csakhogy megígértem, és az ígéret szép szó! Nem tudom, igazából mit jelent, de apám szokta mondogatni. Várok tehát egy picit, aztán előrelépve bekopogok. Persze előtte bocsánatot kértem a várakozóktól. Kijön a nővér. Megkérdem, mi a teendő. Jöjjön vissza jövő héten! – tanácsolja. Kicsit ideges lettem. Kisasszony, én százötven kilométert utaztam, hogy ma az anyámat, aki nyolcvankettő éves, bár ezt nem szereti hangoztatni és igazából senkire se tartozik, szóval hogy anyámat ide elhozhassam. Sajnálom, uram! – biggyeszti le az ajkát. Elkeseredtem és egészen tanácstalanná váltam. Mondom magamnak, ahogy apám mondaná, szedd össze magad, apafej, nincs olyan, hogy lehetetlen, gondolkodj! Ahogy ott ültem és erősen próbáltam gondolkodni, egy egészen ismerős arc közeledett a folyosó végén. Ahogy közelebb ért, rögtön megismertem! Úgy megörültem, hogy minden bajomról elfeledkeztem! A felém közeledő tekintetből láttam, hogy a férfi is rám ismer. Már-már üdvözöltük egymást, mikor valaki a háta mögül, papírt lobogtatva, megszólította: Doktor MK2035! Kérem, várjon…! Megnéztem a beutalót. MK2035! Egy és ugyanazon orvos! Fortuna rám kacsintott! – sóhajtottam fel, de csak úgy belül, tudja, mikor az ember mellkasában szétfolyik valami melegség. Doktor MK2035 az én szívbéli barátom volt mielőtt a családja Romániába költözött volna, hogy ott egy árvaotthont gyámságuk alá vegyenek. Tizenkét évesek voltunk, és Toni a legjobb barátom volt! Együtt jártunk iskolába, és iskola után mindig velem jött a csincsillákhoz. Amikor elköltöztek, nem aludtam három napig, és a csillagokat bámultam, mert apám elmagyarázta, hogy az esthajnalcsillag irányában Románia felé nézek, és az esthajnalcsillag épp úgy ragyog Románia felett, mint felettünk. Ezután sokáig az Esthajnalcsillag volt a legjobb barátom. Toni, ahogy megígérte, mindig írt a világhálón, ahogy akkor hívták, és én is írtam neki. Fotókat is cseréltünk, így igazából egészen sokáig barátok maradtunk. Amikor egyetemre került, többször találkoztunk, mert visszaköltöztek az országba, de Toni megnősült, és az asszonytartás nagyon drága mulatság manapság, így aztán, érthetően, ideje java részét családjával töltötte. Nem haragudtam rá. Nekem a csincsillák jelentették a családot. Hogy rövidebbre fogjam, ott áll előttem a legjobb barátom. Megöleljük egymást. Megkérdi, mi járatban vagyok. Ecsetelem a helyzetet. Nem tudlak ma bevenni, barátom, csóválja a fejét. Az engedélyemet tenném kockára. Manapság már olyan vadul óvja az erkölcsöket a rendészet, mintha már elfelejtették volna, hogy a nevelés és nem a büntetés az, ami építő hatással van az egyedekre. De barátom, a nővérem kórházban, a férje a tengeren, én százötven kilométert utaztam, és odahaza várnak a tyúkjaim! Toni mélyen a szemembe néz, lehajtja a fejét és a fogai közt gyorsan elmormolja, időpontot kell kérned a nővértől, aki átnyújt majd egy csekket, azt még ma fizesd be a postán, és gyere vissza holnap reggel nyolcra. Mire való az a befizetés? – nézek végre kék szemeibe (mert közbe felemelte a fejét), pedig én barnára emlékeztem, és ez kissé megingat abban a hitemben, hogy a barátommal állok szemben. Illeték ellenében időpontot kapsz, mondja. Holnap nyolc óra? – és mosolyog. Megismerem a mosolyát. A nővér kiadja a csekket, elrohanok a postára, hogy befizessem a tíz pénzt. Sorakozni kell, sebaj, úgy örülök barátomnak és kedvességének, hogy