Pontosan harminckét másodpercre volt Bibi Parkernek szüksége ahhoz, hogy fürge elméjében összeálljon a kép. Mister Parker félrelép, az egyetlen és imádott Férje (hogy mennyire nehezen becserkészett, azt csak egy bizonyos francia organikus gyorsétkezde boltjában tudnák megmondani, amelyben órákat töltött barátnőivel a leánykérés előtti hónapokban)!

   Harminckét másodperc kellett ugyanis ahhoz, hogy Bibi lejusson az előcsarnokból az alagsori uszodába, miután felfüggesztette a rekedtes, majdnem női hangon szóló Ivan hívását  (furcsa, ahogy hangunk megváltozik a telefonban), aki először arra kérte blazírt tónusban, kerítse elő mobiltelefonját és keressen ki neki egy számot, majd egy szalagszakadás után, szinte ugyanazzal a lélegzetvétellel próbálta lebeszélni, kissé természetellenes igyekezettel, hogy még sincs szüksége a hívószámra. Tizenkét lépcsőfok, melyen leereszkedve, mintha minden egyes lépéssel a kétségbeesés és az addig nem tapasztalt kiszolgáltatottság habjaiba merült volna alá, megtapasztalva anyáink időtlen sziszifuszi erőfeszítését, mellyel a férfit börtönben tartani igyekszünk. Hogy honnan jött a bizonyosság, csak a bibliakutatók vagy a szüfrazsettek tudnák megmondani. Elvégre, a nők az álcázás mesterei (a férfi, természetesen csakis ez esetben, kizárólag a második helyen szerepelhet), és mint ilyenek, hamar átlátják az eseményeket. Bibi egyébként is olvasni tudott mások hanglejtéseiből, nem véletlen járt jó iskolákba és kapott állást a zömmel férfiakat foglalkoztató Pénzügyi Lapnál.

   Félúton lefelé, egy másodpercre megtorpant, mintha csak odázni szeretné a pillanatot, de mire leért, és kinyitotta azt a bizonyos kütyüt, már nem érte meglepetésként, amit ott talált. Szavak, ó, ezek a szavak! Érezte, ahogy fejbőre hidegen libabőrösödik. Barátnőkkel megosztani az ilyen hírt nem lehet, kizárt dolog. Különben is, az incselkedő szavakból és naiv bókokból ítélve a kapcsolat kezdeti cipőkben kell, hogy járjon. Nincs férfi, aki a tajtékos éjszaka után harmatos virradatra ébred. A reggelek általában hűvösebbek, és egészen kétség nélkül fárasztóak. Izmaik fitogtatása után egyetlen férfi sem képes burukkolásra, minden nő tudja. Kissé megnyugodott, nincs minden veszve hát!

   Ivan egész nap úton volt, Előbb munkába kell mennie, figyelmeztette magát. Nem, ez nem igazán helytálló megfogalmazás. Bibi Parkernek egyáltalán nem kellett volna munkába állnia. Ivan Parker ugyanis neves politikus volt, és mint az olyan, ellátta a családját mindennel, mi szem-szájnak, s alkalomnak ingere. Örömmel tette. Gondos apa volt, és feleségére mint mentsvárára és harcostársára tekintett. Bibi Parker akart dolgozni. És miért is ne akart volna? Ő aztán nem panaszkodhatott egy percig sem, hogy évi átlagfizetése, ha a mostani tempóban növekszik, 2100-ra éri el a férfi átlagfizetését! Egyenrangú volt, minden szempontból. És valóban mint egyenértékű, éles eszű szakember, módszeresen, hidegvérrel vette nagyító alá az elmúlt pár hét eseményeit. Az irodában, íróasztalánál ülve, miután utasította titkárnőjét, hogy senkit ne engedjen be hozzá, sorra vette a vélt és kérdéses jeleket. Határidőnaplóját lapozta, és erősen igyekezett visszaemlékezni Ivan közelmúltjának programpontjaira. Nem esett pánikba, de azért ebédkor felhívta anyját.

– Mama, ebédre nálad vagyok! – jelentette be neki.

– Miért? Mi történt? – tette le a sövényvágó ollót az anyja, aki akkor jött be a kertből, de az is lehet, hogy épp a BBC kertészeti programjában szerepelt, szalmakalapban és kockás ingben.

– Beszélnünk kell! Apának nem feltétlenül kell bejelenteni, hogy jövök. – utasította anyját.

– Apád épp most indul, szervizbe viszi az autót, és aztán borbélyhoz megy. – intett csókot távozó férjének az asszony.