nem igazán számít egy kis sorakozás. Tizenhét éve nem láttam, mit számít az a tíz perc, fél óra! Csakhogy én gyorsan fáradó típus vagyok. Már-már megemelem a hangom, úgy elfogy a türelmem, mikor az elektronikus táblán lassan pergő betűk figyelmeztetnek: A hivatal zéró tolerancia szabályzat alapján operál, verbális és fizikai agresszió esetén a Rendszer működésbe lép. Türelemre intem magam. Újabb tizenegy perc, végre masinához jutok. Ezen a csekken nincs számlaszám – közli a monitor, és a csekk kigördül a tenyerembe. Nincs kinek reklamálni. Visszabandukolok a kórházba. Már el is feledkezem fájós nyakamról. Újra elnézést kérek a várakozóktól, bekopogok. A nővér három perc negyven másodperc után kinyitja az ajtót. Nem enged be, de az ajtót résnyire nyitja. Nem idézhetem, mert csúnya szavak hangzanak el, ezek szerint nem én vagyok az egyetlen, aki számlaszám nélküli csekket kapott. Ez kihágás kategóriába, barátom pedig kétségbe esik. A kihágás bírsággal, és ismétlődés esetén további, súlyosabb szankciókkal jár. Jöjjön vissza holnap nyolcra anyukával, ja, és készpénzben is fizetheti az időpontos betegellátást – így szól a nővér. Fiatalember, én hajnali három óra harminckét perckor érkeztem ide, várjon a sorára, szól rám egy öregasszony. Ekkor eszembe jut a nyakam. Ahelyett, hogy az ágy szélén sopánkodom, én is korábban kijöhettem volna! Sebaj, kaptunk időpontot, és ahogy apám mondaná, legyünk pozitívak, agykontrollozzunk és mondjuk együtt: az Élet szép! Anyámmal másnap reggel megjelentünk. A többiek legnagyobb felháborodására (persze nem mutatták, a kórház is zéró tolerancia szabályzat alapján operál) negyvenkét percig vizsgálta barátom anyámat, aztán összeölelkeztünk. Nincs mit tenni, az én anyám is úgy döntött, nem használja az eszét többé – ennyit tudtam meg. 

Hazatértemkor az első utam a tyúkokhoz vezetett. Nem is tudom, mi ütött belém. Talán ezek az érzések vagy mik!? Még a szívem is dobogni kezdett, amikor a találkozásra gondoltam. Kettőnk közt maradjon: annyira nosztalgikus hangulatba estem! Eszembe jutott, hogy a panziónk előtt valamikor játszótér volt, és a buszok ötpercenként közlekedtek. Ilyen szamárságok… Szombatonként apám kezembe nyomott egy egyest, én meg kifutottam a sarki boltba, hogy megvegyem a hétvégi újságját. Vasárnap reggel pedig, még mielőtt felébredtem, anyám feltette főni… nos, hm, igen… a tyúkhúslevest… Tudom, nincs mentségem rá, de tényleg úgy elhatalmasodott rajtam az akarat! Maga nem emlékezhet az aranysárgán gyöngyöző lére. Én, kérem, csak újra érezni akartam az ízét! És hát igen, levágtam a tyúkokat! Hogy mit hoz a jövő? Nem tudom! Van itt egy asszony, aki állítólag jól tud főzni, belőle szedtem ki, hogy főzték régen a tyúkhúslevest. A férje nemrég halt meg, és állítólag van egy olyan  sovány gyereke, hogy hálni jár belé az lélek. Biztos ez is olyan allergiás fajta, szelíd, ragyogó szemű, mint a csincsilla. Az ügyvédem talán felveszi majd vele a kapcsolatot. Ha a nőci beleegyezik, hogy összeházasodjunk, a bíróság eltekint a börtönbüntetéstől. Akkor én is építhetek egy csincsillaházat a gyereknek. Hogy milyen lesz, azt még pontosan nem tudom, kicsit másabbat szeretnék. Hogy mi van, ha a nő nem egyezik bele? Miért ne egyezne, minden kisgyerek szereti a csincsillát! Kis szerencsével fia van annak az asszonynak… Ennyi a történetem. Most már kikapcsolhatja a masináját.

(Illusztráció: chkn)

A direktor háza magnólia szegélyezte utca elején állt. Városi sorház volt ez, háromemeletes, puszpángos loggiával és nehéz kopogtatóval. Fehér stukkós, függönyözetlen földszinti ablakán bekukucskálni mégsem lehetett, de nem is kellett, mert egyéb látványos kép kötötte le az arra haladó figyelmét. Alig karnyújtásnyira a főbejárattól életnagyságú bronzszarvas bámult az arrahaladóra. Fanyar grimaszát nem tudni, minek köszönhette: alkotója értelmezte-e újra az anyatermészetet, vagy megtépázott büszkeség ült-e ki arcára társtalan városi magányában. Bár felső teste mozdulni látszott, karcsú lábai megmakacsolták magukat az üvegsziklán, melyből valami természeti csoda folytán zabfű fakadt kisebb csoportokban.
Míg a fémállat ezüstös zöld fényben fürdött, a postás maga mögött hagyva piros kis kocsiját, fordított a kapu gombján, és a főbejárathoz szaporázott. Hamarosan meglebbent a bedobónyílás, a mozaikmintás előszobacsempére beszökött a fény, és már landolt is a köteg levélküldemény. A csapófedél hangosan kattant, s az előcsarnok újra sötétségbe borult. A fémes hang bejárta az egész házat. Mint tenyér csattanására, felébredt a háziasszony, Rottné, aki addig nyakig betakarózva, mint egy gerenda aludt, egyedül, a hitvesi ágyban.
Történetünk azonban jóval előbb kezdődött, mint tizenegy harminc. Mrs. Rott, ez a kissé szottyadt, de még akaratos hableány, álmában dagonyás tavon csónakázott, és mint önjelölt szamaritánus, hősi erőfeszítéssel kihalászott a hínáros tóból egy ördögien vigyorgó, egyébként bájos fiúgyereket. A fürtös csöppség szájából és füléből megállás nélkül patakzott a sár és a hínár. Az eleven jelenet hatására, ami egészen felzaklatta, felpattantak szemei és tekintete megállapodott az acélkék római sötétítőn. Az, határozottan kriptára emlékeztette. Felsóhajtott. A mögötte álmosan pislákoló éjjeli lámpa talpazatában három órát mutattak a fluoreszkáló kristályok. Nem kellett hátra néznie, hogy tudja, mennyi az idő, ismerte a ház minden éjjeli arcát. A gekkó lent, az üvegezett hátsó verandán, szobor mozdulatlanságával aludt. Az éjjeli buszjáratok megritkultak, és a közeli Grand Hotelben is csak a portás pislákolt a recepciós pult mögött, az, aki minden éjjeli műszakja kezdetén félretette neki a már kidobásra ítélt magazinokat.
Felkönyökölt, és szeplős, csontos jobbjával végigsimította a mellette üresen tátongó lepedőt. Újabb sóhaj hagyta el a száját. Minden súgást és a távolból bizonytalanul szűrődő hangot elnémított, gyertyaláng-fújásnyi mozdulattal, egy láthatatlan erő. Az élet jelei mozdulatlanságba meredtek. Meg sem próbálta felébreszteni őket. Az éjszaka ráerőszakolt csendje azon jelenségek közé tartozott, melyeket rég elfogadott és melyek megváltoztathatatlanságába többé-kevésbé beletörődött. Az erőszakos ébredés úgy beépült életébe, mint az a dél körül felbukkanó utcaseprő, aki melankolikus tekintettel tette a dolgát, miközben fülhallgatón keresztül zenét hallgatott. Az asszony persze szinte mindent meg- és kipróbált, elvégre porcikái bosszantóan igényelték a zavartalan éjszakai pihenését, de reggelente már nem segített sem a hűvös zuhany, sem az egész órán át tartó kényeztetés, aminek alávetette magát, abban a reményben, hogy az illatok és krémek által némi erő és derű is szívódik bőrén és zsigerein át egész valójába. Elkeseredett időszakaiban le-leosont az alagsorba és az emeletről szűrődő fényben percekig bámulta az éppen aktuális házvezetőnő leesett ajkait. Hogy irigyelte őt! Mindegyiket! És milyen sértve érezte magát, amikor egyik-másik nő utalást tett arra, hogy kissé furcsa szokás a fizetett alkalmazott álmát bámulni. Mintha ő valóban kíváncsi lett volna a szerencsétlenek álmára! Sértettsége megtiltotta, hogy elmagyarázza, miért és miben is megnyugtató számára, ha mások álmák figyelheti. Szánalommal vegyült, enyhe megvetéssel kezelte őket, mint képességeikben korlátozott egyedeket, akik csontvázból és izomból tevődnek össze, s akik a lélek gazdag tárházát nem ismerhetik. Az arcok cseréjével a neveket is elfelejtette, mint ahogy a visszhang se ér el hozzánk végül, ahogy távolodunk a közegtől, mely életre keltette őket.