– Helyes! – könnyebbült meg kissé Bibi. Anyja megvárta, míg férje mögött becsukódik az ajtó és vallatóra fogta gyerekét.

– Mennyire komoly a dolog? Egytől tízig eső skálán…? – tapintott a lényegre az anyák sasszemével.

– Ez nem az a szituáció, mama, ami pontozható. – válaszolta lánya kis szünet után, ingerülten.

– Hanglejtésedből ítélve, ez az a helyzet, drágám, ha valami, akkor ez az! Na, de maradjunk józanok! Mit készítsek ebédre?

– Egy tonhalas-kukoricás szendvics megteszi. – válaszolt a lány újabb habozás után.

– Rendben. Pá, drágám… Négyesre saccolom. – állapította meg anyja sietve, és mire a lány rájöhetett volna, hogy valójában mire is gondolt, az asszony letette a kagylót.

   Bibi tanácstalanul nézett az előtte heverő irattartóra. Bármilyen szempontból is vizsgálta az eseményeket vagy elemezte a napok történéseit, sem a nappalok, sem az elmúlt esték vagy éjszakák megszokott ritmusában nem talált semmi gyanúsat. Lehet, hogy valami elkerülte figyelmét? Alig várta, hogy anyjával találkozzon. Sokszor hallotta, az okos nők nem igazán eszesek szívügyekben. Szüksége lehet tanácsra.

 Autóját az iroda parkolójában hagyva, buszra ült. A négyszáztizennégyes busz nagy kanyarral kerülte meg a Hyde Park-ot. A déli torlódásban lassan haladt a forgalom. Bibi tanulmányozni kezdte Ádám bordáit, sokrétűségüket, és megpróbált férje szemével látni. Nyilván szeretett engem, gondolta, elvégre feleségül vett. Szemével a magához hasonló nőket kutatta, a csontos arcúakat, barna hajúakat, fiús alkatúakat. Egészen addig, amíg felmerült benne, hogy lehet, párja, ennyi év után épphogy más típusú nőre vágyik, a töltött galambokra, vagy azokra az éttermi vacsorák előtt magukat elasztikus alsóneműbe préselőkre. Hallott ő már olyanról is, hogy bizonyos körökben álarcosbálokat szerveznek, ahol az erősebb nem kínai porcelán helyett puffancs Vénuszokról lefetyeli a kaviárt. Ezen a ponton józan esze leintette. Hamarabb jut zárt osztályra, mint a bizonyosságra afelől, mire is vágyik igazán egy férj, ha már az otthoni vízágy hullámai nem ringatják révületbe – annyira. Nem hagyhatta ugyanis figyelmen kívül azt a konstans igyekezetet, pontosabban annak eleven emlékét, amivel Ivan elhalmozta, úgy az elmúlt hetekben, mint házasságuk elején. „Akkor mégis, miért?” Kérdezte magától, és vette szájába mutatóujja körmét, de nem tudta lerágni, mert zselés műköröm volt.

– Miért, miért! – tárta szét karjait anyja, később, ebéd közben. – A fiúk gyengék, megbotlanak. Az anyjukat keresik minden nőben. Menedéket, ha kell, játékos izgalmat. Barátot, és szeretőt is egy személyben. Minél jobban megfelelsz ennek a követelménynek, annál nagyobb esélyed van, hogy kézben tartsd az eseményeket. Ezzel már száz éve is tisztában volt egy valamire való nő!

– Ó, mama, kérlek, ne gyere közhelyekkel! – csattant fel a lány. – Ha ezt tudom, ide sem nyomom a képem! Valamire való nő… – dünnyögött halkan.

– Miért, hasonlítsd csak össze magad megboldogult anyósoddal! – csapott a lovak közé az anya, halovány kárörömmel hangjában.

– Hogy hasonlítanám? – kapta fel a fejét Bibi. – Ivan születése óta ki sem mozdult a házból, fél életét a sütő ajtajának nyitogatásával töltötte. – és férjének anyjára gondolt, aki már ötven évesen is, mintha hatvanötnek nézett volna ki, ura elé vitte a papucsot, amikor az megérkezett a munkából, futólépésben végezte a házimunkát, és minden este kikészítette férjének másnapra az inget.

– Na! – kiáltott anyja heurékát – például, ez is egy szempont! Te mikor vártad vacsorával Ivant utóra?

– Kérlek, anyám! – hördült fel Bibi, a kamaszlányokra jellemző mindentudással, holott már jócskán elmúlt hamvas ifjúsága. – Hogy várhatod el tőlem, hogy este hat után még nekiálljak főzni. Különben is mindig van meleg étel, tudod, hogy hetente háromszor jön Gitta.. – itt megakadt. A bejárónő! Ő eszébe sem jutott. Nem, kizárt dolog!