Némi megkönnyebbülést álmatlan hajnalaiban végül az Éjjeli Baglyok telefonos szolgálat hozott számára. Ahogy máskor, hogy megbizonyosodjék arról, hogy a házvezetőnő alszik, suhanó szellemhez hasonlatosan, most is leosont. Az alagsori konyha ajtaja, karnyújtásnyira tőle, tárva volt. Az ablakon át látta, a kinti lámpa fénye árnyékot vetett az olajfára, amely sötéten, hangtalan hajladozott a korahajnali szellőben, mint legyező, magasan felette, a járda szintjén. Hallgatózott. A bojler lángra lobbant és búsan búgott a szomszédos helységben, melynek ajtaját résnyire nyitva felejtették. Csak a házvezetőnő hálószobájának ajtaja volt zárva. Inkább csak megszokásból várakozott. A ház, amelyben már több, mint harminc éve élt, idegennek tűnt. Az éjjeli fényben fürdő fikusz, mint egy betolakodó, most is meglepte, mintha nem is az övé lenne.
Nagy, talpas pohárnyi Pimms-el tért vissza második emeleti hálószobájába. Az ajtó halkan kattant mögötte. Aprólékosan elrendezte, keze ügyébe, ha szükség lenne rá: az italt, a zsebkendőt, a körömráspolyt és egy magazint, amit előzőleg már vagy tízszer végiglapozott, és bár unalmasnak tartotta, mégse dobta ki a színes fotók miatt. Miután befészkelte magát az ágyba, feltárcsázta a szolgálatot. A szám ez alkalommal hosszan csöngött. Arcán a várakozás, mint megszáradt iszappakolás feszült, csak szemgolyói jártak elevenen a párna mintájáról szeplős kézfejére és vissza. Üdvözült csücsörítéshez hasonlított mosolya, mikor a vonal túlsó oldalán végre megszólalt a Hang. Ám mielőtt az végigmondhatta volna a bemutatkozás kötelező sablonszövegét, Rottné szavába vágott:
– Ó! Itt a te Paulád! Úgy örülök, hogy te vetted a hívást! – eresztett el egy röpke sóhajt, majd miután marokra fogta a pohár italt, hátradőlt a párnán és lehunyt szemmel vágott bele mondókájába:
– Pontosan erre a megértő, emberi hangra vágytam! Amióta nem beszéltünk motoszkál bennem ez a nyugtalanság, és csak most, a hangodat hallva jöttem rá, mennyire hiányzik egy igazán megértő barátnő az életemből. Igen, tudom, a mi kapcsolatunk más elveken alapszik, és így persze tragikus, hogy egy arctalan nővel kell megosztanom lelki tusáim… Megint úgy érzem magam, mint Csipkerózsika, aki felébredt, míg mások százéves álmukat alusszák! Hogy nem beszéltünk tíz napja? Hm! Mintha csak tegnap lett volna! Mit is csináltam közben? Millió dolgot és semmit. Elgondolkodtam az ötleteden, el bizony, és újra beiratkoztam a sportcentrumba. Tegnap például öt kilométert letekertem. És igazad volt, ez alkalommal egy férfiedzőt kaptam. Az a szörnyű nőszemély már nem is dolgozik ott. …Hogy milyen a hangom? …Feldobott hangulat? Nem, egészen biztosan nem… nem, nem alszom jobban kicsit se, többször felébredek éjszakánként, de igyekszem elfoglalni magam valami hasznos és okos dologgal… azért azt nem mondanám, hogy előrehaladás, de tény, időnként egész kalandornak érzem magam! Az ember elvégre nem hagyatkozhat mindig, mindenben másokra. Csak ezek a hosszú, üres délutánok ne lennének. Tudom, hálásnak kellene lennem jó sorsomért, de néha úgy szeretnék egy jót sikítani! Bármilyen új irányba is igyekszem eltolni napi tevékenységeim, a végén mindig oda lyukadok ki, hogy semminek nem látom az értelmét. Mintha az egész életem ismétlődések sorozatából állna! Semmi sem lep meg, semmi sem okoz örömet. Néha egészen megijedek, hogy valami baj van velem… persze, tisztában vagyok vele, hogy ez így igazán rettenetesen hangzik, de biztosíthatlak róla, a te Paulád tiszta szívből igyekszik, hogy jobb emberré váljon, és nemcsak hogy elfogadja az úgynevezett megváltoztathatatlan dolgokat ebben az őrült gyorsasággal változó világban, hanem maga is változni próbál! Különben is, ki bírja ma már nyomon követni a világ eseményeit? És honnan jön a bizonyosság arra vonatkozóan, mikor kell és lehet változtatni? Itt van ez a mi negyedünk. Valamikor ez egy igazán rendes környék volt. Ha látnád, ami itt most megy! A közeli étterem teraszára se merek kiülni, inkább telefonon rendelem az ételt. A minap, mikor mégis meggyőztem magam – hiszen olyan szép idő volt- épp csak kihozzák a bárányragut, már meg is jelenik egy alpári alak, tudod, olyan, akitől a víz is kiveri az embert, koszos trapéznadrágban és lógó cigarettával szája csücskében nekiáll nyúzni a harmonikáján valami ismeretlen dallamot. Szinte fájt! Mindezt az étterem előtt, a járdán, kérés nélkül. Végül az egyik vendég kezébe nyomott egy ötöst, hogy távozzon. A nyomorult meg azt hitte, hogy a muzsikálásért kapta! Mert mondanom sem kell, nem értett egy szót sem a nyelvünkből. Őszintén, mégis mit képzelnek ezek! …Semmi bajom a külföldiekkel, és igazad van, nem szabadna, hogy az ilyen dolgok felzaklassanak! …De hát mondd, mi történik velünk manapság? Olyan értelmetlen tűnik néha az élet! Mi végre születnek ilyen emberek? … Ó, igen, tudom, régen is voltak utcai zenészek, na, de kérlek, azok zenélni is tudtak!… Igen, értem, talán tényleg nem szabadna így beszélnem, de én nem vagyok egy szörny, ismersz! Ha dolgoznának, igen, semmi bajom azokkal, akik igyekeznek, akarnak és tudnak dolgozni. Bár, hogy őszinte legyek, manapság igencsak nehéz jó alkalmazottat találni. Már olyat, aki megüti a mércét… Igazad van, hála Istennek, az én életemre egyenes hatással nem lehetnek, hiszen én hozom a döntéseket. Ó, könyvet tudnék írni a tapasztalataimról! Arról, ahogy tartják a markukat!… Hát persze, hogy igyekszem a pozitív dolgokra összpontosítani! Például az alkalmazottakról beszélve, mindig eszembe jutnak az olyan őszinte és tiszta emberek, mint például a postásunk. Húsz éve járja az utcánkat. Ripsz-ropsz dolgozik, szinte percre pontos, és mindig van egy-két kedves és udvarias szava. Nem tartja fel az embert, nem akadékoskodik. Alkatilag nem egy feltűnő férfi. Ha holnap ismeretlen helyen találkoznék vele, véletlenszerűen, talán el is mennék mellette, annyira hétköznapi. Még emlékszem rá, mikor több haj volt a feje tetején, haha! Amikor a környéket kezdte járni, a gyerekei még kicsik voltak, most meg már egyetemisták. Szegény feje, lassan belerokkan a taníttatásukba, amit persze nem rovok fel neki, de mégis, minek, attól még nem lesz igazi közgazdász vagy jogász valaki, ha elvégez egy-két évet az egyetemen. Álmodik-a-nyomor eset, ahogy a férjem mondja… Hogy hogyan értem? A kapcsolatok, azok határozzák meg az ember sorsát, érted, mire gondolok. Nagy a felelősség, és azt nem lehet akárkire rábízni. Na, de hát a legjobbakat remélem neki! Már csak azért is, mert bár csak egy postás, úriemberként is tud viselkedni! Láthatod, nem vagyok egy szörny! Már ismerhetnél, hogy én mindig őszinte önkritikával beszélek. Itt van az ő esete is. Évekkel ezelőtt, hogy is mondjam, huncutságba keveredtünk. Szinte rögtön azután történt, hogy megkapta a mi körzetünket. Olyan