– Én csak annyit mondok, Bibi – tért vissza az anyai megértés – a házasságot, mint minden kapcsolatot, a közös, szép emlékek segítik összetartani. Ezek ivódnak be az emlékeinkbe. Ha mindketten bolygó hollandit fogtok játszani, az évek során úgy elsodródtok egymástól, mint akik sose ismerték egymást. A bejárónő marhasültje nem fog hazahúzni, mert tudod, hogy csak bizonyos napokon találod őt otthon, tehát mérlegelni fogsz. Márpedig a mérlegelés ideje alatt, hogy úgy mondjam, sebezhetőek vagyunk. Lehet, kissé le kellene állnotok, mind a kettőtöknek …vagy legalább egyikőtöknek! – tanácsolta a tapasztaltak bölcs előrelátásával.

– Kizárt dolog, hogy pont most fog ez menni! Adóév vége előtt állunk, sokan most ruháznak be leginkább. Különben is, te azt akarod, hogy kétszáz éves módszerekkel cserkésszem be azt a férfit, akiről egyébként eddig, csak úgy mellesleg jegyzem meg, azt hittem, az enyém? És mi történik, ha sikerül? Innentől kezdve, azt javaslod, ugye, egész életemet alárendeljem neki, lessem, mikor szottyan kedve kicsapongásra, és alkalmas pillanatban lecsapjak, elriasztva a potenciális prédát, még mielőtt az maga észrevenné a reá leselkedő vadászt. És mi van, ha Ivan az, akit behálóznak? Anyám, te csak időszakos félmegoldásokat javasolsz! Jézus, miről beszélünk itt? – nézett a plafonba Bibi, és egy pillanatra húsvér nő benyomását keltette.

– Látszik, hogy beruházások elemzésével foglalkozol! – legyintette le anyja. – Egy párkapcsolat nem számokon és egyenleteken alapul, de vannak bizonyos szabályai, amiket, ha tetszik, ha nem, a te generációdnak is be kell tartania. Te összekevered az egyenjogúságot az egyenlőséggel. – folytatta anyja a hegyi beszédet, amely körülbelül annyira volt hatékony, amennyire az igyekezet az, hogy megértsünk egy mandarin szöveget.

– De én nem vagyok hajlandó utána kullogni és lógó nyelvvel, a kifulladásig lesni, mi a szándéka. – vált síróssá Bibi hangja, mint azé a kislányé, akit aludni küldenek.

– Ó, Bibi, te megoldásokat vársz tőlem, pedig még csak ötletem sincs! – csóválta meg anyja a fejét, bár különösebben nem aggasztották lánya kétségei. Családjukra nem jellemző a válás, tehát bármi is lesz, meg fognak vele birkózni.

 

   Még vissza sem ért a munkahelyére, már tudta, minden aznapi terve, hogy összehozza a tervezett cikket, és megválaszoljon pár égető mailt, kútba esett terv. De azért csak kiterítette maga előtt a dokumentumait, és becsületére legyen mondva, komoly erőfeszítéseket tett, már csak azért is, mert remélte, ha végre sikerül a számokra összpontosítani, elfeledkezhet a mellkasára nehezedő nyomásról.

   Az előzetes környezeti hatásvizsgálatról nyilván már lekésett: talán anyjának mégis igaza van, és jobban oda kellett volna figyelnie az otthon együtt töltött pillanatokra. A konverziós tényező is úgyszólván kiszámíthatatlan ebben a pillanatban: híján a nővel kapcsolatos információknak. Habár pénzügyi nettó jelenértéke nem ad okot aggodalomra, elvégre egyedül is meg tudna állni saját lábán, a hozzáadottérték-adó viszont, emlékeztette magát, túlságosan magas terheket róhat rá, elvégre Tücsök még csak 13 éves, és az iskoláztatásával járó kiadások még csak most jönnek.

   Négy óra körül aztán letette a tollat kezéből (amelyet, mellesleg, geometrikus ábrák rajzolásán kívül semmire se használt), és felállt, hogy kinézzen az ablakon.

– Valami baj van? – közelítette meg és szólította halkan, már másodszor, titkárnője. Felsóhajtott, és mosolyogva megfordult.

– Dehogyis, köszönöm, csak kerülget valami vírus. Azt hiszem, ma előbb hazamegyek! – és a hihetőség kedvéért szippantott az orrán.