más volt, mint az előző postás. Mozdulatai olyannyira megkomponáltak voltak, mint egy távolba ugróé. Akkor még éjszakánként jól aludtam és reggel kilenc körül már talpon voltam. Az étkező ablakán keresztül láttam, ahogy kicsit ügyetlenkedik a kapugombbal, ezeknek a külföldieknek évekig tart, míg megszokják, hogy nem lenyomni, hanem csavarni kell a kapugombot. Aztán láttam, ahogy sürgős léptekkel az ajtónál terem, és ha nyitva volt a nappali ajtaja, hallottam, ahogy sustorog a küldeményekkel. A gép csapágyainak rövid, ritmusos kattanásait jutatta eszembe! Nem is tudom, miért mondom el neked. Talán mert tényleg briliáns volt, látnod kellett volna! Egy napon aztán ott állt az ajtóban, kissé csapzottan, a napfény egész szikrázó fénybe borította, mint az Arkangyalt. Ahogy megnyitottam az ajtót, a fuvallat arcomba terelte az enyhe izzadtsággal keveredő parfümét. Nem is tudom, mi ütött belém! Egyszerűen azt akartam, valaki átkaroljon, hogy egy kis boldogságmorzsa nekem is jusson. Anyám mindig arra biztatott, és a férjem is azt mondogatta még annak idején, hogy Nyuszika, amire nagyon vágysz, azt el kell venni, senki nem fogja tálcán kínálni. Persze nem terveztem el előre semmit. Szerencsétlen ürge! Egyszer csak, mint akit meghipnotizáltak, elnyomott magától, és lenyomta a szokásos maszlagot, amellyel a férfiak mindig előhuzakodnak, ha inukba száll a bátorság. Így, utólag olyan vicces: „Drága asszonyom, drága asszonyom!”, lihegte, közben éreztem marka szoritását, amitől még izgatottabb lettem. „Egy olyan gyönyörű nő, kinek bájai a görög istennőkével vetekszenek…”, erre az egy mondatára világosan emlékszem! Ha Erik mondaná, megsértődnék, mert azt hinném, gúnyolódik. De a pasi, ha láttad volna, tényleg ragyogott. Ekkor már nevetnem kellett, azt hiszem kissé megsértettem, pedig nem akartam, pláne a hízelgő hasonlat után, de a Martini addigra már megeresztette a nyelvem. Ezért sem iszom már annyit manapság. Mást is mondtam neki, de csak annyit hajtogatott, sajnálom, igazán, most mennem kell, holnap, meglátja, asszonyom, más színben fogja látni a világot. Hát nem láttam, azóta se látom! Nem haragudtam rá, ezekre a szerencsétlen ördögökre nem lehet, a kispolgári görcsösség úton-útfélen megnyilvánul náluk. Nem is tehetnek róla, ebbe születtek bele, ők is ezt adják tovább. Amikor arra utaltam, hogy úriemberként viselkedett, azért tettem, mert soha, egyetlen alkalommal sem tett célzást arra, ami akkor történt köztünk. Pedig aggódtam, az ilyeneknél sose tudhatja biztosan az ember, de ennek mintha kigumizták volna a memóriájából az esetet! Elnéztem őt azután is, az étkező asztalától, reggelizés közben. Öt perc különbséggel be lehetett határolni, mikor érkezik! Őrület, ahogy sietett! Hogy hova, miért és kiért? Ma már belátom, Eriknek volt igaza. Tudom, nem éppen hízelgően fogalmazott, különösen, mert akkor még nem ismerte a postásunkat, hiszen többet volt házon kívül, mint otthon. Na, nem mintha most gyakrabban látnám, de tény, manapság már Erik is nagyon kedveli. Karácsonyra vettünk is neki egy rendes pezsgőt champagne truffle-val a Fortrumban. Elég borsos árat fizettünk érte, de nem sajnálom tőle. A fickó rendes ember, kész, ennyi! …Óh..uh.. a te Paulád úgy elszomorodik néha! Olyan üresség van bennem! Miért találkozunk emberekkel, akik egy pillanatra különös fontossággal bírnak, de mint elvarratlan fonál, szempillantás