   A vírus járt az eszébe, mármint a számítógépes. Hát az ő cizellált merevlemezén szabad helyet fogyasztani nem fog, de még csak rövidtávon oxidálódni sem, annyi biztos, és a tizenöt éve bejáratott operációs rendszerüket se fogja tovább bénítani, mint amennyire az ilyen sajnálatos balesetekkor megtörténhet!

   A titkárnő, kissé aggódva, még vagy kétszer benézett. Bibi négy órakor elhagyta munkahelyét, hogy hazamenetel előtt megbújjon valamelyik portobello utcai kávézóban, ahol magába gyömöszölt egy nagyobb habos-eprest. A sarokban ülve, okostelefonján rákeresett a bulvárcikkekre, persze csak miután körülnézett, hogy megbizonyosodjék, egy ismerőse sincs a környezetében, aki véletlenül belepislanthatna a „Hogyan szerezzem vissza a párom?” kezdetű pulitzer-díjas írásokba. Csak miután olvasás közben felcsipegette az összes, tányérján és körötte található süteménymorzsát, döntött úgy, hogy megembereli magát, feláll és szembeszáll, bárki is legyen az a ledér Léda.

   Késő délután volt már ekkor. Hazamenetel előtt még megállt egy étteremben, hogy felvegye a telefonon korábban megrendelt tálakat. Persze, tudta, nem épp eredeti ötlet egy éttermi vacsora otthoni tálalása, de idegei hajtották, mint a felhúzható egeret a rugó. Marble Arch-nál, a tetőtől talpig beburkolt arab nők, mint szépséges hollók szálltak feléje és festették borúsra jövőjét. Eddig sosem vette különösebb szemügyre őket. Kisebb csapatokban vonultak, vagy egyedül suhantak, maguk mögött kerekes bevásárlótáskáikkal. Látta magát koftát főzve, a konyhában, fűszerek felhőjében. Megkönnyebbült, miután maga után hagyva lebegő alakjaikat, rátért a főútra és a forgalom kavalkádja megfegyelmezte csapongó gondolatait.

 

   Egy pillanatig még habozott, aztán meggyújtotta a gyertyát. A krémszínű falak aranysárgán ragyogtak a remegő fényben. Hátrább lépett, a látvány karácsonyra emlékeztette. Anyjának igaza lehet, több időt kellene otthon, együtt tölteniük.

   Ivan komoly arccal lépett be az étkezőbe. A látvány egy pillanatra mintha mosolyt rajzolt volna arcára, közben erősen igyekezett emlékezni arra, milyen alkalomból is kerül sor a megkülönböztetett figyelemre.

   A nő figyelte minden mozdulatát, számolta a másodperceket, amíg a férje ki nem jött a vécéről vagy fel nem tűnt a ház hátsó traktusából.

– Ismerem? – kérdezte az ötödik falat után Bibi.

– Kit? – akadt el a villa félúton Ivan szája felé, majd szenvtelenül folytatta az evést.

– Azt, akivel esemeseket váltasz? – próbálta Bibi elcsípni a férje tekintetét. Az kíváncsian vonta fel szemöldökét, miközben felnézett a tányérjából.

– Melyiket? – harapta el a kérdést, megvonva vállát, és tovább nyelte az ételt, szinte rágás nélkül. Gondolatai teljesen másutt jártak.

  Bibi szája mogyorónyira zsugorodott. Megpróbálta nyugodt hangnemben folytatni:

– Ne légy cinikus! – kulcsolta össze ujjait az asztal alatt. Ültében kiegyenesedett, mint a cövek.

– Eszemben sincs – válaszolt a férfi –, add már ide a mártást, légy szíves! Ünneplünk valamit? Miről feledkeztem el? – próbálta viccesre fogni a Teremtés Koronája.

   Bibinek mély lélegzetet kellett vennie. Ilyen nincs, gondolta, ezek a jelenetek csak filmekben vagy lányos regényekben fordulnak elő. Hogy milyen gyakorlatra tett szert hazudásban! Eddig észre sem vette, pedig azt hitte, tizenöt év után már jól ismeri. A férfi közömbösen evett tovább. Aznap tényleg fáradtabb volt, ebédre is csak egy pohár vörösbor jutott neki és pár szelet sajt, amivel a tejüzemben tett látogatása során megkínálták. Túl akart lenni a vacsorán, és végigdőlni a kanapén, további pohár itallal kezében.

   Bibi tanácstalan volt. Anyja szavait mantrázta magában, aki azt tanácsolta, ha bizonytalan, vagy túlságosan zaklatottá válik, vonuljon vissza, ne bonyolódjon se vitába, se további boncolgatásokba. Szótlanul ettek, mint az aranyhalak az étkezőt a konyhától kétoldalt elválasztó, többszáz literes akváriumban.

   Csak mikor visszatette a salátaöntetet a hűtőbe, akkor vette észre, a mobiltelefon ott fekszik a bárpulton És ekkor elpattant a húr.

– Azt akarom, hogy őszinte légy velem! – nézett jeges tekintettel férje szemébe, és arra gondolt, az bizonyára kitörölte már az inkriminált üzeneteket.

– Az Isten szerelmére, miről beszélsz! – értetlenkedett a férj, alig érezhető sértődöttséggel, amiért értelmetlenül ingerlik (még nem lakott jól).

– Azt hittem, partnerek vagyunk! Társak. Emlékszel? Jóban és rosszban. – várt.

– Bibi, kezdesz komolyan aggasztani, még csak azt sem értem, mire utalsz! – emelte fel végre komolyabb érdeklődéssel fejét Ivan.

– Hogy mire? Az üzenetekre! – pislantott a mobilra a nő.

– Na, de milyen üzenetekre? És kinek az üzeneteire? – próbálta megnyugtatni. Egészen ártatlanul hangzott, és ettől Bibit elhagyta az ereje. Ennyi hamisságot és hideg számítást nem nézett volna ki férjéből, pedig, ha valaki, hát ő csak tudta, mire képes! Úgy érezte, cafat hússá redukálódott, kerekes bevásárlótáskát vonszoló, burkába csavart lénnyé, akinek a sorsa felett mások döntenek. Mutatóujja körmével a mobiltelefonra bökött.

– Tudod te, hogy miről beszélek! Kivel írogatsz? – förmedt rá végre, és mély lélegzetre nyitotta a száját, hogy kiadhassa magából minden feszültségét.

   Ebben a pillanatban belépett a Tücsök, tizenhárom éve minden bájával. Az ajtónál ledobta táskáját, és apja felé indult, hogy megölelje.

  Bibi koponyájában az idegsejtek tébolyult hangyabolylakókká tömörültek. A zsiborgás pillanatokon belül megülte a homlokát. A hangok, melyek elhagyták az ajkát, a pillanat légüres térében lebegő hangrezgésekké változtak, melyek értelmét rögtön el is felejtette.

– Micsoda infantilis üzenetek! Hogy nem sül le a képedről a bőr! Mered-e tagadni? – arca eltorzult, mint a hullámvasúton utazóé. Folytatta volna, de elcsuklott a hangja, nem tudni, vajon a haragtól, vagy a pániktól, hogy az események irányítása kikerült a kezéből, esetleg a rémülettől, mert érezte, még Tücsök jelenléte sem fogja megállítani és kiokádja magából a reggel óta most tetéződő feszültséget. Közben az apja nyaka köré csimpaszkodó kislány lassan leeresztette karjait. Megszeppenve, határozatlan léptekkel megindult anyja felé.

– Anya, miért kutatsz a telefonomban! – kísérelte meg halkan és vádlón. Bibi arcán, melyet előzőleg kivert a pír, fehér foltok jelentek meg. Tekintetét idegesen a telefonra szegezte, majd a lányára és végül a férjére. A kislány óvatosan kihúzta tenyere alól a készüléket.

– Mit akarsz ezzel a telefonnal? – próbálkozott még zavarában Bibi, meglehet jóval halkabban.

– Az én telefonom! – fordult vissza a kamasz, e pimasz, és megszaporázta lépteit, hogy apjánál menedékre találjon.

– A te telefonod piros. – motyogta a nő.

– Volt! A borítója. Tegnap este elszakadt. – magyarázta a lány, lebiggyedt szájjal.

– Nem értem. – dőlt a konyhapultnak a nő. – Ivan, te azt mondtad reggel, hogy lent felejtetted az alagsorban a hivatali mobilod. – A férfi végre átlátta a helyzetet. Megkönnyebbülve dőlt hátra a széken.

– Ott is volt. Mikor megjöttem, megtaláltam a fotelben. Tücsökét is. – húzta szélesre a száját, és előhalászta zsebéből saját készülékét.

   Bibi Parker ekkor elsírta magát. Hogy könnyeit elrejtse, hátat fordított és nekiállt a mosogatásnak. A mosogatógép örömét leplezve felcsendült: ma nincs több terror, majd pihenő üzemmódba kapcsolt.

 

 

 

 

(Illusztráció: pzzl)