alatt eltűnnek az életünkből? Mióta a gyerekek bentlakásos iskolában töltik az év nagy részét, még nagyobb ez az üresség. A te gyerekeid veled vannak, gondolom? …Hogyne, igen, én szamár, tudom, nem beszélhetsz a magánéletedről. Ami elég furcsa, hiszen én mást sem csinálok, mint őszintén feltárom neked a magamét. Ah! A te Paulád igazából nem leli a helyét. Sose találta. És a bajok csak tornyosulnak. Újabban a fülem cseng szakadatlan. A gyomrom, mi van a gyomrommal? Nem, az sincs rendben, ahogy az izületeim sincsenek. Ne is beszéljünk erről! Drágám, de hiszen már mondtam neked, ha összeszámolhatnánk, mennyit költöttünk pszichológusra, zéró sikerrel! Igen, igen, hogyne tudnám, az apró bajok az élettel járnak, de miért kellene beletörődnöm? Mi lenne, ha mindnyájan beletörődnénk abba, ami nekünk adatott? Hová fejlődne ez a világ! …Más a véleményed? Gondolod, hogy eljön egy nap… az ember életében, amikor minden a helyére kerül és … ? Hogy menned kell? Ilyen hirtelen? Ó, hogy sajnálom! Holnap is dolgozol? És holnapután? Hát, talán mással is megbeszélhetem gyötrelmeimet. Mindenesetre jó éjszakát neked, vidám szabadságolást, én még kicsit bámulom a plafont, megpróbálok sírni, az általában jót tesz, csak nehezen megy. Remélhetőleg még hét óra előtt visszaalszom, haha! Talán helyet kellene cserélnünk, haha, hiszen neked nincsenek gondjaid az alvással, vagy vannak? Ó, igen, értem…! Pá, a te Paulád is búcsúzik! Pá! Pá!
Az asszony letette a készüléket. Miért beszél annyit? Miért ezekről a dolgokról? És miért telepedik a mellkasára ez a nehézség, szinte rögtön azután, hogy leteszi a kagylót?
Kimászott az ágyból és az ablakhoz ment, hogy kinyissa. A szokatlan ötlettől majdnem jókedvre derült. A friss levegő szinte betört a szobába. A nő élvezte az éjszaka nyers érintését. Gyermeki izgalommal fülelte a zajokat. És ekkor hirtelen úgy érezte, a belőle előzőleg feltörő szavak a szívéből szóltak, mikor azt mondta, semmi, de semmi nem okoz számára örömet. A sötét és a hideg is hirtelen viszolygásra ingerelte. Csalódottan bújt vissza az ágyba. A magány paplanként fedte be testét. Szemeit szorosan összezárva csúszott lejjebb az ágyon. Tudta, ha most kitart, végre elalszik.

A postás kissé csapzott halántékkal baktatott fel a negyedik emeletre. A lift megint nem működött. Az elvitelre kitett fekete kukazacskó szagát már a harmadikon érezte. Nekiveselkedett az ajtónak (az kissé nehezen nyílt, a napokban szereltetett fel rá hangszigetelőt és a műbőr bevonat még szorult), és közben a kellemes késődélutánra gondolt, amit majd a kanapén elnyúlva tölt, várva, míg felesége befejezi a konyhái csörömpölést, befutnak a gyerekek és végre leülhetnek a szűk kis helységben a még szűkebb asztalhoz, vacsorázni.
Az ajtó végül megadta magát, és a férfi – meglepetésére – asszonyával találta magát szemben. Az asszony ideges látványa nyugtalansággal töltötte el, ám még mielőtt bármit is kérdezhetett volna, elcsattant egy pofon. Jókora, nagy ívből lendülő, ötujjas telitalálat. Nem is látta a mozdulatot, csak a csípős érintésre tért magához. A nő közelhajolt a férfi arcához, orruk szinte összeért:
– Ezt a te görög istennődért!
A férfi szemei kikerekedve kapaszkodtak nője vizes tekintetébe (ekkor vette csak észre, piros az orra), és tátva felejtette a száját, mint amikor kisgyerek korában bámulta, lenyűgözve, az első hóesést.

(Illusztráció: insmn)